Heves Megyei Hírlap, 2003. augusztus (14. évfolyam, 178-202. szám)

2003-08-30 / 202. szám

I 2003. Augusztus 30., szombat MOZ A I K 7. OLDAL „A nyüzsgő arab világ varázslatos misztikuma — Ha már a különleges gyógyítási módszeréről világszerte ismert Nemzetközi Pető Intézetről esik szó, érdemes elidőzni azon, hogy Budavári Győző miként került kapcsolatba a budapesti intéz­ménnyel. Diploma a Pető Intézetben — Miután sikeres államvizsgát tettem 1998 nyarán az egri Eszterházy Károly Főiskolán bio­lógia-földrajz szakon — meséli -, kilenc hónap katonaság követke­zett. Ott hallottam a Pető Intézet­ről. Annyit tudtam meg, hogy speciális pedagógiai terület, s ez felkeltette érdeklődésemet. Az is kiderült: sok-sok külföldi kapcso­latuk révén folyamatosan közvetí­tik ki dolgozóikat. Elhatároztam, hogy jelentkezem. Mint annyi fia­tal manapság, én is szeretném ki­próbálni magam idegenben is. Hatvan ifjút vettek fel, köztük Győzőt is, aki négy év után idén júniusban jeles eredménnyel tette le az államvizsgát. A négyéves képzés után Győző ráadásul azon szerencsések közé sorolhatja magát, akik sikeres pá­lyázat révén az intézetben dol­gozhatnak. Augusztus 25-én je­lentkezett újra munkára. Előtte azonban kitűnő gyakorlatot jelen­tett számára a szintén pályázat út­ján elnyert, s hat héten át tartott kairói nyári tábor. Rehabilitáció egyiptomi iskolásoknak — Az egyiptomi főváros egyik kórházának rehabilitációs osztá­lyán foglalkoztattak bennünket - emlékezik a másfél hónapos -------­H at­hetes nyári táborból augusztus közepén érkezett haza Egyiptom fővárosából, Kairóból Budavári Győző. E ténynek idáig nincs különösebb hírértéke. Ám annak már talán igen, hogy az egri fiatalember nem turistáskodni járt a piramisairól is jól ismert egzotikus országban, hanem szolgálati úton vett részt, elnyerve a Nemzetközi Pető Intézet pályázatát. HÉV<I£GT kinttartózkodás­ra a Nemzetközi Pető Intézet friss diplomás szak­embere. - Július 5-én utaztunk ki. Én az iskolás­korúakkal vé­geztem a speciá­lis gyakorlato­kat. Mint Győző megemlíti, iga­zán jól lehet kommunikálni az egyiptomiakkal, hiszen már kisgyerekkortól tanulnak az arab mellett franciául, angolul. Ő maga az utóbbi nyelven társalgó« ven­déglátóival. Naponta hat órát kel­Budavári Győző Született: Egerben, 1976-ban Tanulmányai: egri Szilágyi Er­zsébet Gimnázium, angol ta­gozat, érettségi 1994-ben; ta­nári diploma az egri főiskolán 1998-ban; konduktor tanítói oklevél a Nemzetközi Pető In­tézetben 2003-ban Munkahely: Nemzetközi Pető Intézet, 2003. július 1-jétől Naplemente, a háttérben piramisokkal lett reggel kilenctől délután háro­mig végigdolgozniuk, ebédszünet nélkül. A kezdeti döccenők elle­nére szívesen emlékezik az egri fi­atalember a munkával Kairóban eltöltött időszakokról:- A kórházban a szülők, a gye­rekek már az elejétől kezdve na­gyon bíztak bennünk, és szívesen közreműködtek a speciális foglal­kozásokon. A végére a dolgozók­kal is jó viszonyt sikerüli teremte­nünk, sőt, baráti kapcsolatok ala­kultak ki közöttünk. A kérdésre, hogy mennyire ér­te meg ez a nyári hat hét kairói tá­bor, Győző bólogatva felel:- A tapasztalatgyűjtés, s az új barátok miatt fel­tétlenül megérte. Egyiptom az utazni, világot látni és járni sze­rető magyarok egyik álma. Győ­ző szerencsés­nek vallhatja ma­gát, hiszen a ta­valyi turistaút után idén közel­ről, a dolgos hét­köznapokon is megismerhette