Heves Megyei Hírlap, 2003. március (14. évfolyam, 51-75. szám)
2003-03-06 / 55. szám
2003. Március 6., csütörtök UNIÓ 11. OLDAL EURÓPAI AZ OLDAL A KÜLÜGYMINISZTÉRIUM TÁMOGATÁSÁVAL KÉSZÜLT Az európai „transznacionális” pártok Ülésezik az Európai Parlament. Jövőre mi is képviselőket választunk Hogyan épül fel az Európai Parlament, milyen politikai akban - szakértők segítségével - próbáljuk meg elmon- frakciók tevékenykednek benne, és mi a fő különbség a dani az ezzel kapcsolatos tudnivalókat és elemzéseket, nemzeti keretek, valamint az Unión belül tevékenykedő, annál is inkább, mert jövőre a magyar állampolgárok is úgynevezett transznacionális pártok között? Az alábbi- részt vesznek az európai parlamenti választásokon. A politikai pártok a demokrácia folyamatos tökéletesítésének eredményei, a politikai intézmények fejlődésének részei, az európai politikai kultúra tartozékai. A konszolidált demokrácia elképzelhetetlen működő pártrendszerek nélkül. Korántsem véletlen, hogy a legtöbb országban törvények határozzák meg és szabályozzák a pártok tevékenységét, és ezzel segítik elő demokratikus, alkotmányos feladataik teljesítését. A nemzeti keretek között megalakult politikai pártok hagyományos funkcióira nagy hatással van, hogy a hazai és nemzetközi problémák közötti határok az utóbbi évtizedekben elmosódtak. Európában ez a jelenség egyidős az integrációval. A pártok politikai tevékenységében továbbra is a „hazai” politizálás a meghatározó, de a nemzetközi, főleg az európai kérdések aránya munkájukban állandóan növekszik, ami törvényszerűen eredményezte, hogy mind nagyobb az olyan problémák részesedése, amelyekben elkerülhetetlen a nemzetközi együttműködés. Ennek felismerése vezetett el a hasonló vagy rokon értékeket valló pártok különböző formájú, a határokon túllépő összefogásaihoz. A „transznacionális” pártszövetségek kialakulása elsősorban az Európai Közösség, majd az Európai Unió politikai berendezkedése aspektusából jelentett új momentumot, de maga a folyamat értelemszerűen nem hagyta érintetlenül magukat a nemzeti pártokat, mert azok az európai pártszövetségek alkotóiként a pártpolitika teljesen új vizeire voltak kénytelenek „evezni”. Az az eredeti helyzet állt ugyanis elő, hogy a „transznacionális” pártszerveződések, amelyeket a teljes szuverenitásukat megőrző nemzeti pártok teremtettek, megszabták saját, belső szabályaikat, és ezeknek ugyanők váltak Kilenc frakció • Európai Néppárt European People's Party (EPP-ED)- 232 fő • Európai Szocialista Párt Party of European Socialists (PSE)- 180 fő • Európai Liberális Demokrata és Reform Párt European Liberal, Democratic and Reform Party (ELDR) - 51 fő • Zöldek Verts (Greens) European Free Alliance (V/ALE) - 48 fő • Európai Egyesült Baloldal Confederal Group of the European United Left / Nordic Green Left (GUE/NGL) - 42 fő • Unió a Nemzetek Európájáért- Union for a Europe of Nations (UEN) - 30 fő • Függetlenek- Technical Group of Independent Members (TDI) - 18 fő • Europe of Democracies and Diversities (EDD) - 16 fő • Pártonkívüliek Non-Attached - 8 fő szereplőikké. Egyfajta kettősség bontakozott ki, amely a mai napig az európai politikai mozgástér jellemzője, vagyis a változások után is a nemzeti pártoké a domináns szerep. Fokozatosan kiépülnek ugyan az Európai Unió-szintű politikai struktúrák, de ezek tényleges súlya növekedésük ellenére elmaradt a nemzeti pártokétól, mind hatékonyságukat, mind pedig a közvélemény értékítéletét tekintve. Az európai szintű pártosodás viszonylagos gyengesége, elmaradottsága, az elvárásokhoz képest lassú fejlődése nem a pártok és vezetőinek szubjektív akaratával, bizonytalanságával magyarázható (bár kétségtelen, hogy érzékelhető különbség van a különböző pártok „igenlésének” hőfoka között), hanem sokkal inkább magának az Európai Unió és intézményei mechanizmusainak ellentmondásaival, az integráció belső problémáival. Mindezt pontosan szemlélteti, hogy a „transznacionális” pártosodás, az először még igencsak laza pártszövetségek pártszerű alakulatokká formálódása az integráció története során rendszerint az EU reformjaival párhuzamosan, ezektől függően, ezek által ösztönözve ment végbe. Ezek között a legfontosabb helyet az Európai Parlament reformjai, hatáskörének változásai, e parlament közvetlen választása 1979- től és a Kormányközi Konferenciák, az új szerződések foglalták el, különösen a Maastrichti (1992), az Amsterdami (1997) és a Nizzai Szerződés (2000). EP-képviselők megválasztása A pártok egyetértésre jutottak abban, hogy Magyarországon zárt listás szavazással válasszák meg az európai parlamenti képviselőket. A zárt listás választásnak megfelelően a pártok előre meghatározott sorrendben jelölhetnek képviselőket, a választók így csak azt befolyásolhatják, hogy az általuk preferált politikai tömörülés hány mandátumhoz jut. A megállapodás értelmében Magyarország (mint 20 millió lakos alatti ország) egy választókerületet alkot. A 2004 nyarán esedékes EP-választáson Magyarország számára biztosított 24 képviselői helyért csak pártok indulhatnak. A listaállításhoz legalább 20 ezer választópolgár ajánlása szükséges. A mandátumszerzés küszöbértéke 5 százalék. A külföldön élő, de Magyarországon lakóhellyel rendelkező magyar választópolgárok a külképviseleteken is leadhatják majd szavazataikat. A külföldi voksolás a tervek szerint úgy történik majd, hogy egy nyomtatott lapon szavaznak, amelyet azonnal digitalizálnak, és ezt küldik át elektronikus úton az Országos Választási Irodához. A szavazólapokat a nagykövetségekről választás után 1-2 nappal hozzák haza, ezt követően hirdetnek végeredményt. Szavazhatnak majd az EU- tagországok választópolgárai is. A leendő tagállamok közül Magyarország készítette el elsőként az Európai Parlament képviselőinek megválasztására vonatkozó törvénytervezetet. Nem lesz lehetőség párhuzamos magyar parlamenti és EP- képviselői mandátumra. Tehát akit EP-képviselőnek választanak, annak le kell mondania országgyűlési helyéről. Azt viszont a pártoknak, illetve a jelölteknek kell eldönteniük, összeegyeztet- hető-e az EP-képviselőség a polgármesterséggel. A maximális létszám Az Európai Unió kibővítését is figyelembe véve a Nizzai Szerződés 732 főben szabja meg a Parlament jövőbeni maximális létszámát. Az új parlamenti választások alkalmával újraosztásra kerülnek a parlamenti helyek. A képlet több szakaszon át fejlődött: az első oszlop a jelenlegi helyzetet mutatja. A második oszlop a Nizzai Szerződésben 27 tagország számára kilátásba helyezett parlamenti helyek számát sorolja fel, de úgy, hogy már tartalmazza az ugyancsak Nizzában elkövetett „baki” korrigálását is. Nevezetesen, a Nizzai Szerződés eredetileg Csehországnak és Magyarországnak még csak 20 helyet helyezett kilátásba. A koppenhágai csúcs egyik eredménye, hogy sikerült elismertetni, hogy ez a két ország is népességarányosan ugyanannyi helyhez jusson, mint a többi tízmilliós tagállam (22 képviselő). A harmadik oszlop tartalmazza azt a verziót, ami ténylegesen belépésünk után hatályba lép: tekintve, hogy Bulgária és Románia egyelőre nem csatlakozik az EU-hoz, a 2004-es EP-választások után a nekik szánt helyeket (összesen 50 mandátum) is már előre szétosztották. Ez alapján a magyar képviselői helyek száma is 24 lesz, de csak addig, amíg 25 tagot számlál az EU. Egy majdani 27 fősre bővülő Unióban az 50 hely visszakerül az akkor csatlakozókhoz, és beáll a végleges - Koppenhágában korrigált - nizzai képlet. KÉPVISELŐI HELYEK AZ EURÓPAI PARLAMENTBEN EU-15 EU-27 EU-25 Németország 99 99 99 Franciaország 87 72 78 Nagy-Britannia 87 72 78 Olaszország 87 72 78 Spanyolország 64 50 54 Lengyelország — 50 54 Hollandia 31 25 27 Görögország 25 22 24 Belgium 25 22 24 Portugália 25 22 24 Csehország — 22 24 Magyarország — 22 24 Svédország 22 18 19 Ausztria 21 17 18 Dánia 16 13 14 Finnország 16 13 14 Szlovákia — 13 14 Írország 15 12 13 Litvánia — 12 13 Lettország — 8 9 Szlovénia — 7 7 Ciprus — 6 6 Észtország — 6 6 Luxemburg 6 6 6 Málta — 5 5 Összesen 626 732 732 Európai és nemzeti választások Nem az EU-hoz való viszony a vita tárgya A demokratikus választások minden politikai párt tevékenységének próbakövei, ezért amikor az európai „transznacionális” pártok sajátosságairól beszélünk, arra vagyunk kíváncsiak, miben különböznek a nemzeti, illetve európai parlamenti választások, másrészt arra, hogyan jelennek meg az európai pártok ezeken a választásokon. A demokratikus parlamenti rendszerekben a választások eredményei határozzák meg a pártok elhelyezkedését a törvényhozásban és azt a potenciális lehetőségüket, hogy ellenőrizzék a kormányt és a kormányzati apparátust. Ez tehát a választások tétje. A szakirodalom ennek alapján a nemzeti parlamenti választásokat, az elnöki rendszerekben az elnökválasztásokat az „elsőrendű” választások kategóriába sorolja, a helyi választásokat, a parlamenti pótválasztásokat és a második kamarai választásokat viszont a „másodrendű” választások kategóriájába. E megosztás alapvető kritériuma, hogy az első csoportba sorolt választásoknak van „tétje” a kormányzati hatalom, a hatalmi egyensúly aspektusából. A második csoportba soroltaknak viszont kevésbé van „tétje”, jelentősége abból a szemszögből, hogy nincsenek közvetlen hatással arra, aki kormányoz az országban. Az 1979 óta ötévenként rendezett közvetlen európai parlamenti választásokat az eddigi tapasztalatok alapján az elemzők ugyancsak „másodrendű” választásoknak ítélik. Az Európai Parlament-választások „másodrendű” jellegét általában a következő érvekkel támasztják alá: — A részvétel jóval alacsonyabb, mint a nemzeti parlamenti választásokon (1979-ben még 62,5%-ot tett ki, de később folyamatosan csökkent, és 1999- ben már csak 49,4%-ot képezett, ez a tendencia általánosnak ítélhető, kivéve azokat az országokat, amelyekben a választáson történő részvétel kötelező). ☆ $ tV- A kormányzó pártok általában rosszabbul szerepelnek, mint az általános parlamenti választásokon, szemben az ellenzéki pártokkal. Működésbe jön tehát a választópolgárok „büntető” effektusa.- A kisebb pártok gyakran jobban szerepelnek, mint a parlamenti választásokon, a nagyobbak viszont rosszabbul.- A választópol- VV _____ gárok nem az euró- j§!: pai, hanem a ha- A S|JSP gyományos hazai Ví JJgggj kérdések alapján BSŰ alkotnak véle- VV *Dli ményt és szavaznak. Eredetileg a közvetlen európai parlamenti választásoktól azt várták, hogy azok az állampolgárokat hozzák közelebb az Unió belső problémáihoz, és aktivitásra, beleszólásra ösztönözzék őket. Az eddigi választások azonban inkább azt jelzik, hogy a választók egy jelentős részét - de van, ahol többségét - az európai parlamenti választások „hidegen” hagyják, vagy olyan ítéletekre kényszerítik, amelyek nem relevánsak európai ügyekben. Az európai választások gyakorlatilag nem a „pro-EU”, vagy az EU- t opponáló pártok között folynak: egy 1996-os felmérés szerint az Európai Unió tagországainak 122 pártja közül 51,6% egyértelműen Unió-barát volt, 17,2%-a egyértelműen EU- ellenes, és a maradék 31,1% egyik álláspontot sem támogatta határozottan, de semmiképpen nem utasította el a közös Európa vízióját. Ugyanakkor az is igaz, hogy az Európai Parlament 1999-es megválasztásakor az Európai Uniót elutasító pártok száma növekedett. A különböző pártok által az európai parlamenti választások alkalmából kiadott pártkiáltványok, programok az integráció érdemi kérdéseiben - legalábbis a deklarációk alapján - alig különböznek, ami annyiban negatív hatással van az állampolgári aktivitásra, hogy érdemben alig lehet választani a pártok európai „menüi” között. Ez önmagában is a hazai kérdések felé irányítja a figyelmet, mert azokban vi☆ szont kitapint- hatók a hazai pártok politikájá☆ ban lévő különbségek. ☆ Egyes szerzők úgy látják, hogy az Európai Unió jelenlegi állapotában a nemzeti parlamenti választásoknak még az európai ügyekben is nagyobb szerep jut, mint magának az éurópai parlamenti választásoknak. Egészében tehát azt állapíthatjuk meg, hogy a nemzeti parlamenti és az európai parlamenti választások közötti különbségek elsősorban a kétdimenziójú politikai rendszer közötti eltéréseket fejezik ki. Azonban elgondolkoztató az, hogy az Európai Parlamentet és a frakciókat olyan „másodrendű” választásokon választják, amelyeken a választó- polgároknak csak egy része vesz részt, amelyek nem érdemi európai témákról szólnak, és inkább tekinthetők az Európai Unió tagországait kormányzó pártok elleni tiltakozó szavazásnak (s ennek eredményeképpen az Európai Parlament frakcióiban is általában erősebb az ellenzék, mint a kormánypártok).
