Heves Megyei Hírlap, 2004. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)

2004-08-28 / 201. szám

2004. Augusztus 28., szombat 7. OLDAL H 0 R I Z 0 N T _______________________________________________________________ P álinkás ötletből ötven óra tekerés Senki sem hitte igazán, hogy átkarikáznak négy országon át fotó: piusy elemér- Két nap után úgyis visszafordul­tok...! - intett búcsút egyikük fele­sége az elöl-hátul tömött táskák­kal ellátott kerékpárra pattanó két férfinak. A nyeregbe szállók kitar­tását nemcsak az asszonyok, ha­nem a szűkebb baráti kör tagjai is kétségbe vonták, néhányan egye­nesen eszement vállalkozásnak tartották a csaknem ezer kilomé­teresre tervezett túrát.- Az egyik otthoni sörkertben üldögéltünk tavaly nyáron, ami­kor poharazgatás közben szóba került régi barátunk, Koczka László, akit úgy ismertünk meg, hogy korábban hosszú ideig dol­gozott Németországban - kezd a történetbe az 53 éves banktisztvi­selő, Rolf Böhler. Vele egykorú tár­sa, a nyomdaipari eszközökkel kereskedő Helmut Englberger ak­kor említette meg, hogy jövőre el kellene kerekezni hozzá Egerbe. A németek az ilyen koccintós körülmények között született gondolatot - már csak a vég nélkül szárnyaló fantázia miatt is - „pá­linkás ötletnek” nevezik, az emlí­tett terv is ily módon fogant meg, s az is maradt egészen a mostani nyár elejéig, amikor ismét csak motoszkálni kezdett a fejükben. A Münchentől huszonöt kilo­méterre északra fekvő Kranzbergben élő két férfi minden második hétfőn találkozik egy kár­tyaklubban, ahol a játék győztese nem zsebeli be a nyereményt, ha­nem beteszi a közös kasszába. A szezon végén számba veszik az összeget, amit aztán évről évre utazásra fordítanak. A legutóbb összegyűlt pénzt, s a munkahely­ükön kivehető tizenegy nap sza­badságot az egri kerékpártúrára szánták. Mindketten 4-5 éves ko­rukban tanultak meg biciklizni, ám az akkori esések emléke sem vette el a kedvüket a további kere­kezéstől. Helmut tagja lett egy ke­rékpáros egyesületnek, ahol - ki­mondottan csak a maga kedvtelé­sére - rendszeresen túrázik, ami azt jelenti, hogy évente 3-4 ezer ki­lométert pedálozik. Rolf viszont teljesen amatőr ebben, bár időn­ként nyeregbe pattan, ám ha moz­gásról van szó, szívesebben teni­szezik.- Rajtunk kívül senki sem gon­dolta komolyan, hogy véghez is visszük a tervünket - mondják im­már a nyugdíjas egri tanár lakásán. Ebben közrejátszhatott az is, hogy szinte csak beszéltek a nagy kalandról, sem úti-, sem edzéstervet nem készítettek. Az utolsó pillanat­ban vettek egy Heves megyei térké­pet, s pakolták össze a szükséges dolgokat: egy sátrat, két laticelt, só- és magnéziumtablettákat, müzli- és fehérjerudacskákat, szőlőcukrot. És súlytakarékossági okokból - teszik hozzá nagy nevetés közepette - ket­tőjüknek egy tubus fogkrémet... Aztán augusztus 14-én, reggel 9 óra húszkor elindultak, s pontosan egy hét múlva, 14 óra harminckor ér­keztek meg barátjuk háza elé.- Összesen 953 kilométert teker­tünk, s az út során kereken 51 óra 55 percet töltöttünk a nyeregben - sorolják a német precizitással mért adatokat. - Naponta átlag száz ki­lométert kerekeztünk, a leghosz­szabb táv 150, a legkevesebb pedig 97 kilométer volt, a tereptől és az időjárástól függően. Esős, szeles időben rajtoltunk, később olyany- nyira javult az idő, hogy Szlovákiá­ban és Magyarországon már rek- kenő hőség fogadott bennünket. Nem véletlen, hogy sokat ettünk, s napi 6-7 liter vizet fogyasztottunk - mondják, majd kacsintva hozzá­teszik, hogy ebben nincs benne a tápláló, erőt adó sör...- Mikor bánták meg először, hogy egyáltalán nyeregbe szálkák?- Hát... - ingatja a fejét Ralf -, amikor a harmadik nap elkapott az izomláz, azt hittem, hogy iga­zuk lesz az asszonyoknak. De nem adhattam fel, s hamarosan túlestem a holtponton.- Nekem az ülés okozott egy kis gondot, mit szépítsem, ugyancsak feltörte a fenekemet - árulja el Helmut. - De erre is felkészültünk, volt nálunk ugyanis egy tubus tej­zsír, ami segített is ezen a bajon. Egy ilyen utazás nem múlik el kalandok nélkül. Ilyen szempont­ból nekik a legemlékezetesebb a bécsi szakasz volt. Ötszáz kilomé­terrel a hátuk mögött, az osztrák főváros egyik külső kerületében hajtottak már a kerékpárúton, amikor Ralinak nekiment egy helybeli fiatalember. Frontális üt­közés volt, mindkettőjük járműve tönkrement.- Abban a pillanatban azt gon­doltam, hogy vége az útnak - ko­molyodik el Helmut. - Az volt a legkevesebb, hogy összetört a ke­rékpár. Sokkal ijesztőbbnek tűnt Ralf állapota, mert nagyon fájlalta az állát, a nyakán a torok körüli részt, s a háta bal oldalán jókora zúzódást szenvedett. Hála, ke­mény fából faragták, hamarosan talpra állt, s az volt az első szava, hogy valahonnan keríteni kellene egy másik biciklit. Beletelt egy kis időbe, mire ta­láltak egy új, a célnak megfelelő járművet. Amikor a szaküzletben Ralf elmondta, hogy miként járt, s hogy csaknem befellegzett a terve­zett túrának, a kereskedő az ere­deti árnál olcsóbban, 480 euróért adott neki egy remek kétkerekűt.- A roncstól pedig ott a külvá­rosban, egy eldugott nyilvános WC mögött, fának támasztva vet­tem érzékeny búcsút - zárja a tör­ténetet a végül is szerencsésen végződött karambol részese, aki később egy gödörrel is megjárta Szlovákiában, de az nem okozott különösebb gondot. Folytatódhatott hát a négy or­szágot érintő pedálozás. Mint mondják, amerre csak jártak, kedvesen fogadták őket az embe­rek. Csupán a túlbuzgó segítő szándék kavart be néha, mert ahány helybelit csak megkérdez­tek, annyiféleképpen irányították őket a helyes útra, aminek egy- egy alkalommal az lett a vége, hogy végképp elkeveredtek. Ilyenkor az ösztöneikre hallgatva mentek tovább, így a csaknem ezer kilométer során mindössze húszat tettek meg fölöslegesen.- Pozsony után lelkesen intege­tő nőkkel találkoztunk - mesélik az újabb esetet -, és csak egy idő után jöttünk rá, hogy kik is ők va­lójában. De az is egyértelműen ki­derült a számunkra, hogy nem minket, a két lestrapált kerékpá­rost, hanem az autós férfiakat akarták megállítani. Észak felől léptek be Magyaror­szágra, s amint a határtól leeresz­kedtek Gyöngyösig, ugyancsak meglepetés érte őket. Az otthon vásárolt térkép ugyanis a régi 3-as főutat úgy jelezte, hogy minden korlátozás nélkül használhatják, a város szélén viszont szigorú tábla figyelmeztetett: kerékpárral tilos rajta közlekedni.- Semmiféle jelzés nem utalt ar­ra, hogy akkor merre is mehetünk tovább - mondják a fejüket csóvál­va -, így a törvény fölé emelked­tünk, s lesz, ami lesz alapon végig­hajtottunk rajta egészen Egerig. A városban töltött néhány nap, a látnivalók sora, a megkóstolt fi­nomságok, s a vendéglátó barát kedvessége kárpótolta őket az ide- felé tartó út minden megpróbálta­tásáért. Visszafelé ugyanis - ele­gendő szabadság hiányában - már valamivel kényelmesebben, vonattal mennek.- Mit tennének akkor, ha ott­hon azzal a hírrel fogadnák mind­kettőjüket, hogy újból nekivághat­nak a távnak?- Mivel ez után a teljesítmény után igazán elégedettek vagyunk magunkkal, természetesen él­nénk a lehetőséggel, s azonnal fe­lülnénk a repülőre. De ha már úgy hozzánk nőttek, feltennénk a ke­rékpárokat is... SZILVÁS ISTVÁN S oha nem láttam kibontva a ha­ját. Egészen kibontva. Csak el­képzeltem akkor is, meg most is. Hogy a hullámos hajszálak lengedeznek, fényes, sötétbar­na keretbe vonva egész testét. Nem engedte. Hiába kérleltem. Még a hajnal csak éppen beköszönt rá, ő már kiült az ágy szélére, és türelmesen bonto­gatta ki egyenként a két fonatot. Külön- külön. Amikor kellően kifésülte és türel­mesen visszafonta a derekáig érő zuhata- got, a fésűben maradt szálakkal a haja vé­gét megtekerte. Mintha cérna lenne. Úgy tűzte körbe aztán a tarkójára, és rögzítet­te konttyá a hajtűkkel. És kötötte be fejét még nyáron is a kendővel. A legmelegebb kánikulában is. Ha megkérdeztem, nincs- e melege a kendő alatt, azt válaszolta, in­kább verítékben fürödjön, mint a fülfájás gyötörje. Kora ősszel aztán kiült az aranyban fürdő diófa alá, s menyecskésen hátrakö­tötte a fején. Halkan dúdolgatott, a szellő fel-fellib- bentette tarkóján a kendőt. A vastag haj­fonatokon ilyenkor huncut mosollyal csillant meg a napsugár. Pajkosan, csinta­lanul. Olyan volt, mintha számtalan aranydió fészkelne a nyaka fölött. És köz­ben a szél csillagport sodort. Körülötte tyúkok serege kapirgált, Bogár, a láncra kötött pulikutya pedig őrizte a csendes nyugalmat.- Hogy a nehézség álljon belétek! - hessegette el a darazsakat, legyeket. És nevezett jóízűen Cirmoson, a macs­kán, aki mancsával szintúgy csapkodott a szemtelenkedő bogarak után. Csak a ha­talmasra nőtt fenyők nyögdécseltek a ház mellett. Feleseltek a legkisebb fuvallattal is télen-nyáron egyaránt. Félt a széltől. Akárcsak én. Neki volt kendője, ami megvédte. Én hajadonfőtt állok. Arcomat a szél felé fordítom, de a sikoltás a tüdőmben marad. Valahogyan nem akar vagy nem tud onnan kibukni, csak némán tátogok a nyikorgó, alázato­san földig hajlongó tuják alatt. * Emberöltőnyi tavasz telt el azóta. Mert akkor is tavasz volt. Pelyhes kislibák ka­csáztak az árokparton, émelyítően keve­redett az ibolya és a kulcsvirág illata a nárciszéval. És bömbölt a szél. A fenyők pedig mindig alázatosak. Hajlonganak, sikoltoznak, ég felé emelt karjaikkal a szél dühét próbálják fékezni. Azon a ko­ra tavaszi reggelen is hajbókoltak a szél előtt a torkukon ragadott fák. Nyöszörög­ve igyekeztek kitérni a jeges fuvallat elől. Azon a reggelen, emberöltővel ezelőtt. Amikor az asszony ült az ágy szélén, kontyba csavart haját gondosan kötötte be a kendővel. És ahogyan fölállt, hogy bevesse az ágyat, a lepedőn rozsdás foltot fedezett föl. Megrémült. Nőiségének ké­sei utózöngéje, gondolta, és tette a dolgát. Az utóbbi évek során egyre többször csukta be a szemét. Nem akarta látni, észrevenni a baj előszelét.- De fáj a kupám. Szédülök tőle, úgy gyötör - fakadt ki néhanapján. Máskor meg kesergett, hogy eddig olyan sokat tudtam tenni. Tavaly is men­nyit el tudtam végezni. Máma meg nehe­zemre esik odébb menni is, mondta ilyenkor elgyötörve. De azért a sparhelt platnija szénfeketére volt piszkolva min­den reggel, az állatok el voltak látva, és a séget. Bárkivel előfordul ilyen. Legalább­is ezt mondta neki. Reménykedett hát egy egész hétig, hogy meggyógyult.- Vigyázz apádra - kérte lányát min-’ den nap. - Főzzél neki, és ügyeld, ne tud­jon italozni. Amíg hazamegyek - mondo­gatta. Hiszen mindenkinek van minden­hol egy téglája. És azt mondták, hazame­het. Az utolsó viziten aztán romokba dőlt minden. Szenvtelen hangon közölték ve­le, hogy továbbutalják, egy másik kór­házba. Ahol van olyan készülék, ame­lyikkel gyógyíthatják. Az asszonynak nem mondták meg a betegség nevét. Csak küldték tovább sugárkezelésre. A lá­nyának sem mondták meg. Nem volt sza­san, nézte a kapirgáló lábasjószágot, még egy-egy gyomot is kihúzott. Már nem volt könnye sem sírni. Csak várta a postást, hogy levelet hozzon. A lá­nyától. Jöttek a hetek, mentek keserve­sen a napok egymás után. És az asszony reménykedett, hátha még megláthatja a kis unokáját. Aki ez idő tájt készülődött a világra. Félt. Még elballagott postára. Nehezen vonszolta elgyötört testét, bőre áttetszővé vált. Megérintette már a halál szele. Órá­kig tartott a rövid út. Hogy föladjon a lá­nyának kétezer forintot. Amiből megve­heti a kisbabájának a kelengyét. Az egyetlen, az első és utolsó ajándékot a so­ha nem ismert nagymamától. És akkor V. Szita Veronika És csillagport hord a szél kertben is csak a virágok nyíltak. És ké­szítette urának a reggelit. A szokásos paprikás krumplit. Menetrend szerint év­tizedek óta minden reggel. Nem szólt senkinek, viaskodott a félelemmel. Napo­kon, heteken át. Néha kétségbeesetten sírt, hogy múlna már el róla ez a csapás, de szólni nem mert. Senkinek. Behunyta a szemét. Mígnem aztán már nem tudott nem tudomást venni a testében elhatal­masodó veszedelemről. Amikor már a fo­lyamatos, egyre erősödő vérveszteség el­gyengítette testét, és szédülve kellett leül­nie. Akkor üzent a szomszédban lakó doktornének, Márta néninek, aki korát tekintve egyidős volt vele, de védőnő meg orvosfeleség lévén a néni illette meg tisz­teletből. Szóval Márta néni azonnal sza­ladt át az asszonyhoz, hiszen nem min­dennapi esetnek számított, hogy a szeré­nyen élő család erre kérje. Nem sokkal később mentőautó állt meg a ház előtt, éppen a jajongó fenyők alatt. Mert a doktor felesége tudta, nagy a baj. Szipogva, szemeit törülgetve, orrát fujkálva csendesen szállt be az autóba az asszony. Könnyein át még fölnézett a si- valkodó fenyőkre. A fehér ruhás sze­mélyzet is ijedten meredt a szinte ketté­vált fákra. Csavarta, ropogtatta a fenyők derekát a megvadult szél. A kórházban, abban a kórteremben, ahová őt fektették, súlyos betegek voltak. Órák alatt megnyugodott, az orvos tam- ponálta, elállt a vérzés, az egész nem volt több, mint apró szúnyogcsípés. Az orvos pedig nem talált semmilyen rendellenes­bad. Akkor még a gyilkos kór titok volt a hozzátartozóknak is. Egészen az utolsó napokig. Hálóinget, köntöst a testvére adott neki. Mert a klinikára már akárho­gyan nem lehet menni. Nem, nem sírt, amikor elmentek, otthagyták. Csak utá­na. Amikor már senki nem látta. Ketté­tört a lelke. Hiába nyugtatták az orvosok, veregették nevetgélve a kezét. Az asz- szony sejtette. Szorosan zárt pillái mö­gött páni félelemmel gondolt a jövőre. És arra, hogy lesz-e jövő. Mert előfordult a faluban egyre gyak­rabban, hogy felröppent a hír, mennyire beteg egyik vagy másik ismerős. Ilyenkor együttérzően álltak meg a beszélgetők, nagyokat sóhajtottak, és a lelkűk mélyén azt gondolták, hogy ez velük soha meg nem történhet. Önmaga mindig kivétel­nek gondolja magát az ember. És becsuk­ja a szemét. Amikor legyengülten hazaengedték, sugárzó anyaggal égetve ki testéből a mindent fölfaló kórt, teljesen magára ma­radt. A ház körüli munkát csak nehezen tudta ellátni, később aztán már sehogy se. Az idő lassan őszbe fordult. Az asz- szony most is kiült az udvarra, a diófa most is aranyban fürdött a kései, langy- meleg napsütésben. Fanyar illatot árasztó levelei között vékony sugárnyalábok huncutkodtak, a porszemek meg-meg- csillanva táncot jártak az ágak ringatózó karjaiban. És a szél, mintha kegyelemből tenné, lágyan sodorta a csillagként hu­nyorgó, pislákoló port. Ereje egyre in­kább cserbenhagyta. Üldögélt magányo­már muszáj volt kinyitni a szemét. Hogy hiába csukja be, hiába nem akarja elfo­gadni, muszáj erőnek erejével szembe­nézni. Mindennel szembe kell néznie. * Korán reggel történt. Embere már elin­dult a munkába. Egyedül volt. Lógatta fá­jó lábait az ágy széléről, és kezébe temet­te az arcát. Egész élete megpróbáltatások sorozata volt. A kis cselédlány, aki olyan tűzrőlpattant volt. Aki imádta az urát. Azt az embert, aki egyre többször nézett a pohár fenekére. És eregette le kevéske kis keresetét a torkán. Nem lázadozott. Jól kiperelte magát ilyenkor, legfőképpen ti­zedikén, amikor a bérszalaggal párja nem tudott elszámolni. És szedte le a ke­resztvizet a hitelbe bort kimérőkről. És osztotta be azt a kis maradékot, ami ilyenkor a kezébe került. A háborút, azt hibáztatta. Mert józan fejjel azt a poklot, ami a fronton volt, nem is lehetett kibírni. És „aptya” - így hívta a párját - öt évet töltött a lövészárokban, meg orosz fogságban. Őmellettük csak elvonult a front, Somogyországot kike­rülte. Atádra csak a nesz hallatszódott. Amit az ágyúk okoztak. Amúgy nem volt ott hál1 istennek semmi. És az ember is hazakecmergett valahogyan. Dolgos, ren­des volt az, ha nem iszik. Akkor kenyér­re lehet kenni. Ha meg iszik, nem kell szólni hozzá. Nem kellene. De nem min­dig tudta megállni. Olyankor aztán csete­patéba csapott át a „má megint ittá” fo­gadtatás. Mert a párja ilyenkor nagyon tudott káromkodni. Fején a micisapka ki­csit hátracsúszott, vörösre izzott nyelvét pedig furcsán forgatta, és a szája is ferde volt ilyenkor. Támogatta a biciklijét, vagy a bicikli őt, ki tudja. És igen hatalmasnak akart látszani. De azért nagyon szerette a feleségét. Késő éjszakáig eldödögtek, mesélgette a Szabad Európa Rádió híreit. Amit nem volt szabad hallgatni, fülét szorosan a do­boz oldalára szorította, hogy kiszűrje a szavakat.- Te, „annya” - mondogatta -, szedek én teneked csollányt, attól gyógyult meg gyerekkoromban a Tera mama is. Annak is ilyen baja volt. - de csak a kamillát főz­te mindennap. Az asszony lába zsibbadt már. Vissza­feküdt a szalmazsákkal tömött ágyra, a hófehér párna és dunyha közé. Már nem hunyta le a szemét, csak kicsurranó könnyeit törülgette. Számot vetett önma­gával, a világgal. És tudta, érezte, hogy akit olyan nagyon félt, az meg fog tudni állni a lábán. Es egyszer talán mesél őró­la. Megnyugodott. Beletörődött. Szorosan lehunyt szemei mögött a szél csillagport sodort. Vasárnap reggel volt. Amikor fölsírt egy világba kibuggyanó kis élet. Nem sokkal később pedig utolsót sóhajtott egy örök álomba merülő lélek. Kapott a sors­tól ráadásnak két egész órát. Hogy meg­tudja, kislány unokája született. Veje azonnal telefonált. Hogy gyönyörű a ba­ba. És egészségesek. Mindketten. Most már mert elszenderülni. Békésen álomba merülni. És a csillagporos úton hagyta sodortatni magát a megenyhült széllel. A temetésen sokan voltak. Sokan is­merték. És akik ismerték, azok nagyon szerették. Egyvalaki nem volt ott csupán. A lánya. Aki azokban az órákban egy kórházi ágyon zokogva szoptatta újszü­lött kicsi lányát. Több száz kilométer vá­lasztotta el a szülészetet a temetőtől. Gyűlölöm a szelet. Azóta is. Hiába ciró­gatja arcomat békítőén a kánikulában. Borzongok tőle. És nem hajlok meg előtte alázatosan, mint a büszke fenyők. Daco­san nézek szembe vele, hajadonfővel, bár­hogyan is szeretne térdre kényszeríteni. j00i s ha lehunyom a szememet, ma­E gam előtt látom, ahogyan ül az ágy szélén. Körülötte a csillag­por mindent beborított már. Las­san elindul a kezem, és mintha arcáról tenném, lágyan lesimí­tom a fejfára ülepedett, szél sodorta port. * A SZERZŐ VÁRHATÓAN SZEPTEMBERBEN, A GONDA KIADÓNÁL MEGJELENŐ, AZONOS CÍMŰ NOVELLÁSKÖTETÉBŐL

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents