Heves Megyei Hírlap, 2004. január (15. évfolyam, 1-26. szám)
2004-01-17 / 14. szám
10. OLDAL MOZ A I K 2004. Január 17., szombat udod, melyik a világ legnagyobb városa? - teszi fel a kérdést apám.- Hát, biztosan New York vagy Washington, de lehet, hogy Dél-Amerikában van — felelem, miközben arra gondolok, hogy jaj, már megint milyen sötét is vagyok, ezt bizonyára kapásból tudnom kellene.- Hát Eger — feleli ő nevetve.- Micsoda tréfa ez már megint? - méltatlankodom.- Te nem tudod, hogy Eger...? Mert Kanadától Csebokszáriig tart?! — s már nevet is, hogy megint rászedett. Na persze, ő tudja. Ő ugyanis mindig a „távoli” Kanadához tartozott. Vagy a Lajosvároshoz. Mert mifelénk mondják így is, úgy is. S akik kanadaiak vagy lajosvárosiak, azok cinkos összekacsintással tudják, mit is jelent ez. Hogy nincs már Csebokszári? Az a lajosvárosit vajmi keveset érdekli. Mert Csebokszári - akarom mondani: az Északi-lakótelep vagy Felsőváros - egy kanadai szemében maga a száműzetés. Betonházak, pici kis játszóterek, egész nap port és kipufogógázt szívó fák. Bezzeg Kanada: hatalmas terek, családi házak, fák és élettér! Az északi-lakótelepinek mindez semmit nem jelent. Hol vannak a bevásárlóközpontok? Az éjjel-nappal nyitva tartó üzletek? A sűrű buszközlekedés? Az ellátottság? Mire egy kanadai így felel: és a nyugalom? A templom harangjának egész városrészt betöltő kongása? A gyökerek? Nálatok mindenki bevándorló. Néhány évtizede a panelok helyén még káposztaföldeket műveltek az itteni parasztok. S nálatok mi a helyzet? - kérdezhetne visz- sza a felsővárosi. Ha tudna. Mert bizony a többségük tényleg bevándorló. Éppen ezért aligha teszi fel a kérdést, amelyre választ sem kell adni: a ti házaitok helyén is vízmosás, almás- és kiskertek álltak. Lajosvárosinak lenni ugyanis életforma. Nem vitathatjuk el ezt az északiaktól sem. Csak az a különbség, hogy amíg mi oly sokat tudunk az ő életformájukról, addig ők aligha tudnának mesélni a miénkről. A kanadaiakéról.- Egy reggel még a te lakásod is eltűnhet! - viccelődik tovább apám.- Hát hogyne, négyemeletes monstrumok csak úgy el szoktak tűnni a föld felszínéről - felelem méltatlankodva. Nem az a lényeg, hogy mekkora, hanem az, hogy hová épült. Mert a Berze Nagy János út egy része egy vízmosás volt hajdanán. Jézusom - sopánkodom -, majd egy kicsit megnyugtatom magam. Ott a szomszédságSzuromi Rita: Gyökerek ban a templom, az iskola. Mindkettő jó néhány évtizede áll már. Talán a helyzet nem is olyan vészes. Hiszen - s itt álljunk meg egy szóra - a lajosvárosiaknak ez a „belváros”. Ide jártak szokásos imádságukra az egykori kanadai asszonyok, itt keresztelték meg gyermekeiket, itt adta össze őket a pap, és itt kondították meg értük a lélekharangot, ha oly sok kemény esztendő, évtized múltán elmentek. S ez a rész ma is egyfajta nagy falu. • Az asszonyok — öregek, s fiatalabbak is — vasárnap ünnepi ruhában igyekeznek a templomba, melynek az ajtaja akkor mindig nyitva áll. A harang misére hív, s az arra járó - még akkor is, ha csupán egy másik városrészből érkezett - egy pillanatra megáll, hogy magába szívja azt a jó negyven-ötven évvel ezelőtti levegőt, ami ilyenkor érezhető az utcákon, a házak közt. A nyáron egy kora vasárnap reggel igyekeztem a Berzére. Semmi flanc, szakadt munkásruha. Aztán egy pillanat, és az ember lánya kezdte rosszul érezni magát. Lehet, hogy ilyenkor mégsem illik dolgozni? Ahogy a falu csendjét sem szokás felverni ünnep- és vasárnap kopogással, fejszecsapkodással? S lehet, hogy erről az északiak mit sem sejtenek. Mert ez itt Lajosváros, vagyis Kanada, ahogy nagyanyáink nevezték. A modern városi ember ilyenkor még alszik. Ám a régiék — talán ennek a városrésznek az igazi magva — már siet a templomba. Aztán, ugye, itt van vele szemben az iskola. Árnyéka régi önmagának. Már nem a klottgatyás kanadai gyerekek rúgják a labdát az udvaron, már nem horgolt szatyrokból szedik elő a zsíros kenyeret az uzsonnához. S nem lopnak már persze almát sem. Tévedés ne essék. A kanadai gyerek soha nem volt tolvaj, csupán éhes. S ha megkívánt egy szépen pirosló almát, akkor bizony el kellett azt venni. Még akkor is, ha tulajdonosa bottal kergette meg. Mennyivel egyszerűbb lett a vüág. Az egykori gyerek, akire szülei mindig eggyel nagyobb klottgatyát vettek, hogy ki ne nője egy tanítási idény alatt, most bemegy az üzletbe — oda, ahol éppen az almás állt -, s megveszi a kívánt gyümölcsöt. Meg hozzá a kenyeret. A régi kanadai gyerek még sorban állt a péknél, hogy az otthon dagasztott és kelesztett tésztát kisüttesse. Ha szerencséje volt, a pék azonnal sütött. Ha nem, másnap volt kénytelen visszamenni a vekniért. Aztán ott volt a tejesasz- szony is. Az, aki kannából mérte a tejet a kapuba szaladó gyerekeknek. S az utcán az elmaradhatatlan lovas kocsi, lévén a kanadaiak fuvarosok, mesteremberek voltak. így éltünk mi, kanadaiak ötven évvel ezelőtt. S így élünk ma is, roppant büszkén önmagunkra. Mert mi tudjuk azt, hogy miben vagyunk mások. Na, nem a különlegességünkről van szó. Csupán a gyökereinkről. Azokról a gyökerekről, amelyek ott vannak a vízmosásban, ott visszhangzanak a templom harangszavában, s látni véljük őket a ma már betonos iskolaudvaron. S a kanadaiak ma is ismerik egymást becenévről, ragadványnévről, utcanévről, foglalkozásról. Egy nagy család ez a közösség, s részévé válik az is, aki egyszer ide beköltözött. Na jó. Nem vágok fel. Van azért közös bennünk a világ másik végével, a Csebokszárival is. Káposztaföldre épült mindkettő... Világgá menni Ilyentájt kegyetlenek tudnak lenni a hajnalok. A férfi fagyosan topor- gott a jégbordás járdán, időről időre összeütögette a cipője sarkát, majd görnyedten sétált öt-hat métert oda-vissza, de a hideg ellen semmi nem segített. És ráadásul itt ez az átkozott bizonytalanság, már végigjárta az utcákat, bekukkantott az összes nyitva tartó olcsó lebujba, ahol csak megfordulhat egy dacos tini. Mert a gyerek tegnap este megsértődött, nymába vágta a hordozható CD-lejátszó fejhallgatóját, s mire bárki is felocsúdhatott volna, már be is tette maga mögött a lakás ajtaját. Előtte azonban még odavágta, hogy világgá megy. De hol van a világ manapság egy ilyen forrófejű, széllel bélelt fekete dzsekiben és farmerban bóklászó srácnak? Hát hol lenne máshol, tűnődött el az apa, mint a falakat bontó, értelmetlen dübörgésben ugrabugráló diszkós társaságban, amitől - amíg csak lehetett - szerette volna megóvni a fiát. De csak mostanáig sikerült, mert mostanra olyannyira erős hálóvá szövődött a csábítás, hogy kemény szóváltás lett belőle. Meg dacos elrohanás. A férfit.idegen testként vetette ki magából a nyüzsgés, nem illett bele a csápolók mámoros körébe. Ráadásul a gyereket sem látta ott, kérdezősködni meg értelmetlen lett volna, annyit már tudott erről a világról, hogy a nevén senki nem ismer ott senkit. Csak úgy, hogy Ök- lös, meg Halál, meg Red, meg ki tudja még, milyen szlengből származó gúnynéven, az ő srácának meg, tudomása szerint, ilyen nem volt. A zene tompán kongó damdamja olyan mélyen rágta be magát a fülébe, hogy odakint az utcán - jóval azután, hogy sietve végigjárta a pályaudvarokat - alig hallotta meg a mobil csörgését.- Hazajött a gyerek! - szipogta az asszony a telefonban. Hajnal négy körül járt, a kitisztult, szikrázó égbolt alatt éppen akkor dübörgött végig az utcán a testes hómaró. Ferde tolólapátja szabályos ívben röpítette oldalra az ostorlámpa fényében kékesfehéren csillogó havat, majd a szakadatlanul kacsintgató sárga villogójával a tetején, tovatűnt az enyhe kanyarban. A toporgó férfi határtalanul mély ürességet érzett magában. Valami olyasmit, amit csak a nagyon magányosok érezhetnek a szeretet ünnepén, vagy azok, akik a saját elárvult lelkűkkel beszélgetnek évszámra. És abban a pillanatban azon kapta magát, hogy benne is megszólal valami, mélyről és könyörtelenül tolult fel a vád: miért nem beszélgetsz többet a fiaddal! Igen, ez a baj gyökere, ismerte el gondolatban, sohasem jutott ideje arra, hogy leüljön a sráccal, és elbeszélgessen vele, mint férfi a férfival. Mert egy-két év, s bizony azzá lesz a kölyök. Napokkal később, amikor estére kelve összeszedték egymást a városban, kopott sísapkás, kócos szakállú, aránylag ápolt hajléktalan ballagott át előttük a zebrán. A srác intett neki, de a görnyedt ember nem figyelt oda.- Akkor éjjel a fűtetlen vagonban találkoztam vele - ennyit mondott a fiú. A többi az ő titka maradt. Hogy az öreg jól megnézte, s azt mondta neki: ez az út, fiatalember, nem arra vezet, ahová gondolja. Én csak tudom, és csak mesélt és mesélt. Aztán rájött a makacs köhögés, de mielőtt elhallgatott volna, megjegyezte: világgá menni könnyű, ha tudja az ember, hogy miért és hová tart. És most menjen haza, intett, errefelé szembe fúj a szél... __________________ SZILVÁS ISTVÁN V aló Világ, avagy: a lakókat nem lövik le, ugye? Generációnk meghatározó intellektuális élménye volt az ismert könyv - Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye? valamint az abból készült filmadaptáció Jane Fonda emlékezetes alakításával. A történet szerint az 1930-as évek Amerikájában a fiatalok nyomorognak, valamikori szép álmaiknak megálljt parancsol a gazdasági válság. A kilátástalanságból való kitörés egyedüli lehetőségeként a főhősök beneveznek egy maratoni táncversenyre. A megkeseredett emberek vesszőfutása - a fizikai fáradtság, a megállás nélküli gyötrelem - során felszínre kerülnek a legalantasabb érzések is. A jellemek eltorzulnak, az idő előrehaladtával az emberi kapcsolatokat egyre inkább az indulatok és ösztönök irányítják. És a gyengék fokozatosan elhullanak. Olyan az egész, akár egy mai valóságshow. A hazai televíziókban a Való Világ harmadik szériája már a sokadik a sorban. A Bár, a Big Brother, a Survivor és még ki tudja, milyen címen futó szappanoperák az ország jelentős - mondjuk ki: meghatározó - hányadának az érdeklődésére tarthatnak számot, hatalmas üzlettel kecsegtetve a reklámbizniszben utazókat. * Az alábbiak írásakor - szerda, kora délután - tízen vannak a Villában. Ne firtassuk, hogy valamennyien odavalók-e, hiszen mindalhányan hosszú utat jártak be, mire átléphették a Kunigunda úti építmény zsilipkamrájának számukra a világot jelentő küszöbét. Ne kapjuk fel tehát a fejünket, ha a rokonok, jó barátok, ismerősök lelkendezését halljuk a siker láttán - isteni vagy! megcsináltad! képes voltál rá! -, mert bár meglehet, hogy valóban nem értjük, mit csinált meg, milyen extra produkcióval rukkolt elő fa- voritjuk (idejében lehűtendő a kedélyeket: semmilyennel), de a mai világban legtöbbször úgysem az érték a mérték. Pláne a kereskedelmi média világában. Inkább figyeljünk arra, hogy milyen konfliktusok lehetőségét hordozza magában az adott jellem, úgyis ez lesz a meghatározó az elkövetkezendő fél év során, amelynek a beteljesüléseként luxuslakás, álomautó, föld körüli utazás és havi egymilliós apanázs- várja a győztest. Nem rossz, ugye? Állítólag tizennyolcezren jelentkeztek a játékra. Fiúk és lányok, családanyák és családapák, magyarok innen és a szórványból, szerbek, cigányok, ázsiaiak, feketék és fehérek. Szépek, fiatalok, aranyosak, akik számára nem jelent gondot a kamerák előtti szellentés, akiknek éppen annyira problémás a nyilvános hüvelyöblítés, mint másnak egy fogmosás. Ha a helyzet úgy hozza - naná, hogy úgy hozza -, a kusza és olykor extrém kapcsolatok az ágyban érnek véget, miközben az Internet huszonnégy órás közvetítése anatómiai alapossággal tárja a vüág elé minden mozzanatukat. Bravó, megcsináltad, képes voltál rá. A beszavazás után tizennégyen maradnak. Ne foglalkozzunk most azzal, hogy mennyire volt célirányos a kiválasztás, ne törődjünk vele, hányféleképpen manipulálható a néző, hogy végül az ideális kiszemeltek legyenek a luxusbörtön foglyai, hiszen ez sem egyéb, mint az izgalom fokozásának nagyon is kiszámított része. Az e pillanatban még hátralévő fordulók során inkább drukkoljunk Indiánnak és az egzotikus lánynak (szerintem mindketten bekerülnek, mert a dramaturgia alapján ott lenne a helyük), izguljunk a még nagyobb balhékért, hogy aztán a kiszavazást kísérő katarzis hosszú időre orvosolja az érzelmi életünkben jelentkező hiányérzetet. Brrrrr... Ti mind egyéniségek vagytok - szólt Brian az önbizalom-hiányos tömeghez a Monty Pyton feledhetetlen alkotásában. Igen, mi mind egyéniségek vagyunk, skandálta a sokaság lelkesen, és csupán egy félénk hang jegyezte meg valahol a sorok végén: én nem... E pillanatban tízen vannak. Tíz különféle jellem, tíz szubjektum. Mi mind egyéniségek vagyunk - mondhatják egybehangzóan, és eddig egyikük szájából sem hangzott el cáfolat. Lássuk hát, kikből is áll e sokszínű társaság! A produkciót egyelőre Pandora adja el. A pomós múlt stigmaként bélyegzi meg - elsősorban a külvilág szemében -, amiről azonban mit sem tud, ezért váltig cáfolja az ezzel kapcsolatos benti sejtéseket. Teheti, hiszen a Villában az internetes portálok nehezen elérhetők. A 21 esztendős leányzó erőteljesen egocentrikus, hisztérikus és magamutogató. Észbeli képességei rácáfolnak hajszínére, szókincsének bázisát a „hihetetlen, nem mondod, ez nem lehet igaz”-féle kifejezések képezik, hanghordozása olykor sokkolja környezetét. Megosztja a közvéleményt: vannak, akik rajonganak érte, mások rettenetesen gyűlölik. Érdekes arca és némiképp egyenes dereka ellenére nem mondható rá, hogy rossz csaj lenne, sőt... Borzongató érzés lehet belegondolni, mi lesz még itt, ha jelenlegi kiszemeltjétől, Tommytól végképp kosarat kap; vannak még jó pasik a közelben, és ha netán Indián is bekerül... Tommyboy, a 27 éves chippen- dale-es srác testének felidézése vélhetően sóhajokat vált ki a rózsaszín lányszobák rejtekében. A többgyerekes családból származó nyolcadik kerületi srác kellemes meglepetés mindazok számára, akik egy izomagyú, sivár érze- lemvilágú szereplőre számítottak. Tommy egyelőre hűséges kinti kedveséhez, ellenáll Pandora cicának, ami bizonyára nem könynyű feladat - na jó, azért korai lenne mérget venni erre -, s egyéb megnyilvánulásai is szimpátiát ébreszthetnek a har- sányságot kevésbé értékelő szemlélő számára. Segal, a hangoskodó, tetovált miskolci vagány senkinek nem árt. Ha kérdezik, ha nem, megmondja a frankót. Ami kellemetlen a bentiek számára, hogy ezt akár az éjszaka kellős közepén is megteszi, nem törődve azzal, hogy mások aludnának. Éleslátása elismerésre méltó, még akkor is, ha a kiélezett szitukra éhes érdeklődők számára nem ő testesíti meg az ideális alanyt. Van bent egy pár is, Szilvi és Frenki. Előbbi hordja a nadrágot, utóbbi szürkeségénél csak férfiereje számottevőbb. A lány ellentmondásos figura: őszintesége sokszor okoskodássá fajul, taktikai érzéke nulla, pocokra emlékeztető vonásait csak orgazmusközeli állapota képes megszépíteni - amint arról többször meggyőződhettünk. Valószínűleg túléli a játék kétharmadát. A nagy kérdés: mi lesz, ha a kiszavazás következtében elválasztják őket egymástól...? Ágica vénkisasszonyos allűrjei egyre inkább kiütköznek. Szégyellj a mellét - van rá oka, bár ez is ízlés dolga -, így a legtöbbször takarásban tisztálkodik. Sokszor hangoskodik, de egyéb megnyüvánu- lásaival is egyre inkább negatívabbra fordítja az eleinte kedvezőnek tűnő imázsát. Közte és Leó között csillapodóban van a rezgés; a jelen állás szerint még a plátói szerelem sem prognosztizálható. Marcsi - noha Pandorával egyidős - gyakorlatilag még mindig csak egy, a nőiségét próbálgató kamasz. Bár részegen elkövetett nyomulását a jacuzziban, majd Leo ágyában aligha feledhetjük - a fiú keményen rendre utasította -, amúgy kedves, csicsergő leányka, egy a millió közül. Tetőtől talpig epilál, akárcsak Pandora és Szüvi, de ez az egyetlen tulajdonsága, amiért megérdemli a két percnél hosszabb türelmet. Persze, adódtak már alkalmak, amikor képes volt bekavarni, és ha máskor is kerül pezsgő az asztalra, érhetik még pikáns meglepetések az épület falán innen és túl tartózkodókat... Leo idáig az egyetlen igazán érdekes ember odabent. Intelligenciája sokszorosa a többiekének, aminek következtében eddig nem is sikerük közös nevezőre jutnia senkivel. Életfelfogása - mert neki legalább tényleg van - fehér hollóvá teszi a közösségen belül, ami magában hordozza a kitaszítás lehetőségét ugyanúgy, mint a végső siker kilátásait. Am hiába, hogy ez utóbbira lenne érdemes, mint tudjuk, az érdekek útvesztői ki- füricészhetetlenek. Csaba, a lovász még nem szerettette meg magát senkivel, ha ezt nem is mondják a szemébe. Negédes dörgölőzése a lányokhoz, továbbá infantüizmusa olykor bárdolatlan szókimondással keveredik, s mindez túl sok a nála régebben bekerült, a látszategységet eddig több-kevesebb sikerrel megőrző „őslakosok” számára. Vélhetően az első körök egyikében kigolyózzák, mint könnyű prédát. Nem lesz kár érte sem a villabeliek, sem a nézők szempontjából. Katka másfél napja van bent. Ennyi idő legfeljebb arra elég, hogy mind a krónikás, mind a villalakók többsége elhamarkodottan megállapíthassa: sem jellemét, sem küllemét tekintve nem szimpatikus. ■k A társadalom sajátos leképezése? Lehetséges. Mindenesetre fokozódik a drámai feszültség. Utasítások VillaNővértől: konfrontálódjatok, áskálódjatok, marakodjatok, s ennek érdekében - ha másképpen nem megy - akár le is itatjuk a társaságot. Ketrecben vagytok. Etetünk benneteket, mint a lovakat. Szerencsére itt nem lövik le a túlélésre képtelen egyedeket. Elég egy lefordított hüvelykujj, és csomagolhattok. De nem kell félni, majd találunk másik játékszert magunknak. TARI OTTÓ A valóságshow-kat sikk nyomon követni, és-a paradox helyzetre ugyancsak jellemző módon - sikk elhatárolódni tőlük. Vannak, akik szerint nem értelmiségi elfoglaltság, és ebben igazuk lehet, mint ahogy azoknak is, akik szerint viszont olyan korjelenség, ami mellett nem mehet el szó nélkül az úgynevezett entellektüel sem.
