Heves Megyei Hírlap, 2005. február (16. évfolyam, 26-49. szám)
2005-02-28 / 49. szám
Társadalomszükséglet Ma azt látjuk, hogy a serdü- letlen társadalmaknak mindennél nagyobb szükségük van az efféle szőranyákra, pótlékokra, akikhez odabáj- hatunk. Régebben hasonló szerepet játszott a vezémő, a matriarcha, a család-, törzs- és nemzetségfő, vagy akár a sámán is. MEGYEI KÖRKÉP 2005. FEBRUÁR 28., HÉTFŐ Szőrapák napja: mese a médiakirályságról Kovács János A szőranya az a meleg, bolyhos, puha valami, ami a biztonság képzetét nyújtja a félelmetes, zord és rideg világban a védelemre vágyó, még ser- dületlen példányoknak. Igazi vagy szőranya nélkül nincs egészséges lelki fejlődés, cse- peredés, állítja a lélektan és a humán viselkedéstan. Se újdemokrata választópolgár - tehetjük hozzá. A modern tömegtársadalmak szőranya szerepét többnyire a politikusok, kisebb részben filmsztárok, zenészek, sportolók és más egyéb, köny- nyű fogódzót kínáló mesterséges ingerforrások töltik be. Ha megbolydul a világ - például rendszerváltozás, nagy gazdasági válság, természeti katasztrófa idején -, különösen áhítja a társadalom a biztonságot nyújtó szőranyát. Szexi szőrapák Ebben a pillanatban ketten indulnak a nemzet szőranyja címért. Két szőrapa: Ferenc és Viktor. Közülük az lesz a befutó, amelyik inkább képes elhitetni magáról, hogy ő a biztonság, a melegebb, tisztább és szárazabb érzés megtestesítője. Amelyikőjük oltalmazóbb- nak, odabújnivalóbbnak mutatja magát. És aki itt 2006- ban dudás akar lenni, annak nem elég csupán a csárda felének a fülébe húzni a nótáját. Nincs két kocsma, a fél söntés Cserébe ők is biztosítják erről kiválasztottjukat. Ez a filléres füzetek budoár-romantikája. A kör bezárult. A társadalomnak nem is a biztonság maga kell, csupán annak illúziója, hamis képzete is elég, amibe beleringathatja magát. Ahogy bele lehetett ringatni a múlt század 40-es és 80-as éveiben is, mikor már re- csegett-ropogott minden. Könnyű románc A médiakor gyermeke különösen áhítja a szőranyát. Az évértékelők tartalmát nem érdemes nagyítóval vizitálni, mert a szövet könnyen fölfeslik az olcsó hazugságok és ígéretek gyatra férce alatt, negyedigazságok, irrealitások és vágyak keverednek itt furcsa, édes, pépes masszává. Amit csak nyelni kell. De ami persze azért nem mérhető a hatalom édességéhez. A mondanivaló másodlagos, maga a forma az üzenet. Engedjétek hozzám a kisdedeket! - tárja ki kezét az oltalmazó szőrapa. Ezért aztán a logikával, a meggyőző érvekkel nem is törődnek sokat, az üzenet tartalmi részének polírozásánál sokkal fontosabbá válik pél dául a közszereplések helyének, alkalmának kiválasztánem szóbeli üzenetek, a taglejtés (gesztus), vagy az árulkodó, a mondanivalóval ellentétes, leleplező arcjáték (mimika). Tehát fontosabb az előadó megvilágítása, mint maga a mondanivaló. A nemzetgazdaság unalmas tényszámainál többet hoz a konyhára a sztorizás, a viccelődés, a magánéleti események tálalása, egy köny- nyű gyermekkori kanyaró. Az avítt, komolykodó, unalmasan szürke szakértő kérdéses megbízhatósága helyébe a lebilincselő showman, a játékmester lépett, aki minden kérdésre tudja a választ, de nem untat bennünket vele. Hiszen úgysem erre vagyunk kíváncsiak. A modern választó nem GDP-kimutatást akar látni, hanem víziót, érzelmi fogódzót a könnyű esti románchoz és a jó emésztéshez. Nem a gazdaság, hanem a gazdaságos csomagolás a lényeg. Szőnyegbombázás A közkeletű mondás szerint a politikát, a politikust is ugyanúgy el kell adni, mint a mosóport vagy a fogpasztát. Nem egészen így van. A mai médiapolitikus is áru, de önmagát árulja. Csakhogy míg egy termék előállítója, például egy autógyár sikere a gyártmány és a célcsoport harmonizációján (jó pozicionálásán), igény és áru piaci egymásra találásán múlik, tehát a drága luxuslimuzint pénzembereknek vagy maffiózóknak szánják, addig a városi kisautókkal az unatkozó háziasszonyok felé kacsingatnak. A modern tömegdemokrácia politikusa ilyet nem tehet, nem mazsolázhat, neki a legnagyobb hatóerejű detonátorral kell dolgoznia, ami a lehető legtöbb embert éri el. A modern politikai kampány nem „sebészi pontosságú” akció, lézer irányítású célzott rakétákkal, hanem fő ereje a klasszikus szőnyegbombázás, amit a mellékhadszíntereken különféle földi gyalogság és speciális kommandók támogatnak. Ebben a szisztémában ugyanis a milliárdos pénzember és az unatkozó háziasz- szony szavazata is ugyanany- nyit ér. Vagyis: a méret (a médiatér, a választói, szimpatizáns tömeg stb.) igenis számít. A mai politikai hadászati stratégia lényege ősrégi: egységnyi erőforrással a lehető legtöbb szavazó elérése és elejtése, megszerzése. A nagy egészen belül természetesen némi sa jóindulata meg csak a vigaszágra elég, s arra, hogy gyorsan az ajtó előtt találja magát az ember. A két szőrapa immár el is lejtette úgynevezett országértékelő kampánynyitó násztáncát a választók előtt. A túzokhoz vagy fajdkakashoz hasonlatosan az efféle dürrögés nem a tények terepe, tehát elsősorban nem az értelemhez szól, hanem az érzelmek rabul ejtését kísérli meg. A szőrapák felborzolják tollúkat, felfújják begyüket, hogy nagyobbnak, erősebbnek, potensebbnek látsszanak vetélytársuknál a választók előtt. A minél nagyobb hárem reményében. Az érzelmi azonosulás, befolyás elnyerése sokkal tartó- sabb, megbízhatóbb, hosszabb távú sikerrel kecsegtet a politikában és a politikai marketingben is, mint pusztán a hideg rációra, a logikára és az észre hivatkozni. Sokkalta inkább érzelmeink irányítása alatt lévő ösztönlények vagyunk, semmint azt első pillanatban feltételeznénk önmagunkról. A tömegdemokráciában a politikus mozgástere, hatalma az aggódón kémlelt népszerűségtől függ, az pedig a kiszámíthatatlan, szeszélyes és csapodár közvéleménytől. Azt kell mondania a nárcisztikus választóinak, amit azok hallani szeretnének. Udvarolni kell nekik, el kell csábítani őket, hogy ők a legjobbak, legszex- ibbek. apróbb hangsúllyal külön is a háziasszonyok, pénzemberek vagy a tengerimalac-tenyész- tők speciális érdekeire. vetett parlamenti közvetítések vagy a híradók röpke képsorai. (A modern politika terepe, „boszorkánykonyhája” nem a Parlament, de nem is az utca, hanem a média.) A politikusnak azonban komoly vetély- társakkal kell megküzdenie a figyelemért, a médianyilvánosságért: kétfejű borjakkal, magamutogató ügyvédekkel és védenceikkel, beszédhibás énekesekkel, lárvaarcú súgógép-olvasókkal. A politika rájött arra is, hogy a választót dehogyis kell kihozni kiskorú állapotából, különösen ha maga sem igazán akarja ezt. Nem kell felnőttnek tekinteni, mert ez számára is nehéz, a személyes döntési felelősségével járó stáció lenne. Fejtse meg a rejtvényt a politikus, azért fizetjük. Nekünk hagyjon békét. Ebben közmegegyezés van. A választónak különben sincs ideje (be nem tartható) programokat olvasgatni, figyelmetlen és következetlen, így hát nem a döntést segítő információ kell neki, hanem rituálé, beavató szeánsz, az összebú- jás érzése: egy igazságos, biztonságot, munkát, kenyeret, otthont nyújtó bölcs király. Mint a mesékben. Csakhogy a (média)királyságok vezetőinek a mesékben nem választókra, hanem engedelmes alattvalókra van szükségük. Akik már csak a három kívánságban reménykedhetnek... Míg a választék ilyen forma- tartóan szűkös, kérdés, a nagyérdeműnek mikor lesz elege mindebből, hogy végre a kereskedelmi lánc reklámszövegével a fejéhez kapjon: Mert hülye azért nem vagyok! Verseny a médiakirályságért A médiademokráciákban azonban az állandó érdeklődés fenntartáshoz, illetve az érzelmi kötődés megerősítéséhez folyamatos jelenlétre, szereplésre, (ál)botrányokra, médiaakciókra (pl. országértékelésre) van szükség, mert nagy a verseny, s a figyelmet könnyen elviszi, megosztja valami aktuális szappanopera, műmell-vetélkedő, kivert állat, beteg gyerek stb. A politikának éppen ezért létérdeke, hogy megalkossa és napi folyásokban magához kösse, ellássa a választóit folyamatos rágcsálnivalóval, szórakozással. A politikus célja az első számú médiaszereplő státusának elérése, illetve a mindennél értékesebb közfigyelem kivívása és megtartása. Ez a siker záloga. Minden üzenet csak ez után következhet. Ehhez azonban ma már nem elég a jobbára csak a tévé elé ültetett magatehetetlenek által kö