Heves Megyei Hírlap, 2003. december (14. évfolyam, 279-303. szám)
2003-12-06 / 284. szám
9. OLDAL / Isten nem alkot seleitet tikalauzunk egy tizenegy éves fiú, mellénk csapódik az első pillanatban, ízes magyarsággal mesél magos Déva váráról, a Hunyadiakról, a kolostor életéről, Csaba atyáról. A kérdésre, hogyan hívják, így felel: Radu Maximilán. Néhá- nyan meglepődve nézünk fel, de Maxi csak vállat von: székelyföldi vagyok, anyám magyar, de itt, Déván tanultam meg magyarul - mondja mosolyogva. - És pap leszek én is, mint Csaba atya, hogy iskolát nyithassak majd... Reggel megkezdődnek a vizsgálatok. Most látjuk először belülről a két tömbházat, ahol az intézet háromszáznál is több gyermeke lakik. Néhány éve itt még román családok éltek, de Csaba atya alapítványa megvásárolta tőlük a lakásokat. Most egy-egy lakás egy-egy család otthona. Vagy egy házaspár, vagy egy anya ne- velget itt nyolc-tízegynéhány gyermeket, elképesztő türelemmel, szívmelengető szeretettel.- Minden gyermekkel, aki ide kerül, először azt próbáljuk megértetni, hogy ők is értékes, szeretette méltó emberi lények - mondja Csaba atya a vizsgálatok szünetében. - Ezerszer el kell nekik mondani, hogy Isten nem alkot selejtet! Isten műalkotásokat teremt minden emberi lényben. Mondom nekik: nézzétek meg magatok a tükörben. Szépek vagytok. És ez a szépség elsősorban belső szépség. Itt a legvadabb, legkezelhetetle- nebb gyermekek is megváltoznak, megszelídülnek, a szeretetteljes környezetben, a kedves és törődő szavak hatására. A gyakran kotort, gondozott folyómederben szépen folydogál a tiszta víz - idézi hasonlatként Csaba atya. - A gondozatlan, elhanyagolt meder azonban hamar mocsarassá válik, nem tud a mélyéről tiszta víz feltörni, pedig magában hordozza a kincset jelentő forrást... Nézzék meg ezeket a gyermekeket! Sokuk egy szót sem, vagy csak nagyon keveset beszélt magyarul, amikor ide bekerült, pedig magyarok ők is. Ki tudja, mi lenne, lehetne, lesz belőlük? Értelmesek, okosak, nyíltak. Talán a jövő Ady Endréje, vagy Benedek Elekje is ott lakozik bennük... Déva mellett már az ittenihez hasonló intézetet kezdett működtetni Szászvárosban, és újabban Szovátán is. Azt szoktam mondani a gyerekeknek, hogy én csupán azt szeretném, hogy megfogom a kezüket, és elvezetem őket a Jóistenhez. Ott bemutatom őket egymásnak: Zsóka, ez a jó Isten, jó Isten, ez a kis Zsóka. És hagyom őket, találják meg egymást. Déván tizenegy éve működünk, s azt hiszem, ez azt jelend, elfogadtak minket. Nagyon sok román ember is segít nekünk, hoz adományt. Az ortodox húsvét- kor a szomszéd település román pópája beállított Mercedessel, a csomagtartóban tele süteménnyel, étellel, amit hívei adtak össze a gyerekeinknek. Persze a románság sem homogén, köztük is megvannak a szélsőséges nacionalisták, akik számára nehezen elfogadható ez az iskola. De úgy érzem, lelke mélyén senki nem haragszik ránk. Amikor a hivatalok elkezdtek zaklatni minket, hogy mit művelünk mi ebben az épületben, hogyan képzeljük, hogy magyarul ta- ütjuk a gyerekeket, miért fogadunk be utcagyerekeket, ha egyszer nem szabad? Végighallgattam őket, és csak annyit mondtam, hogy jó. Ha akarják, vigyék a gyerekeket vissza, ahonnan jöttek. Állomásra, hegyekbe, ajtó-ablak nélküli, hitetlen, sötét likakba. Vagy azt a kislányt ott, a dobozba, az ágy alá, mert ott találtuk. Amikor kihúztuk a dobozt, ott feküdt benne egy kétéves forma gyermek, akiről aztán kiderült, hogy hatéves, de a telet egy fűtetlen lakásban töltötte Udvarhelyen. Fagyási sérülései lettek, és növekedése is akkor állhatott le. Fogják a gyermekeket a hivatalnok urak, vigyék vissza! Vagy ott azt a fiút, akit az anyja heteken át cukros vízen tudott csak tartani, mert nem volt mit enniük. Az iskolában összeesett a gyerek. Nyáron hozzánk került, megerősödött, aztán, mit ad Isten, egy országos atlétikaversenyen huszonkettedik lett az egész országban! Vigyék csak őt is vissza, de előtte én szólnék a tévének, vegyék csak fel, amint viszik őket el innen, vissza a reménytelenségbe, a nyomorba! Ezek után persze nem tehettek semmit. Évekkel később nagy nehezen megszereztük a papírokat, és ma már a kolostor jogos tulajdonosa az egyház, Istennek hála. Hiszem, hogy türelemmel, sokszor jó szóval, hittel minden akadályt le lehet küzdeni. Meg vagyok győződve róla, hogy sokféle* öröm van a világon. Öröm lehet az, ha az ember vesz magának egy új ruhát, vagy egy autót, öröm lehet egy ízletes vacsora, öröm az, ha valaki egy kedves lánynak udvarol. De az összes közül a legszebb öröm valakinek a hóna alá nyúlni, segíteni egy elesett emberi lénynek. Életet menteni a legszebb öröm, egy gyermeket megmenteni az elkallódástóí, átölelni, talpra állítani, megnyugtatni, elmondani neki, hogy ne félj, nincs semmi baj! Szeret téged az Isten! Ezek a gyermekek többet szenvedtek életük első néhány évében, mint más egész életében. Itt megnyugvást találnak. Amikor először látni, hogy már nem félve kuporodnak össze álmukban, hanem mosollyal az arcukon kezdenek álmodni, valami szépről, talán életében először... Ez oly tiszta öröm, boldogság, amit nem lehet semmihez hasonlítani. Jó dolog jónak lenni... Egy kis ördögfióka, akit idehoztunk néhány éve, azt mondta nekem, mikor egy napon rákérdeztem, hogy érzi magát: Csaba atya! Látja? Megpróbáltam jó lenni, és tessék! Úgy maradtam! Magyarságunknak nem Trianon a legnagyobb átka, hanem a széthúzás. Nem a külső ellenségeinkben kell keresni a problémát, hanem abban, hogy nem osztjuk meg a kenyerünket egymással. Van olyan ember, aki 50 ezer forintnak megfelelő összeget keres egész évben, itt, fent a hegyekben pásztorkodással, és van, ki ennyi pénzért csak gombot vesz a ruhájára. Ha szolidárisabbak lennénk itt a Kárpát-medencében egymással, akkor megváltozna a vüág. Kiszámoltuk, hogy egy gyermek ellátása itt napi egy euróba kerül. (kb. 250 forint) Napi egyetlen euró megment egy magyar gyermeket. Ha népünket szeretjük, nem siránkozni kell, hanem minél több gyereket megmenteni. Nem más népekkel van bajunk nekünk, nem külső erőkkel, hanem a szegénységgel. Amit mi Déván beindítottunk, és már működtetünk Szászvárosban, Szovátán, ezt bárhol, bármely településen lehetne csinálni. Egy házat megvenni, a helyieknek munkát adni általa, és segíteni a gyermekeken, segíteni a nemzet jövőjén. Népünket fel kellene emeljük, fel kellene rázzuk! bán jáhos HEVES'AffiRLAP' Úszás Vasárnap 150 fő részvételével rendezik Egerben a Pro Agria úszóversenyt 16. oldal Labdarúgás Tegnap Frankfurtban sorsoltak a 2006-os világbajnokság selejtezőire 16. oldal Áll egy régi ferences kolostor Déván, a várhegy lábánál. Miután a románok 1948-ban államosították, s elűzték a papokat, sokáig irodák, műhelyek üzemeltek falai között, egészen a Maros 1970-es nagy áradásáig. Ekkor a templom és a kolostor használhatatlanná vált. Huszonkét esztendeig pusztult, romlott itt minden, ám egy napon két magyar pap érkezett ide, sorra leverték a lakatokat, és a kolostort szép csöndben visszafoglalták rendjük számára. Egyikük, Böjté Csaba atya nem sokkal később megkezdte áldásos munkáját az ősi falak közt: összegyűjtötte a vidék sanyarú sorsú, sokszor árva, utcán csavargó, kolduló gyermekeit, s ellátást, szállást adott, majd oktatást szervezett számukra. A gyermekeknek az utolsó szalmaszál volt ez: megkapták az esélyt ahhoz, hogy kiemelkedjenek a nyomorból és az embertelen körülmények közül. Az utolsó esélyt, hogy megtanulják, mit jelent az a furcsa kis szó: szeretet. Csaba atya azóta is építgeti, szépítgeti kis szigetét. Mert sziget ez, gyermekektől nyüzsgő kis magyar sziget a román nyelvtengerben. A szeretet szigete. A napokban kecskeméti orvoscsoport járt Déván, hogy általános szűrővizsgálatot tartson a gyermekek számára. Csaba atya örömmel fogadta az ajánlatot: minden segítség jól jön a kicsiknek. Az orvoscsoportot és a műszereket szállító kisbusz az esti órákban gördül be a kolostor udvarába. Nincs itt kapu, az intézetet nem választja el fal a város többi részétől: a kolostortól pár méterre lakótelep tömbházai magasodnak. Az utcán gyermekek várják, hogy vacsorázhassanak; aki szomorú, vagy fegyelmezett menhelyhangulatra számított, annak szerencsére csalódnia kell: eleven kis ördögfiókák rohangálnak mindenfelé, és a nagyobbak is felszabadultan sietnek az étkezde irányába. Szavak helyett tettek- Honnan jött az ötlet, hogy saját műszereiket megutaztatva megvizsgálják a gyermekeket? - kérdeztük dr. Pongrácz Józsefet, a kecskeméti orvoscsoport vezetőjét.- A szervezést a Jobb Lator Polgári Kör végezte, amelynek tagjai többnyire orvosok, pedagógusok. Úgy éreztük, akkor van értelme egy ilyen szervezetnek, ha a szavakon túl tettekkel is bizonyítunk, demonstrálunk valamit. A dévai út ötlete akkor fogalmazódott meg bennünk, amikor Csaba atya Kecskeméten járt meghívásunkra, és beszélt a gyermekek életéről, az ottani ferences intézetről. Sajnos a korábbi magyar állami támogatást az új kormány megszüntette. Ez a ferences pap, aki ezt a csodát létrehozta, most szembesült azzal az iszonyú felelőséggel, hogy a sok száz gyermek léte egyik napról a másikra veszélybe kerülhet. Minden követ megmozgat, járja az országot, és - az egyszerű emberek segítségét kéri. Mi pedig mindenképpen segíteni akartunk, és ez az út erre kínált lehetőséget.- Eredményes volt a vizsgálatsorozat?- Mindenképpen. Egyrészt örömmel állapíthattuk meg, hogy a dévai gyerekek egészségi állapota nem rosszabb a magyarországi gyerekekénél (titkon ettől tartottunk) -, ugyanakkor több fontos tennivalóra felhívtuk az ottani nevelők figyelmét. Sok kisgyermek ennek a szűrővizsgálatnak köszönhetően kap majd szemüveget, hallókészüléket. Minden tőlünk telhetőt meg fogunk tenni, hogy a továbbiakban is segítsünk. Pongrácz József doktor, felesége, Greminger Márta gyermekorvos, és Rákász Éva bőrgyógyász „akcióban". Kik segítik őket? „Nemrégiben beállított hozzánk egy asszony azzal, hogy fogadjuk be a négy gyermekét. Hármat befogadtunk, a negyedik túl kicsi volt, féléves, szoptatós csecsemő. Elmúlt a tél, jött a tavasz, és az asz- szony hívott. Temetni hívott. A kicsi, a negyedik gyermek négy és fél kilóson egyszerűen éhen halt... Eltemettük.” Egy magyarországi jó barát érkezett az egyik gyermek születésnapjára egy otthonról hozott tortával - meséli egy óvónő. - Ezek a gyermekek ilyesmit életükben nem kaptak még, el tudja képzelni, mit érzett az a kicsi, amikor meggyújtották élete első születésnapi gyertyáját? Aztán nemrég egy angol bohóccsoport járt nálunk, ők a legértékesebb ajándékok egyikét hozták a gyerekeknek: boldog, önfeledt nevetést. „Szegény ferences, alázattal kérem, hogy aki tudna támogatni, segítsen, hogy minél több gyermeknek tudjunk lehetőséget biztosítani arra, hogy megismerje saját anyanyelvét, és ezen az anyanyelven elsajátíthassa mindazt, ami emberré válásához szükséges. Ha Isten életet adott egyetlen gyermeknek is, akkor azt szeretné, hogy az a gyermek nagyra nőjön, nagyszerű, becsületes állampolgár legyen, aki jól érzi magát ezen a földön, aki az alkotásával, családalapításával, házépítésével álmaival a világot szebbé teszi. Erdély nem a Drakula földje, nem az ördög földje, ahonnan mindenkinek el kell menekülnie, hiszen ez valamikor a Tündérkert volt, és hiszem azt, hogy ha Bethlen Gábor meg a többiek nyomába lépve becsületesen dolgozunk, akkor megint azzá válhat. ” böjté csaba atya A Csaba atya által létrehozott Dévai Szent Ferenc Alapítványt eleinte csak szórványosan segítették. Az Orbán-kormány idején a magyarországi támogatás megnövekedett, és biztonságot nyújtó módon rendszeressé vált. A kormányváltás után a helyzet drasztikusan romlott. Magánemberek azonban továbbra is segítenek. Idén tavasszal a magyar püspökkari konferencia gyűjtést szervezett a dévai gyermekeknek. Közel tizennégymillió forint gyűlt össze. A kecskeméti orvoscsoport útját támogatták: Raiffeisen Bank Kecskemét, Univer Produkt Rt., Uniqa Biztosító Rt., Petőfi Lap- és Könyvkiadó Kft. A Dévai Szent Ferenc Alapítvány hazai bankszámlaszáma: 10300002-20145639-00003285. Látja? Megpróbáltam jó lenni, és tessék! Úgy maradtam! Nagyon sok román ember is segít nekünk, hoz adományt. Radu Maximilán: pap leszek én is, mint Csaba atya, hogy iskolát nyithassak majd...
