Heves Megyei Hírlap, 2003. július (14. évfolyam, 151-177. szám)
2003-07-09 / 158. szám
tlHH 2003. Július 9., szerda H O R 1 2 0 N T 7. OLDAL Lovak egy bolond temetésén Faludy György, Esterházy Péter és Csányi Vilmos az állatokról Faludy György, Esterházy Péter, Csányi Vilmos előbb fát ültettek Egerben a Múzsák Ligetében az idei könyvhét alkalmából, majd a Park Hotel teraszán beszélgettek ötvenfős közönség előtt. Elméletileg a természetről, benne az állatokról esett szó, ám valójában mindvégig az emberről folyt a diskurzus. Az egyórás „kerekasztal-beszél- getésből” összeállított írásunk csak felvillantani tud néhány gondolatot abból, ami a patinás szálló teraszán azon az estén elhangzott. Faludy György: - A lovakkal kapcsolatban sok élményem volt. Először a nagybátyámnak a kapuvári istállójából, ahol először ültem lovon 11 évesen. Veszedelmes volt, mert a bejemet bevertem az istálló kapujába. De ez nem volt annyira érdekes. Az Egyesült Államokban, amikor a hadseregbe jelentkeztem, egy sorozóbizottság elé vezettek. Kérdezték, hogy hol születtem. Mondtam, Magyarországon. A sorozó tiszt erre közli: beosztom a földerítő lovassághoz. Az arénában különböző padoknál ültek már azok, akik megkapták a beosztásukat. A legszélső bal oldalon volt a felderítő lovas század. Ott ült Gábris Pista és három magyar. Csak magyart osztottak be. A magyaroknak a lovakhoz van tehetségük. Egy őrmester beültetett minket egy dzsipbe, egymás nyakán, hátán, s vitt és vitt bennünket. Rákérdeztem, hogy látjuk-e majd az istállókat. Igen, mondta, itt látjuk az istállókat. Tizenöt Sherman tankot mutatott meg. A lovas volt a jelvényünk, ennyi közünk volt a lovakhoz. Ami pedig a lovakkal kapcsolatban egy szomorú történet, az József Attila temetésén történt. Ott álltunk tizenhármán az országúton a temetés előtt és vártuk Illyés Gyulát meg a feleségét. De nem jöttek. Ami jött, az egy temetési menet volt. Elöl egy kövér, mosolygós, kedves arcú plébános. Mutat felénk és azt mondja a ministránsnak, aki a tömjént lóbálta: „Kik ezek?”. „Pesti urak. Egy bolond temetésére jöttek.” Hátul jött a koporsó, két lóval. Szóval, ez a két lónak a története. Attilára gondolunk, aki a domb tetején egy présházban fekszik: „Gyere ki drága Attilám, gyere ki Attila bolond, én édes bolondom.” (...) Esterházy Péter: - Gondosan ügyelek arra, hogy semmiféle kapcsolatban ne legyek a természettel. Két lótörténet azért van. Az egyik: mindig jött a jeges és a két muraközi ló, ami a szekeret húzta, az olyan volt, mint két ember. Nagyon jól el lehetett beszélgetni velük. A másik kapcsolódik az előző történethez. A tüzérekhez tartoztam én, amikor katona voltam, s az volt írva a szabályzatba, hogy a löveget vontatja négy ember, vagy hat ló. Ebből tudtam, hogy az ember az erősebb, mint a ló. A gyerekeim a hátam mögött, álnok módon döfve a hátamba a kést, vettek egy kutyát, amíg én külföldön voltam. Én semmit nem szóltam, megsértődtem, a legprimitívebb módon viselkedem azóta is. Nem állok szóba a kutyával. (A gyerekekkel se...) A gyerekek viszont boldogok és én úgy tekintem, mintha én okoztam volna. Umbertónak hívják a kutyát. Ez is a gyermeki álnokság egy része, mert Umberto Echóról nevezték el. Azt gondolták, olyan hiú vagyok, hogy ha Umbertónak hívhatom a kutyát - Umberto! Lábhoz! -, akkor ettől megnyugszom. Hát nem nyugodtam meg. A kutya egyébként egy nagyon kedves kutya, van neki faja, Golden Retriwer és állítólag egy nagyon kedves fajta. Én látom, hogy mire jó ez a kutya, csak nekem van négy gyerekem, az elég. Abszolút elvagyok, a feleségemmel jó a viszonyunk. Nem kell nekem még egy ember oda. Nem lehet félvállról venni egy kutyát, arra figyelni kell, viszonyt kell vele kezdeni. (A család persze nem is jelentette be, mint egy nagyapának: utólag informálják.) A kutyának érzelmi igényei vannak, szeretetet vár, babusgatást. (...) Csányi Vilmos: - Az emberek tudatában élő állattulajdonságok, hogy a róka ravasz, az oroszlán királykodik, a nyúl az gyáva, annak semmi köze a valósághoz. Az állatok teljesen normális élőlények. Kialakulásuk arra vezethető vissza, hogy az ember mindig mintákat csinál magáról. Néhány általánosítás megállapítható. Például az, hogy a gyerekek a nagy, méreteiben a szülőhöz hasonló állatokat kedvelik: elefántot, medvét, oroszlánt. Ahogy nőnek fel, a pubertás fele haladva, elkezdik a kis termetű állatokat kedveim. A gyerekformájú állatokat szeretik ekkortól. Ázok a tulajdonságok, amelyekkel az állatokat felruházzuk nem feltétlenül jellemzőek az állatokra. A ravaszság például. Az egy emberi tulajdonság, nem egy állati. A ravaszkodás egy nagyon bonyolult szociális kategória: szabályismeret kell, és úgy megkerülni a szabályokat, hogy látszólag mégis betartsuk azokat. A kutyák például a szabályokat ismerik, betartják, de arra még nem jöttek rá, hogy hogyan lehet különböző stiklikkel megkerülni a szabályokat. A majmok ilyen szempontból sokkal fejletlenebbek, mert a kutyák szociális érzékenysége, szociális ismeretei azok fejlettebbek akár egy csimpánzéi. (...) Faludy György: - Imádom az állatokat, különösen a delfint. Ha látok egy delfint, majdnem köny- nyet vet a szemem. Na, szóval a kutyák... Rengeteg kutyám volt. Az egyiket Marokkóban szedtem föl. Ahogy a kávéház előtt ült, én meg benn a kávéházban, s néztük egymást. Ez egy arab kávéház volt, ami azt jelenti, hogy körben egy ösz- szefüggő dívány volt. A kutya fogta magát - tudva, mit kell csinálni -, az ülés alatt jött hozzám, aki szemben ültem a bejárattal, s megnyalta a lábamat. Adtam neki egy darab kenyeret. Aztán kiment és várt rám, amíg éjfélkor érte mentem. Velem jött, az ágyam mellett aludt. Reggel felébredek, látom, rettenetesen szutykos. Meg akarom mosni, amikor kiugrik az ablakon. Negyedóra múlva jött visz- sza, mint később kiderült, a spanyol lányiskolából, ahonnan egy lány tíEsterházy Péter, Farkasházy Tivadar, Csányi Vilmos, Alexander Brody a Múzsák Ligetében. Innen a Park Hotelbe siettek: ki beszélgetni, ki közönségnek Faludy György segített fát ültetni, majd részt vett az esti beszélgetésen zóraiját hozta és letette az ágyamra, hogy íme itt van az első ajándék. Később elvittem Amerikába, ahol még azt is megtanulta, hogy a fagylaltot nádszállal szíjjá a szájával. (...) Esterházy Péter: - A kutyáról jut eszembe egy macska, ami egyszer betévedt hozzánk. Nagyon a halálán volt, rühes volt, láttuk, hogy terjeszti a kórt. Akkor összeült a tanács, hogy mit kéne csinálni. Kihívni az állatorvost, vagy rögtön agyonverni egy lapáttal, vagy a sintért hívni? Volt nálunk egy nagyon helyes nő, anyámnak segített, az Eta néni. Mi csak baszk szeparatistának hívtuk. Nagyon helyes nő volt, nem az analitikus elméjéért szerettük. Ő látta, hogy mi ott nagyon vívódunk. Megkérdeztük, hogy Eta néni, maga szerint mit kéne csinálni. A sok nagy okos ember, humanista, nem tudom én... Azt mondja Eta néni: „Esetleg egy kis tejecskét, ha adnának neki.” Nem tartozik a történethez, de azóta is velünk él a macska. (...) Csányi Vilmos: — A majmok és az úszástudás. Az ember hosszasan fejtegeti, hogy a majmok utálják a vizet, nem állhatják, nem szeretik. Hogy az ember tudományos precizitását azért ne adja fel, mondja, hogy az 1800 majomfaj között egy olyan van, amelyik néha úszik. Erre azt terjesztik a hátam mögött, hogy a majmok szeretik a vizet. Megáll az ész. A csimpánzokat egy fél méteres vizesárokkal el lehet keríteni az állatkertben, mert nem szeretnek belemenni. Egyetlen kivétel - nem számítva a homo sapienst - az a hosszú orrú, amelyik Dél-Kínában mocsaras helyen van, s bánatában, magányában megtanult úszni. De ez egy oldalág ezernyolcszáz majomfaj közül egy. Most fel lehet tenni a kérdést, hogy akkor az ember miért tud úszni. Úgy történt, hogy ezelőtt négymillió évvel az afrikai Zanakil Alpok lesüllyedt és kis szigetek lettek. Akkor már ott volt a homo vonalnak az az ága, amiből a homo sapiens később, négymillió év múlva kialakult. Kisebb csoportok ezeken a szigeteken maradtak és akkor választhattak: vagy éhen halnak, vagy elkezdenek a tengerparton kagylókat, csigákat, rákokat fogyasztani. S amilyen pechünk volt, akadt egy olyan csoport, amelyik ezt megtette, és így megmaradt. Kétmillió év múlva felemelkedtek újra ezek a hegyek, a majomcsoportok összeköttetésbe kerültek a szárazfölddel és visszamentek ezek a vízhez szokott, úszni tudó, vizet szerető, sima bőrű, vastag zsírréteggel megáldott, lefele néző orrú, sírni tudó és még vagy negy- ven-ötven majmokra nem emlékeztető tulajdonságú valakik. És belőlük let-tünk mi (...) ÖSSZEÁLLÍTOTTA: SIKE SÁNDOR Kántor Tibor elbúcsúzott a katedrától Amikor egy borongós őszi estén az ember reményvesztetten és elveszetten üldögél szobája csendjében, jólesne néha egy kis vigasz, de legalábbis a tudat, hogy érzéseivel nincs egyedül. Szerencsés ember az, aki könyvespolcához lépve tudja, hogy elég egy kötetet leemelni, és beleolvasni. Ahhoz azonban, hogy idáig eljussunk, sok mindenre szükség van. Leginkább talán egy olyan egykori tanárra, aki képes volt hajdanán rányitni szemünket a múlandóság szépséges fájdalmára. Egy olyan tanárra, aki az irodalom tanítása közben nem a lexikális tudnivalókat sulykolta elsősorban, hanem megpróbált egy-egy alkotáson keresztül egy-egy hangulatot megragadni, s mindezt úgy, hogy szembesültünk saját magunkkal, esendősé- günkkel, nagyságunkkal, sebezhetőségünkkel. Attól tartok, hogy egyre kevesebb az ilyen magyartanár, bár bízom benne, hogy nincs igazam. Kántor Tibor mindenképpen közéjük tartozik. Idén utoljá„Könyv nélkül elszavalta a Reményhez című verset és a végén egy könnycsepp jelent meg a szemében. Megtudtam tőle, hogy nemrég vált el a férjétől... Talán ezekért a pillanatokért érdemes tanítani...” ra érettségiztette le a Gárdonyi Géza Gimnázium levelező tagozatos diákjait. A tanár úr nyugdíjba vonul. Nagyon sok egri intézményben nagyon sok diákot tanított. Ezért ha megengedik, nem életpályája állomásait sorolnám az őt méltató írásban, hanem a közel egyórás beszélgetésünk során tőle hallott egyszerű, mégis elgondolkodtató mondatokat:- Pedagógiai módszereim közé tartozott, hogy új diákjaimmal mindig írattam egy dolgozatot „Még mindig emlékszem rá” címmel. Ebben addigi életük egyik legemlékezetesebb eseményéről számolhattak be. Sok gyenge és középszerű munka is született, de mindig akadt néhány megrázóan őszinte történet, amire a mai napig is emlékszem. Ezekre a diákjaimra egy kicsit mindig jobban figyeltem. A mostam utolsó érettségi vizsgán egyik hallgatóm Csokonai szerelmi költészetét húzta tételként. Könyv nélkül elszavalta a Reményhez című verset és a végén egy könnycsepp jelent meg a szemében. Megtudtam tőle, hogy nemrég vált el a férjétől... Talán ezekért a pillanatokért érdemes tanítani...- Nem feledem azokat a perceket, amikor egy mű hallgatása, értelmezése közben csenddé kristályosodott egy-egy hangulat. Előttem vannak azok a felfénylő tekintetek, amelyek arról árulkodtak, hogy a hallgatót megérintették a hallottak. Soha nem kellett fegyelmeznem a tanítványaimat, se a hangomat felemelnem. Az első órák után tudták, hogy mit várhatnak tőlem, s hogy ennek fejében én milyen követelményeket támasztok. Mivel minden tanítványomat tiszteltem, minden egyes órára maximálisan igyekeztem felkészülni. Ha ezt nagy ritkán elmulasztottam, nem szívesen néztem tükörbe. Soha nem adtam érdemtelenül osztályzatot, s nem vártam szeretetet a diákjaimtól, csupán annyi tiszteletet, amennyit én adtam nekik. Az eszmei végrendeletem egykori diákjaimnak: legyenek a magyar nyelv prófétái, s törekedjenek a nyelvi igényességre, mert hiszem, hogy ezáltal válhatnak emberibb emberré. ________________________________________(BABTAI Kántor Tibor
