Heves Megyei Hírlap, 2004. január (15. évfolyam, 1-26. szám)
2004-01-29 / 24. szám
6. OLDAL HORIZONT 2004. Január 29., csütörtök A néma kanáritól a hamis gulyásig Ha valahol elég hosszú időt tölt el az ember, lesznek történetei, egyszerűek, furcsák. Ha például sokat foglalkozik a fogyasztók védelmével, értenie kell a receptekhez, összetételekhez, nyersanyagnormákhoz, a mérlegelés titkaihoz, vagy épp a kanárikhoz — de legelőbb is a különféle emberi észjárásokhoz. Minderről a tavasszal nyugalomba vonuló szakemberrel készítettünk személyes mérleget. A megyei fő fogyasztóvédő, Bisztriczki László szerint panaszkodni még mindig szeretünk — nóta bene: gyakorta van is rá okunk —, és eleve úgy hisszük, az igazság mindig a mi oldalunkon áll... — Senki nem úgy indul neki az életnek, hogy én majd hivatásszerűen szeretném a vásárlókat oltalmazni. Ráadásul a mostani fogyasztói társadalom árubőségével szemben a korábbi, jellemzően hiánygazdálkodásra épülő berendezkedés sem adhatott túlzottan sok ösztönzést és önbizalmat erre... — Ez valószínű. Nálam se így indult. Az ötvenes években közegészségügyi és járványügyi ellenőrként végeztem. Szigorú, de igen jó iskola volt. Nem mellesleg a terület stratégiai fontosságát és a korabeli szellemet tükrözendő, valódi katonás képzést kaptunk. Fontos alapokat adott, módszertant és szemléletet. Megtanultuk, mire kell figyelni, s egyáltalán miből áll, mit jelent valójában az ellenőrzés. — Tehát a gomb megvan. Jöhet a kabát? — Nem rögtön, ahhoz azért egynél több gomb kell. Akkoriban is több kellett. A jelenlegi ÁNTSZ, a tisztiorvosi szolgálat jogelődjénél kezdtem, KÖJÁL- osként hasznosítottam a tanultakat. Elvégeztem a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolát, ami nem csak diplomát adott, hanem a szakterülethez nélkülözhetetlen ismereteket is. így lettem tanácsi kereskedelmi ellenőr az egri kereskedelmi osztályon. — Hogy kerülnek ebbe a szinte idillien békés karrierbe a rágcsálók és a svábbogarak? — Egészségügyi gázmesteri szakképesítéssel másodállásként rágcsáló- és rovarirtással is foglalkoztam... — Főnökei nem furcsállták ezt a fajta, korántsem megszokott szabadidős, illetve kiegészítő tevékenységet?- Nem. Egyébként is, viszonylag rövid ideig, és nem is túl nagy intenzitással űztem. De kipróbáltam azt is, milyen a pult másik oldalán állni, dolgoztam kereskedelmi cégnél, áfésznél. A kereskedelmi felügyelőségre már pályázattal kerültem, s a megyei fogyasztóvédelmi felügyelőség vezetői posztját ugyanígy nyertem el, rögtön az intézmény '90-es évek elejei létrejötte után.- Mit lehetett látni, mi volt akkoriban annyira vonzó ebben? A sok panasz?- A fogyasztóvédelmi felügyelőség bár hivatal, mégis szoros napi kapcsolatban marad az élettel. Rendszeres ellenőrzéseinket a hétköznapok kereskedelmi, vendéglátóipari és szolgáltatói környezetében végezzük, és természetesen a panaszosok révén is mindig szembesülünk a jelen gondjaival.- A nyomozás izgalma...- Ha úgy fogjuk föl a dolgot, hogy nekünk kell rábukkannunk az esetleges hiányosságokra, a fogyasztókat valamilyen szempontból hátrányosan érintő tényre, jelenségre, helyzetre - amit az általunk ellenőrzöttek érthetően nem szeretnének a világ elé tárni —, akkor valóban van ebben valami ilyesmi is. Ha tetszik, kicsit detektívmunka.- De hát Önöknek se sikerült mindent elintézni, minden panaszt orvosolni, mindenben és mindenkinek igazságot szolgáltatni. Ahhoz tán az összes emberi fórum is kevés lenne...- Még mindig elég sok a reklamáció, a fogyasztói megkeresés, ami nem csoda egy ilyen friss piacgazdaságban, ahol az egész társadalomnak tanulnia kell a körültekintő fogyasztói magatartást és Bisztriczki László: „Panaszkodni szeretünk, s hisszük, az igazság mindig a mi oldalunkon áll...” szemléletet. Akár a saját kárán is. A panaszosok igazságuk szilárd tudatában keresnek minket, és azonnali igazságszolgáltatást várnak. Például fölhív minket valaki a piacról, hogy itt állok, ez és ez történt velem, menjünk azonnal és intézkedjünk. De a mi munkánk, hogy megoldjuk a problémát, feloldjuk a konfliktust. Valami alapja mindennek van.- Azért néha elég nagy türelem is szükségeltethet mindehhez...- Akadt már olyan panaszos a pályafutásom alatt, aki azzal keresett meg bennünket, hogy nem énekel a kanári- 'ja. Nemrég vette az énekes madarat, de nem hajlandó dalolni, és akkor most mit tegyen...- Apropó, madárének: mennyire volt szokás az ellenőrökre is panaszt tenni, ha nem úgy fütyülnek, ahogy a bejelentő vagy az ellenőrzött azt elképzeli?- Olykor előfordult, hogy valaki úgy érezte, nem kellő alapossággal vizsgálták ki a panaszát, vagy nem volt megfelelő az ellenőrzés, és a vizsgálódók ilyen vagy olyan módon elfogultan jártak el. Ezeket az ügyeket újra megnézzük. De mivel a munkánk alapvetően nem az egyéni rögtönzésekre és módszerekre épül, hanem a szabályok sorvezetője jelöli ki a mozgásterünket, így aztán csak azt tehetjük és úgy, ahogy az módunkban áll. Merem remélni, hogy különösebb részrehajlás vagy rossz- indulat nélkül.- Azért nem mindenhol szerethetik a fogyasztóvédelmi ellenőröket, nem nagyon foglalhatják imába az Önök nevét... — Senki se szereti, ha megbüntetik vagy ha valamit kifoeleve úgy gásolunk. Ez érthető. Nem azért vagyunk, hogy népszerűek legyünk. De azt se szereti senki, ha becsapják, megkárosítják, visszaélnek a jóhiszeműségével.- Azért kell ahhoz még némi idő errefelé, hogy általánossá váljon az önkéntes jogkövető magatartás, és a tisztességes üzlet legyen mintává a kereskedelemben, a gyártóknál, a vendéglátásban és a szolgáltatóknál, ne a minél gyorsabb és könnyebb pénzszerzés...- Az ország új helyzetben találta magát a ’90-es években, az ehhez való alkalmazkodáshoz pedig idő kell. Konszolidálódott viszonyok. A fogyasztóknak például sokkal tudato- sabbaknak kell lenniük. Ennek a magatartásnak része az ismeretszerzés, az érdekeink és jogaink ismerete, a tájékozódás: tudnunk kell, mit is veszünk. Ahhoz pedig legalább el kell olvasni a termékösszetételt, a leírást. A problémák egyik legnagyobb forrása még mindig az, hogy nagyon sokan csak a rosszabb minőségű, olcsó árukat tudják megvenni.- Mi a helyzet a trükkökkel? Hogy az valójában nem is úgy van, ahogy látszik...- Vannak magyarázatok, kifogások, ez természetes. Hogy a lefagyasztott készétel — ami szigorúan tilos —, az eltett maradék, az valójában a személyzeté, csak még nem vitték el. Elnézték a lejárati időt, azért van még mindig ott a fogyaszthatósági időn túli áru. Egy tény, az ellenőrnek legalább annyira, ha nem jobban kell értenie ahhoz, amit vizsgál, mint a vizsgálat alanyának. Tudnia kell, ha belekanalaz a gulyásba és csontos részeket talál - miközben a nyersanyagnorma combról szól -, hogy a drágább hús és a borda közti árkülönbség a vendéglős haszna. Más néven: a vendég megrövidítése. Vagy: a bélszínként tálalt fehérpecsenye. E kettőt az éttermi látogatók általában nem tudják megkülönböztetni egymástól. A drágább áron szervírozott olcsóbb hússal itt is a vendéget csapják be. Amikor megnézzük a szállítóleveleket, kiderül, hogy fél évvel azelőtt vettek utoljára bélszínt.- Lezárul az aktív fogyasztóvédői korszak, hogyan tovább?- A hazai állami fogyasztóvédelem hőskorának számító időszakában - a ’90-es évek piacgazdasági viszonyainak kiépülésével együtt - az új szervezet létrejöttének aktív szereplőjeként vehettem részt. De nem csak az én életemben lesz váltás, u májusi európai uniós belépésünkkel ezen a területen is módosulnak a szerepek. Az állami fogyasztó- védelem működése egyre inkább a piac-felügyeleti ellenőrzés és a termékbiztonság kérdései felé mozdul el. Miként Nyugat-Európában, nálunk is fokozottabb szerepet kell majd kapnia a civil fogyasztóvédelemnek, és a vitás esetek rendezésében a polgári peres jogérvényesítés mellett a választott bíróságoknak, a békéltető testületeknek. Itt vannak még kihasználatlan lehetőségeink. A nyilvánosság erősítése továbbra is alapvető követelmény. A társadalmi feladataim kapcsán pedig továbbra is az egri Kolping-család, a Katolikus Legényegylet világi elnökeként tevékenykedem. S több időm jut. majd a három unokámra is... ikji írónő nyugati illemszabályok nélkül Habcsók-emberekről, paradicsommadár-öregekről és magyar értékekről Jókai Annával Egy rendkívül gazdag életpálya, megannyi szakmai elismerés, számos regénye alapján készült színmű és fordítás. Jókai Anna azon kevesek közé tartozik, akik élvezték az olvasók, irodalombarátok, kiadók és kritikusok szeretetét 1990 előtt és után is. A most 72 éves, fiatalos lendületű írónő a hevesi könyvbarátok előtt osztotta meg gondolatait családról, hazáról, az Európai Unióról.- A magyar kultúra napján érkezett Hevesre, akkor, amikor már csak 100 nap választ el bennünket az uniós csatlakozástól. Ez különös hangulatot adhat az idei ünnepnek...- Úgy vagyok ezzel, hogy a magyar kultúra ünnepe számomra az idén és tavaly is független volt az uniós készülődéstől, s tudom, ez jövőre sem változik. Becsülnünk kell azt, amit mi magyarok létrehoztunk, létre tudunk hozni. Talán annyival különlegesebb az idei ünnep, hogy erőteljesebben kell hangsúlyozni a sajátosságainkat. Kultúránk egyéni zamatát őrizni kell és óvni, ahogy valameny- nyi európai nemzet is ezt teszi. Nem az a célunk, hogy az Unióba belépve egy színtelen masz- sza legyen belőlünk, az irodalmunkból vagy a művészetünkből, hanem hogy nagyon is megkülönböztethető, egyedi legyen. Természetesen ez nem áll ellentétben az uniós kultúrába való beilleszkedéssel. Védeni kell, de egyben remélem is azt, hogy nagyobb nyilvánosságot kap és nagyobb tereken ismerhetik meg az értékeit. — Kicsit mindig disszonáns, ha az irodalom, a művészetek esetében arról beszélünk, hogy végre európaivá válunk, hiszen ha valami, a szellemi értékeink régóta európaiak... — Olyannyira így van, hogy én például azt sem szeretem, ha csatlakozásról beszélünk, hiszen mi itthon vagyunk Európában. Európa felelőssége többek közt, hogy minket majdnem a keleti végekre szorítottak le. Nem arról van szó, hogy úgy kell az Unióba bekullognunk vagy a küszöb alatt becsúsznunk, hanem a méltóságunk megtartásával kell ezt megtennünk. Én bolondja vagyok a magyar kultúrának, ezen belül is az irodalomnak, és meggyőződésem, hogy ez a magyar irodalom világirodalmi értékeket hozott létre. Ám nekünk az, ami ajándékunk az élettől, az a nehézségünk is. Tudniillik olyan nyelven beszélünk, amelyik szép, árnyalt, hangulatfestő, mindent el lehet mondani vele, ami az ember életében fontos, de nagyon nehéz más nyelvcsaládoknak befogadni. Olyan típusú író vagyok - habár legalább 25 könyvemet fordították le idegen nyelvekre -, hogy számomra az a legfontosabb: itt olvassák és itt szeressék a műveimet, s itt próbáljak valami fogódzót adni.- Általában közép-európai — lengyel, bolgár, cseh, szlovák, ukrán — nyelvekre fordították le az ön köteteit. Mi ennek az oka? — Vannak indiai, német és angol fordításaim is, bár kétségtelen, hogy az a problémakör, az a sajátos szenvedéstörténet, ami a prózámban megjelenik, közelebb áll azokhoz a nemzetekhez, akik ezt valamilyen formában megszenvedték. Van egy világdivat, aminek én nem fogok hódolni, és ezt a posztmodern irányzatot művelni sem akarom, de még élvezni sem tudom. Úgy éreztem mindig, hogy az erőszak alatt élő népeknek van a legnagyobb szükségük az irodalomra, mint mentális fogódzóra. — Közép-európaiként élni, írni mindig valamiféle korlátot jelent, főképp, ha az író arra vágyik, hogy Európa-szerte ol vassák könyveit... — Érdekes dolog volt azt hallani, amikor egy-egy fordító, utóbb például egy francia, arra panaszkodott, hogy nehezen lehet fordítani az írásaimat. Ez abból következik, hogy a magyar nyelvben nagyon sok olyan fordulat van, amit nehéz idegen nyelven visszaadni. Mivel lélektani ábrázolásra is törekszem, azt tapasztalom, hogy az illem- szabályokra nagyon sokat adó nyugati embereknek ez felháborító. Az öregséghez való viszonyuk is más, mint a miénk. Kifejezetten utálom a paradicsommadár-öregeket, a nyugati típusú „halálig élvezzük az életünket” forma lényeket, s ez persze megjelenik a könyveimben. Nem matériában gondolkodom, a spirituális realizmust művelem, ami nem mindenkinek kedves. Sőt, aki beleragadt a matériába, azt kifejezetten irritálhatja. Talán a nyugati habcsók-emberek sem szeretik mindenkor. — Filmre, színpadra is alkalmazták könyveit. Szereti a feldolgozásokat? — Nem, kifejezetten nem szeretem. Sokkal több lehetőségem lett volna arra, hogy feldolgozzák a regényeimet, de rengeteg alkalmat elutasítottam. Mindig úgy éreztem, hogy a regény jobb. A próza kifejezőbb a regényeim esetében, mintha drámában jelenik meg. Én nagyon öntörvényű, makacs alak vagyok, azt szeretem, ha egyedül engem terhel a felelősség azért, amit csinálok. Ráadásul nem is minden rendező kiváló. Ha olyan rendező jönne, mint Bergmann, bizonyára kevesebbet szólnék bele, mintha Pityi Palkó csinálja meg a saját vízióját. Soha nem élveztem a színpadra való kiállást és meghajlást, ezt én mindig máshol élem ki. Úgy, hogy járok az emberek közé, találkozom és beszélgetek velük.- Nőként az irodalmi toplista élén van évtizedek óta. Ez azért páratlan teherbírást is feltételez.- Nekem ez nem volt soha probléma. Ha írok, se férfi, se nő nem vagyok. Ha részrehajló lennék, akkor bizonyára női író lennék... Szentimentális, nőpárti, feminista. Megszoktam, hogy pályám kezdete óta senki nem tekintett rám nőként. Talán az induláskori keménység segített kikerülni ezeket a csapdákat. Nem véletlen, hogy soha egyetlen nyugati nőkongresszusra sem mentem el. Gettóba engem ne rakjanak be. Más kérdés, hogy a magánéletemben meg kellett élnem a női sorsot, gyerekeim, unokáim, nagy családom van, tény, hogy nagyon jól ismerem az életnek nőként megélt minden nehézségét, boldogságát, de íróként ezt nem érvényesítem.- Nehezebb volt nőként bejárni ezt a pályát, mintha férfinak születik?- Annyiban, hogy ötször annyit kellett bírni, mint egy férfinak, és ötször annyi energia kell ahhoz is, hogy a világ a nőt elfogadja. De ha elfogadta, akkor mérhetetlen tisztelettel lesznek iránta. — Az Ön titka miben rejlett? — Talán a tehetségben, talán abban, amit megírtam. — Hogyan viseli a sikert? Az utóbbi években számos elismerést vehetett át. — A legszebb pillanatok, amikor vadidegenek szólítanak meg az utcán, és azt mondják, ebben és ebben a regényben, könyvben volt egy mondat, amely mint mankó, átvezette őket egy nehéz perióduson. Ezek a nagy sikerek. Vagy az, ami most az Ima Magyarországért című versem kapcsán kialakult. Mondják, szavalják, remélik, dombormű készül belőle. Ezek a különleges pillanatok azok, amikor igenis el lehet jutni az emberekhez. Ez az igazi siker. Minden díjat, amelyet egy ilyen kis országban kapni lehet, én megkaptam. — Nem érezte soha tehernek az olvasó elvárását, azt, hogy iránymutatást várnak Öntől, az író embertől? — Nem, mert ha kaptam valamit, arról tudtam, úgy kell a többiek felé visszaszolgáltatnom, hogy nekik is legyen belőlük hasznuk. Idegen tőlem az az íróideál, aki szórakoztatásból vagy a saját köldöke nézegetésének céljából ír. Ezzel én úgy vagyok, hogy elsősorban az Istennek írok, ezzel párhuzamosan pedig azoknak akik itt élnek, sokat szenvednek, reménykednek, boldogok és boldogtalanok is, és keresik a lehetőségét annak, hogy egy életen belül valamit meg tudjanak valósítani. ______ SZUROMI RITA
