Heves Megyei Hírlap, 2003. október (14. évfolyam, 229-254. szám)
2003-10-22 / 247. szám
| 2003. Október 22., szerda ÉVFORDULÓ 7. OLDAL mióta az „ellenforradalom” minősítés szalonképtelenné vált, elterjedt egyfajta új meghatározás: '56 forradalom és szabadság- harc. Önmagában, elvonatkoztatva az eseményektől, kicsit úgy hangzik, mint egy üres frázis. Átgondolva azonban a szavak értelmét, mélységesen igaz tartalom van ebben a meghatározásban. A forradalmak nem előre megfontolt, szervezett forgatókönyvek alapján keletkeznek, hanem robbanásszerűen. Hosszan tartó időszak után elfogy a türelem, egy1956: nemzeti önbecsülés, hősies önfeláldozás, brutális bosszúállás törvényi felelősségre vonást). Ebből 27 ezer esetben büntetőeljárás indult, börtönbüntetéssel, internálással. Úgynevezett háborús bűncselekmény miatt 189 kivégzést hajtottak végre. Tanulságos, de inkább mélységesen tragikus, hogy ebben a tekintetben a leginkább érintett hitleri Németországban, a nürnbergi perben, a kivégzések száma a húsz személyt sem érte el. A magyar nép elnéző hajlamát kihasználva, a zsarnoki önkénynek szinte minden módozatát alkalmazták vele szemben. És mindezt felszabadulásnak kellett nevezni. Hosszú évekig. Hamarosan kialakult az abszolutista pártállam, a Szovjetunió parancsára és szerre elszakad a túlfeszített fonal, és kitör a visszafojtott indulat. A ránk kény- szerített II. világháború után országunk a teljes megsemmisülés állapotába került. Termelőeszközei megsemmisültek, városai romhalmazzá váltak. A társadalmi élet feltételeit biztosító létesítmények működésképtelenekké lettek. Megbecstelenített családok ezrei törölgették könnyeiket. S ez a nép hallatlan erővel és elképesztő tempóban építette fel újra az országot, és hihetetlen önfeláldozással mentette meg az ember az embert szinte az éhenhalástól. Azután ennek a béketűrő népnek nyakára ült a proletárdiktatúra. Egy olyan félreérthetetlenül gonosz ideológia, amely a kiválasztott alattvalóm kívül mindenkit gyűlöl, megaláz és sérteget, amely szembeállította az embert az emberrel, a gyermeket a szülővel, a barátot a baráttal. A származás, a vagyoni helyzet, de önmagában a véleményeltérés is ellenséggé tette a népet egymással. A nemlét határán lévő, ellenségnek kikiáltott, letiport népesség tehetetlen volt. Védekezni nem tudott, szembeszegülni nem mert. A proletárdiktatúra a megfélemlítés végtelen skáláját valósította meg. Kijelölt egy „népellenes”-nek minősített embercsoportot, szabad utat engedve ezzel a legaljasabb ösztönök kibontakozásának. Intézményesítette a „háborús bűnösök” fogalmát, amely nálunk fantasztikus méreteket ért el (59 ezer 429 személy ellen indítottak hanem éppenséggel a pártállam gátlástalan és egyre féktelenebb diktatúrájában. Minden oka megvolt ennek a népnek a fellázadásra. Hiábavalónak bizonyult minden igyekezet arra, hogy a magyar ifjúság gerincét megtörjék. Sem azt, sem a lelkét nem tudták megtörni. A fiatal nemzedék akkoriban még szerette ezt a hazát, és tiszta fogalmat alkotott a becsületről és a morális értékekről. A pártállami beállítás szerint persze a forradalom kitörésének nem a szellemi és anyagi értékeket megteremtő dolgozó nép tűréshatárának megszakadása, a cezaro- mániás vezetők dölyfös arcátlansága volt a kiváltója, hanem döntően az amerikai imperializmus ügynökeinek rejtélyes tevékenysége. Ez tipikusan proletárdiktatórikus teória: bűnbakot keresni minden kudarcra, minden elkövetett ostobaságra. Még a forradalom vérbefoj- tása után is évekig fogcsikorgatva átkozállandó rettegésben tartotta a megszámlálhatatlan besúgók sokasága. Majdnem mindenki fenyegetettnek érezte magái a hatalmi eliten \ __,,____________ kív ül. Eltorzult a művészeti élet, a művelődés fórumait egy idegen nép kultúrájának imádatára kényszerítették. Erőszak az élet minden területén, a termelőszövetkezetekben csakúgy, mint más munkahelyeken. Kitelepítések, Recsk. A felsorolást a végtelenségig lehetne folytat ni. És ahogyan Márai Sándor kifejezte: egyszerre meghasadt az égbolt, és egy nép azt mondta: ELÉG VOLT! annak küldötteiből Egy idegen rendszer idegenszívű komisszárjai leírhatatlan megaláztatásnak vetették alá apáinkat, anyáinkat. A mi népünk türelme közismert és szinte határtalan. Testileg, lelkileg megtörve tűrt és alkalmazkodott. Olykor-olykor csupán panaszkodni merészelt. De azt is csak nagyon óvatosan, mert az elégedetlenség hangja, netán a bírálat, de még az ironikus tréfálkozás is egzisztenciális megsemmisüléshez vezetett. Embernek embertől való elidegenedése felmérhetetlen méreteket öltött. S ezt évtizedek alatt, máig sem tudta kiheverni ez a nemzet. A gyanakvás, a szorongás generációkat tépett széjjel. Szinte megismétlődő Trianonként. Isten a megmondhatója, mikor fogjuk ezt kiheverni. A hatalom egyre fokozódó, arcátlan önkényeskedésével szemben kezdett fogyni a türelem. Miközben a terror egyre fokozódott. A háborús bűnökkel vádolt, többezres „népellenes” elem likvidálása után a pártállam gyors tempóban látott hozzá a hagyományos társadalmi formák és szerkezet megsemmisítéséhez. A forradalom csíráit nem a gyűlölt kapitalizmus intrikáiban, és nem is a megsemmisült régi bomlasztásában kell keresnünk, Forradalom, illetve szabadságharc A forradalom egy robbanás a diktatúra megdöntésére, annak felszámolására. A forradalom nem a hatalom megragadásáért folyik, hanem a nemzet életben maradásáért. A Hazáért. A szabadságharc szélesebb mederben zajlik. Egy felkelés, egy megalkuvást nem ismerő felkelés az elnyomó zsarnoki hatalommal szemben. Célkitűzése többek között a hatatom megfékezése és annak igazságos alkalmazása. ták az imperialista összeesküvést. Meré- szelne-e manapság valaki ilyet állítani? Azok, akik ezt hirdették, napjainkban Amerika kezét csókolgatják, egymást ta- szigálva. De azután hamarosan - igaz, csak hónapok múlva - megszületett az igazi proletárdiktatórikus változat a forradalom keletkezését illetően. Eszerint a forradalmat a nép között bujkáló, úgynevezett deklasszált elemek, személyek idézték elő, félrevezetve a hiszékeny magyar népet, az egyszerű dolgozók mellett a tudomány, a művészetek magasan képzett képviselőit is. Valójában a társadalom szinte minden rétegének megvolt az oka az elégedetlenségre: a közéletet, az intézményeket, a nagyüzemeket érdemtelen vezetőkkel lehe- teüenítették el, akikből az elemi ismereteken kívül az elvárható felelősségtudat is hiányzott. Sokezres tömegeket kényszerítettek a maguk ünneplésére, viharos tapsorkánokra a kritikátlanul primitív, megalomániás karrieristák. A társadalom életét A forradalmat néhány hetes lapítás után iszonyatos megtorlás követte. A gyáva és hitvány emberekhez méltó. A harcokban elesett fiatal ezrek iránti emberi kegyeletet sárba taposva, 472 önfeláldozó, hazáját szerető embert végeztek ki kegyetlenül, igazságtalanul. Úgy a halálos, mint a börtönítéleteket egytől egyig semmissé kellett nyilvánítani utólag, hiszen kiderült, hogy egytől egyig kimódoltak, megrendezettek voltak. Döbbenetes! Persze, a „semmisítést” megelőzően évtizedekig gyalázták, sanyargatták a forradalom harcosait, családjukkal együtt. Mi, 1956 elkötelezettjei, az egykori „rovott múltúak”, viseltük sorsunkat, „ahogy meg van írva”, - amint a költő mondja. Nem mindig emelt fővel, nem mindig fájdalom nélkül, de mindenkor abban a rendíthetetlen tudatban, hogy nem cselekedtünk rosszul. Soha nem törekedtünk politikai karrierre, nem voltak hatalmi ambícióink. Noha többségünkben csupán porszemek voltunk a forradalom viharában, egy emberöltő alatt is alig-alig akadt közülünk olyan, aki megtagadta volna a forradalomhoz fűződő elkötelezettségét. Büszkék vagyunk erre, és legfőképpen arra, hogy hozzájárultunk az ezeréves magyar múlt méltóságának, a magyar szellem nagyszerűségének elismeréséhez szerte a világban. Az idő eljárt felettünk. Abban a reményben szeretnénk távozni, hogy az eljövendő nemzedékek meg fogják találni az utat a Haza megmaradásához és boldogulásához. Nem járhatatlan ez az út: csupán kötelességtudat, egymás megbecsülése, áldozatkészség, némi önfegyelem és bátorság kelletik. Dr. Tóth Ferenc az '56-os Szövetség regionális elnöke, országos alelnök Előkészületek után az eredmény: ötvenhatos emlékmű Egerben, a Hatvani kapu téren Lőrinci: csendes forradalom a hátországban Lőrinciben, a Nógrád megyétől alig hat esztendővel korábban Heveshez, a hatvani járáshoz csatolt - és az önálló tanácsi rangot is akkor elnyerő - népes agrár-ipari községben nem történtek szoros értelemben vett forradalmi események. A helyiek elmondása szerint néhány szovjet harckocsi északi irányban végigcsörömpölt ugyan a település főutcáján, amely akkoriban a hatvan-salgótarjáni 21 -es főút részeként is funkcionált, de harci cselekményekre nem került sor. A központi történések azonban itt is éreztették hatásukat, mégpedig olykor sajátos módon: a plébános feljegyzése szerint például sokkal többen iratkoztak be hittanra, mint korábban - derül ki Nagy László helytörténész Lőrinci Krónika című átfogó munkájából, amelynek segítségével az alábbiakban rekonstruáljuk a közelmúlt ide vonatkozó mozzanatait. A Rákosiék által kikényszerített 1947. augusztus 31-i új választáson Lőrinciben is szavaztak a helybeliek által is ismert kékcédulások. A selypi, petőfibányai és erőműi munkások - akiket autóbusszal futballmeccsre szállítottak - útközben többször is leadták voksaikat. Az országban tartózkodó szovjetek szinte minden településen azonnal létrehozták a Magyar Kommunista Párt (MKP) helyi szervezetét. A lőrinci kommunisták röpcédulán szólították meg a lakosságot: „A község népe az első termelési csatát megnyerte, azonban egyesek zavarokat és éhínséget akarnak előidézni a községben. A malom állandóan őröl, de az ellátatlanoknak nincs liszt, illetve csak feketén. A községházán a bürokratizmus uralkodik. A dolgozók kenyér nélkül vannak, de fontos, hogy a Főjegyző Úr éléskamrája meg van telve, de vannak, akik tehetetlenségükkel, nemtörődömségükkel a jövő évi termést is kilátástalanná akarják tenni. A földosztó bizottság mind a mai napig egy talpalatnyi földet sem osztott szét. A termelési bizottság megalkuvó, gyengekezű. A traktorok nem szántanak. Indok: szántásra alkalmatlanok, de csépelni tudtak. Halál a feketézőkre! Le a bürokráciával, kenyeret a nincsteleneknek! Le a szabotáló és megalkuvó bizottságokkal, intemálótáborba a szántani nem akaró traktorosokkal. Jöjj, harcolj velünk a demokratikus Magyarországért. Magyar Kommunista Párt lőrinci szervezete. ”. A településen először 1945 januárjában a községi, májusában pedig a cukorgyári kommunista párt- szervezet alakult meg. A selypi cukorgyárba 1945 márciusában még nem engedték be a hatvani kommunisták agitáló küldötteit, ám a nyomásnak engedve májusban mégis megalakult az MKP üzemi alapszervezete. Ismert olyan lőrinci MKP-párt- tagkönyv, amit 1945. május 1-jén orosz nyelven állítottak ki. A Mátravidéki Erőműnél a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt (SZDP) szervezeteinek létrehozása 1945 januárjában kezdődött. Az erőműnél az MKP- nak ekkoriban 15-20, az SZDP-nek pedig 55-60 volt a taglétszáma. A két párt egyesítése - valójában az SZDP beolvasztása - céljából 1948 márciusában elkezdődött a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) megszervezése. Az erőműben 1951-től három alapszervezet működött, majd 1954-ben már négy alapszervezet irányítására létrejött a Mátravidéki Erőmű MDP üzemi pártbizottsága. A felbőszült kommunisták politikai tisztogatástorlás elől. (Ő később családegyesítés címén visszaköltözhetett Magyarországra.) Az események alatt egyes vállalati vezetők és a munkástanács mellett működő igazgatótanács tagjai éjjel-nappal bent tartózkodtak az üzemben, hogy biztosítsák a zavartalan áramtermelést. Ekkor a nagygombosi laktanya katonái őrizték az ipari létesítményt. A párttitkárt és a rendészt hazaküldték fizetett szabadságra, de egyetlen pofon sem csattant el, és az áramellátás is folyamatos maradt. A lakótelepen egyesek a párttagkönyveket nyilvánosan égették el. Az üzem tetején magasodó többmázsás ötágú vörös csillag eltávolítására az erőmű vezetői Gy. Gábor műhelyvezetőt kérték fel. Az általa megbízott munkások azonban az épület tetejéről ledobták a szimbólumot; később valamennyiüket együtt vitték el, és Hatvanban napokra bezárták őket a bíróság pincéjébe. Az is a büntetésük közé tartozott, hogy nekik kellett visszaszerelniük a csillagot. A petőfibányai dolgozók is munkástanácsot alakítottak, amely felvette a kapcsolatot erőműi társ- szervezetével. A bányaüzem dolgozói 21 pontos követelést fogalmaztak meg, amelyet felvittek Budapestre. * November 4-e után az erőműnél a karhatalom és a politikai rendőrség emberei ismét megjelentek, majd elkezdődtek a megtorlások, elhelyezések. Egy mérnököt végleg elküldték, 1957. február 12-én pedig több vezető beosztású személyt is elhurcolt a politikai rendőrség. A szovjethű hatalom az MSZMP-be „integrálta” a Mátravidéki Erőműnél ekkor ténykedő tizenhét kommunista párttagot, akik maguk közül öttagú intézőbizottságot választottak. Ugyanitt márciusban a helyi munkásőrség ünnepélyes esküt tett a pártra és a munkáshatalomra. Úgyanebben az időben hasonló folyamatok játszódtad le a település többi üzemében is. KÖZREADTAi TAHI OTTÓ „Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ez kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, melyet minden cövetkezménnyel megismertem. Senki nem ülhet a virágos réten, mint Ferdinánd, a bika, s nem szagolhatja büntetlenül a virágokat. ” (Márai Sándor) ba kezdtek, amelynek eredményeként eltávolították az üzem főmérnökét, és zaklatásnak volt kitéve több más helyi alkalmazott és értelmiségi családja is. * A forradalom a településen sem múlt el nyomtalanul, noha harci cselekményeket - a községen Salgótarján felé áthaladó néhány harckocsit leszámítva - a helybeliek nem észleltek. Természetesen az itteni üzemekben is megalakultak a munkástanácsok. Selypen a forradalom első napjaiban a Sztálin-szob- rot ledöntötték. A műkőből készült monstrum nyakára kötelet kötöttek, de azt csak a Petőfibányáról átjött, kővel megrakott teherautókkal tudták a talapzatáról lerántani. A szobormaradványt a teherautók áthúzták a bányatelepre. A történtekért a ledöntésben közreműködők közül Sz. Józsefre öt év börtönbüntetést szabtak ki, amit le is töltött. Sz. Mihály is többéves börtönbüntetést kapott, de ezt petőfibányai bányamunkára módosították, míg K. János és P. Mihály a megtorlás elől Nyugatra emigrált. A forradalom leverése után két nyomozótiszt jelent meg a selypi cu- korgyárban, ahonnan G. Béla cukorgyári tisztviselőt a forradalom alatt tanúsított magatartásáért elvitték, majd intemálótáborba zárták. Hasonló okokból vitték el I. Lajost is. A Mátravidéki Erőműt 1956 októberében ÁVH-s karhatalmisták őrizték. A forradalom idején itt is megalakult a munkástanács, amelynek vezetője később több hónapot fogságban töltött Egerben. A helyi eseményekbe bekapcsolódott a vállalati főmérnök is, aki novemberben külföldre menekült a meg