vendéglátói éle­tét. Kezdve on­nan, hogy nagyon vallásos népről van szó, az ország túlnyomó ré­sze a Korán parancsait követve él. A Korán szerint mindenkit szeret­ni és segíteni kell, kivételek ez alól azok, akik vétkeznek az arab, a muszlim világ ellen. Egy nap öt­ször imádkoznak, Kelet felé for­dulva. Egyszer napfelkeltekor, egyszer napnyugtakor, továbbá délben, délután öt és este 8 óra­kor. Átlagosan öt-tíz percig tarta­nak a fohászkodások. Azt is mód­ja volt megtapasztalni, hogy rend­kívül barátságosak ott az embe­rek, nyitottak, odaadóak, érdeklő­dők a külföldiek iránt. Ez melles­leg érdekükben is áll, hiszen az idegenforgalom a legnagyobb be­vételi forrásuk.- Nagyon figyelnek mindenre és mindenkire — mondja Győző. - Mindenhová biztonsági őrök kí­sérnek, néha láthatatlanul is. A helyi idegenvezetőkkel együtt megakadályoznak minden esetle­gesen bekövetkező konfliktust. A kedvességükre mi sem jellem­zőbb, mint hogy nekünk arab ba­rátaink és az ápolt gyermekek szülei szervezték a programokat. Lóháton a sivatagban S hogy milyen város Kairó1 Be­szélgetőpartnerünk szerint pisz­kos, zajos, forgalmas, emberektől hemzsegő, 17 millió lakosú nagy­város. Olyan, mint bármelyik ha­sonló a nagyvilágban. Bankok, üz­leti negyedek épp úgy megtalálha­tók, mint a ó-egyiptomi részek. Együtt van a nagy gazdagság és a nagy szegénység. Az utcákon kényszerűen megfér egymás mel­lett a koldus és a luxus Merd. Aki­nek van munkája, annak megfi­zethető az ottani élet. A külföldi számára pedig inkább olcsónak minősíthető a közlekedés, az étke­zés, a szórakozás egyaránt.- Különleges élményekben is volt részünk bőven - sorolja Győ­ző. - Ilyen volt a halottak városa, ahol kifosztott kriptákban élnek családok. Bejárhattuk lóháton a sivatagot, dűnére fel, onnan lefelé vágtatva, továbbá megcsodálhat­tuk a piramisokat, amelyekből épp 105 van. A három legismer­tebb közülük: a Kheopsz, a Kefrén és a Mükerenosz. Az egyikbe be is juthattam. A fehér homok és a türkizkék víz szintén csodálatos Gyönyörű építmény a sok közül a Földközi-tenger partján fekvő Alexandriában látvány és melengető érzés volt a Földközi-tenger partján, Alexand­riában. Hajókiránduláson ott le­hettünk a Níluson is. Az egyiptomi kultúra és vallási szokás nagyon fontos része a na­pi ötszöri közösségkovácsoló ima a mecsetekben, ahol a férfiak és a nők egymástól elkülönítve fo­hászkodnak, Allah nevét emleget­ve. Nekik péntek - Allah napja - az a nap, ami nekünk a vasárnap. A hét többi napján dolgoznak. Igaz, nem elkapkodva a dolgot. A férfiak nagyrészt teáznak és vízi­pipát szívnak. A nagy létszámú famíliákban a nők feladata a gye­reknevelés, csupán kis százalé­kuk dolgozik az otthonán kívül. A hithű muzulmán nők talpig feke­tében, fátyollal eltakart arccal ha­ladnak a közterületeken. Jellegzetesek az egyiptomi éte­lek, amelyeket természetesen Győző igyekezett mind megkós­tolni. Többek között ízlett az alapétek, a full, ami pitakenyérre kent bab alapú krém, vagy a Győzőnek jutott ideje az egyiptomi főváros bejárására is. A kairói citadelláról ilyen a kilátás a 17 milliós településre koshari, egy tésztaféleség. Apró­tésztára tesznek lencsét, paradi­csomkrémet, sült hagymát, fűsze­res öntetet. A húsok közül a csir­két, a birkát és a marhát eszik, va­lamint a tenger gyümölcseit a ten­gerparti településeken. Az egyip­tomiak nem isznak - tiltja a vallá­suk -, alkoholt csak kijelölt bol­tokban lehet kapni. A sportot különösen kedvelő földink persze, nem hagyhatta ki az Arab Szuper Kupa döntőjét, amit ott-tartózkodása idején ját­szott egymással Kairóban a város egyik nagy klubja, a Zamalek és a szaúd-arábiai bajnok Ittihad csa­pata. Utóbbit a brazil világbajnok Bebeto is erősítette.- Óriási volt a hangulat, még ha csak fél ház volt is. Ötvenezer néző jött ki a stadionba - lelkese­dik Győző. - Végül 11-esekkel a Zamalek nyert. Utána hatalmas fesztivált rendeztek Kairóban, tű­zijátékokkal. Egyiptomban nem­zeti sport a labdarúgás, szinte mindenki focizik valamilyen szin­ten. Ha kell, akár bérházak kö­zött, használaton kívüli gyártele­peken, szükség esetén rongylab­dával is. A drukkerek rettentően fanatikusak. Vagy Zamalek-, vagy Al-Ahli-szurkolók. Akárcsak ná­lunk a Fradi és az Újpest rajongói. S ami még nekem fontos volt: Ka­iróban mindenki ismeri Puskás Öcsi és Hidegkúti Nándor nevét! Hat hét elég sok idő külföldön, s mégis kevés. Ilyesmit érezhet magában Győző is, akit noszogat­ni sem kell, hogy kijelentse:- Szívem szerint újra az egyip­tomi kiküldetést pályáznám meg, remélem, lesz rá alkalom. S hogy miért? Hát a a szívélyes, vendég- szerető barátok, no meg legin­kább a nyüzsgő arab világ varázs­latos misztikuma miatt. SZALAY ZOLTÁN — Hiheteüen történetet mesélek neked - kezdte izgatottan a tele­fonban régi barátnőm. - Épp tet- tem-vettem a konyhában, amikor csönget­tek. Kiszaladtam, s az ajtóból láttam, hogy a kapunál egy fiatal, ismeretlen fickó áll. Azt mondta, a férjemet keresi. Úgyhogy kiküldtem az uramat, én meg visszavo­nultam mosogatni. Néhány perc múltán jött a párom, s azt mondta: „Lehet, hogy egy nagy marhaságot csináltam...”. Kérdeztem: - Miért? Mire ő: - Mert adtam neki ötezer forintot.- Ki volt ez a fickó?- Fogalmam sincs.- Egy vadidegen embernek adtál öt­ezer forintot? - kérdeztem sápítozva. - De hát miért?- Mert azt mondta, hogy a benzinkút­nál túltankolt, s nem engedik el az autó­ját. Adjak neki kölcsön 4500 forintot. Egy óra múlva meghozza. De a zsebemben csak két kétezres, meg egy ezres volt.- Ezért te odaadtad neki mind az ötezret?- Oda.- Normális vagy te?! - kérdeztem hitet­lenkedve.- Nem - ismerte be bűntudatosan.- De hát ki volt ez az ember?- Mondom, hogy dunsztom sincs. Azt mondta, az építkezéskor itt dolgozott ná­lunk.- Te nem vagy magadnál! - fakadt ki belőlem. - Ez egy szélhámos volt, aki vé­gigporoszkál a városon, kinézi magának a láthatólag frissen épült, de nem tegnap elkészült házakat. Hogy a tulajdonos már bizonytalan legyen benne: tényleg itt hordta-e ez a mókus a maltert, vagy sem. Aztán egy mesével megeteti, akiről a háza alapján sejthető, hogy ta­lán a zsebében is van öt­ezer forintja.- Ez lehetett...- Tudod te, hogy öt­ezer forintért két napig dolgozom? - ordítottam magamból kivet­kőzve.- Tudom, hogy hülye voltam.- Sose látjuk többé ezt a pasast! Ahogy elnéztem ezt a szerencsétlen, csupa szív, mindenkin csak segíteni aka­ró férjemet porig sújtva, annyira megsaj­náltam, hogy vigasztalni kezdtem.- Nem baj, na. Most már mindegy. Azt az ötezrest ki is ránthattad volna a zse­bedből. Vagy elkölthettük volna Hofira, ha még élne szegény. Rajta se röhögnénk annyit, mint amennyit ezen nevetünk majd még tíz év múlva is...- Hol leszek én már tíz év múlva? Na, ez az a szöveg, amit idestova húsz éve hallgatok, s amit a balesetéig legyin­téssel fogadtam, de azóta állandóan meg­fordítja vele a hátamban a kést. Mert ak­kor belegondoltam, mi lenne velünk, ha nélküle maradna a család.- Ugyan már! Mi manapság ötezer fo­rint! Egy bevásárláshoz se elég... - simo­gattam meg a hátát.- Hatemeletes ökör vagyok! - ostoroz­ta önmagát. A szélhámos- Dehogy is! Egy nagyon jó szándékú ember vagy, aki nem érzéketlen a másik nyomora iránt. Erre már anyám is bekapcsolódott: - Büszke vagyok rád fiam, hogy egy ilyen vejem van.- Ismerheted a párom. Az anyósa di­cséretét talán még nehezebben viseli, mint az esetenkénti szidalmait. Úgyhogy, most is hárított: na, gyerünk vásárolni. így is lett. Aztán ahogy az áruháztól visszafelé megpillantotta anyu a benzinkutat, ártat­lanul megkérdezte: - Innen gyalogolt vol­na az ürgepalánta? Hát, ez elég valószí­nűtlen... Akkor még ezen is vihogtunk kínunk­ban. Hanem, amikor hazaértünk, az én drá­ga jó uram egy óra múltán olyan mély bá­natba süppedt, hogy őrület volt látni. Azt ordibálta, hogy őt már gyámság alá kelle­ne helyezni. Neki az lenne a legjobb, ha felkötné magát, vagy a vonat elé feküdne. Ököllel belebokszolt az ajtófélfába, kiser­kent a bőre alól a vér.- Hagyd már abba - kérleltem -, ne foglalkozz azzal az ötezer forinttal!- Nem az ötezerről van szó, hanem arról, hogy egy rohadék hülyére vesz.- Mindegy, ez egy jó kis tanulópénz volt. Ka­matostól megtérül. Máskor okosabb le­szel, nem mész lépre. Ákkor már mondhattam neki akármit. Estére színházjegyünk volt. Anyám­mal kettecskén készültünk az előadásra, mert a gyerekek táboroznak. Egyszerűen féltünk őt magára hagyni. De azért mégis csak elindultunk, s ahogy nyitottam a kaput, a zár és a kapufélfa közül kiesett egy papír fecni. Széthajtottam, lá­tom: van benne két darab kétezres. Más semmi. Egy sor üzenet, vagy köszönet se. Beordítottam a férjemért, közben rá­ránéztem anyámra. És valahogy rádöb­bentem: ő dugta ide a pénzt. Hogy meg­nyugtassa az imádott vejét. Az első indulatom az volt, hogy ezt ne csinálja! Hanem anyámnak olyan pillan­tása van, hogy még mindig bekotródom a sarokba, ha azt akarja elérni. Úgyhogy most is csöndben maradtam. A párom értetlenkedve forgatta a cetlit, és a pénzt, aztán ennyit mondott: - Miért csak négyezer? Amikor én ötöt adtam! Erre anyám: - Hát, biztos, csak ennyit tudott összekaparni... Ebből a mondatból a párom is megér­tette, hogy anyu próbált úrrá lenni a hely­zeten. Ám akkor még nem tudta, hogy igaz-e a sejtése. Csak próbálta elfogadni: a szélhámos mégis visszahozta a köl­csönt. Láthatólag ettől jobb állapotba ke­rült, így nyugodtan elmehettünk a szín­házba. Mire hazaértünk, az uram már édesdeden horkolt. Aztán reggel hatkor arra ébredtem, hogy a férjem kinn motoszkál a konyhában.- Megőrülök! - járkált föl s alá. - Tu­dom, hogy összejátszottatok az anyád­dal. Azt akarjátok velem elhitetni, hogy a szélhámos visszahozta a pénzt. De ti ez­zel nem etettek meg engem! De nem ám!- Ne csináld ezt! Tényleg anyu tette oda a pénzt. Mert segíteni akart rajtad. Ő már csak ilyen. A jó szándék vezérelte. Hát nem érted?- Velem ne legyen jó szándékú az anyád! - ordította. Hogy anyu mit hallhatott a cirku­szából, nem tudom, de amikor be­vittem neki a kávét, láttam az ar­cán, hogy tudja: nincs minden rend­ben. Most legalább már ő is látja, hogy nagyon nincs rendben minden. NÉQYISSY ZITA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents