Heves Megyei Hírlap, 2003. augusztus (14. évfolyam, 178-202. szám)

2003-08-09 / 185. szám

Ill HB 2003. Augusztus 9., szombat MOZ Á I K 7. OLDAL Az öreg bánya haszna Halmosi István, a bánya jelenlegi tulajdonosá­nak, a Szinkron 5+1 Kft.- nek az ügyvezetője ko­rábban is itt dolgozott, jól ismeri a történéseket egészen a kezdetektől.- A szénbányászat 1948-ban indult a Lőrin­cihez tartozó Pernye­puszta területén. Ahogy errefelé mindenhol - Szűcsiben, Ecséden és Rózsa-szentmártonban -, itt is lignitet fejtettek ki a Mátravidéki Erőmű ellátására. A bányászok kolóniájából „nőtt ki” a település, Petőfibánya, amelyből fénykorában bányászvárost szerettek volna kialakítani, ám mire ez megvalósulha­tott volna, a mélyműve­lés szép csendesen le­épült - idézi a múltat Halmosi István, aki azokban az időkben a gépészeti osztályon dol­gozott. A széntermelés az 1960-as évek végéig tartott. Ebben az idő­szakban az összes térségbeli bá­nya közül a petőfibányai volt a legjelentősebb, napi 300 vagonos teljesítménnyel. A bezárást köve­tően még egy ideig az itteni altárón keresztül szállították Lő­rincibe az ecsédi külfejtésről származó szenet, ám hamarosan ennek is vége lett. A termelés megszűnését köve­tően profilváltás következett: az itt dolgozók gépgyártási, építő­ipari, szerkezeti munkákat végez­tek, majd a rendszerváltás körüli időkben - ahogy sokfelé szerte az országban - errefelé is az enyé­szet jelei kezdtek mutatkozni.- A Mátrai Szénbányák - amely akkor a megye legnagyobb vállalata volt, még Bükkábrány is ide tartozott - felszámolása 1991- ben kezdődött el - folytatja Halmosi István. - A bányabezárá­si kötelezettséget a több száz mil­liós vagyon átadása ellenében a Borsodi Bányavagyon-hasznosító Rt. vette át. Feladataik közé tarto­zik a régi bányászkodásból visz- szamaradt műtárgyak törvény­ben foglaltak szerinti bezárása, A fővágat bejárata. „Jó szerencsét” helyett „jő gombatermesztést”...? FOTÓ: T. O. valamint a szénkitermelésből ere­dő károk helyreállítása is. Van te­endő bőven, hiszen például Rózsaszentmártonban süllyednek a házak, az ecsédi tóba „bele­megy” a hegyoldal, de a mezőgaz­dasági termőterületek is megsíny- lik a valamikori mélyművelést. Az említettek keretében kerül sor a petőfibányai altáró bezárására is, mégpedig oly módon, hogy az egyes részeket - köztük a fővága­tot, a polgári védelmi létesítmé­nyeket - a részvénytársaság úgy adja át a tulajdonosnak, hogy az hasznosítani tudja. Jelenleg ezek a munkák folynak. S hogy miként lehet egy ósdi bányát a XXL század elején ki­használni? Az ügyvezető elmond­ja: a fővágatot a bejárattól 330 méterre falazzák be, ily módon egy hatalmas pincét nyernek, amely számos célnak megfelel. Állandó 18 Celsius-fokos hőmér­séklete és 95 százalékos páratar­talma révén főleg mezőgazdasági tevékenységre alkalmas; a gom­batermesztés kipróbálása például nem várt eredményt hozott: hét tonna kalapos növény termett rö­vid idő alatt, jelentős hányadát el sem tudták adni. A pince emellett atombiztos, mivel 20 méter vas­tagságú sziklafal magasodik fö­lötte. Ne kerüljön rá sor, de szük­ség esetén akár az egész Petőfibánya lakosságát el lehetne menteni benne - jegyzi meg Halmosi István, hozzátéve: ön- kormányzati tervek készülnek a bányából kifolyó, percenként ezer liter tiszta víz hasznosítására is. Idáig ötmillió köbméter halmo­zódott fel a másfél méteres fal mögött. Mégpedig olyan minő­ségben, hogy az ecsédi tóban már édesvízi medúza is megtelepe­dett. Ez olyan kincs, amit nem szabad elherdálni. Tervek tehát bőségesen akad­nak, ám a jövő számos kérdőjelet is felvet. Szénvagyon ugyan még bőségesen található a környéken, ám ennek kitermelése gazdaság­talan lenne. A föld alatt 30-40 méternyire lévő, összefüggő bá­nyarendszer nem kívánt velejáró­ja, hogy a fejtési területek össze­omlásával a felszín is süllyedni kezd. Halmosi István szerint nem ártana figyelemmel kísérni a kör­nyék sorsát a végleges bányabe­zárás augusztus 30-i határidejé­nek lejártát követően sem. TARI OTTÓ Példabeszéd a szőlőmunkásokról A korábbi évek gyakorlata szerint idén au­gusztus 1-jétői változásokat jelentett be az Eg­ri Egyházmegye papi szolgálatában dr. Sere­gély István egri érsek. így a Gyöngyös Felsővá­rosi Plébánia - valamint a papi szolgálat te­kintetében hozzá tartozó egyházközségek - új káplánja dr. Rács Csaba lett, aki 1975-ben született Salgótarjánban. A középiskolát mint katonai kollégista, az egri Dobó gimnázium­ban végezte, papi szemináriumban Veszprém­ben, Egerben és Budapesten tanult. 2000-ben szentelték pappá.- Vallástalan környezetben nevelkedtem, valójában olyan családmodell volt a miénk, amely sajnálatos módon egyre inkább gyakori a mai világban - kezdte mondan­dóját dr. Rács Csaba, még az egri Jézus Szíve Plébánián vele folyta­tott beszélgetés kezdetén. Onnan került ugyanis Gyöngyösre. Előb­biek előtt Mezőkövesden szolgált, az egri káplánkodáshoz hasonló­an ugyancsak egy esztendőt.- Szüleim korán elváltak, én például már kispapként ismertem meg építészmérnök édesapámat. Van két féltestvérem édesanyám második kapcsolatából (az illető férfi már meghalt), a harmadik tár­sa pedig negatív hatást igyekezett gyakorolni pályámra, szerencsére sikertelenül. A történet hátteréhez tartozik még, hogy édesanyám 1995-ben - 41 évesen - gyógyítha­tatlan betegségben elhunyt.- Mellbevágó és elszomorító, amit mond. Nehezen képzelhető el, hogy éppen a papi hivatást vá­lasztotta.- A hit, a vallás semmilyen szerepet nem töltött be gyermek­kori életemben, a középiskolás évek hozták a fordulatot. A kato­nai kollégiumban két katolikus vallású szobatársam akadt, így került előtérbe először életem­ben a vallás kérdése. Foglalkoz­tatott a dolog azért is, mert akkor már szóba került az iskolai hitok­tatás lehetősége is. Az egyik szo­batárssal 1992-ben kijutottam Egerszalókra. Megismerkedtem az ifjúsági találkozókat szervező Domán Ferenc atyával, ő készí­tett fel később a keresztségre is. Mivel kitűnő tanuló voltam, több szabadidőt kaptam, így nem volt gond kijárni Szalókra.- A keresztség felvétele még messze áll attól, hogy valakiből pap legyen.- Az elhatározás bennem 1992 nyarán fogalmazódott meg végle­gesen. Mint katonai kollégista, Velencén táboroz­tunk, ahol a református templomban a Bolyai-csa- lád kéziratait tanulmányoztuk. A szőlőmunkások­ról szóló példabeszédet bizonyára sokan ismerik, emlékezetes, hogy az utoljára elszegődő is annyi fi­zetséget kapott, mint akik reggeltől dolgoztak a nap hevében. Az utoljára elszegődő munkás példája volt a döntő számomra. Addig is foglalkoztam már gondolataimban azzal, hogy pap legyek, de az a történet mindent véglegesített.- Az otthoniak bizonyára meglepődtek.- Főleg a nevelőapám volt nagyon ellene. Amikor hétvégeken hazamentem Salgótarjánba, még temp­lomba sem engedtek el. Vasárnap délután igyekeztem vissza Egerbe, s a ciszterci templomban vettem részt az esti szentmisén. Koncz Lajos atya beszédei nagy ha­tással voltak rám. Az otthoni tiltakozás addig fajult, hogy 1993 júniusában nevelőapám (aki munkásőr volt) erőszakkal elvitt Egerből, sőt életveszélyesen megfenyegetett a vallásosságom miatt, s főleg azért, mert pap akartam lenni. Nyomban megszöktem, és a nagyszüleimnél találtam átmeneti menedéket. A ne­gyedik gimnáziumi évet úgy vé­geztem el Egerben, hogy messzi vidékről buszoztam átszállással naponta, mint bejáró diák.- A családtól teljesen elsza­kadt?- A fenyegetés okán két évig teljesen elkerültem Salgótarjánt, ahová édesanyám temetésekor jutottam el ismét. Az ő halálával szétesett a család, a nevelőapám ott sem volt a temetésen. A fél­testvéreimet (egy fiút és egy lányt) amiben tudom, azóta is segítem. Ők is felserdült ifjak immár.- Mint fiatal pap, ismét szol­gálati helyet változtat, a főpász­tor szándéka szerint.- Egri felszentelésem után egy évig még Budapesten tanultam, azt követően mentem Mezőkö­vesdre, az ottani Jézus Szíve Plé­bániára. Kispapként nagyon sze­rettem a budapesti szemináriumi időszakot, de jól éreztem maga­mat aztán Mezőkövesden, majd utóbb Egerben is. Pozitív élménye­im vannak a hívek részéről. Sok fi­atal tanítványom ragaszkodik hoz­zám, ezért volt nehéz eljönni Kövesdről, de így vagyok az egri plébániával is. Eddigi rövid műkö­désem alatt úgy érzem, hogy leg­alább száz ifjúban tudtam feléb­reszteni a vallás iránti vonzalmat. Sok mindenért meg kellett harcol­ni, de van értelme. Szeretem a fal­vakat, Ostoros és Novaj is a szí­vemhez nőtt, ahol a paphiány kö­vetkeztében ugyancsak szolgál­tam. Lettek volna újabb elképzelé­seim. Egyre inkább vágyok azon­ban megismerni Gyöngyöst és környékét is. Szeretnék jól együtt­működni az ottani atyákkal.- Most ismét több ideje lesz, hiszen egy jelentős szakaszt le­zárt életében az elmúlt tavasszal.- Nem volt könnyű a napi tennivalók mellett el­készíteni a doktorátusi dolgozatomat. Témám ószö­vetségi volt: Az élet fogalma Ezekiái üdvösséghirde­tésében. Fizikailag is elfáradtam kissé, de a tavaszi hajrá után már kipihentnek érzem magam. Érdek­lődve várom az újabb feladatokat. FESZTBAUM BÉLA Dr. Rács Csaba, káplán E gy ideje csonka család lettünk. Párom, két gyermekem édesapja, három évtized házasság után internetes barátnő­jét választotta helyettünk. így maradtunk mi, négyen. Va­gyis én, az anya, a 28 éves nagylányom, a 26 éves nagyfi­am, meg a hároméves, fajtáját tekintve bullmasztiff ku­tyánk, aki embernek gondolja magát. Szerintem legalább­is. De az is lehet, hogy engem néz kutyának. Szóval, így vagyunk, job­ban mondva voltunk négyen mi, a csonka család. Egészen addig, míg be nem robbant az életünkbe Kata, aki jött, látott, győzött és maradt, mivelhogy ő a fiam barátnője. Vagyis hát a mi Katánk, akiről tudni il­lik, hogy nyúlánk, szőke lány, s ugyanolyan büszkén viseli szőkenő- ségét, akárcsak én. Csakazértis. Mi ötösben, meglehetősen szerényen szilvesztereztünk, ahogyan az egy csonka családnak illendő. Igaz, a mi Katánk, aki ez idő alatt már Mikatánk lett, időnként nyafogott kicsit, ahogy tette ezt az utób­bi időben többször is, hogy fáj a pocikája. Itt is, meg ott is. Mivel ed­dig mindig segített a forró fürdő, kértem, üljön a kádba, folyassa csak azf a fránya, érthetetlenül drága vizet, amíg csak akarja. Igen ám, de Kata arca egyre sötétebb lett, picsogott is már, majd a boldog új esz­tendő első napjának estéjén, feledve bort, búzát, békességet, közölte, hogy most hazamegy az édesanyjához, mert nem érzi jól magát, és ugyebár tudjuk, hogy.anya csak egy van. Még megpróbáltam hősiesen doktorosdit játszani, hogy á, ez biz­tos, hogy nem ez, meg nem az, de hogy mi ez, arra nem tudtam mit felelni. A fiam meg a lányom azonban örökölték az én rusnya, konok természetemet, ezért az én okos kisfiam nem Kata édesanyjához, ha­nem a kórház ügyeletére kormányozta a kocsit, benne'Katát. Eleinte a bölcs tudorok is csóválták a fejüket, és ilyeneket mondtak, hogy atí- pusosak a tünetek (ezt utólag a gyermekem mondta el), meg hogy ez sem lehet, meg az sem (én is ezt hajtogattam), mert ez sincs, meg az sincs, példának okáért láz, meg szúró fájdalom. Illetve a szúró fájda­lom a hátában volt, a görcs meg a hasában, amúgy jól megvolt. Maradt tehát az ultrahang, ami azonnal jalezte, hogy igen nagy a baj, mert Mikatánknak gyulladás van a vakbele, akarom mondani a féregnyúl­ványa körül, és van ott bőven oda nem illő folyadék is. Vagyis műteni kell, mégpedig gyorsan. S ekkor szabadult el a pokol: felhívott (eskü­szöm, akkor először) a fiam (igaz, addig én hívogattam percenként), hogy Kata cirkuszok esze ágában sincs kórházban maradni, újévkor meg végképp nem. A hasát meg pláne nem fogják fölvágni. Nem és nem. Akkor következett Kata édesanyja, aki utólag már megkönnyebbül­ve, könnyesen, mint egy tragikomédiára emlékezett vissza az éjszaká­ra. Ahogyan tesszük ezt mindannyian, akiknek Katáink vannak. Mert nya. Szemük egymásba kapaszkodott, a fiatalabbik maga is kételkedő hangon, remegve mondogatta, hogy meggyógyulsz, anyukám, meg­gyógyulsz. Közben könnyeivel küzdve cirógatta édesanyja vékonyka arcát, amelyen az idő mély barázdákat szabdalt. Mondhatnám azt is, hogy a töpörödött kis testet csak a kiszáradt, csupa ránc bőr tartotta egyben. A nénike minden lélegzetvételért komoly küzdelmet vívott, tüdeje hallhatóan sípolt. Mint egy rozsdás, sok erőlködéstől megfá­radt motor, úgy fújtatott szegényke. Mikatánk pedig nyafogott, nem tudta, merre mozduljon, hogy éhes, hogy szomjas. Akkor alig hallha­tóan a nénike hazaküldte a lányát, Marikámat, hogy majd holnap, hol­nap bejössz, aludd ki magadat, fáradt vagy nagyon, mondta a reszke- teg kis test, a fiatalabb, fürgébb Katájának. S ahogyan csöpögött vékonyka, áttetsző kis kezeibe a vér, én Katám kezét fogva éreztem, hogy patakokban csurog végig arcomon a könny. Egy réges-régi, soha nem múló fájdalommal járó érzés hasított belém. Hogy ugyanígy feküdhetett az én régen halott édesanyám is egy ágyon, de az ő kezét nem fogta senki. Enkata sem. Mert több száz ki­lométerrel arrébb éppen azzal voltam elfoglalva, hogy megszüljem az ő soha nem látott unokáját, a kislányomat... “w-'éztem hát most, ahogy a nénike kis testét tisztára mos­ta két lányom-korú nővérke, aszott bőrét lágyan simo­gatták a durva törülközővel. Arca ellágyult, s mint egy ■ lassított filmfelvételen, felemelte áttetsző kis kezét, las- |ü san tett egy köszönő mozdulatot, talán halkan rebegett J&k. # is valamit. Én meg nyöszörgő kis Katámat magamhoz ölelve halkan megkérdeztem, megpuszilhatom-e. Csak nézett, nézett értetlenül, nem tudta, miért ráz a sírás. Aztán oldalról hamiskásan, Katásan rám sandított, s a Katák bölcsességével megjegyezte, hogy most már megmarad, ngm kell sírni. És szorította, szorította a keze­met. Én pedig ott, akkor, a nénike pihekönnyű kis alakját nézve, na­gyon mélyen hittem, és hiszem ma is, hogy egyszer majd mellettem is ott lesz akkor, amikor az a soha el nem múló, ólmos álom ködként rám nehezedik, valamelyik, talán mindegyik Katám. Szorítják a keze­met, akkor én leszek az ő Katájuk, és elkísérnek a kereszteződésig. Remélem. VÍGH SZ. RÓNI Fél évszázaddal ez­előtt Petőfibányán működött Közép- Európa legkorsze­rűbb mélyművelé­sű szénbányája. Ahogy a környék csaknem vala­mennyi települé­sén, itt is lignitet - gyenge minőségű barnaszenet - ter­meltek ki a lőrinci erőmű ellátására. Pár évtized eltelté­vel azonban gazda­ságtalanná vált a tevékenység, így a bányát bezárták. Napjainkban pedig végérvényesen be­falazzák az altárót. Mikatánk a mi Katáink ilyenkor akárhány évesek is, visszavedlenek hároméves, érteden apróságokká, akik a szavak értelmét sem képesek tudatukba bevésni, ezért olyan Katásak. Szerencsére, a kórházi doktor nénik és bácsik is rendelkeznek sok-sok Katával, így az elnéző mosoly, arcsimí­tás minden rendes helyen kijár. Újév másnapjának hajnalán aztán megszabadították Katát fájdalmai okozójától. Igaz, műtét előtt még lelkére kötötte a főorvos úrnak, hogy aztán nagyon vigyázzon ám őrá, meg ici-pici legyen az a vágás. Miután így bebiztosította magát, sze­rencsésen túljutott a műtéten, nem volt komplikáció, de hálát adha­tunk a jóistennek, időben került Mikatánk értő kezekbe, mert bele- gondolniisrossz-szörnyűségek lehettek volna a problémából. Mikatánk üdvözülten feküdt a hatágyas kórteremben, és minden fehér köpenyt viselőt leszólított elbűvölő kedvességével, hogy szaba­dítsák már meg az infúziós csövektől, mert arra neki semmi szüksége nincsen. Sírása, könyörgése nem talált meghallgattatásra, így magá­nak akarta elvégezni ezt a nem túlságosan bonyolult műveletet. Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy az édesanyja hazamegy aludni, még mi­előtt összeesik a fáradtságtól, én meg őrizem Katát. Ültem az ágya mellett, masszíroztam fájó hátát, nyugtatgattam, őriztem néhány perces álmait. S akkor betoltak a kórterembe hetedik­nek egy nénikét, akinek a kezét szorongatta már maga is néni korú Iá-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents