Heves Megyei Hírlap, 2003. szeptember (14. évfolyam, 203-228. szám)

2003-09-20 / 220. szám

■■ 2003. Szeptember 20., szombat MOZ A I K 7. OLDAL Holle anyó igaz meséi a szeretet erejéről V tdika néniről először csak annyit tudunk, hogy befo­gadott három „gyermeket”. S hogy mi a különös ebben? Ma, amikor minden arról szól, „mi le­het az enyém”, akkor a modern Holle anyó idegeneknek kínál biz­tonságot és anyai gondoskodást. Ám hogy a történet még megle­pőbb legyen: Valika néninél ez életforma. Pusztacsász utolsó házában, csupa virág előkerten át, egy paj­kos macska és egy kutya kíséreté­ben ballag Valika néni ajtót nyitni. Barátnője az előtérben rejtvényt fejt. Beszélgetésünk céljának em­lítésekor az asszony leül szokott helyére, kényelmes foteljába, s csak mosolyog. — Az otthonom mindig is átjá­róház volt — kezdi a történetet, amelyről akkor még nem sejtjük, müyen szokatlan fordulatot vesz. - Mindig volt hajótöröttem, s ez azért sem meglepő, mert magam is nagy családban nőttem fel. (Közben a kölyökmacska huncut­kodásai miatt Vali néninek fel kell kelni, ám ő nem zsörtölődik, pró­bálja csillapítani a hol ide, hol oda pattogó cirmost.) Édesanyámnak öt saját gyermeke volt, a hatodik a nevelt fia, az én onokatestvérem. Az apja elveszett a fronton, az anyja kénytelen volt munkába menni. Édesanyám úgy döntött, magunkhoz vesszük. Mi így ha­tan nőttünk fel. Én voltam a legki­sebb. Anyám már 42 éves volt, amikor születtem. Nádfedeles kis házban éltünk Pusztacsászon, lámpafény és gyertya mellett. Az­tán derékba kapott bennünket a háború. Cudar idők voltak. Túlél­tük ezt is. Férjhez mentem az én drága jó uramhoz, s született két gyermekem. Akkor hagyott el ben­nünket végleg Katalin nővérem, aki két árvát hagyott maga után. Magamhoz vettem őket. Született még egy gyermekem, így én is öt csöppséget neveltem. Ahogy a gye­rekek nőttek, a szülők egyre idő­sebbek lettek. Akkor őket gon­doztam. Nem csak ők öregedtek. Apám barátjának, nagynénikéjé­nek, apósomnak szintén én visel­tem gondját. Nyolc rokont kísér­tem ki a temetőbe. Itt nyugszanak a „kertben”. (Ezen a messziről jött ember kicsit elcsodálkozik, ám a magyarázat is megszüleük: Valika néninek a kertje végében húzódik a pusztacsászi temető, ahol a rokonok, szülők valóban szinte a „kert végében” nyugsza­nak.) A nádfedeles háznak egyszer csak kidőlt az oldala. Újat kellett építeni.- Engedélyt nem adtak, de ne­künk ház kellett - folytatja a me- sélést. - Felépítettem hát ezt a kis fecskefészket, engedély nélkül. Megbüntettek 5000 forintra, ami 1953-ban nagy pénz volt. Kifizet­Ha megpróbáljuk elképzelni a mai Holle anyót, akkor a mesékből ismert jóság és szeretet mel­lett bizonyára polgári környezetbe helyeznénk őt. Gobelinek a falon, finoman hintett házisütemény a bárszekrényben, a vendéggel pajkosan kacérkodó macska a nagy fotel lábai­nál. Ám mindez már nem mese. A hevesi Pusztacsász utolsó takaros házában él a valóság-me­sék igazi Holle anyója: Valika néni. tűk és maradtunk. Nem volt hová mennünk. Mi mindig szegények voltunk, de becsületesen éltünk. Az uram, akit mindenkinél többre becsültem, kölcsön esküvői ruhá­ban esküdött. Nálunk a szeretet­nek volt becsülete. Kiderül, hogy a gondozottak névsora nem ért még véget. Egy­szer Valika néni befogadott egy asszonyt, aki nem kellett a lányá­nak. Az idős nő elindult a vasút­hoz, hogy a vonat alá vesse ma­gát. Akkor jutott eszébe, hogy él itt egy Valika is, aki talán segít. Visszafordult. S Valika befogadta. Volt egy Hajléktalan Miklósa és egy Hajléktalan Jóskája, s két szlovák kislánya is. Utóbbiak nem tettek mást, mint könnyes szem­mel ránéztek, s máris megvolt az egyezség. Valika néni a gyámjuk lett. — Hát persze, hogy van az em­berben ilyenkor bizalmatlanság - fűzi tovább a gondolatait -, de ezeket a helyzeteket a szükség diktálta. Cselekedni kellett. Ne­met én nem tudok mondani. Más­részről a legnagyobb gazember is megszelídül a jóságtól. Szigorú és követelő vagyok, de azt mindenki tudja, hogy csakis az ő érdekében teszem. Ha a szigor mögött ott a szeretet hangja, akkor attól az em­berek megjuhászodnak. A féltő szeretet ugyanis szelídít. Igaz, ku­darcok mindig vannak. Úgy hal­lottam, az egyik neveltemet körö­zik. Tőlem úgy ment el, hogy megcsókolta a homlokom, és azt mondta: „Elmegyek, Vali néni, mert gazember vagyok.”. Mon­dom én: hová mész, te szerencsét­len? Mire ő: „Elvertem a pénzt a zabálógépen. ”. Újévkor még tele­fonált. Azóta nem tudok róla. Megnézzük a fényképeket, be­kukkantunk a spájzba, ahol már sorakoznak a nyár ajándékai, a befőttek. Minden gyermeknek, minden rokonnak és neveltnek a kedvencei. Valika néni pontosan tudja, ki mit szeret. így készült el az ananászos dinnye és ananá- szos tök, amiket nekünk is volt szerencsénk megkóstolni, és iste­ni csemegének bizonyultak.- Honnan van ez a rengeteg életerő, szereteti — próbálnánk ki­fürkészni Vali néni titkát. — Rengeteg szeretetet kaptam az életben, s ezt adom tovább — lep meg az egyszerű válasszal. Az eddigiekből úgy tűnhet, sok az elvarratlan szál. Például a szlo­vák gyerekek sorsa.- Az úgy volt - ad rá magya­rázatot -, hogy az anyjuk, aki ze­netanár volt, későn ment férjhez, nem csoda, ha a két lánya a min­Emlékek... Felvételünk illusztráció dene volt. Menekülnie kellett a férjétől, így eladott egy zongorát, ami nem volt az övé, és átjött a két gyerekkel. Persze, ezt odaát gyermekrablásnak minősítették, és keresték. Sikkasztott a gyere­keiért, amin én nem csodálko­zom, hiszen egy anya sok min­denre képes, ha a lányairól van szó. Itt éltek egy ideig Hevesen, ám egyszer csak jött érte a rend­őrség. A két kislány meg itt ma­radt. Láttam rajtuk a nyomort meg a keserűséget. Mondom, ezeknek a gyermekeknek fel­ügyelet kell. Itt maradtak. Egy­szer hajnal 4 órakor csörög a te­lefon. A szlovák nagykövetségről voltak, hogy jönnek a gyereke­kért. Mondom, ide ugyan hajnal­ban nem jön be senki, s főleg a gyerekeket nem költik fel. Meg­egyeztünk, hogy napközben jön­nek. Felkészítettem a lányokat, hogy mi vár rájuk. Mielőtt jöttek a nagykövetségről, szóltam ne­kik, hogy terítsenek meg. Megér­keztek, s bejöttek. Sugdostak egy darabig, majd azt mondták: itt­honról elvinni a gyerekeket nem szabad. Én ekkor már élet és halál között lebegtem, de nem tudtam róla. Lehet, hogy az izgalmaktól, de tüdőembóliát kaptam. Felke­rültem Mátraházára, de nem vet­tem a betegségemről tudomást. Nekem még feladatom van, mon­dogattam magamban, a jóisten vigyáz rám. Kétszer voltam műt- ve is. De nem voltam beteg. Ami­kor feküdnöm kellett, akkor is pá­lyázatokat írtam, s nyertem velük ezt-azt. A tétlenség nem az én ke­nyerem. De visszatérve a lányok­hoz: az anyjuk kiszabadult, a gye­rekek élete rendeződött. Most kaptam levelet az anyjuktól, hív, FOTÓ: PERL MÁRTON hogy menjek ki hozzájuk. De én már nem utazok. Vali néninek kiterjedt levelezé­se is van. írnak a régi neveltek, a rokonok, karácsonykor nem rit­ka, hogy 25-30 levelezőlapot kell viszonozni. Holle anyó mai reinkarnációja magától is rátér arra, ami az élet­ben nagyon fáj. Rokonai mellett eltemette a férjé és 44 éves fiát is. Mindketten úgy mentek el tőle, hogy azt mondták: jövök vissza.- Senki nem szeretett úgy, mint a férjem és a fiam - említi köny- nyes szemmel. - Gondolkodás nél­kül meg tudtam volna halni értük. Aztán elmentek. Hirtelen, és na­gyon nagy űrt hagyva maguk után. Történetek sora szól a fiúról, aki, ahogy a katonaságnál édes­anyjához írott képeslapjaiból is ki­derül, rajongásig szerette a mamát.- Nem akartam a fiamat vallá­sos szellemben nevelni - emléke­zik Vali néni —, mert tudtam, az iskolában minden az úttörőkről, a materiális dolgokról szól. Nem akartam, hogy az itthoni vallásos nevelés és az iskolai között őrlőd­jön. Ahhoz viszont ragaszkod­tam, hogy tovább tanuljon. Erre azt mondja: neked sincs érettsé­gid, mégis tekintély vagy a család­ban. Mondom: neked viszont, fi­am, lesz! Beírattam gimnázium­ba. Októberben már öt egyese volt. Hát ez aztán merénylet volt anyai szívemnek. Elmentem a szülői ér­tekezletre. Mondják, mi történt. Hát én végiggondoltam. Ha most hazamegyek és adok egy nagy po­font neki, akkor talán örökre el­vesztem. Mit tehettem? Beiratkoz­tam én is az iskolába, a levelező tagozatra. Bizony, nagyon féltem. De azt mondtam a fiamnak: ha négy év múlva az én bizonyítvá­nyom jobb lesz, mint a tied, akkor szétverlek. Együtt érettségiztem vele. (Előkerülnek a bizonyítvá­nyok, az érettségi tabló. Vali néni négyessel végezte el a gimnáziu­mot 42 évesen! Mint mondja, azt tudta magáról, hogy a legjobb nem lehet, de az már becsületbeli ügy volt, hogy benne legyen az el­ső ötben.) A bárszekrényből aprósüte­mény kerül elő. Olyan asszony vezeti a háztartást, aki tudja, bár­melyik pillanatban érkezhet egy rokon, egy ismerős. Valika néni kényelmesen ül a nagy fotelban, s körbenézve szobáján, mosolyog.- Érdemes vagyont gyűjteni? - teszi fel a kérdést inkább önmagá­nak. — Dehogy! Amim van, azért megdolgoztam. Én az emberi sze­retetet gyűjtöm, attól nagyobb kincs nincs az életben. Gobelinek sorakoznak a falon. Mindegyik egy-egy unokáé lesz. S Vali néni, a jó pedagógus, szinte névre szóló gobelineket készít. Annak, aki vegetáriánus, gyümöl­csöskosarat varrt ki. Mást kap az, aki szereti az állatokat, mást az, aki rajong a természetért.- Soha nem volt gond, hogy idegeneket is befogadott? - kér­dezzük.- Én mindig független voltam a gyermekeimtől - hangzik a válasz -, sosem szóltak bele, mit csiná­lok. Tekintély vagyok a családban, tudják, ha valamit kimondok, úgy is lesz. Elfogadtak ilyennek. Elő­fordult, hogy tizennégyen alud­tunk a fecskefészekben, s minden­ki saját ágyban hált. A nagy asztalt is azért szeretem, mert ha kihúz­zuk, sokan körül tudjuk ülni. S milyen érdekes az élet: amíg a testvéreim éltek, sok volt a felnőtt, mi ültük körül a nagy asztalt, s a gyerekek mentek a macskaasztal­hoz. Aztán fogyatkoztunk, s mi kerültünk a macskaasztal mellé. Nagyon rosszul viselem a ma­gányt, és megvisel, ha nincsenek körülöttem. Ezért is döntöttem úgy, jöjjön hát a három gyerek. Azaz, jövetelünk célja. Valika néni gyerekkori barátnője, akivel annak idején együtt varrták a ba­baruhát, szólt, hogy három fiú ki­költözött egy sátorba. Bár él az édesanyjuk, de a mostohaapa nem tűri meg őket. Lakást nem kaphatnak, sátorban élnek.- Éppen csőtörés volt, felfor­dult az egész ház — beszéli el Valika néni. - Mondom, kell még egy hónap. De nem volt mire vár­ni. Egyszer csak azt mondják, es­tére jönnek a gyerekek. Hú, hát elkezdtünk takarítani, rendezked­ni, és megjöttek. Bár én sosem kértem magamért, másokért tu­dok kérni. Bementünk a polgár- mesteri hivatalba, és leültünk be­szélgetni. Mondom, a kis házban nincs villany, víz. Erre a polgár­mester - aki egyszer csak apaként kezdett gondolkodni, másképp le­het, hogy sosem találunk megol­dást - azt mondja: segít a víz és a villany bevezetésében. Ám ez nem volt elég. Mintha a saját gyerekei­ről lett volna szó, olyan lendület­tel keresett munkahelyet, és segí­tett, hogy a kicsi iskolába mehes­sen. Úgy éreztem, bízik bennem, és tudja, hogy embert tudok nevel­ni ezekből a gyerekekből. Átsétálunk hozzájuk. Szépen rendben tartott kerten lépdelünk keresztül a kis házig, ahol már az idősebb „gyerek” vár bennünket. Ő 24 éves, s ő a családfenntartó. Lacinak, Karcsinak és Zoltánnak - vezetéknevüket azért nem ír­juk, mert Vali néni úgy dönt, az apjuk emlékére nem kell a csalá­dot hírbe hozni — cudar élet ju­tott. Anyjuk élettársa verte őket, a középső gyermek súlyos lelki sé­rült. Ám most úgy tűnik, egy jósá­gos kéz révbe segítette őket. A fi­úk maguknak főznek. Ahogy Vali néni belép, érezhető a tisztelet, amellyel a legidősebb, éppen ott­hon tartózkodó fiú felé fordul. Az­tán az életéről mesél. Elárulja: épp ma 24 éves. Vali néni elé lép és arcon csókolja: isten éltessen, fiam. Sok puszit nem fogsz kapni, mert nálunk ez nem szokás -se mondatból mindannyian érez­zük, a szigorú szeretet szava ez. A fiú arcán látni a boldogságot, hi­szen ebben a csókban egy kicsit az anyja tér vissza. Átsétálunk a temetőbe. Aprócs­ka kertkapun át lépünk be a csa­lád nyughelyére. Valika néni ar­cán nem látszik szomorúság. Vég­telen nyugalom lesz rajta úrrá.- Sok rosszon mentek keresz­tül a gyerekek - mondja, mikor visszatérünk a kis házba -, de majd itt elfelejtik azokat. Fiatal emberek, szórakozni nekik is kell. Rendezünk majd zsúrokat, és keresünk megbízható, szerete­tet is adni tudó lányokat. Három évet kérek a jó istentől, s akkorra embert nevelek belőlük. Valika néni nagy szomorúsága, hogy a középső gyerek makacs. Azt mondja, nincs isten, külön­ben nem tette volna velük ezt. Pe­dig a házban szokás, hogy vasár­nap délelőtt gyertyát gyújtanak, s körbeállják. — Három hónap múlva ő is itt lesz velünk — mondja elszántan a 73 éves nevelőanya. - Ott érin­tem meg, ahol nem számít rá: a szívénél. A z őszi napsütésben virágzó akácról Valika néni egy für­töt vesz le. Felém nyújtja. S bár teljesen semleges dolgokról beszél közben, e mozdulatban megtestesül minden, amiről az el­múlt két óránk szólt: az ember iránt érzett szeretet és a mélyről fa­kadójóság. SZUROMI RITA Az elnyűhetetlen ötszázegyes Százharminc éve létezik a Levi 's farmer A mai negyvenesek fél szavakból is értik egymást, ha elhangzik a bűvös szó: farmer. Mert abban az időben bizony a legmenőbb emberek hordták csak az egykori aranymosók vi­seletét, s nagy kitüntetés volt az, ha valakinek küldtek a vasfüggönyön túlról egy igazi Levi's nadrágot, még nagyobb, ha a másik akár csak egy órácskára is, de kölcsönkaphat­ta. Azóta persze sok minden változott, ám a farmer örök maradt. — A Levi's, a farmerek királya az idén ünnepli 130. születésnapját, lévén 1853-ban jelent meg a piacon először - meséli Előházy Édit, az egri Levi's üzlet boltvezetője. - Tudott, hogy az örök divatú kék anyag és forma megteremtése Levi Strauss nevéhez fűződik, aki annak idején vitorla­vászonból készítette el az aranymosók által viselt farmert, amely akkor még overall formájú volt. Európába csak a második világháború idején került az amerikai katonák által, s csak 1960- ban nyitották meg az első képviseletet a konti­nensen, Brüsszelben. Azóta is az európai piac in­nen „él”, itt döntik el a divatot, s a piac telítettsé­gének mértékét. Hazánkban 1986-ban tört ki az igazi farmerláz, amikor is piacra dobták az az­óta is leginkább klasszikus modellnek számító 501-est. S bár az ezredfordulón úgy tűnt, hogy egy kicsit megingott a farmer népszerűsége - az Egyesült Államokban még gyárat is kellett bezár­ni, ami eddig példa nélküli volt -, mostanra a Levi's farmer újra elmondhatja: „király” hason­szőrű társai között. Akik járatosak a farmertörténelemben, azok tudják, hogy mit jelent az 501-es. Ez ugyanis az a klasszikus modell, amely megcsinálta a far­mertörténelmet. Csípőfazon, elöl gombos, bőr­címkés, a zsebeken kettős ív, és pici piros zászló a korcon. S ami még nagyon fontos: L. S. monog­ram a gombokon - itt szoktak ugyanis tévedni a hamisítók. Manapság a farmer is követi a divatot: szabá­sában egyre gyakoribb a trapéz alak, habár a cég sosem törekedett arra, hogy az első divatot köves­se. Éppen az a trükk, hogy a Levi's elnyűhetet­len és sosem megy ki a divatból, hogy időtálló a formája és az anyaga. Apropó: anyag. A kék gya­potot Sah Franciscóban állítják elő, innen került az Európát is ellátó francia hálózatba. S bár már hazánkban, Kiskunhalason is van varroda, arra nagyon ügyelnek, hogy a licenc védett legyen. S hogy meddig farmer a farmer? Előházy Edit szerint az életkort csupán az határozza meg, hogy kinek milyen gyakran engedi meg a pénz­tárcája, hogy cserélje ruhadarabját. Mert egy 5-8 éves Levi's sem mondható „öregnek”. S végezetül egy kuriózum: hallottunk már olyan egyedi példányról is, amelyet a '70-es években egy évtizedig hordtak, 12 folt volt rajta Technokollal rögzítve, s csak szőnyegtisztítóval volt „mosható”. Gazdája a mai napig szeretettel emlékezik rá... isz.r.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents