Heves Megyei Hírlap, 2004. november (15. évfolyam, 255-279. szám)
2004-11-13 / 265. szám
2004. NOVEMBER 13., SZOMBAT HORIZONT 7 Világjáró leventék a háború utolsó hónapjaiban élő történelem Visszapillantás hatvan esztendőre: már kevesen élnek a bevonultatottak közül Ha egyszer jött a parancs, nem volt mese: be kellett vonulni. Különösen, hogy háború volt, s csaknem egy hónapja, hogy a nyilasok vették át a hatalmat az országban. Akkor 1944. november 12-ét jelölték a naptárak. A hat évtizeddel ezelőtti eseményekre emlékeznek az érintett leventék, akik még ma is velünk vannak. Szalay Zoltán A régmúltat Egerbaktán, az öregek napközi otthonában idézzük fel, ahol szívesen adnak helyet a beszélgetésre. Fehér József: Rosszul végezte Gál alezredes is — A megyei levente-főparancsnokság adta ki az 1944. november 12-i bevonulást - vág mindjárt bele a történetbe Dobó Zoltán akkori egerbaktai tanító, ma nyugdíjas pedagógus. - Mi leventeoktatók is voltunk, kötelező volt megjelennünk. Egerben a Rossztemplomba az egri járásból hívták be a fiatalokat. Balogh István százados, a parancsnokunk tartott eligazítást. Arról beszélt, Nyugatra kell mennünk, hogy megvédhető legyen a magyar ifjúság a szovjetek kegyetlenségétől. Összetartást és fegyelmet kért. De ennél több nem hangzott el. A leventék saját ruhájukban, kétnapi hideg élelemmel jöttek, s azonnal menetoszlopban indultak Egerszalók felé. A lovas kocsikkal menekülők leszorították őket az árkokba az utakról. Hűvös idő volt, szitált az eső. Verpelét, majd Kisnána következett, és sötétedéskor értek Domoszlóra. — Ott házaknál szállásoltak el, én egy szénapadláson töltöttem az éjszakát — folytatja Zoltán. — Azt kaptuk ukázba, hogy másnap reggel 7-kor a községháza előtt találkozunk. Este egyszer csak jöttek az egerbaktai leventék, s mondták, menjünk haza. Azt feleltem nekik, hogy én nem tehetem, hiszen rám bíztak sok embert. De ha akartok, menjetek. Éjjel, ne csoportosan, s kerüljétek a fő közlekedési utakat. * A „lelécelő” baktaiak közül most Evellei László és Fehér (Tót) lózsef eleveníti fel a hat évtizeddel ezelőtti szökésük momentumait: — Gyalog mentünk át Mátrafüreden, Mátraházán. Kékestetőn már hó is volt Váratlanul felbukkant egy német autó, két német tiszttel. Az egyikünk integetett, vegyék fel, mert fáj a lába. Evellei László a pótkerékre ülhetett fel. Eljutottak Recskre, ahol megvárták a többieket Kis időt töltöttek Sirokban a Rozsnaki-tanyán, aztán Bátor felől Egerbaktához közeledve a Pesta-parton, az erdőnél álltak meg.- Azon tanácskoztunk - említi Evellei László -, hogyan menjünk be a faluba. Tele volt ugyanis katonákkal a magyar honvédséghez tartozó székely alakulatból. Végül én hazamentem, lódítottam, hogy mit is keresünk mi ott. Az aljegyző adott igazolást Akkor tudtuk meg, hogy Egerbaktán egy bizonyos Gál alezredes kivégeztetett két székely katonát Nem volt egyéb a bűnük, mint hogy feltörte a bakancs a lábukat, s késve érték utol a csapatukat Kihallgatásra rendelték őket Az alezredes kiadta a parancsot, hogy fosszák meg őket a bakancsfűzőjüktől és a derékszíjuktól. Röviddel később kivégzésre vitték őket A kivégzőkkel pedig Gál közölte, ha hagyják őket meglógni, ők kerülnek a helyükre... — Aztán ez a vérszomjas Gál alezredes sem végezte jól - jegyzi meg Fehér József. — Bosszút álltak rajta. Egy ló farkához kötötték, s addig vontatták, míg ki nem szállt az alezredesből a lélek. * || Azok a leventék, akik , Domoszlón maradtak, november 13-án Gyöngyösön át Gyöngyöspatára meneteltek. Aztán el kellett számolnia mindenkinek a leventéivel. Do- J bó Zoltánra Pencen került sor. — Közöltem, hogy nem találom az # embereimet Szökési jegyzőkönyvet * * kellett kiállítanom. \ Itt jöttem össze a Ferencz István vezette balatoniakkal, a dormándi Várhegyi Ferenccel, a káli Patkó Lajossal, az aldebrői Molnár Józseffel, a verpeléti Katona Fe- rencceL Mi végig összetartottunk. Úgy haladtak tovább, ahogy az oroszok nyomultak előre. Rendszerint mellékutakon meneteltek. Verőcére, aztán Esztergomon át Komáromba. Itt született a döntés, hogy a Csallóközbe irányítják a levente alakulatot Tartózkodási helyül egy Ekecs nevű kis falut jelöltek ki számukra. Ott Bors Ábris nyugdíjas iskolaigazgató igen sokat segített nekik.