Heves Megyei Hírlap, 2004. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)

2004-08-19 / 194. szám

I 2004. Augusztus 19., csütörtök MAG AZIN 7. OLDAL „Akarjuk, hogy erős béke és egyetértés legyen!” Egyik legősibb magyar ünnepünkön, Szent István király napján a magyar állam létrejöttének, fennmaradtának, a keresztény államalapításnak az emléknapját ünnepeljük. A nemzeti egység, valamint az Európához való kapcsolódás, a keresztény hit eszméje Magyarországon egyetlen uralkodó, Árpád fejedelem ükunokája, I. vagy Szent István király személyében testesül meg. A király lovas szobra a Halászbástyán Stróbl Alajos munkája Vajk, Géza nagyfejedelmi és Sarok fia 970 körül született, és Brúnó szerzetes 972-ben keresztelte Ist­ván névre. Születésekor nem volt várományosa az uralkodói poszt­nak, mivel - a nyugati keresztény gyakorlattal ellentétben - az ősi utódlási törvény nem az elsőszü­lött fiút, hanem a család legidősebb férfi tagját tekintette örökösnek. A kijelölt örökös István szülei, akik minden bi­zonnyal még csak névleg voltak keresztények, mégis határozott eréllyel gondoskodtak fiuk jövőjé­ről. Tizennégy-tizenöt éves lehe­tett, mikor apja utódjaként fogad­tatta el az ország nagyjaival, és István pajzsra emelésével törvé­nyesítette az utódlást. Ugyancsak fontos elem volt István táborának erősítésében a magyar egyház­szervezésben is szerepet játszó di­nasztikus házasságkötése a bajor fejedelem, Civakodó Henrik lányá­val, Gizellával Henrik 955-ben bekövetkezett halála után nyílt le­hetőség, hogy a kelet felé terjesz­kedő bajorok és a nyugati vesze­delemtől tartó magyarok kiegyez­zenek, s mikor Géza - követei út­ján - Regensburgban megkérette Gizellát fia számára, az új uralko­dó örömmel egyezett bele a terve­zett házasságba. Egyes vélekedé­sek szerint közvetítő szerepet ját­szott a frigy létrejöttében Szent Adalbert, Prága püspöke is, aki minden valószínűség szerint a bérmálás szentségében részesítet­te Istvánt. A kort kutatók ma már egyértelműen cáfolják, hogy a Gi­zellát kísérő bajor papokkal kez­dődött volna a magyarok tömeges térítése, viszont igaz, hogy a kísé­rettel Szent Wolfgang jól képzett papokat küldött az országba. Trónviszályok Mikor Géza 997-ben meghalt, István két trónkövetelő jelentke­zésével számolhatott. Egyikük ap­ja öccse, a szintén megkeresztelt Mihály volt, aki végül az őt megil­lető dukátus területére visszavo­nulva elfogadta az új uralkodót. A másik követelő viszont, a pogány- nak megmaradt Koppány, bár Gé­za életében fejet hajtott szándéka előtt (helyesebben szólva kény­szerűen eltűrte, hogy a nagyfeje­delem hatalmi központosítása fo­kozatosan háttérbe szorítja), az uralkodó halálakor újabb esélyt lá­tott a trón megszerzésére. István Esztergomba ment, majd innen már mint nagyfejedelem vonult hadba a lázadó Koppány ellen. Harcához Szent Márton égi segít­ségét kérte, s ennek fejében - győ­zelme után - Koppány birtokait védőszentje tulajdonába adta. A középkor megszokott gyakorlata volt, hogy az adománybirtok tu­lajdonosa az égi patrónus lett, s ebben az esetben a birtokon alapí­tott szentmártoni monostor (Pan­nonhalma) szerzetesei csupán haszonélvezői voltak a donáció- nak. Istvánnak 997-től 1038-ban bekövetkezett haláláig tartó ural­kodása során még két alkalommal kellett hasonló gyorsasággal, fegy­verrel reagálnia belső pártütőkkel szemben. 1003-ban anyai nagy­bátyja, az erdélyi Gyula és két fia vonult ellene, miután Gyulafehér­vár központtal olyan tartomány- uraságot hozott létre, ami veszé­lyeztette a nemzet fennmaradását szolgáló központosított hatalmat. A lázadók ekkor végül is behódol­tak neki, és sikerült elkerülnie a vérontást. Nem így történt 1008- ban, amikor az ellene felkelt Aj- tonnyal csatában kellett össze­csapniuk, ahol a lázadó atyafi kard ákal veszett el Egyházszervezés A titokzatos származású Asztrik, vagy szerzetesi nevén Anasztáz, 1000 karácsonya előtt hozta el István számára a királyi felségjelvényeket, a koronát és a zászlós lándzsát II. Szilveszter pá­pától A pápa ezzel a cselekedeté­vel ismerte el az új európai állam szuverenitását és legalizálta Ist­ván uralmát: létrejött a keresztény magyar királyság. Magyarország első keresztény uralkodóját hama­rosan (karácsonykor vagy az új évezred első napján) Domonkos, hazánk első érseke kente fel. A magyar egyház alapkőletételére 1001 húsvétján került sor Ravennában, ahol III. Ottó társa­ságában töltötte az ünnepet a szentatya. A koronahozó Asztrik ide vitte István levelét, melyben a király magyar érsekség felállításá­ra kért engedélyt. A pápa bele­egyezését adta, s egyben apostoli hatalomban részesítette az új uralkodót. Esztergom lett tehát - mater et caput - a magyar egyház „anyja és feje poroszok közt vérta­núhalált halt Szent Adalbert, első érseke pedig a koronázó Domon­kos. Valószínűleg a következő év­ben történt meg a kalocsai egy­házmegye szervezése, majd 1009- ig sorban Veszprém, Győr, Pécs és Eger püspökségének létrehozása. 1009-ben egy pápai legátus Ma­gyarországra érkezése teremtett lehetőséget az erdélyi egyházme­gye megalapítására. Szent István az esztergomi érsekség felállítása­kor, azzal szinte egy időben adta ki első törvénykönyvét, ami egy­házi, illetve a hitéletre vonatkozó előírásokat is tartalmazott, így például rendelkezett a vasárnap megtartásáról. E törvénykönyv utolsó cikkelye jól összegzi az uralkodó keresztényi felfogását, az ország régi és új rendje közti békéltetési szándékát: „Akarjuk, hogy erős béke és egyetértés legyen öregek és fiatalok között, mint az Apostol mondja: Mindnyájan egyetértők legyetek. És senki se merjen mást megtámadni...” Hadak útján Nem egészen így gondolkodott Boleszló lengyel király, amikor 1015-ben elfoglalt néhány magyar határvárat a Morva-völgyben. Az állam egységét és szuverenitását éberen őrző István fenyegetett helyzetben nem habozott fegy­vert fogni, s a betolakodókat 1018- ban kiűzte az országból. A király - életének ebben a szakaszában - többször kényszerült hadat visel­ni, például a besenyők ellen, akik Erdélyre támadtak. Ebből az idő­ből származik nagylegendája, ami - egy véghezvitt csoda doku­mentálásával - később nagy súly- lyal esett latba István szentté ava­tásakor. A történet szerint a király egy éjjel titokzatos sugallatra éb­redt. Azonnal parancsot adott: in­duljon futár az erdélyi Fehérvárra, hamar tereljen a földekről min­denkit a városok falaihoz, mert jönnek a besenyők, s feldúlják a földeket. Ahogy azt előre meg­mondta, az ellenség csakhamar ott termett, gyújtogatott, fosztoga­tott, pusztított, de a falak által vé­dett népek megmeneküllek. Ugyancsak ez az eset példázta a király lélekbelátó képességét, hi­szen az első két futárt elküldte, és csak a harmadik jelentkezőt talál­ta elég hű szívűnek parancsa telje­sítéséhez. István Bizánccal szö­vetségben részt vett a balkáni hadjárat utolsó szakaszában is, de - mint a kortársak meglepetve föl­jegyezték - a bolgár főváros bevé­telekor nem vett részt a bizánci fosztogatásban, megelégedett az­zal, hogy a Szent György-templom- ból néhány ereklyét hozzon el, amiket később az általa alapított székesfehérvári bazilikában őriz­tek. Akármennyire is lefoglalta a háborúskodás, szakított időt a lel­ki életre és a kegyes elmélkedé­sekre is, hiszen ez idő tájt írta ki­sebbik fiához, Imre herceghez címzett Intelmeit. 1019-ben alapí­tották meg a zalavári apátságot, és - bár az alapítás éve nem is­mert - ekkoriban hozta létre Ist­ván király új egyházi és állami központként Székesfehérvárt (ké­sőbbi temetkezési helyét), a Szűz Mária tiszteletére szentelt bazili­kával. Itt állt a regni sedes princi­palis, az a márvány trónszék, ahonnan az uralkodó igazságot szolgáltatott. 1030-ban hozta létre a pécsváradi apátságot, a Somló tövében a benedeki regula szerint működő Szent Lambert-apáca- monostort, a bihari és Csanádi püspökséget. Utóbbi székhelye Marosvár, első püspöke pedig a Velencéből 1020 után érkezett Szent GeUért lett, aki a korábbiak­ban Imre herceg lelkiatyja volt. A harmincas évek krónikájához tar­tozik II. Komád német-római csá­szár seregeinek támadása, s an­nak sikeres visszaverése: a Rába tájékáról visszaforduló ellenséget üldözve a magyarok elfoglalták Bécset, és a következő évben a császár kezdeményezésére kötöt­tek békét. Mária kegyelmében 1030-ban Imre herceg vadászat közben életét vesztette. István el­sőszülött fia, Ottó korábban bekö­vetkezett halála után a király most egyenes ági fiúutód, az ország pe­dig trónörökös nélkül maradt. Ist­ván végül nővére fiát, a velencei Orseolo Pétert jelölte meg utódja­ként. A király rokona, a felelőtlen természete miatt az utódlásból immár másodszor kirekesztett Va­zul ekkor összeesküvést szított a beteg uralkodó ellen, ám a me­rényletet meghiúsították. Vazult - ellentétben a közhiedelemmel - a kor szelleméhez viszonyítva eny­he büntetés sújtotta: nem öntöttek ólmot a fülébe, hanem megvakí­tották. A pártütésben résztvevő fi­aival is meglepő elnézéssel bánt István: mindössze az országból száműzte őket. A király 1038-ban, negyvenegy évi országiás után ért el a földi élet határára. Hartvik püspök így írja le tudatos halálra készülését: „Közelgett éppen a je­les ünnep, ugyanazon Mindenkor Szűz Mária mennybevitelének az angyalok és az emberek előtt neve­zetes napja. Nagyobb irgalom re­ményét remélte, ha e nap örömei közt bomlana föl teste, ezt külön könyörgésekkel kérte; sóhajtozás s könnyek árán el is nyerte. Eljött hát az az áldott nap, amelyet ha­lála csakhamar még áldottabbá tett...” István tehát 1038. augusz­tus 15-én, Mária mennybemenete­le napján távozott e földi világból. Testét a székesfehérvári bazilika közepén felállított, római szarko­fágból átfaragott márványkopor­sóba helyezték, s a temetkezési székesegyház vált aztán a követ­kező, trónviszályoktól, bel- és kül- harcoktól vészterhes időkben tá­madt, spontán népi tisztelet köz­pontjává. Az első magyar király mumifikálódott holttestét 1061- ben, az egyik utolsó pogány láza­dás idején, a sír megszentségtele- nítésétől való félelemben kivették a koporsóból, s egy súlyos kőlap alá rejtették. Minden bizonnyal ekkor választották el és rejtették máshová testétől István törvény- és áldásosztó, kardforgató, jótevő, jogart tartó jobb kezét és karját. A test felemelkedése A király szentté avatásának"fo­lyamata a XI. század második felé­ben kezdődött. Szent VII. Gergely pápa és Szent László magyar ki­rály többszöri érintkezést folyta­tott ez ügyben. László kezdemé­nyezésére a pápai engedély meg­adását a Szent GeUért életéről szó­ló írás rögzíti: „emeljék fel azok tes­tét, akik Pannóniában a hit mag- vát elvetették, és az országot a hit hirdetésével öntözték, hogy őket a legnagyobb tiszteletben tartsák és méltó tisztelettel illessék.” 1083- ban, a Magyarországra érkezett pápai legátus jelenlétében történ­tek meg a kanonizációk: Gellért püspök, majd István és Imre szentté avatása. László király au­gusztus 15-re, István halálának napjára hívta egybe országa nagy­jait, a nép pedig magától özönlött Székesfehérvárra. A király három­napos böjtöt rendelt el, amit a je­lenlévők állandó imádság mellett tartottak meg. Az István testét 1061 óta fedő kőlapot azonban en­nek ellenére sem tudták elmozdí­tani a helyéről. Ekkor egy bökénysomlyói apáca, Caritas ja­vaslattal állt elő: a Visegrádon ra­boskodó Salamon király szabadon bocsátása, e felebaráti, megbocsá­tó cselekedet talán elég lenne a kő­lap leemeléséhez. Állítólag így is történt: miután Salamon kiszaba­dult, a nehéz tömböt egyszerűen el tudták távolítani a királyi sírról. Mindez augusztus 20-án történt. Az előjelek már előző este, a ve- csernye után megmutatkoztak, amikor több csodás gyógyulás tör­tént. A krónika följegyezte, hogy mikor egy hétesztendős béna kis­fiú lábra állt, maga László is öröm­könnyeket sírt. A nagy napon, au­gusztus 20-án, a hálaimákkal telt éj után először az elhunytakért miséztek, majd levették a kőlapot. A talajvíz pusztította sírból kiemelt csontokat tiszta gyolcsba gyűjtöt­ték, ezeket aztán egy míves ezüst- ládában az oltárra tették. A Szent Jobb Bizonyosat nem tudunk arról, hogy mikor és hogyan vált el a testtől a jobb karcsont, és vele együtt a Szent Jobbként ismert, ép­ségben maradt kézfej. Mint már szó esett róla, valószínűleg a test 1061-es elmozdításakor történhe­tett mindez. Fel­jegyzések sze­rint ugyanis a szentté avatás­kor, vagyis a test fölemelkedése­kor, a megnyitott sírban nem talál­ták meg István gyűrűjét, amit a jobbján viselt. A csontok hiánya akkor még nem volt ilyen szem­beszökő, mert a maradványokat az erősen pusz­tult sírban össze­vissza találták meg. A mindmá­ig leginkább elfogadott vélekedés szerint a gazdag bihari családból származó Mercurius szerzetes vitte titokban a relikviát saját, Berety- tyó-parti családi monostorába. Mi­kor László király 1084-ben fölke­reste, Mercurius megijedt, és be­vallotta, hogy a birtokában van az ereklye, de úgy magyarázta, hogy azt a sír felnyitásakor egy angyal bízta őrzésére. László megbocsá­tott a tolvajnak, és az eredeti rej­tekhelyen kőegyházat emeltetett: itt őrizték a középkor folyamán a jobbot, a szentjobbi monostor pe­dig hosszú időn át az egyik legfon­tosabb zarándokhely volt. A Szent Jobb tiszteletét az Aranybulla ik­tatta törvénybe. Zsigmond király idején (1387-1434) Székesfehér­várra került a kéz. Innen a történe­te ismét homályba vész. Nagy va­lószínűség szerint a Fehérvárt fel­dúló törökök révén került a dalmát tengerparti kikötővárosba, Raguzába (Dubrovnik), mert tu­dott, hogy 1590-től az ottani domi­nikánusok őrizték. A diplomácia eszközeként, az osztrák támoga­tás megnyerése érdekében vehette át 1771. június 1-jén Mária Teré­zia, aki őrzési helynek a budai pa­lota Szent Zsigmond-kápolnáját jelölte ki. Egészen 1882-ig őrizték itt a csillagkeresztes lovagok, majd a világi papság. A magyar püspöki kar 1862-ben készíttetett az erek­lyének új, gótikus kápolnát mintá­zó tartót Lippert József, az eszter­gomi bazilika építőjének tervei alapján. 1938-ban, István halálá­nak 900. évfordulóján, miközben az Eucharisztikus Világkongresz- szus ülésezett Budapesten, a Szent Jobb az ún. „aranyvonaton” indult országjárásra. 1944-ben Nyugatra került, de hamarosan Magyaror­szág visszakapta, és 1945. augusz­tus 19-től kezdődően az angolkis­asszonyok Váci utcai Szent Mi- hály-templomában őrizték. A Szent István-bazilika Szent Lipót- kápolnájába 1950-ben került. A bazilika azon kápolnája, ami jóval méltóbb és - remélhetően - végle­ges őrzési helye lett a nemzeti ereklyének, 1987. augusztus 20-ra készült el. Szent István napja Az államalapító Szent István ki­rály ünnepe eredetileg augusztus 15. volt. Nem csak halálának nap­ja ez, de uralkodása idején is ek­kor, Nagyboldogasszony napján hívta össze Fehérvárra a királyi ta­nácsot, s ekkor tartották a törvény­napokat. Az ünnep naptári helyét Szent László módosította augusz­tus 20-ra, István szentté avatásá­nak napjára. Már Nagy Lajos ural­kodásától kezdve egyházi ünnep­ként él a köztudatban. 1771-ben XIV. Benedek pápa korlátozta ugyan az egyházi ünnepek gyako­riságát, s így a Szent István-nap is kimaradt, Mária Terézia mégis el­rendelte annak megtartását, ráadá­sul nemzeti ünnepként tüntette föl a naptárakban. 1848 után legköze­lebb 1860-ban ünnepelhette .meg Magyarország ezt a napot, ami az­tán országos méretű nemzeti tün­tetéssé fajult. 1891-ben, a kiegyezés utáni konszolidált viszonyoknak megfelelően Ferenc József munka­szüneti nappá nyilvánította au­gusztus 20-át, ami 1945-ig nemze­ti ünnep maradt. Bár akkor ezt el­törölték, az egy­házi ünnepek közt 1947-ig nyilvánosan megtartható ma­radt. A vallási és nemzeti tartal­ma miatt az ak­kori rendszer számára nehe­zen vállalható, de teljesen be nem szüntethető ünnepre új ne­vet, új tartalmi keretet húztak: előbb az új ke­nyér ünnepe lett, azután a szocia­lista államalapí­tás, vagyis az 1949. augusztus 20- ra időzített új alkotmány ünnepe. Annak ellenére, hogy a Szent Jobb-körmenetet 1989 óta újra évente megtartják, augusztus 20- át csak 1991-ben „rehabilitálták”: az Országgyűlés március 5-i dönté­se Szent István napját a Magyar Köztársaság hivatalos állami ün­nepének nyilvánította. ÖSSZEÁLLÍTOTTA: JÓNÁS ÁGI Nemzeti ereklyénk, a Szent Jobb

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents