Heves Megyei Hírlap, 2003. április (14. évfolyam, 76-100. szám)
2003-04-12 / 86. szám
6. OLDAL MOZ A I K 2003. Április 12., szombat Hatvani kép a holland királyi palotában Ritkán vásárol magyar festőtől képet a holland királyi udvar. V. Kedei Zoltántól viszont yettek, festménye a fejedelmi palota egyik szobájának falán lóg. Jött a királynő, rábökött az egyik képre, és megkérdezte, hogy azt elviheti?- Nem, nem így volt, bár jó lett volna, ha így történik. A nyolcvanas évek közepén egy budapesti csoportos tárlaton több képem is, látható volt. Megtetszett a holland uralkodóház egyik tagjának, és elvitte ajándékba a királynőnek. Amikor közölték a hírt, azt hittem, ugratnak a barátaim, nem akartam elhinni, hogy igaz. V. Kedei Zoltán Hatvanban él. A Magyar Képzőművészeti Lexikon szerint jellegzetesek a szürrealizmusra visszautaló, megszemélyesített, jelkép erejű, fákat megjelenítő képei. Festményeinek sajátos a faktúrája. Felületei néhol szándékosan repedezettek, gyakran applikál a képbe fém, műanyag és más alapanyagú tárgyakat. A művész azt mondja, hogy mindez egy korábbi korszakára volt inkább jellemző. Ma már sokkal kísérletezőbb, ami annak is tulajdonítható, hogy az utóbbi években Olaszországban és Tunéziában is hosszabb tanulmányutat tett. A barangolások hatására derűsebbek lettek a képei is. Gép és ecset Az egykori Grassalkovich- kertre néző műtermében a festő éppen új eljárással készülő festményén dolgozik. A „masinát”, amelyet segédeszközként használ, maga készítette: egy fúrógép hajtja a forgóállványt, melyre a művész a vásznat rögzítette. Az eljárás érdekes kompozíciókat eredményez. Kedei amúgy is ritkán használ alakokat a festményeiben. Csorba Géza művészettörténész, a Nemzeti Galéria ma már nyugdíjas igazgatója mondta egy tárlatmegnyitón, hogy „Kedeinél a táj lényeges motívum, de a látvány ábrázolása helyett gyakran alkalmaz jelképeket, bizarr, soha nem látott összefüggésbe hozza egymással a Egyedi technikával készül a kép. Szeret kísérletezni dolgokat, a szem funkcióját gyakran a képzelet veszi át nála. Művei az álom és a valóság határán mozognak.” A kritikusai szerint mindez a hatvani művész egyik nagy erénye. Igaz, még manapság is sokan hangoztatják, hogy a művésznek csakis azt kell ábrázolnia, amit a természetben lát. Ám Csorba szerint az igazi művész soha nem másolta le a természetet, hanem mindig hozzáadott valamit, valami megfoghatatlan és nehezen meghatározható dolgot, ami a kor szellemét, életérzését, atmoszféráját tükrözi. Kedei azt mondja, hogy a stílus nem kívülről jön, forrása bent van az emberben. A művészi stílus az alkotó személyes tulajdona, azt is lehetne mondani, hogy a vagyona, amit születése pillanatától kezdve észleléseiből, vágyaiból, törekvéseiből, sikereiből és kudarcaiból, az őt érő szellemi és érzelmi hatásokból gyűjt össze. Ahogyan nincs két tökéletesen egyforma ujjleFOTÓ: T. Z. M. nyomat, úgy nincs két egyforma stílus sem. Ars poetica' Az eddig leírtak után az olvasó számára talán nem sok meglepetéssel szolgál V. Kedei Zoltán művészi hitvallása. - Szerintem a művészet ott kezdődik, ahol a valóság végződik. Valamikor, tanulókoromban a valóság volt az én festészetem alapja is, de az ember idővel a valóságot, mint egy feleslegessé vált mankót, eldobja, és akkor egy olyan egyéni, szabadabb álomvilágba érkezik, ahol sajátos kifejezési formákkal, eszközökkel, a színek nyelvén álmodik, a valóság fölé emelkedve. Hogy miként vélekedik az alkotásról, mint folyamatról?- A fehér vászon előtt állva a festés játékként kezdődik - mondja. - Gyors ecsetvonásokkal felkerül az első festékréteg, formák, színek keveréke próbálja előhozni az elképzelésemet. Az első lépés ösztönös, majd a festés egyre tudato- sabbá válik. Ez már a munka, az Békeszigetek Édesapja is festőművész. Persze, így már könnyebb - mondhatja az olvasó -, ha az embert gyermekkorától festőecsettel a kezében kergeti az apja a konyha- asztal körül, akkor akaratlanul is ragad rá valami. Mindezzel V. Kedei egyet is ért, meg nem is. Azt mondja, sokat tanult az apjától, de ugyanakkor arra is kellett vigyáznia, hogy még véletlenül se vegye át őse stílusát. Úgy véli, ez sikerült is, hiszen már a Képzőművészeti Főiskolán sem mondták soha a tanárai, hogy „ez olyan, mintha apád festette volna”. Hogy mennyire fogékony a mai publikum a kísérletező művészek produktumai iránt? Azt mondja, van igény az ilyen festményekre is. Az emberek szeretnek sejtelmes kompozíciókat akasztani lakásuk falára, a legtöbben az egyszerű ábrázolásnál többet várnak az alkotóktól. Ha megtalálják a már említett békeszigetek felé vezető utat, akkor a festményt is szeretni fogják. New York, Toronto, Bern, Amszterdam, Torino, Lucano és igazi harc az anyaggal, a vászonnal, a festékkel. Mindez addig tart, amíg a „belső táj”, az elképzelt forma és szín megfelelő alakot ölt a vásznon. Utána a remény következik, a remény, hogy a szemlélő is látja, érzi azt, amit a kép sugall. Nekem szükségem van a közönséggel való kapcsolatra. Szeretek ott lenni a tárlataimon, figyelni az embereket, szóba elegyedni velük. Úgy érzem, képeim egyfajta békeszigetek, amelyek mindenki számára nyitottak és elérhetőek. V. Kedei Zoltán festménye: Az udvar vendégei jó néhány hazai város. Kedei tárlatainak színhelyei. A következő kiállítását Hatvanban tervezi. A festő csigái Kevesen tudják, hogy V. Kedei Zoltán a csigából készült ételek nagy specialistája. Olasz útjáról jó néhány recepttel tért haza, majd itthon valamennyit ki is próbálta. Az „alapanyagot” maga gyűjti a kertjében. Fontos ez, hiszen nem minden csiga fazékba való. Meg aztán az elkészítésnek is külön technikája van, amit egyrészt az áldozattal szembeni humánus bánásmód és a fűszerrel való „zsonglőrösködés” jellemez. Aki már ízlelte a végső produktumot, azt mondja: Kedei csigaételei olyanok, mint a festményei. Sejtelmes ízeket árasztva ámítják el a kóstolót. Azt mondja, a csigák miatt is várja már a tavaszt. Meg aztán, ilyenkor az ember jó nagyokat barangolhat a természetben. A táj mindig újabb és újabb arcait tárja a barangoló elé. Ezt kell felfedeznie a művésznek, hogy ecsetjével a „civilek” számára is láthatóvá tegye. TOMPA Z. MIHÁLY Egy matektanár tangóharmonikával A nyugdíjas éveket a muzsika teszi teljessé, gazdagabbá fotó: t. o. Palásti Tibi bácsi több generáció tagjaival próbálta megismertetni a matematikát és a fizikát. Hogy erőfeszítései sikerrel jártak-e, ezt ma már csak az említett nemzedékek - egy ellentmondásos korszak - időközben felcseperedett, különféle életpályát megjárt tagjai tudnák megmondani, vélhetően halmozott siker-, vagy éppen kudarcélményeik által befolyásolva. Ám mindenképpen sokat eláruló tény, hogy a tanár úr élete eddigi 70 esztendeje jelentősebb konfliktusok nélkül zajlott. Palásti Tibor a '30-as évek elején született Hatvanban, mégpedig egy kisiparos családban, ami hosz- szú időre meghatározta életét. A történelmi kor szokásai a nevére is befolyással voltak: míg korábban a família áhy végződéssel szerepelt az anyakönyvekben, az akkori idők elvárásainak megfelelően a családfő áttért az egyszerűbb i betűs előnév használatára. Hogy, hogy nem azonban, a fia esetében elfelejtette bejegyeztetni a módosítást, s a hajdani fiatalember így csak az érettségi időszakában, 18 évesen szembesült azzal, hogy addig tulajdonképpen helytelenül tüntették fel a hivatalos és kevésbé hivatalos dokumentumokon. A piactér közelében nőtt fel, s csupán a nősülését követően költözött át feleségéhez Újhatvanba. Érdekességként megemlíti, hogy majdani neje a lakóhelye közelében végezte el a gimnáziumot, ám akkor még nem figyeltek fel egymásra, kapcsolatuk későbbi keltezésű. Ezekben az években még talán senki sem sejtette hősünk későbbi orientációját, a reáltárgyak iránti készségét. Pa- lásü Tibor mindene ugyanis a zene volt: szorgalmasan ismerkedett a hegedűvel, kamaszkorában pedig megbarátkozott a tangóharmonikával is. Éjjel-nappal a hangszereket nyűt- te, köszönhetően környezete megértő hozzáállásának.- A pályakezdésem nagyon kacska- ringós volt. A gimnázium elvégzése után származásom- miatt szó sem lehetett továbbtanulásról - idézi az ötvenes évek legelejét. - Érettségivel a zsebemben a selypi cementgyár tanműhelyében az ipari tanulók gyakorlati képzését irányítottam, s ezzel párhuzamosan a technikumot is elvégeztem. Főleg az oktatáselmélet érdekelt. Pályafutásának ez a szakasza - csakúgy, mint a későbbi esztendők, egészen napjainkig - már bőségesen dokumentált. Tibi bácsi akkurátusán összegyűjt minden olyan cikket, meghívót, programfüzetet és más relikviát, amelyek szakmai és zenei tevékenységéről adnak hírt, kezdve az újítómozgalomban vállalt feladatától a Dali szimfonikus zenekarában betöltött másodhegedűsi közreműködéséig. Érdekes böngészni a sárguló papírok - köztük lapunk elődje, az egykori Népújság gondosan megőrzött példányai - között. A címek a hatvanas évekre jellemző ízlésről tanúskodnak: Jelzőrendszerű szemléltetési mód a gyakorlatban, Programozott oktatás és hasonló írások tudósítanak az ifjú pedagógus törekvéseiről, köztük a Didascalia elnevezésű oktatógép megalkotásáról, amelyben oroszlán- részt vállalt.- Nagyon ígéretesnek számító berendezés volt - mutatja az eszköz fotóját Tibi bácsi. - Emlékszem, a kivitelezést fusiban a Mátravidéki Erőműnél végezték el... Miután matematikából és fizikából államvizsgázott, Palásti Tibor a vörösmajori 215. Számú Ipari Szakmunkásképző Intézet pedagógusa lett, s az is maradt egészen nyugdíjazásáig, 1993-ig. Az eltelt bő negyedszázad során diákok százaival vagy talán ezreivel próbálta megismertetni ezen tudományok lényegét, miközben szakfelügyelőként és több tankönyv előkészítésében, lektorálásában is igyekezett kamatoztatni ismereteit. Ám noha - mint megjegyzi - nagyon szép emlékei vannak a pályáról, fontosabbnak tartja megemlíteni élete másik szegmensét; azt, hogy ezzel párhuzamosan a zenei kultúrához soha nem maradt hűtlen. A pedagógusként eltöltött évtizedek lezárását megpecsételő búcsúztatót videokazetta őrzi. Palásti Tibor szeme még ma is könnybe lábad, ha azokra a pillanatokra gondol. Toleráns volt, mindig a kiegyensúlyozottság jellemezte - idézi Béry Lászlónak, az intézmény akkori igazgatójának a méltató beszédét, s úgy véli, ez lehetett az elsődleges oka annak, hogy sem a diákokkal, sem szüleikkel, de saját kollégáival sem volt soha semmiféle konfliktusa. Immár azóta is eltelt egy évtized... A Tanár Úr a nyugdíjasok megszokott életét éli, annyit hódolva örök szenvedélyének, a muzsikának, amennyit csak akar. Számos hagyományőrző rendezvényen, versenyen lép fel az ország minden pontján, s megtiszteltetésként értékeli, hogy a környék zenetanárai is számítanak rá a koncertjeiken. A legnagyobb öröm számára azonban az, ha valamelyik idősek otthonába hívják, s a harmonikaszó hallatán a közönség soraiban ülők tekintete párássá válik...- Már várnak, hogy mikor megyek újra - mondja boldogan. Felesége, Veca néni szerencsére megértőén viszonyul férje napi gyakorlásához. Megszokták egymást az együtt töltött 45 esztendő során; amióta a fiuk Szolnokon saját életét éli - mondani sem kell, ő is tanárember, akárcsak a menyük -, többnyire kettesben töltik a hétköznapokat.- Kell a nyugodt családi háttér - összegez beszélgetésünk vége felé Tibi bácsi, majd a felállított kottaállvány felé mutat. - Néha a nejem megkérdezi, meddig akarom ezt csinálni. Ilyenkor mindig azt válaszolom, hogy ameddig csak az ujjaim engedik. ____________________m o.i