- Ekecsen alaki foglalkozásokon vettünk részt, s elméletet tanultunk - magyarázza Dobó Zoltán -, ám fegyvert nem láttunk. A decembert ott töltöttük. A fiatalok számára gyötrel- mes napok közepette máig emlegetett szép emlékük 1944 karácsonya. Már amennyire ilyen lehet az, hogy a leventék legtöbbjének ez volt az első olyan szentestéje, amit a családjuktól távol voltak kénytelenek tölteni.- Várhegyi Feri megcsinálta a katolikus templom orgonáját - meséli a hajdani baktai tanító. - Jó kapcsolatba kerültünk a helyi pappal, aki segített a karácsonyi ünnepség megszervezésében. Az iskolában állítottuk fel a fenyőfát, papírból készítettünk díszeket. Három egri volt cserkész, Lénáit Andor, Kaknics Lajos (ő az, aki 1956 októberében lefuré- szelte az egri főiskoláról a vörös csillagot) és Nyíri Laci adtak elő dalokat Saját maguk költötték, a legszebb így szólt „Este van, este, szép téli este. Ragyognak fönn a csillagok. Nem zúg a szellő a házak között, jó anyánk, csak rád gondolok. Aggódó két szemedre, mosolygó szép tekintetedre, te jársz eszemben jó anyám, téged szeretlek igazán.". Mindenki fél rúd mákos bejglit kapott a helyi pékségtől ajándékba. A közös emlékek ma is hamar megelevenednek. Dobó Zoltán (balra) és Evellei László J A szökevény egerbaktai leventéknek sem lehetett sokáig nyugtuk. afer*-*’ /m/ > Dobó tané tó úr és leventeoktató hajdani katonakönyvének egyik lapja- November 16-án Jasu Jóska kisbíró kidobolta — Evellei László emlékei olyan tiszták, mintha csak tegnap történt volna, s nem 60 éve hogy minden 18-48 év közöttinek jelentkeznie kell a községháza előtt háromnapi hideg élelemmel. Házról házra jártak a tábori csendőrök. Apám 48 éves volt, én 18. Szóltak: készüljünk. A nővérem férje, aki szabadságon volt itthon katonaként, először elbújt a padláson, ám később ő is csatlakozott. Legalább ezren verődtek ösz- sze Fedémesen, az érseki uradalom tanyáján. Akkor még nem gondolták, hogy hamarosan szívszorító pillanatok tanúi lesznek. — Azt mondták — beszéli el Evellei úr -, hogy meg kell néznünk egy filmvetítést. Egy gyepes területre tereltek Tarnaleleszen. Az útszélen három méteres oszlop volt beásva a földbe. Kezdett gyanús lenni a dolog. Egyikünk mondta is: itt akasztás lesz! Bükkszenterzsébetről hat szu- ronyos egy tábori lelkész kíséretében vezetett egy hátrakötött kezű elítéltet. Az oszlop tövébe cipelték. Önkéntes huszár őrvezető volt szegény, 21 éves, a nevére már nem emlékszem. A nyíregyházi csapatnál szolgált. A hadbíróság halálra ítélte. Az utolsó szavai ezek voltak: Kedves bajtársak! A tiszt urak kedvéért kell meghalnom, ártatlanul. A csendőr kirúgta a lába alól a létrát, majd az orvos megállapította a halál beálltát. Két napig függött még az oszlopon... Másnap indultunk Dobfenekre, ahová a székely hadosztály feltöltésére toboroztak ösz- sze embereket. Különválogatták a katonákat és a leventéket. Előbbiek Bélapátfalvára kerültek. Az apámnak és a sógoromnak sikerült meglógni, ám utóbbi itthon később aknára lépett, s pár nap múltán az egri kórházban hunyt el csont- velőgyulladásban. “ A leventéket Losoncra meneteltették kiképzésre, köztük Evellei Lászlót is. így gondol vissza rá:- December 21-én este megjelentek a hírhedt Sztálin-gyer- tyák. Elkezdtük őket kézipuskával lövöldözni, ám az utána következő bombázástól már nagyon megijedt mindenki, a gyereksereg szétszaladt a laktanyáKivégzés nyilas módra Losoncon a december 21-i bombázás délelőttjén a tüzérségi laktanya udvarára rengeteg civilt tereltek össze három erdélyi katona nyilvános kivégzésére. A nyilasok hatan alkották a kivégzőosztagot, hárman közülük a fejre, hárman a mellkasra céloztak Nem volt menekvés. ból. Szlovákiában haladtunk északnak az oroszok elől. Azután visszatértünk a Csallóközbe, s Dunaszerdahely mellett ért bennünket 1945 tavasza. * A november 12-re Egerbe behívott leventék 1945. január 10én folytatták útjukat, szintén Dunaszerdahelyre.- Bármennyire is hihetetlen - közli Dobó Zoltán -, de itt találkoztunk először pártkarszalagos emberekkel, nyilas katonákkal. Ők igazoltattak, amikor Patkó Lajossal vételezni mentünk. Ott volt a magyar honvédség parancsoki központja. Meg kell említenem a szintén egri Vízi Ferenc főhadnagy nevét, aki rengeteget segített nekünk. Tőle tudtuk meg például, hogy besoroztak minket katonának. Megtörtént a beöltözés is, és fel kellett esküdnünk Szálasira. Fegyvert azonban nem adtak a leventéknek. A magyar honvédségnek már nem volt több, a németek pedig nem akartak fegyvert adni a magyarok kezébe. Innen Ausztriába munkára küldték tovább őket Az újabb állomások Pozsony, Bruck, majd Schwechat és Bécs voltak. Onnan jártak Dobó Zoltánék az agyonbombázott vasúti csomópontok javítására. Stockerau katonai ellátóbázisnál raktárakra bukkantak, amelyekben burgonyát, száraztésztát tároltak, ezzel sikerült némi kajakiegészítőre szert tenniük. A további útvonal Krems, Melk, majd a Linztől keletre lévő Tragwein volt. Csak később tudták meg, hogy nem messze jártak Mauthausentől. Védőárkokat ásattak velük.- Az osztrák parasztok védték a földjüket — mondja Dobó Zoltán -, a géppuskafészkeket jelölő karókat mind elvitték. Mivel mi sem ellenkeztünk, almaborral kedveskedtek és főtt burgonyával... Egy erdészházban kaptam szállást, s április végén kértek, menjünk az erdőbe fáért Ott pillantottuk meg, hogy tehergépkocsik vannak egy szakadékban, s eldobált egyenruhák. Már menekültek a német katonák, ők borogatták be a járműveket. Gazdag „lelőhely” volt, hiszen ital, csoki, cigaretta volt bőven. De bakancsot, fehérneműt és konzervet is találtunk. Május elején már nagyon érezni lehetett, hogy közeleg a háború vége. Május 9-én kisre- pülőkről szórták a kapitulációs A korabeli térképen nyomon követhető a világjáró leventék útvonala röplapokat. Aznap eligazítást is tartottak, hogy másnap készüljenek a leventék, mert mennek haza.- Május 10-én leültünk megbeszélni a történteket - eleveníti fel Dobó Zoltán. - Megállapítottuk, hogy 600 kilométert gyalogoltunk sárban, hóban. A remény, hogy túléljük a háborút, elérhető közelségbe került. Végig szervezetten, fegyelmezetten teljesítettük, amit vártak tőlünk. Jellemző az összetartásra, hogy az alatt a néhány hónap alatt közöttünk se verekedés, se civako- dás nem volt, s lopás sem fordult elő. A betegek csomagjait az egészségesek segítettek vinni. Igazi bajtársi közösség volt az. Kelet felé vonultak, nótaszóval, hiszen úgy gondolták, vége a megpróbáltatásoknak. Ám a második településnél már oroszok várták őket Minden szakaszhoz kozák lovasokat rendeltek. Elvették tőlük a térképet, az iránytűt a bicskát, az ollót- Ez is jelezte, hogy fogságba estünk — hangsúlyozza a tanár úr. - A szovjetek Romániába szállítottak minket. Nekem dr. Besznyák István segítségével sikerült rövidesen hazajönnöm. Ám nagyon sokan a Szovjetunióba kerültek hosszú hónapokra... * Evellei Lászlóéknak is hasonló volt a sorsuk:- Mi Szencen estünk fogságba 1945. április 2-án. Egy idősebb törzsőrmester mondta, hogy dobáljunk el minden hadfelszerelést, majd ő fogadja az oroszt. Egy vesszőre tűzte a zsebkendőjét, azzal lengetett. Az orosz azonban ellőtte géppisztollyal. Hamarosan bekísértek bennünket a faluba, s másnap Diószegen mindünket kopaszra nyírtak. Ott már mintegy 1500 magyar hadifogoly tartózkodott. Zárt rendben indítottak tovább minket, élelem nélkül. A falvakban a helyiek adtak nekünk ennivalót Volt olyan sorstársunk, aki a saját faluján jött át, a felesége és a gyerekei a következő községig kísérték. Azután a váci, fegyházban töltöttünk hat hetet, itt látogatott meg az édesanyám. A börtön padlására mentünk fel, elhúztuk a tetőcserepet, s így beszélgethettünk a hozzátartozókkal. Kisebb csomagot is beadhattak. Később húszunkat a vasútállomásra vittek, vagonokat előkészíteni. Nem tudtuk, hogy magunknak csináljuk. Az őr figyelmetlenségét kihasználva meg is lóghattunk volna, de nem tettük. Végül Ukrajnába vittek bennünket, ahol egy évet töltöttünk, aztán Moszkva és Gorkij következett. Összesen 43 hónapig voltam hadifogságban, köztünk volt az egri Weberman terménykereskedő, s Csákányi László, a neves színész is. De hát a hadifogság időszaka, az már egy másik történet
