Heves Megyei Hírlap, 2004. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
2004-03-06 / 56. szám
FOTÓI GÁL GÁBOR 2 004. Március 6., szombat MOZAIK 7. OLDAL Történelmi sárdagasztás: kalapot föl! Zuhog az eső. A felázott kávészín föld, mint egy hatalmas állat, párállik, gőzölög. Emberek állnak az ernyők alatt, lábukat lehúzza a súlyos kölöncként ráragadt sár, fejüket a csodálkozás és a gyanakvó hitetlenség köde üli. Lecövekelve állnak. Lélegzet-visszafojtva. Az urat nézik, aki - először az ezeréves magyar történelemben - odadja, ami az övé. Önként. Nézik a karót. Olyan ismerős, hasonló volt a jutalma századokon át lázadó őseiknek. Most új időt jelöl. Milyet? Jobbat? Szerencsétlent? Kifordult sarkaiból a föld. És az egész világ. A háború kivérzett, nincstelen rongyosai előtt dől össze egy öröknek hirdetett építmény. Ezt csak kevesen hiszik, de mindenki érzi. Kérem a kalapot föltenni! — mondja az úr a fedetlen fővel elébe járulóknak, a hang nem parancsoló, de a kért, nehezen meginduló, bizonytalan mozdulat az illőnél tovább késik. Érzéketlen még a szem és a fül. Valami képeden új látványt és hangot kell tanulnia az évezrede belerögződött után. Távolban a Mátra inkább csak sejthető, ködbe vesző vonalai. Károlyi Mihály, a Magyar Nép- köztársaság elnöke 85 év előtt járt kápolnai birtokán, földet osztott, a magáét. Pár hét múlva nem elnök, a Tanácsköztársaság foglya, házi őrizetben tölti a kommunista uralom idejét. Majd hosszú emigráció következik. Az első. De a debrői sokezres birtok a kisemmizetteké lett azon az 1919. február 23-i napon. Le a kalappal! Mennyi volt ebben a belső, megélt elkötelezettség, és mennyi a szerep kikövetelte látványos főúri gesztus, az persze pontosan nem tudható. De nem is fontos. Ha netán mégis utóbbi lenne igaz, akkor is komoly és jelentős a tett, ami Kápolnán történt: egy arisztokrata önként szétosztotta vagyonát, nagybirtokos osztályának világi és egyházi tagjai ennél sokkalta kisebb gesztusokra se voltak hajlandók. De azt a ráragadt vastag sarat valahogy azóta se sikerült levernünk a lábbelinkről. A magyar politika, közélet és a társadalom sosem végezte el a maga tudatos történelmi analízisét, mély önvizsgálatát. Ettől van a folyamatos társadalmi gyomorrontás és szellemi reflux, a savanyú felböfögés, a lenyelt dolgok megemészthetetlensége. Ezért kérődzi újra és újra az első világháború és Trianon drámáját, a le- hazaárulózott Károlyit és a proletárdiktatúrát, a vörös- és a fehérterrort, az antiszemitizmust, a sovinizmust, a nacionalizmust és az internacionalizmust, a Don-ka- nyart, Bethlent, Telekit, Horthyt, Gömböst, Szálasit, Rákosit és Kádárt. Ez a rég elfogyasztott zsíros szellemi koszt érzik az újra fölbukó népi-urbánus vitában, a szekértáborok szelleminek álcázott érdek- és kenyérharcaiban, az antiszemitizmusban, a mucsaizás- ban, a közéleti dagonyában, s szaglik, akár a rég lenyelt fokhagyma, mely még napok múltán is bűzölögve párállik a pórusokon. Ezért lehet a két világháború közötti idő, a Horthy-korszak, vagy a múlt század 60-80-as évei Kádár-jegyében egyeseknek most a Paradicsom, másoknak a Pokol. Ezért lehet egyikre a Horthy-fasiz- mus, másfelől pedig a Kádár-kommunizmus valótlan bélyegét ragasztani. Miközben egyik se való. Viszont egyik se demokrácia. Annál inkább tekintélyuralmi berendezkedések. Emez a csökkentett működésű, fékezett habzású nyomorparlamentarizmusra épülő birtokos, tőkés és az azt rendfenntartó „úri” osztály hatalma, kereszténynemzeti, soviniszta, szaKárolyi Mihály Ion-antiszemita