Heves Megyei Hírlap, 2004. május (15. évfolyam, 102-125. szám)

2004-05-26 / 122. szám

2004. Május 26., szerda P F 2 3 ■ 11. OLDAL Zászlók nélkül Május 1-jével az Európai Unió tagja lettünk. Mindenki találgat, jósol, próbál a jövőbe látni. Jó­magam inkább a közelmúltra gondolok, és napok óta egy kis versikét mondogatok magam­ban, ami a zászlóról szól. Hogy miért? Bizonyára mások is ész­revették: nem láttunk zászlókat. Máskor a középületeken, az út- széli villanyoszlopokon ott lo­bogtak. Most nem! Már nem lé­nyeges a magyar zászló sem? Akkor legalább az uniós lett vol­na, de az se volt. Amit én hiá­nyoltam még, az a tájékoztatás. Nem voltak plakátok sem. Tu­dom, jön a válasz, megírta az új­ság, bemondta a rádió. Lehet! De talán kellett volna tájékoztat­ni azokat is, akik nem olvasnak újságot, nem hallgatják az Eger Rádiót. A városunkban vendé­geskedő cirkusz minden eszköz-" zel tájékoztatott. A Lajosvárosban élek, húsz éve hozzánk a zenés ébresztő nevű program sem jutott még el soha. De most már mindegy, elmúlt az ünnep így is. Csak abban bízom, hogy a közeli és távoli választá­sok alkalmából is csak ennyi plakát lesz ki- és felragasztva, hiszen a környezetvédelemre is sokat kell fordítani a következő időkben. (név és cím a szerk.-ben) Élményteli nap Nyugdíjasok találkozója Május 22-én a Tárná menti nyugdíjasklubok találkozóján vettünk részt, melyet Boconádon az Őszirózsa nyug­díjasklub rendezett. Részt vet­tek a tarnamérai, zaránki, nagyfügedi nyugdíjasklubok tagjai, polgármesterei. Eljött Godó Lajos országgyűlési képvi­selő és Bujdosó Sándorné, a He­ves Megyei Nyugdíjas Szövetség elnöke. Nagy szeretettel és na­gyon jó műsorral szórakoztat­tak bennünket a klubok tagjai az iskolásokkal együtt. Nagy él­mény volt a gyermekekkel ün­nepelni, akikből áradt a szeretet és a tisztelet. Köszönet érte Cseh Béláné Mariettának, a klub vezetőjének és az Őszirózsa nyugdíjasklub valamennyi tag­jának, akik finom ebéddel, süte­ménnyel vártak bennünket. A vendéglátóknak ezúton szeret­nénk még egyszer köszönetét mondani magam és tagtársaim nevében a feledhetetlen pillana­tokért. Bízunk abban, hogy a jö­vőben sok hasonló, barátságos légkörű, vidám rendezvényben lehet részünk. A nagyfügedi Barátság nyug- díjasklub és a magam nevében: Bernát Illésné Sikeres találkozó A Csányi Idősek Otthonában május 8-án a lakók és hozzátar­tozóik találkozóját tartottuk, melyen közel kétszázan jelentek meg. A megjelenteket Pádár Sándorné igazgatónő üdvözölte. Vázolta az intézmény helyzetét és feladatait. Külön üdvözölte a vámosgyörki Idősek Otthona né­pes csoportját, melyet Tari Sándorné igazgatónő vezetett. Köszöntötte Deák Tiborné isko­laigazgatót, Oroszi Lászlóné volt főnővért, aki közel 40 évig dol­gozott az intézményben. Ezt kö­vetően kulturális műsor volt, melyen fellépett a helyi iskolá­sok népdalköre, majd táncbe­mutató következett. A helyi és a vámosgyörki otthon dalosai mű­sora után az atkári nyugdíjas­klub énekesei léptek fel. Az ün­nepség élő zenével folytatódott, ahol együtt ropták a táncot a vendégek és a vendéglátók. A zenét most is Fülöp Nándi szol­gáltatta. Juhász Árpád Ki fizeti a révészt? A Heves Megyei Hírlap máj. 20-i számában megjelent az Adóztak az adónak című írás. Ezzel kapcso­latban felmerül bennem a kérdés: hogy is van ez? Ki fizeti a révészt? „Veres János államtitkár úr meg­említette azt is, hogy az iparűzési adó százötven százalékát költség­ként lehetne elszámolni.” Ez igen! Ez már vállalkozóbarát intézke­dés! Csakhogy: az árképzés egyik fontos eleme a költség. Szerintem így fest a dolog: ha az iparűzési adót + annak 50%-át (vagyis a ténylegesen nem fizetett adót is) költségként el lehet számolni, ak­kor az árat a tényleges költségek­nél magasabb költséggel lehet ké­pezni. Állam bácsi tehát a fogyasz­tókkal fizettet jutalmat. De ha az ár növekedik, nőni fog a fogyasztási adó. A növekmény is a fogyasztó zsebét terheli, állam bácsi pedig beszedi a neki törvényesen (?) járó plusz adót. Ha ez ki nem mondot- tan így igaz, akkor ez egy ördögi kör. Szeretném azt hinni, hogy a kapitalizmust építgető vállalkozó- barát állam nem alkalmaz állam- polgámyúzó módszereket. D. I. (név és cím a szerk.-ben) Egy kiváló adjunktus emlékére Szeretettel teli emlékezéseket ír­tak Róla időközben barátaivá lett egykori tanárai, munkatársai. Többnyire tudományos kutatói munkáját, a különböző gyógyha­tású készítmények kifejlesztésé­ben, az egri borok kémiai vizsgá­latában elért eredményeit, honi és külföldi tudományos konfe­renciákon megcsillogtatott elő­adói stílusát, briliáns doktori szi­gorlatát, kiemelkedő szakmai fel- készültségét méltatták. És ez így is van rendjén, hiszen az eddig tollat ragadók életének inkább ezt a részét ismerték jobban... Köszönettel tartozunk dr. Dinya Zoltán professzor úrnak, aki búcsúztatásakor nemcsak kutatóként, nemcsak az Eszterházy Károly Főiskola Ké­mia Tanszékének adjunktusa­ként mutatta be őt, hanem ki­emelkedő pedagógiai tevékeny­ségének említésével is bővítette felelevenített maradandó alkotá­sainak sorát. Mi, akik a Tanárnő hallgatóinak mondhattuk ma­gunkat, ezért az egy mondatért is hálásak vagyunk, mert a mos­tanáig megírt (általam olvasott) sok mondatból is csak ez az egyetlenegy szólt a gyakorló pe­dagógusról. De ez így is van rendjén, hiszen életének ezt a ré­szét mi ismertük jobban... Mi figyeltük-vártuk izgalom­mal a folyosón cipője kopogását. Mi is csodáltuk, mikor a szerves szerkezetkutatásról tartott le­nyűgöző előadást, és mi is élvez­tük kutyáiról szóló élménybe­számolóit. Mi ajánlottuk fel - némi hallgatói szemtelenséget megengedve magunknak, mert tudtuk, mennyire elfoglalt —, hogy összeállítjuk az esedékes fizkém zh kérdéseit. Minket nyugtatott meg ilyenkor, mond­ván: „Már összeállítottam, de ne aggódjanak, nem lesz nehéz, én például egész jól elboldogultam a feladatokkal”. Mi is jártunk a tanszéki szobájában, mert az aj­taja a professzor és a hallgató előtt is egyaránt tárva-nyitva állt. Miközben bennünket tanított, disszertációt írt, szigorlatra ké­szült Ő maga is, mégis számos hallgatóját tüntette ki azzal, hogy elfogadta a konzulensi fel­kéréseket. Mi is büszkék va­gyunk, hogy megismerhettük, hogy tanítványai, netán szakdol­gozói is lehettünk. Ilyenkor ki­magasló szakmai hozzáértéssel, olykor fájó precizitással, sokszor csodálatra méltó pedagógiai ér­zékkel és mindig mérhetetlen tü­relemmel irányította-a munkán­kat. Mi is úgy érezzük, hogy so­kat kaptunk Tőle, miközben töb­bet is adhattunk volna, többször mondhattuk volna: „Tanárnő, köszönjük!”. Mi is tudjuk azt, hogy nem lesz több tudományos előadás, de sajnos nem lesz több tanítványa, szakdolgozója sem. Nekünk is hiányzik, nagyon... Mi is megőrizzük emlékét, örökre... Valamennyi volt tanítványa, szakdolgozója nevében e sorok­kal emlékezem 40. születésnap­ján dr. Kovács Zsuzsanna főisko­lai adjunktusra, tisztelt és nagyra becsült Tanárnőmből lett őszinte szeretettel Barátnőmre. A volt hallgatók nevében: Farkasné Ökrös Marianna Egy osztálytalálkozó margójára A napokban rendezték meg az Egri Érseki Római Katolikus Kereskedelmi Középiskola 60 éves osz­tálytalálkozóját. Ez alkalomból vetette gondolatait papírra egy öregdiák: Emlékezünk. Mondhatom kijelentő, felszólító módban, vagy kérdőjellel. Mindegyik igaz, mert az idővel magunk is, testi-lelki valóságunkkal, emlék­ké váltunk. A csend órái ugyanúgy a múltról üzen­nek, mint a mindennapi beszélgetések témáiba kapcsolódó régi események. Hömpölyög a gondo­latár visszafelé: diákkor, érettségi, háború, fogság, munkahely, család, és mindinkább az egészség, be­tegség. Visszaemlékezés, mesélés közben arra is rájö­vünk, hogy milyen nehéz gyerekeinknek, unoká­inknak egy történetet megjeleníteni, hitelessé, ért­hetőbbé tenni. Rádöbbenünk, hogy egyes szavaink, kifejezéseink értelmét vesztették, vagy éppen az adott szó, elnevezés más értelmet kapott. Nemré­gen többek között a következőket mondtam unoká­imnak: a kolozsvári IX. légvédelmi tüzérosztály pót­századának egyik ütegénél öltöztem be katonának egy Szombathely melletti kis faluban. Mint karpa- szományos honvédnak, lehetőségem nyílt szolgá­latvezető tiszthelyettes bátyám révén a ruhám ad- jusztáltatására. Ahogy ezt a mondatot kimondtam, mindjárt megálltam az elbeszélésben, és magyaráz­kodtam. Igen, nehezen értelmezhető ma, ha egy könyvelőnek arról magyarázok, hogy valamikor éj­szakákat is magában foglaló napokat jelentett egy főkönyvi zárás, a manuálisan vezetett számlalapok egyeztetése. Ki tudja ma azt hihető módon megin­dokolni, hogy miért tapsoltunk perceken keresztül ütemesen Sztálin vagy Rákosi nevének hallatán? Biztosan ti is megpróbáltatok már hűen, átélhetően az éhségről beszélni. Reménytelen eset, nem értik. Vagy milyen lesajnáló mosolyt vált ki a fiataljaink­ból, ha a szerelmi korszakunkról beszélünk. Hogy akkoriban napokon, heteken át tartó udvarlás szük­ségeltetett a kislány kezének megfogásához, az első csók még ettől is hosszabb időt, rafinériát igényelt. Megint más aspektus, hogy bennünk is kérdések merülnek fel. Miérteket fogalmazunk meg. Hogy miért úgy gondolkodtunk akkor, miért úgy tettünk, miért nem voltunk bátrabbak vagy óvatosabbak. Hatvan év távlatából csak köszönni tudom a szü­leimnek, az iskoláknak, a társadalomnak, hogy a magyarságtudatot mélyen elültették bennem, hogy máig érvényes történelmi képet kaptam a magyar­ságtól, hogy a magyar nyelv, irodalom alapos isme­retét követelték meg tőlem, hogy mindig jól el tud­tam igazodni a Kárpátok övezte földrajzi területen. Tanárainkra gondolok, és megjelennek lelki szeme­imben falum iskolájának tanítói is. Egyáltalán a fa­lu a maga erkölcsi rendjével, a munka és a család szeretet ével. Diákvárosunk nevelő ereje máig su­gárzik. A mi apáink és a mi korosztályunk egyaránt bir­tokolt egy évszázadok folyamán kialakult társadal­mi magatartást. Ebben a magatartásban, gondolko­dási, cselekvési rendszerben a szavak, a fogalmak, a tettek egyértelműek voltak. A kicsiszolódott érték- rendszert, amely határozott, értelmezhető, hétköz­napi szinten használható magatartási követelményt jelentett, a jó és rossz világosan elkülönült. A lopást, a csalást, a sikkasztást, az ölést nemcsak a törvény szigora szankcionálta, hanem a közfelfogás megbé­lyegző magatartása is. Az utcán, közterületen való szerelmi életet elsősorban a társadalom ítélte el. Mondanivalóm lényege, hogy apáink, a mi gene­rációnk életvitelét, megnyilvánulásait, tetteit egy meghatározott, mély gyökerekből táplálkozó társa­dalmi illem, követelmény, íratlan törvény határolta be, amit ma értékrendszerként jelölünk meg. Én nem azt mondom, hogy az így szabályozott világ­ban nem vétkeztünk, nem követtünk el bűnöket, nem hágtunk át törvényeket. Gyarló emberként cselekedtünk akkor is, de mindenki egyénüeg és az egész társadalom rendelkezett egy határozott viszo­nyítási ponttal, amihez mérten gondolkodott, csele­kedett, korlátozta önmagát. Mi, korosztálybeli öregdiákok, a mai napig fo­gódzkodhatunk az emberi életet eddig megtartó ter­mészeti és isteni törvényekbe, és ezért lehetünk ma jubileumi ünnepségünk résztvevői tiszta lélekkel, nyitott szívvel. (egy volt diák) Várlátogatás Felejthetetlen élményben volt részünk nekünk nyugdíjasok­nak május 17-én az Égri Vármú­zeumban. Megnéztük a népmű­vészeti, a történelmi kiállítást, a képtárat, valamint a kazamatá­ban sétáltunk végig, majd Gár­donyi Géza sírjánál adóztunk az egri remete emlékének. Király Júlia irodalomtörténésznek kö­szönjük a kedves hangú, mo­solygós tárlatvezetést. Kívánjuk, maradjon továbbra is nyugdíjast szerető embernek. Somfai Tiborné (cím a szerk.-ben) • Tegyenek rendet! Gyakran járok az egri Hatvani temetőbe, mivel szeretteim ott vannak eltemetve. Május köze­pe van, de a téli szemét még mindig ott van a tárolókban és azok környékén, valamint a Mindszenty utcában. Félő, hogy valaki elesik, összetöri magát a szeméthegyekben. A sírok kö­zött a fű nincs kaszálva. Mi hiá­ba gondozzuk a sírokat, ha a „közterület” gondozatlan. Olyan temefőgondnokot kellene alkal­mazni, aki valóban elvégezné ezeket a munkákat. Nem tu­dom, hogy az egyházhoz vagy a polgármesteri hivatalhoz tarto­zik a Hatvani temető, de ez már tarthatatlan állapot, ami ott van. Kérem, kérjük az illetékeseket, hogy tegyenek rendet! *F. Sándorné (név és cím a szerkőben) Megrendültén Megrendülve olvastam a Heves Megyei Hírlapban az 1918-1919- es események áldozatairól való megemlékezésről, melyek kö­zött apai dédnagyapámról, Welt Ignácról is megemlékeztek. Gyermekkorom óta kísért ez a szörnyű családi titok, melyet sokszor csak fél szavakból hal­lottam a szüleimtől, és csak az utolsó években tanulmányoz­tam át alaposabban. Welt Ignác zsidó kereskedő dédnagyapámat kétszer akasztották fel, miután először a kötél elszakadt. 1944- ben a Welt család tagjait a helyi postás néni bújtatta, és végül is mentette meg őket. Ezért a csalá­dunk örökké hálás lesz. ■ Levelezőink figyelmébe Felhívjuk levelezőink figyelmét, hogy lehetőleg röviden, max. 1-2 gépelt oldal terjedelemben fogalmazzák meg gondolataikat. A közölt levelek tartalmával szerkesztőségünk nem feltétle­nül ért egyet, azokért felelőssé­get nem vállal. Csak a teljes név­vel, címmel ellátott írásokat je­lentetjük meg. Továbbra is várjuk írásaikat szerkesztőségünk címére: Eger, Barkóczy út 7. szám. _________■ Ö sszetörött végre a csend In memórián Mariska Szívünk legmélyebb rejtekén fél­tünk ettől a naptól, amely május 6- án bekövetkezett. Két éve küzdöt­tél a titokzatos kórral, ami megtá­madta tested, de képes voltál küz­deni, harcolni ellene. Most, hogy eltávoztál közülünk végleg, na­gyon sok könnyet hullattunk ér­ted. Érted, aki klubunk, a Barátság nyugdíjasklub alapító tagja voltál. Ismert és szeretett a falu, de a kör­nyező társklubok tagjai is. Min­denkihez volt kedves szavad, tevé­keny, segítőkész ember voltál. Akár szerepelni, vagy babaruhát kellett varrni, mindenben részt vettél. Fájó szívvel vesszük tudo­másul, hogy már csak múlt idő­ben szólhatunk Rólad. Emlékedet megőrizzük, és lányodat, Tündi­két sem hagyjuk magára. Barát­nőnk, Mariskánk, Isten veled. A Barátság nyugdíjasklub tag­jai nevében: Bemáth Illésné Nagy fügéd Szólhatna a hír: „Nagy sikerű jóté­konysági bált rendeztek Egerbocson, melynek bevétele egy tízéves kislány speciális hallóké­szülékének cseréjét teszi lehető­vé”. Igen, a hír igaz, de elmondom hozzá ezt a felnőtt tündérmesét, ami elüzletiesedett, közönyös tár­sadalmunkban visszahozza a cso­dát, a jótevő tündérek és a jó em­berek világát. Hol volt, hol nem volt, volt egy­szer egy hároméves kislány, aki szülei legnagyobb bánatára súlyo­san megbetegedett, majd ennek szövődményeként elveszítette a hallását. A szülők a tragédia okán Liptay Ágnes tanárnő gyámolításá- vai jutottak az üveghegyeken túlra, egészen a Szegedi Orvostudomá­nyi Egyetem klinikájáig. Itt korunk elvarázsolt kastélyában fehér kö­penyes, gyógyító táltosok segítet­Sikeres jótékonysági bál ték Szandit a csodához. Kiss József professzor úr, Tóth Ferenc tanár úr és kollégáik segítségével - az or­szágban az elsők között - apró implantátumot helyeztek el a kis­lány testében, majd egy külső szá­mítógépes készülékkel összekötve és hosszú-hosszú tanulási folya­mat után összetörött a csend. Mielőtt kedves olvasóm, meg­nyugodva hátradőlnénk, ránk ve­tül korunk mindennapi árnyéka - a Mammon hatalma -, mert ah­hoz, hogy a kisiskolás Szandi mél­tó módon, a lehető legkisebb prob­lémával tudjon beüleszkedni társai közé, majd később a felnőtt-társa­dalomba, pénz kell, mégpedig olyan mértékben, ami messze meghaladja egy átlagos magyar család jövedelmét. A szülőnek mindig nehéz, nagyon nehéz, és méltatlan is, ha ilyen kiszolgálta­tott helyzetben kérnie kell, de a szülői hit az nagyon erős, és a szü­lők hittek az emberségben, az em­beri jótéteményben, a megértés­ben, a szülői együttérzésben, és hittek a kis falunk összetartó erejé­ben. Megtörtént a csoda, szombat­tól már rendelkezésre áll a hallóké­szülék cseréjéhez szükséges anya­gi forrás. Mielőtt véget érne a mese, és a boldog Szandi mosolyát vinnénk magunkkal, szeretnénk megkö­szönni az erkölcsi és anyagi támo­gatást Heves Megyei Közgyűlése elnökének, Sós Tamás úrnak, Egerbocs Önkormányzatának, az egyházközségnek és azoknak a csodálatos, jó embereknek, akik ezt a mosolyt kislányunk orcájára varázsolták. Köszönjük! Vincze Gyula és Vincze Gyuláné Megoldás a kivonulás? Napjainkban erősen megoszla­nak a vélemények arról, hogy az Irakban szolgáló magyar katoná­kat hazarendeljék-e az arra illeté­kesek, vagy áldást adjanak a kül­detésük folytatására. Az Irak elleni támadás fő indo­ka (a tömegpusztító fegyverek megléte) hamisnak bizonyult, De valóban jó ötlet az Irakból való kivonulás? Valóban jól járnának ezzel az irakiak? Ha netán hirte­len lelkesedésükben egy, az irá­nihoz, netán a tálib-afganisztáni- hoz hasonló iszlám rendszert jut­tatnak hatalomra (aminek példá­ul a szebbik nem ottani képvise­lői nem valószínű, hogy örülné­nek), mennyi az esélyük, hogy le tudják váltani ezt az embertelen rendszert? S vajon a világ egészé­re milyen következményekkel járhat a terroristák és a funda­mentalisták ezen kivonulással való bátorítása? A kínzások való­ban felháborítóak, és a felelősö­ket meg kell büntetni, de vajon kíséri-e ilyen közfelháborodás azokat a kínzásokat és emberte­len bánásmódot, amelyek a világ jó néhány országában szinte a mindennapok részei? Való igaz, hogy Szaddam Húszéin eltávolí­tása után nem stabilizálódott, ha­nem inkább romlott a helyzet, de ezt Irak magára hagyása csak to­vább rontaná. A megoldás az len­ne, ha minél előbb ENSZ-irányí- tás alá kerülne ennek a válság- helyzetnek a kezelése. Az ott szolgálatot teljesítő magyar kato­nákat pedig elismerés illeti helyt­állásukért és munkájukért. Ótt szerzett tapasztalataik a Magyar Honvédséget is gazdagítják. Re­méljük, mindannyian épen és egészségesen térnek haza, ha majd nem lesz szükség az ottlét­ükre. (név és cím a szerk.-ben)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents