Heves Megyei Hírlap, 2003. március (14. évfolyam, 51-75. szám)

2003-03-14 / 62. szám

10. OLDAL A MAGYAR S AJTÓ NAPJA 2003. MArcius 14., péntek Sajtószabadság: a törékeny érték Mottó: „1. §. A Magyar Sajtó Napját minden évben március 15-én a Nemzeti ünnep alkalmával kell megtartani. 2. §. Ez a rendelet a kihirdetése napján lép hatályba; egyidejűleg az 1002/1962. (1.17.) Korm. határozat hatá­lyát veszti.” (29/1990. (II. 14.) MT rendelet a „Magyar Sajtó Napjáról”) A mottóban idézett miniszterta­nácsi rendelet amennyire tömör és célratörő, legalább annyira nagy hatású volt születése pilla­natában. Legfőképpen a hazai új­ságírók és újságolvasók, rádió­sok és tévések, hallgatók és né­zők réges-régi várakozása telje­sült, amikor a jogszabály végre hivatalosan is kimondta: a honi sajtónap ne egyetlen politikai saj­tóorgánum (Vörös Újság) első ki­adási időpontjához (december 7.), hanem a magyarság Nemzeti ünnepéhez kötődjön! A nagy átalakulás idején a honi újságíró-társadalom nagy része köznapi mércével ki sem fejezhető reményeket fűzött a tényleges változásokhoz. Örül­tek a hivatásos toliforgatók, hogy végre valóban a piac törvényei és a szakma előírásai érvényesül­nek majd, s az olvasó, a hallga­tó, a néző dönti el, mire kíváncsi, mire áldoz a forintjaiból, és mely sajtótermékek megvételénél tart­ja fontosabbnak mindennapi más szükségleteit. No persze, tíz-egynéhány év­vel ezelőtt is éreztük-sejtettük nagyon jól: korántsem lesz dia­dalmenet — másokhoz hasonló­an számunkra sem — az elkövet­kező időszak. Nos, ebben nem is ért bennünket csalódás... Pedig azt a függetlenségünk, pártatlanságunk melletti eltö­kéltségünket jelző szerkesztősé­gi nyilatkozatunkat mekkora lel­kesedéssel, mily hatalmas mű­gonddal pötyögtük be az akkori­ban még nem túl gyors, gyakran „lefagyó” számítógépbe! A más­fél flekknyi szöveg formába ön­tése csakúgy kis közösségünk egységességét erősítette, akár an­nak a tartalma. S mert az ország­ban hasonlóképpen cselekedett szinte minden más újságalkotó csapat, hát úgy gondoltuk, új, szabad világ köszöntött ránk. Olyan, amelyben egyet akar a szakma valamennyi képviselője. Valóságos tükröt tartani a Kár­pát-medencében élők elé: így élünk mi tízmilliónyian mind hétköznapjainkon, ünnepein­ken. Hamarosan rá kellett döb­bennünk, hogy a sajtószabad­ság bizony nagy, de törékeny érték! Kezdetben - többpártrend­szer és szerkesztőségi független­ségi deklarátumok ide vagy oda — a politikacsinálók csatáztak azért, hogy melyikük szerezhet irányítást fölöttünk. (Ez a harc még ma is javában dúl, finomabb haditaktikák bevetésével...) Az igazi tőke birtokosai sem sokáig késlekedtek. S mivel nekik volt miből, hát sebesen lecsaptak a lentkező újságok éppúgy megfér­tek a helyi lakosság kedvelt ha­gyományos megyei napilapjai­val, mint az egyre színesebb kivi­telű heti- és havilapok, vagy a legkülönbözőbb információkat, nézeteket felvonultató szak- és egyéb folyóiratok egymással. Az esztendők múlásával piacra dob­ták az addig lesajnált, olykor megvetett, ma már kemény ver­senytársnak számító bulvár saj­tótermékeket. Az újságkedvelő állampolgár alig győzte kapkod­ni a fejét, s már nehezen bírta az óriási választékot a bukszája. Egy idő után persze beállt egyfaj­ta rend. S ami a fő: immár min­denki megtalálhatja évek óta a maga számára leginkább megfe­lelő olvasnivalót! A versenyszellem az írott saj­tóban a '90-es évek közepe táján igencsak felerősödött. Soha any- nyi országos napilap azelőtt nem jelent meg, mint akkor. A me­gyék jó részében szintén napvilá­A sajtószabadságról A Magyar Köztársaság Alkotmánya (az 1949. évi XX. törvény) ekképp rendelkezik a sajtószabadságról. „61. §. (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje, illetőleg terjessze. (2) A Magyar Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát.’ felbolydult és „felszabadult” saj­tópiacra. A szegény állam, s a szinte koldus pártok mellett, megfelelő tőkeerejű vállalkozók híján ezt igazán jelentős ráfordí­tás nélkül is megtehették. Legfel­jebb a piacfelosztás első lépései okozhattak némelyiküknek fej­törést. Talán emlékeznek még rá: egy országos napilap akkortájt ádázul bírálta, hogy, úgymond, egyes megyei laptársak eladták magukat a külföldi karvalytőké­nek - miközben ezen újság imp­resszumának az élén egy angol sajtómágnás neve díszelgett ki­adóként... Az viszont csak szép emlék az elmúlt 13 évből, hogy a hazai sajtóban teret nyert a csodálatos sokszínűség! A legkülönfélébb orgánumok kerültek a mind gaz­dagabb kínálatot nyújtó újságos­standokra. Az egész országban terjesztett, naponta hírekkel je­got láttak új kiadású termékek (megyénkben például a Heves Megyei Hírlapnak, a jogelőd Nép­újságnak a Heves Megyei Nap je­lentett konkurenciát). A versen­gés az olvasók „kegyeiért” kétség­telenül használt a napi tájékozta­tásnak. Az esetleg az elkényel­mesedés útját járó, netán elége­dett szerkesztők, újságírók is csipkedni kényszerültek magu­kat, ha nem szerették volna elve­szíteni a munkahelyüket (példá­ul a példányszám visszaesése mi­att). Ugyanakkor új meghatározó szempont lépett be a szerkesztő­ségek életébe: a gazdasági érdek. A piacgazdaság követelményeit a redakciók sem hagyhatták figyel­men kívül. Erről kellően gondos- kodtak-gondoskodnak is a profit- orientált (többségükben nyugati) kiadók. Alapvető az újság másna­pi terjedelmének meghatározásá­nál a hirdetési és lap-előfizetési bevétel. Ily módon elkerülhető a veszteség, és szoros, hatékony munkával növelhető a nyereség. Az igazsághoz az is hozzátarto­zik, hogy ez a kapitalizmusban teljesen magától értetődő érde­keltségjócskán teremt lehetősége­ket az amúgy is törékeny sajtó- szabadság korlátainak bővülésé­hez (ugyan, ki bántaná a józan ész kereteibe férőnél jobban az aranytojást tojó tyúkocská- kat...?!). A nem az előbbiek szerint gondolkodó kiadók előbb-utóbb feladni kényszerültek sajtóálmai­kat. Az ezredfordulóra a kisebb tőkeerővel bíró, vagy nem a piac törvényeinek megfelelően gaz­dálkodó „honi lapmágnások”, s velük a szerkesztőségek sorra tönkrementek. A politikusok azonban nem nyugszanak. Beköszöntött a harmadik szabad parlamenti cik­lusban a „sajtó-kiegyensúlyozás” jelszóval meghirdetett, kormány­zati programba beemelt mozga­lom. Ennek eddigi eredménye, hogy a sajtószabadságért (lásd függetlenségért, pártatlanságért) hajdan egységesen lelkesülő szakmabeliek két fő táborra osz­lottak. A felülről gerjesztett viták pedig a szakmai sajátosságoktól megint csak elmozdultak valami­féle erőltetett hatalmi-ideológiai megítélések, rossz emlékű cím­kézések irányába. Tartani kell tő­le: újra csak az szabja majd meg egy újságíró, egy szerkesztő, egy szerkesztőség, egy kiadó, végső soron egy lap értékét, hogy me­lyik politikai-ideológiai szellemi­ségnek felel meg. S ha az adott szellemiségű csoport története­sen hatalmon van, a számukra kedves újság gazdasági előreju­tása elől is elhárulhatnak az aka­dályok. Míg a másik oldalra so­roltak esetében újabb és újabb sorompók záródhatnak. A sajtószabadság nagyon tö­rékeny érték, amelynek meg­óvása újságírók és -olvasók szá­mára egyaránt elengedhetetlenül fontos a jövőben is. A toliból a tinta természetesen sosem fogy­hat ki, s az is biztos, hogy a poli­tika és a pénztárca is csupán át­menetileg szabhat határt az írás szabad folyásának. SZALAY ZOLTÁN In memóriám M. M. 1\/[y -p-j- y Kedves! Nem is tudom, hogy kezdjem ezt a le- IVlal Idjvelet. Amikor úgy éreztem, hogy írnom kell Neked, csak arra gondoltam, hogy ez fontos lehet mindkettőnk­nek. Aztán leültem a számítógéphez, s ki kellett töltenem ezer­nyi rubrikát, hogy a mondandómhoz láthassak. És erről rögtön eszembe jutott, hogy mennyire utáltuk ezt a rettenetes szerkeze­tet, amikor betolakodott az életünkbe. Azelőtt volt papír, toll, ké­sőbb írógép, amin harkálykopácsolással leírtuk, amit gondoltunk magunkról, a világról. Más rendszerben éltünk, írtunk, gondol­kodtunk, és szerettük a számunkra még követhető, érthető és él­vezhető napokat, történéseket. Évek során hozzászoktam a reggeli suhogó, fekete maxi se­lyemszoknyádhoz, a türkiz színű blúzodhoz, a mosolyodhoz, amin egy idő után napról napra látszott, hogy már nem belül­ről fakad, hanem annak kell látszania. Sokszor voltál depresz- sziós, később a bánatból és a szorongásból gyógyszeres keze­léssel menekülő munkaalkoholista. Mindig valami mánia, mindig valami menekülés, mindig valami keresés, mindig va­lami kapaszkodó... Csak mosolyogtam, amikor a fiadról beszéltél. Azt mondtad nekem, ha egyszer gyermeket szülök a világra, attól kezdve soha nem lesz egy nyugodt percem sem, mert minden arról a testem­ből kiszakadt kis emberkéről szól majd. Nem hittem el, míg nem tapasztaltam. De ma már ezt is tudom, és nem tudok mosolyog­ni a bevált jóslaton. Nagyon beteg voltál már, és ritkán mozdultál ki otthonodból, mert bántott minden: a zajok, a fények, az ismerős és ismeretlen rezdülések. S egyszer mégis bemerészkedtél a szerkesztőségbe. Suhogós, fekete selyemszoknyában, türkiz színű blúzban, friss frizurával, mosolygósán. Mindenki üdvözölt, megölelt, s perc múlva a dolgára sietett. Úgy ültél le velem szemben, mint aki máris menni készül. Azt mondtad, nagyon rosszul érzed magad ebben a szerkesztőségi légkörben, de úgy gondoltad, még egyszer be kell ide jönnöd. Mert ez volt az életed, mert azt hitted, hogy fontos, amit itt csi­náltál. S akkor én azt kértem, hogy próbálj meg újra írni. Mind­egy mit, csak végy elő egy papírt, egy tollat, és írj!- Annyit írtam másokról, másoknak, hogy már nem vagyok képes rá. Belepusztultam a mások bajába, miközben velem alig törődött valaki. Ha még egyszer írok, abba belehalok - mondtad, és én nem hittem el neked. Aztán egy-két hét múlva mégis beküldtél egy kéziratot, egy tárcát, ami nem sokkal később meg is jelent. Akkor azt hittem: előbb-utóbb minden rendben lesz. Ha újra írsz, megmenekülsz minden bánatodtól, s csak idő kérdése, mikor suhog végig a fe­kete selyemszoknya a szerkesztőség folyosóján. De nem jöttél többé. Hülye rendőrségi felhívásokat adtunk közzé rólad, hogy ki, mikor, hogyan látott Téged utoljára. Aztán egyszer azt is megtudtuk, hogy vége. Nem jössz többé, mert valahol, valamiért, valakiért, Magadért vagy másért, nem akartál többé részt venni abban, amit életnek hiszünk. \/[y p-f- y | Te gyönyörűen írtál, míg szerettél élni. Ma IVldl Id . sem tudom, ki hibáztatható azért, hogy elment a kedved ettől az egésztől. A fiad - aki rajongásig szeretett, vagy édesanyád, aki mindig óvni akart a bajoktól - talán többet tud­nak erről. Találkozom néha a fiaddal. Nagy, homlokába húzott kalappal lépdel, és a szemüvege megcsillan néha a lebukó napfényben. A köszönésében mindig nevetést érzek, de a tekintetében mindig ott bujkál a veszteség, ami egy jó ideje mindannyiunké... BARTA KATALIN Illúziók nélkül: egy angol példa N e legyenek illúzióink, különösen Közép-Kelet-Európában ne. Hiába a demokratikus berendezkedés, a Parlament, hiába tűnik úgy, hogy a lakos­ság nagyobbik része demokrata, mindez önmagában kevés. Bármi megtörténhet, és meg is történik. A némileg régebbi demokratikus ha­gyományokkal rendelkező Nagy-Britan- niában is előfordult, hogy a hatalom megroppantotta a függetlennek gondolt igazságszolgáltatást, nem is olyan na­gyon régen, jóval a második világháború után. A napokban ismerhették meg a ma­gyar tévénézők azt a szégyenletes esetet, amelynek során Angliában a politika - ha csak időlegesen is - egy kicsit össze­zúzta a demokratikus intézményrend­szer egyik alappillérét. Nem kellett hozzá sok, csak egy konzervatív miniszterelnö­ki tanácsadó, néhány lojális minisztéri­um és egy elfogult bíró, miközben persze a Parlament (a brit demokrácia jelképe) épülete előtt méltóságteljesen hömpöly- gött a Temze. Nyikolaj Tolsztoj oxfordi professzor, aki egy félig orosz, félig angol származá­sú arisztokrata (a nagy író leszármazott­ja), megjelentetett egy könyvet, amely­ben kutatásait összegezve megállapítot­ta: a második világháború után az angol katonaság egyes képviselői segédkeztek Sztálinnak, hogy a Nyugat-Európában harcoló katonákat visszavigyék a Szov­jetunióba, hogy ott a legtöbbjük külön­böző lágerekben pusztuljon el. Sztálin­nak az volt a baja velük, hogy ezek az A Parlament a brit demokrácia jelképe. Az épület szép, de bármi megtörténhet.. FOTÓ: EGRES BÉLA emberek megjárták a Nyugatot, s ezzel megbízhatatlannak bizonyultak. Az egyik legfőbb bűnös Lord Aldington, az akkori kormányfő tanácsadója volt, aki az akkori időkben az Ausztriában állo­másozó angol csapatok vezérkari főnöke­ként irányította a csúfos akciót. A leleple­ző könyv (amelynek címe: Jalta áldoza­tai) mindenkit megdöbbentett, többen lemondtak posztjukról, az egyik érintett pedig öngyilkos lett. Ám a lord, hogy mentse hatalmi pozícióját, beperelte Tolsztojt rágalmazás címén. S ekkor az államgépezet beindult: hirtelen iratokat zároltak, titkosítottak évtizedekre a kül- ügy- és a hadügyminisztériumban, így azokat a professzor nem is használhatta fel a per során. Viszont a brit sajtó legalább a helyén volt, nem úgy, mint negyven évvel ez­előtti francia kollégáik, atók egy sort sem mertek leírni, mikor Párizsban egy tünte­tés ürügyén több száz algériait lőttek le, majd dobtak a Szajnába. Ám a lapok hiába írtak például ar­ról, hogy a konzervatív angol kormány által kirendelt bíró Aldington jó barát­ja, szomszédja, sőt mi több, egy golf­klubban játszanak. Jellemző, hogy a bíró azokat a bizonyítékokat sem volt hajlandó meghallgatni, amelyek még megmaradtak. Hiába tiltakozott min­denki, Tolsztoj elbukta a sajtópert: egymilliárd forintnak megfelelő összeg megfizetésére kötelezték, melynek kö­vetkeztében elvesztette oxfordi családi birtokát és házát. Később hiába mond­ták ki ártatlanságát a strasbourgi em­beri jogi bíróságon, a szégyen mind­örökre szégyen maradt. Az egyik leg­demokratikusabb ország, Nagy-Britan- nia szégyene. Azt persze nem tudjuk, hogy a rend­szerváltás után volt-e olyan szituáció Ma­gyarországon, amelyben mindez megtör­ténhetett volna. Csak azt sejthetjük, hogy a hatalomvágy lényegének következmé­nyeként ilyen esetekre számítanunk kell. Hogy mit tehet a sajtó? Láttuk, hogy az imént taglalt konkrét helyzetben semmit. És mégis: az aljasság kiderült, legalább tudott róla a közvélemény, még akkor is, ha mindez az adott pillanatban kevésnek bizonyult. Egyvalamit érhet el a bátor és felkészült sajtó, persze csakis a bátor és felkészült olvasókkal együtt. Azt, hogy a közvélemény legalább tudjon a hatalom sötét „játékairól”. M ert amúgy a Parlament épülete ná­lunk is nagyon szép; előtte pedig méltóságteljesen folyik a Duna. HAVAS ANDRÁS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents