Heves Megyei Hírlap, 2003. október (14. évfolyam, 229-254. szám)
2003-10-18 / 244. szám
6. OLDAL 2003. Október 18., szombat { Nem akart indulni, mégis győzött Szabina történelmet írt. Avagy hogyan is minősíthetnénk másként, ha valaki első helyen végez egy olyan eseményen, amelyre azt megelőzően még nem volt példa az idők során...? Márpedig ő nyerte meg az eíső Lőrinci Szépe választást, ami akkor sem kéz- legyintéssel elintézendő dolog, ha nem a Miss World vagy a Miss Universum első helyezettjének a koronáját helyezték a fejére. Amire egyébként - mint mondja - nem is érezne késztetést. Sebaj, azért ismerkedjünk meg vele. Ha ez fontos, Szekeres Szabina 18 éves, és a hatvani Bajza József Gimnázium harmadikosa. Nem magas lány; ha az ember nem a kifutón látja, talán eszébe sem jutna, hogy éppen ő az, aki az elkövetkező hónapokban lakóhelyét képviseli megannyi hivatalos eseményen. Ámde ott, a színpad előtt, elég volt érzékelni a közönség reagálását, hogy a netán más irányban elfogult szemlélődő is tisztában legyen veSzabina a kifutón le: nem is nyerhetett volna más, mint ő. így került hát - a helyszíni tapasztalatok alapján joggal és megérdemelten - az augusztus 20-i városnapon Szabina fejére a Nagy Pongrác kovácsmester által készített míves vaskorona.- Eszem ágában sem volt elindulni - tiltakozik az előzmények okait és mélységeit feltárni igyekvő kérdésünkre, és elhihetjük neki, hogy nem a hasonló esetekben megszokott, a győztes kötelezőnek vélt álszerénysége szól belőle. Elhihetjük, annál is inkább, mivel éppen hogy nem elsődlegesen saját akaratából töltötte ki a jelentkezési lapot, hanem a kultúrház igazgatójának, Tompa Z. Mihály kollégánknak a kérésére, valamint édesanyja unszolására.- Engem is meglepett, amikor Misi bácsi felhívott azzal, hogy már hallott rólam, és úgy gondolja, ott a helyem a mezőnyben. Csöppet sem voltam elragadtatva az ötlettől, hiszen soha nem érdekelt különösebben ez a fajta megmérettetés, ám amikor anyukámnak elmeséltem a történteket, ő is biztatott. Közeledett a verseny napja, anyának el kellett utaznia, de előtte még megígértette velem, hogy mindenképpen jelentkezem, így nem tehettem mást, két nappal a határidő lejárta előtt beadtam a papírt. Hát, ha üyen egyszerű lenne, mostanság minden szép leányzó acélkoronával a fején sétálgathatna a kisvárosban, csakhogy ez a privüégi- um - legalábbis a jövő év nyaráig - kizárólag Szabinát illeti meg. Aki - nem is tagadja - a versengés első pillanataiban földbe gyökerezett lábbal várta a több mint tucatnyi aspiráns között, hogy rá kerüljön a sor...- Ha hiszed, ha nem, egyáltalán nem akartam első lenni, mivel tudtam, hogy ez a későbbiekre nézve kötelezettségekkel, reprezentációval jár, amire, úgy gondoltam, alkalmatlan lennék - idézi fel akkori érzéseit. - Eléggé izgulós, szégyellős és visz- szahúzódó a természetem, a beszélgetések alkalmával nehezen oldódom. A színpadon - úgy véltem - könnyebb lesz, hiszen tízéves korom óta táncolok, megszoktam már, de amikor rám került a sor... Hát, igen. Nem is gondolnánk, hogy a legnagyobb megpróbáltatást a hétköznapi, illetve az estélyi öltözékben történő bemutatkozás jelentette számára, míg fürdőruhában a nagy tömeg ellenére is természetesnek és felszabadultnak érezte magát.- Az első fordulóban szabályszerűen remegtem, azt hittem, el sem tudok indulni, ha szólítanak - meséli. - Láttam, mennyien figyelnek, és féltem, hogy lecövekelek... De amikor mégis sikerült megmozdulnom, kezdtem magam otthonosan érezni. Nem igazán modelles mozgás volt az enyém, hanem inkább táncos, laza, könnyed koreográfia. Később, bikiniben már egész jól éreztem magam a bőrömben. Tetszett, hogy tetszettem... Érzékeltette ezt velem a sokaság is, amelynek soraiból mindenfelől a nevemet hallottam, meg a tapsot, a zajos tetszésnyilvánítást, és ez volt az a püla- nata a versenynek, amikor úgy hittem, hogy tényleg meg tudom mutatni magamat. Csodák csodája - talán lélekbúvárra volna szükség a következők elemzéséhez -, a harmadik szakasz, az estélyi ruhás bemutató ismét csak Szabina szorongásaival kezdődött. És ez nem is csi- túlt egészen addig, amíg - na jó, most már elárulhatja - el nem csípte a zsűri tanácskozásáról kiszűrődő szófoszlányokat, amelyekben mind gyakoribbá váltak a monogramjára utaló, sziszegő zön- gék. Ekkor gondolt először komolyabban arra, hogy talán mégiscsak jó lenne nyerni...- A zsűri elnöke egyenként szólította a lányokat, s mindenki ajándékot kapott, csak én nem. Érdekes módon nem az jutott az eszembe, hogy esetleg én nyertem, hanem az, hogy kifelejtettek a sorból; szinte már bosszankodtam, hogyan is fordulhat elő ilyesmi, amikor meghallottam a nevemet, meg hogy én lettem a szépségkirálynő. Éreztem, elpirulok... Él sem hittem, csak jóval később, már otthon, amikor kicsomagoltam a koronát. Csodálatos érzés volt. A királynő ezt követően sorra kapta a gratulációkat, noha - ma már belátja, naiv módon, hiszen ■ több ezren látták a helyszínen, és a sajtó is beszámolt róla - igyekezett nem hivalkodni sikerével. Az iskolában sem verte nagydobra a végeredményt, de amikor osztály- főnöke, Tátimé Deák Andrea a tárSzerencsésnek tartja magát, hogy nyert, de nem érdekli ez a világ.. sai előtt is gratulált az első helyezéshez, jóleső érzések járták át. Sok ideje azonban nem maradt a sütkére- zésre, mivel hamarosan indulnia kellett a fődíjként megkapott ötnapos prágai utazásra, amely új élményeket hozott az országhatárt elsőként ez alkalommal átlépő lány szá- fotó: t.o. mára.- Korábban még soha nem jártam külföldön, s valóban csodálatos volt - eleveníti fel az eseményt. - Nagyon jó társaságba kerültem, új barátságokat kötöttem, az időjárás is kedvezett, egyszóval remekül éreztem magam... Mindazonáltal a verseny egyszeri és megismételhetetlen volt Szabina életében. Szerencsésnek tartja magát, hogy nyert, de nem érdekli ez a világ. Soha nem volt magamutogató, alakos- kodó és színészke- dő; mindig önmagát szerette volna adni, és ezen a jövőben sem kíván változtatni. Nem szeretné, ha a gondolkodásmódja átalakulna, ezért nem hagyja magát „elcsábítani” - jelenti ki határozottan.- Hogy mégis mennyiben változtatta meg az életemet...? - mereng el a felvetésen, majd a rá jellemző mosoly kíséretében frappánsan válaszol: - Talán csak any- nyiban, hogy most itt ülök és beszélgetek veled... Már megérte - kujonkodhatna a krónikás, de nem teszi. Ehelyett Szabina távlati terveiről faggató- zik, és a kész választ bezsebelve megnyugvást érez, mint a vergődő hajó, amely hányattatásai elmúltával végre a biztonságot jelentő révbe ér...- Érettségi után főiskolára szeretnék menni, de hogy hová, egyelőre még magam sem tudom - tekint előre beszélgetőtársam. - Emellett az életem a tánc, amit immár nemcsak művelek, hanem tanítok is. Örülök, ha a tudásomat átadhatom a gyerekeknek, hiszen a fellépésük után jelentkező sikerélmény nekik is, nekem is óriási örömet okoz. (T.O.) Szabina a fődíjként kapott prágai utazáson M ár pénteken hajnalban tudtam. Se eleven, se holt nem voltám a délelőtti konferencia-megnyitón. Nem is hallottam, miről beszélnek. Csak rá tudtam gondolni. Utána bejöttem a szerkesztőségbe, meg kellett írnom a cikket. Meg a Tarnaszentmáriát bemutató teljes oldal fele is hiányzott. Sírva gépeltem az egészet. Amikor hazajutottam, Zoli mondta, hogy semmit sem javult Zebike állapota. Felhívtam az orvost, nem vártam meg a tervezett szombat reggelt. Mert azt gondoltam, ha még lehet rajta segíteni, akkor nem szabad várni. Este fél 7- re ígérte, hogy jön. Addig Zebike kétszer próbált felállni, tett is néhány lépést, aztán az oldalára dőlt. Ahogy simogattam, úgy éreztem magam, mint Júdás. Hogy simogatom, közben meg már tudom, hogy meg fogjuk ölni. Gazemberség, hogy nem altatjuk el - mondogatta Zoli már hónapok óta. „Ne félj, Zebikém, én nem engedlek bántani”, súgtam ilyenkor a fülébe, és szőrös po- fácskájához nyomtam az arcom. Az utolsó időszakban annyira „anyás” lett, minden lépésemet követte. Nyugdíjas kollégám azt mondta: „Mert érzi, hogy maga nem akarja elvenni az életét”. Mégis én voltam az, aki pénteken hajnalban kimondtam: holnap. . Elárultam őt. Felmentem a kert jobb felső sarkába, a smaragd tuják mögé, és elkezdtem ásni a sírját. Amikor Zoli kijött, és látta, mit csinálok, rám ordított. Teljesen igaza volt. Nem lehet megásni egy élő kutya sírját. Bementem a házba. Ültünk az asztal mellett, Zebike meg kinn feküdt a kertben. Amikor elbújt a nap, behoztam az ölemben, hogy meg ne fázzon. Nem mondta, hogy vááá, ahogy szokta régebben sértődötten, ha felvettem. Lefektettem a hálószobában a szőnyegre. Csönd volt a házban. Csak csodálkoztam, hogy nem is egyszerre ütnek az óráink. Időben eltolva ketyegnek. Még hátravolt az orvosig majdnem egy teljes óra. Amikor megjött, és leült az ebédlő- asztalnál. Zebike felállt, és odament a lábához. Kettőt még csóvált is kurta far- kincájával. Annyira megörültem ennek a mozzanatnak. „Zebike, te is örülsz a doktor bácsinak?”, kérdeztem. És remény ébredt bennem, hogy talán még lehet segíteni. De akkor megint összecsuklott. Az orvos elővette a sztetoszkópját, meghallgatta a szívét. Kérte, hogy mondjuk el a tüneteket. Mondtuk, hogy nem eszik, nem iszik, lesunyt farokkal, keservesen elmegy az itatótálkájáig, de csak áll felette, hogy miért is jöttem?, aztán összeomlik. Es nagyon köhög. És mintha eldugult'volna az orra, mintha nem kapna levegőt. Már hajnalban is a Kaláka dala lüktetett a fülemben, a Nálatok laknak-e állatok... két sora: szörcsög-e a hörcsög, ha bántják a görcsök? Vagyis, hogy én eltű- röm-e, hogy kínlódjon, anélkül, hogy tennék valamit... És olyan tehetetlennek éreztem magam. Olyan bűnösnek. Az orvos azt mondta, ha most adna neki valami erősítő injekciót, talán segítene. Néhány napig. Mert már nagyon idős. És rossz a szíve. Kérdeztem, ha rossz a szíve, akkor miért nem áll meg? Miért kínozza ezt a szegény kis kutyát? De erre nem tudott mit felelni. Kérdeztük, szenved-e? Azt mondta: igen. Akkor essünk túl rajta. Altassa el. Azt tanácsolta, vigyük ki a kertbe, ott jobb lesz neki. Felvettem az ölembe, felvittem a tűzrakóhely feletti párkányra, hogy az orvosnak és Zolinak se kelljen guggolnia. Odatérdepeltem mellé, és simogattam. Ahogy az orvos hozzáért, ismét felébredt benne az életösztön, s a keze felé kapott, hogy ne bántsa. Én pedig befogtam a száját. Először a combjába szúrta a tűt, hogy elaludjon. Végigsimogattam, de akkor egyetlen könnyem se volt. Zoli hangosan sírva fakadt. Aznap először. Nekem akkor már nem voltak könnyeim. Öt perccel később az orvos kitapogatta ujjaival a szívét, és oda is bedöfte a tűt, de azt nem mertem nézni. Utána én is éreztem a tenyeremmel, hogy már nem dobog a szíve. M iután elment az orvos, visszaültem mellé a fűbe. Aztán kerestem egy párnahuzatot, amiben eltemethettük. Felmentem a sírjához, ástam tovább, amíg bírtam. Zoli meg csákánnyal mélyítette később a gödröt. Amikor beletettük Zebikét, még meleg volt a teste. NÉGYESSY ZITA Kivégzés