vegytintába mártva, a másik pedig egy mélyen feudális lelki beállítódású, tekintély- elvű tervgazdasági államkapitalizmus, újraelosztó kizsákmányolás némi ideológiai mázzal, hosz- szabb jóléti és szociális pórázon. A történelmi emlékezet inkább vágyképeket, sosemvolt legendákat közvetít, mintsem a tényeket. Ami persze nem baj, hiszen ez az egyik legelemibb társadalmi közösségszervező erő. A közös múlt tudata. Ettől lesz (ha lesz) nemzet a nemzet. A baj inkább csak az, hogyha az uralkodó elit, a hatalmon levők vagy az arra ácsingózók folyvást puszta szemétbányának tekintik a történelmet, ahonnan mindenki azt piszkálhat, vakarhat elő, amit csak a kedve tart, amihez csak ízlése van. Hamis pózokat, hacukákat keresnek maguknak a raktárban. Nem baj. Majd méretre igazíttatják nekik. A jól megfizetett lelkesedésű propagandisták segedelmével. Oly cifrán kiföstött múlt ölt így alakot, amelynek hű élesztője mostanában is a haszonleső napi megélhetési politka. A historizáló múltfelfogás önös érdekből alakul a pártok, közembereik és követőik, szabadcsapataik és pártszolgálatosaik kezén, a történelemben nem a valót, hanem saját ingatag legitimitásukra, létükre és igazukra keresnek megerősítést, igazolást, vágyott és kreált üdvtörténetet. Úgy járul nálunk a politika falánkul és féktelenül a történelmi asztalhoz, buzgón válogatva benne, s ha nem tetszik neki az étel, visszaküldeti a pincérrel, valami gusztusának, éhének megfelelőbb étket elkészíttetni, kikeverni. Igaz, az emberek nem kis része egyenesen szereti, ha megmondja nekik valaki, hogy mit kell gondolniuk, érezniük, ha előemésztett, ideológiai csomagolású, csökkentett tápértékű készételekkel látják el őket, mivel ez az egyszerűbb és kényelmesebb számukra. A tolerancia itt azt jelenti, hogy másoknak kell elfogadniuk, ami teszek, mondok. Folyik tehát a ködösítés, a történelmi tudatmódosítás, a históriai balzsamozás, a lélekzsongítás a politikai szószékekről, a kicsiny ország és az erős magyar tigris mítoszának gerjesztése, az ezer baj és az áldozati szerep hangsúlyozása, a magára hagyott szenvedő nemzet és az ősi juss és érdem felstilizálása. Amire ma senki se vevő a világon. Legfeljebb illedelmes csodálkozás, hümmögés vagy elnyomott mosoly a reakció. Azzal ma nem lehet érvényesülni, azt nem lehet tárgyalási alapnak tekinteni, hogy ha elismered, hogy gazember vagy, akkor mi majd hajlandók leszünk egyetérteni, szóba állni és esetleg megegyezni veled. A történelmi mentálhigiénés gyakorlat és a körlettisztaság mindeddig elmaradt. A katarzis is. A kollektív megtisztulásé és a társadalmi fölszabadulásé. Egy rosszkedvű társadalom lépett az 1989 utáni rendszerváltó időkbe. Egy olyan társadalom, amelyik — ha hagyják — csak élni szeretne, igaz, egyre jobban és egyre többet fogyasztani a javakból. Máskülönben pedig hagyják őt békén, a politika tegye a dolgát: teremtsen jólétet. Csakhogy ez, legalábbis a társadalom többsége számára nem megteremthető (ma biztos nem, a jövő pedig még bizonytalanabb), ezt bevallani pedig az egyenlőtlen elosztásban érdekelt és hatalmának fönntartását biztosítottnak látni akaró politikai osztály és kapcsolt részeik számára egyenlő lenne az öngyilkossággal. Maradnak hát az üres és hazug szóvirágok, a történelmi példázatok, és marad a kölcsönösen jól kifizetődő megosztás. Te ide tartozol, te pedig amoda, ma te részelsz, holnap pedig te. így megy ez. Mindenki tudja a helyét - és várja ki a sorát. S továbbra is makacsul tartja magát az állam — mint mindent megoldó és bőségszaru — mindenhatóságába vetett hit. Igaz, a politika érdeke által gerjesztve. Itt köztudomásúlag mindig mindenki ellenálló, patyolatlelkű hazafi, hős forradalmár, zsidómentő, borotvált demokrata, a szabadságtipró eszmékkel szila- jul szembeszegülő legjobb apa és gondviselő. Az áruló, a csaló, a hitszegő, a kétszínű, a békebontó, az adómegkerülő, az anyaszomo- rító, a despota, a kétkulacsos, a pojáca, a vérgőzös, a hazug, a kártékony nemzetvesztő, a köpönyegforgató, az álszent képmutató, a kollaboráns, a náci, a komcsi, a haszonélvező, az mindig a másik. Szellemi, morális és erkölcsi igazságtételt persze rendre lehet hirdetni és/vagy követelni (többnyire mindig másoktól), de az előtte kötelező önvizsgálatot nem lehet megúszni. Vagy mégis lehet, amint a példa mutatja.Csak ennek igen nagy ára van. Egy demorali- zálódott ország, széteső társadalom, lezüllés. A legnagyobb hazugság mindig az, ha önmagunkat csapjuk be. És ráadásként, ha ezt történelmileg is ernyedetlen szorgalommal tesszük. Vagy pótmegoldásként jöhet a tökéletes amnézia. A múlt nélküli, gyökértelen, lézengő amőbaélet. A kollektív és egyéni emlékezet törlése, hatályon kívül helyezése egy virtuális világ, az elektro- sokk, az üres politikai és médiacirkusz kínálta szemfényvesztő élmények által. Egy papucsállatka örömei. 21. század, vigyázz! Európa nagy terhekkel viselős, szégyenkezve és tétován viseli túlhordott magzatát. Rendezetlen történelmi tudatú népek özönlenek nyomába, menetelnek az ígéretek földje felé. Egy helyben járva dagasztják a sarat. KOVÁCS JÁNOS A debrői birtok a kisemmizetteké lett azon az 1919. február 23-i napon Szigethy András: Marquez D han pq mondata Egerben élelőtt volt. Pontosan emlékszem. Fényes délelőtt volt, amikor megvettem a könyvet a Széchenyi utcában, és hazafelé tartottam vele abba a Hadnagy utcai kilencemeletes épületbe, melynek a legfelső szintjén laktunk, egy mosókonyhában. Jó hely volt. Szerettünk ott. Tulajdonképpen ez volt az első lakásunk, nekem ott, Egerben az első napilapos állásom, a főszerkesztőm pedig addig járt az akkori hivatalosságok nyakára, amíg szabályosan meg nem kaptuk ezt az egy helyiséget lakás gyanánt. Egy mosókonyha a város fölött, esténként tele barátokkal és boldogsággal. Több mint harminc évvel ezelőtt. Szóval kezemben a könyv, ahogy átvágtam az évszázados platánokkal teli hajdani és ma újra Érsekkerten, és a nap olyan ellenállhatatlanul ragyogott, hogy leültem az egyik padra. Felütöttem a könyvet, amit magam sem tudom, miért vettem meg, de úgy emlékszem, senki nem ajánlotta, nem is hallottam felőle, a szerzőjéről sem. Csak a címe. Valahogy a címe nem engedett el a kirakat elől. Száz év magány. Felütöttem. És azon nyomban leterített az első mondat. „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe.” Leeresztettem a könyvet, fölnéztem az évszázados platánok lombos csúcsaira: hogy tud valaki ilyen első mondatot írni? És aztán a többi. Egymás után dőltek ki a könyv lapjaiból a csodák, hömpölygött a mese, amiről később megtudtam, hogy mágikus realizmusnak hívják. Ezt sem tudtam akkor, és sok mindent nem tudtam, csak azt, hogy egyszer, valamikor szeretnék ilyen mondatokra képes lenni. Mindenesetre a platán alatti pádról átültem a sörkertbe, és estig kiolvastam Gabriel Garda Marquez könyvét. Aztán hazamentem, megkérdeztem a feleségem, hogy mennyi pénzünk van, és másnap vettünk húsz kötetet a Száz év magányból, hogy osztogassuk a hozzánk járóknak. Az elsőt Zolnay Palinak adtuk, aztán szép sorjában az arra érdemeseknek, de arra vigyáztunk, hogy két kötet mindig maradjon, mert esténként egymás mellett fekve, versenyt olvastunk kedvenc mondatainkból. Akkor még nem is sejtettem, hogy miért ismétlem annyit az indián szavait, áld váratlanul megjelent Macondóban az ősi ház előtt, és csak annyit mondott: „A Király temetésére jöttem.” Hosszú évekkel később, gyönyörű feleségemnek először műgondos, kalligrafikus írásán vettem észre, hogy valami megváltozott. A betűk rajza folyamatosan romlott, a sorok átkószáltak egy másik dimenzióba, egy másik világba, aztán egy szép napon, a kórházi ágy szélén ülve már nem tudtam elolvasni a nekem küldött levelet. A szépséges szürke szemű utánaköltözött az írásnak. Száz év magány jött minden nap. A Királyt, aki vonzásával egybetartotta ifjúságunk csillagos égboltját, eltemettük. „A sebészkés az orvostudomány kudarcának legékesebb bizonyítéka” - leltem rá megint egy mondatra, amit megint Marquez üzent Juvenal Urbino doktorral a Szerelem a kolera idejénből. De ez már akkor volt, amikor jóval többet tudtam mindenről, és már nem akartam jó mondatokat írni. Csak élni, vagy élni se, csak lenni és néha olvasni. Aztán már olvasni se, semmi újat. Csak a régi sorokat. A múlt volt egyedül biztos. És a mondatok a csodákról. Vártam a csodát. Szüntelenül a csodát vártam. Már csak a csodában bíztam. Hogy majd a szicüiai Terrasini faluvégi bárjának tenger fölé kilógó teraszán egyszer csak megfordulok, és ott áll szőke mosollyal. Hogy a krétai halászfalu utcájában a délibábból hirtelen elém materializálódva azt mondja: hát persze, hogy nem történt meg. És vissza Egerbe éjszakánként az ország másik végéből, megállva egy Hadnagy utcai kilencemeletes előtt, fölfelé bámulva, hogy igen, hátha ott van ugyanúgy a mosókonyha, és benne ő. Csak Marquez meséiben bízhattam. A valóságon túli mesében, ami maga a valóság. Csak abban. Semmi és senki másban. Mert hiába cserélődtek a helyszínek, a lakások, az ágyak, Marquez továbbra is ott volt, karnyújtásnyira a polcon, mindeme és minden ellen való szerként. Marquez volt az elixir. És ő súgta a fülembe egy titkokkal és gonosz italokkal terhes estén, amikor az argentin lány fáradhatatlanul rakosgatta, dug- dosta el előlem a poharakat, azt mondva: vissza kell térni. Szó nélkül tolta elém Marquez könyvét, aki azt üzente egy katalán tudós sorsával, hogy föl kell számolni mindent, és úgy visszatérni. Megint rátalálni egy régi útra, amelyen míg csak vagyunk, járunk. Saját álmaink színeihez. „...és megadva magát a tartós tavasz utáni sóvár vágyának, visszatért mediterrán szülőfalujába.” így tértem vissza én is. Újra mediterrán lett a világ. Újra szerettem volna jó és igaz mondatokat mondani és írni. Újra hinni akartam a mondatok erejében. Hinni a mesében és a csodákban. Valóságot élni, és hinni a valóságon túli realizmusban. Hinni az összeilleszthetetlenségek összeilleszthetőségében. • • Ö sszeilleszteni egykori bátor semmit nem tudásomat hatvan év megtapasztalásával, a mosókonyha karnyújtásnyi boldogságát a világ boldogtalanságával, Egert Cartegana de Indiasszal, az örökkön sóvárgott tengerparti várossal, a helyben maradás biztonságát a repülés vágyakozásával, egy szürke szempár szerel- metes rajzolatát rávetíteni egy fekete pillantásé értem aggódásra. Megtanulni összeilleszteni az összeil- leszthetetlenségeket. Megtanulni visszatérni, és maradni, akik voltunk, úgy, hogy már semmink sincs abból, amik voltunk. Tudni, hogy nem tudjuk: melyiket álmodjuk, Egert vagy Cartegana de Indiast? Tudni, hogy csak a csodákra képes mondatok maradnak meg utánunk.
