Heves Megyei Hírlap, 2003. február (14. évfolyam, 27-50. szám)

2003-02-01 / 27. szám

/ A sátán maga a bűnös csábítás A fenyegetések megkövetelik, hogy az ellenséghez vigyék el a háborút A biztonság nehezen meghatározható fogalom. A témával foglalkozó szakirodalom a bizton­sággal összefüggésben az egyes emberek, emberi közösségek, államok és a nemzetközi rend­szer biztonságát elemzi. A biztonság mindig valamilyen fenyegetés, veszély vagy kockázat megjelenése kapcsán felvetődő igény. A biztonság végső soron az értékek védelmét jelenti, olyan értékekét, amelyeket egy közösség tagjai elfogadnak és fontosnak tartanak - állapítja meg a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Biztonsági és Stratégiai Tanszékén készített ta­nulmányában Balázs Csaba alezredes. Tanulmányai során a Heves Me­gyei Hadkiegészítő Parancsnokság főtisztje annak apropóján készítet­te dolgozatát, hogy az utóbbi évek­ben az Egyesült Államok, illetve immár számos más ország a nem­zetközi terrorizmus célpontjává vált. A fenyegetések a nemzetközi környezetből származnak - írja munkájában -, mert a nemzetközi rendszer alapvetően anarchikus. Ez a jelleg abból következik, hogy egyes államok szuverén módon próbálják érdekeiket érvényesíteni, ebből fakadóan nem ismernek el maguk felett semmiféle hatalmat. Katonai erő és kölcsönös biztonság A biztonsági probléma eredete és fejlődése során két irányzat ala­kult ki. Az úgynevezett realista is­kola képviselői a katonai erő fej­lesztésében látták a biztonság leg­fontosabb feltételét, s felfogásuk­ban a katonai erő mindvégig köz­ponti szerepet kapott. Időközben megjelent a biztonsági dilemma koncepciója, miszerint, ha saját ér­dekeire hivatkozva egy állam olyan túlságosan erős katonai po­tenciált hoz létre, amelyet más ál­lamok fenyegetőnek éreznek, ak­kor ennek alapján ők is erősítik ka­tonai képességüket, növelve ezzel az első állam fenyegetettségét. Ez­zel elindul egy láncreakció, amely általános fegyverkezési versenybe torkollik, ezáltal pedig növekszik valamennyi érintett fenyegetettsé­ge, illetve csökken a biztonsága. Az 1970-es években megjelen­tek a biztonsági rezsimmel kap­csolatos nézetek, amelyek alter­natív modellt javasoltak az álla­mok közötti állandó hatalmi har­cokkal szemben. Egy évtizeddel később pedig kialakult a „közös biztonság” és a „kölcsönös biz­tonság” fogalma, ezeket a nem­zetközi rendszerre helyezkedő el­méleteket az idealista iskola elne­vezés alatt csoportosították. A két iskola közötti éles véle­ménykülönbség az idők során enyhült, miután a nemzeti bizton­ság mellett egyre indokoltabb nem­zetközi biztonságról is beszélni. Az elmúlt évtizedekben ugyanis az ál­lamok egy sor nemzetközi szerve­zetet hoztak létre a politikai és gazdasági biztonság, illetve a kato­nai együttműködés elmélyítése ér­dekében. A napjainkban tapasztal­ható európai folyamatok is azt mu­tatják, hogy a nemzeti és a nem­zetközi biztonság koncepciója kö­zötti különbség csökken, s egyre inkább kiegyenlíti egymást. Mi vezetett , a terrorizmushoz? A kérdés kapcsán az utóbbi években ismét előtérbe került az amerikai Sámuel P. Huntington hí­res könyve, melynek A civilizációk összecsapása és a világrend átala­kulása címet adta a szerző. S nem véletlenül, mert korunk alapvető társadalmi folyamatainak a magya­rázatát a ávilizációk harcában, az eltérő kultúrák és vallások összeüt­közésében látja a gondolkodó. Samuel P. Huntington a nyugati ci­vilizációt mint lehetséges ellenséget állítja szembe más civilizációkkal, így az iszlámmal is. S mint megálla­pítja, ez a szembenállás elkerülhe­tetlen háborút sugall, a valóságos problémák megoldása nélkül. getlenül attól, hogy egy szervezet szeparatistának, anarchistának, el­lenzékinek avagy igazhitűnek vall- ja-e magát, az minősíti őket, hogy az erőszakos cselekményeket fegy­vertelen emberek, védtelen tárgyak ellen hajtják végre. Abból a célból, hogy a tömegeket megfélemlítsék, s ily módon szerezzenek érvényt politikai és egyéb akaratuknak a szélesebb nyilvánosság előtt. A nemzetközi terroristamerény­letek 40 százalékát a Közel-Keleten, 15-15 százalékát Ázsiában és Euró­pában hajtották végre. A leggyako­ribb elkövetési mód a bombame­rénylet, a legveszélyesebb formája pedig a nemzetközi légi közlekedés elleni támadás. Az 1980-as évek kö­zepéig a látványos repülőgép-eltérí­tések tartották izgalomban a világot, az időközben hozott ellenintézke­dések, valamint a légi kalózok pél­dás elítélése azonban éreztette hatá­sát egészen a feledhetetlen szeptem­ber 11 -i eseményekig, amikor új idő­számítás kezdődött a terrorizmus­ban. A láthatatlan ellenséggel szem­ben nehéz hadakozni, az egyik helyről kiszorított fanatikusok vala­hol másutt újjászerveződhetnek. Ez abból adódik, hogy a terrornak táp­talajt adó problémák zöme belátha­tó időn belül nem oldódik meg, s a reálpolitikai vagy annak vélt érde­kek alapján mindig akadhat olyan állam vagy állami szervezet, amely megpróbálja kihasználni őket. Más­részt a szervezett nemzetközi bű­nözés - elsősorban az illegális fegy­verpiac - anyagi érdekből is biztosít­ja a terrorizmus utánpótlását. Miért az USA az elsődleges célpont? A liberális demokráciák a tudo­mány, a technológia és az innová­ció terén eddig felülmúlták minden Az emberi világ gazdasági és technikai ereje az elmúlt ötven év­ben olyan gyorsan növekedett meg, hogy a világtársadalom jelle­ge megváltozott. Az emberiség 20 százaléka - néhány észak-ameri­kai, nyugat-európai, távol-keleti és olajjal rendelkező arab ország gaz­dag rétege - birtokolja a világ anya­gi javainak 80 százalékát. Nem vé­letlen, hogy az 1990-es években új elégedetlenségi hullám söpört vé­gig a világ különböző régióiban. A konzervatív arab világban is végbe­ment a hatalmi elitek és a társada­lom döntő többségét alkotó sze­génység közötti radikális szakadás. Mindenütt a vallási fundamentaliz­mus valamely formája alakult ki. így a csecsen fundamentalizmus­tól kezdve az afgán tálibokig rend­kívül sokféle fegyveres ellenállás jött létre az „istentelen kommunis­tákkal” és a „hitetlen kapitalista ör­dögökkel” szemben is. A nemzetközi jog fellazulásával, a kapitalista világrend nyüvánvaló működési zavarai következtében kiéleződött szociális ellentétekkel együtt fellazultak az erkölcsi korlá­tok is a rendszerrel szemben. Ez vi­lágosan kiderül az iszlám terroriz­mus minden cselekedetében, mint a repülőgép- és az izraeli öngyilkos robbantások esetében, az algériai tömegmészárlásokban, a moszk­vai lakóházak és színházlátogatók elleni akcióban, illetve az Amerika- ellenes támadásokban. Mondván: az istentelen ellenséggel szemben mindent szabad. A legújabb fenyegető a láthatatlan ellenség A demokráciákat a hidegháború elmúltával leginkább a terrorizmus fenyegeti, miután szervezetei min­den kontinensen jelen vannak. Füg­ellenfelüket, mert a piacok folya­matosan tesztelik az emberi igénye­ket és a technikai lehetőségeket. Nagymértékben ennek tudható be, hogy az üy módon elért életforma rendkívül vonzó. S amikor az isz­lám vallási vezetők az Egyesült Ál­lamokat a nagy sátánnak nevezték, pontosan tudták, hogy mit jelent ez a szimbolikus jelölés: számukra a sátán maga a csábítás. Az igazi fe­nyegetés nem Amerika katonai és gazdasági hatalma, hanem az, hogy az emberek vonzónak találják az ottani életformát. Ez ellen a csá­bítás ellen szó szerint képesek min­den eszközt bevetni. Csak Pakisz­tánban 15 ezer olyan madrasz mű­ködik, ahol a gyerekek tömegének kizárólag csak a Koránt és a Nyugat gyűlöletét tanítják, ahol - főként az utóbbival - az öngyilkos merénylők kimeríthetetlen táborát növelik. Azzal ma mindenki egyetért - ír­ja tanulmányában Balázs Csaba -, hogy a terrorizmussal még sokáig együtt kell élnünk, ám ha nem lé­pünk fel ellene, halálos veszéllyé vál­hat. Főként akkor, ha ehhez valami­lyen állami támogatást kap, netán tömegpusztító fegyverekre tesz szert. Az egész világot foglalkoztató kérdés, hogy miként lehet ezt meg­akadályozni, illetve védekezni az orvtámadások ellen. Erre egyrészt a demokratikus világ antiterrorista koalíciója lehet alkalmas, miután je lenleg nem létezik olyan állam, amely egyedül képes lenne önmaga biztonságát szavatolni. Másrészt a terrorizmust kiváltó társadalmi, et­nikai és vallási okok alapos vizsgá­latára kell koncentrálni, hogy azok kiküszöbölhetőek legyenek, ennek megvalósítására azonban feltehető­en csak évszázadok múltán kerül­het sor. Az tény, hogy globális meg­oldásokra van szükség, csakhogy ehhez hiányzik az intellektuális bá­torság, a politikai elszántság, illetve a gazdasági érdek. Egyelőre nem bontakoztak ki merész, ugyanak­kor megvalósítható tervezetek a fej­letlen és a fejlett világ összekapcso­lásáról, együttműködési és segélye­zési megoldásairól. A világ válaszúihoz érkezett A terrorizmus megerősödése, il­letve az abban érintett országok el­len való fellépés egyre sürgetőbbé vált. Dönteni kell a megteendő lé­pésekről. Ami az Egyesült Államo­kat illeti, az USA szakított a fél év­századdal ezelőtt, a hidegháború kezdetén kidolgozott - és azóta csak módosított - kül- és katona- politikai doktrínával. Ez az elret­tentés (deterrence) és a visszaszo­rítás (containment) kettős elvén nyugodott. George VJ. Bush elnök a West Point-i katonai akadémián tartott beszédében a következő szavakkal hajította félre az említett doktrínát: „Az elrettentés semmit sem jelent azokkal az árnyékban meghúzódó terroristahálózatokkal szemben, amelyeknek sem orszá­gokat, sem polgárokat nem kell vé­deniük. A visszaszorítás nem al­kalmazható beszámíthatatlan és tömegpusztító fegyvereket birtokló diktátorokkal szemben, akik eze­ket a fegyvereket titokban átadhat­ják terrorista szövetségesdknek. ”. Az elnök szerint ez az új hely­zet új gondolkodásmódot igényel, ezért a régi megközelítést a meg­előző doktrína váltja fel. A Bush- beszéd után Rumsfeld amerikai védelmi miniszter nyíltan ki­mondta: a terrorizmus és a XXI. században felbukkanó más fenye­getések megkövetelik, hogy az el­lenségekhez vigyék el a háborút. Ami most Irak küszöbén áll... ___________ SZILVÁS ISTVÁN P usoma, a Cigány Krisztus Egy valósághű dokumentumdráma megszületésének háttere Rendhagyó „jogorvoslati” formát választott — a Legfelsőbb Bí­róság előtt fekvő felülvizsgálati kérelem mellett — Pusoma Dé­nes kártalanítási ügyének jogi képviselője, dr. Magyar Elemér. Két okból is különlegeset. Egyrészt élethű színpadi drámát írt arról, mennyire kiszolgáltatottá válhat a hazai jogrendben egy eldugott kis falu átlagosnál jóval kisebb képességekkel megál­dott polgára. Másrészt a naturalista, helyenként brutálisan szó­kimondó, ám komoly irodalmi értékű alkotás vádiratnak is fel­fogható az álláspontját elvtelenül is védelmező állammal, a sú­lyos hibáikat a tények ellenére el nem ismerő jogalkalmazók­kal szemben. Beszélgetésünkből a szerzővel az derül ki: nem is állt más a szándékában, minthogy minderre rámutasson.- Milyen cél vezérelt abban, hogy a magyar igazságszolgáltatás feke­te foltjának is minősíthető esetet irodalmi értékű - ráadásul szín­padi — művé formáld át? — Én a néhai Pusoma Dénes bűnügyét soha nem tekintettem a honi igazságszolgáltatás úgymond fekete foltjának - adja meg a felele­tet dr. Magyar Elemér. - A tévedés lehetősége a büntetőeljárásokban is benne van, akárcsak bármely más foglalkozásban. (Az enyémben is, sajnos!) A fő baj nem a tévedés, ha­nem az, ha ezt nem hajlandók kor­rigálni! Sőt, a hatalom - a mundért védve - még azt sem hajlandó elis­merni, hogy egyáltalán hibázott vol­na. A Hírlap is beszámolt róla több­ször: az ivádi Pusoma Dénesi téve­sen tették felelőssé egy falujabeü öz­vegyasszony haláláért, s a börtön­ben ártatlanul húzott le több mint két évet gyilkosként. (Teljesen vélet­lenül derült fény árrá, ki a valódi tet­tes.) A Magyar Állam azonban sér­tődötten kikérte magának, hogy akár egy fillért is fizessen kártalaní­tásképpen Pusomának, mondván, ő volt a hibás, mert neki felróhatóan okot adott arra, hogy rá terelődjék a gyanú. Tehát a hatóság megtévesz­tésére törekedett. — No és mi történt valójában? Csupán az emlékek felfrissítése vé­gettkérdem. — Valójában Dénes lett megté­vesztés áldozata! Előzetes letartóz­tatásának sokadik hónapjában egy zárkatársa írásbeli beismerő nyilat­kozatot csalt ki tőle azzal a hamis ürüggyel, hogy azt egy jó ügyvédnek juttatja el. Ezt a papírt „természete­sen” — megszegve az ígéretét — a rendőröknek adta át, remélve, hogy így javíthat a saját helyzetén. Az ilyen justismordokhoz vezető leg­nagyobb hiba szerintem az a még a Horthy-érából örökölt rendőri- csendőri szemlélet, miszerint a leg­főbb bizonyíték a gyanúsított beis­merő vallomása. Egyszerűbb dolog félrevezetéssel, pár pofonnal, rúgás­sal, fenyegetőzés­sel egy félnótást be­ismerésre késztet­ni, mint egy lakást felporszívózni, a porzsákban lévő anyagot apróléko­san heteken át mikroszkóppal vizslami. Gondos adatgyűjtés helyett könnyebb kedvez­ményekkel ellá­tott, illetve meg­zsarolt, megfélem­lített vamzereket a fogdán beiittetni a tetteseknek véltek mellé, hogy még az álmaikat is megfigyeljék. Ha hiszi, ha nem az olvasó, még Pusoma kifürkészett álmai is nagy szerepet játszottak a gyanú ráterelődésében! A dráma megírásakor az vezetett: ha már a Magyar Állam nem tette meg, én va­lamiféle igazságot szolgáltassak az életének a meghurcoltatás miatt vé­gül önkezével véget vető Pusoma Dé­nes emlékének. S persze, hogy a tör­ténet tanulságul, okulásul szolgál­jon a fiatalabb jogásznemzedék­nek, s nem utolsósorban a törvény­hozóknak is. Érdemes lenne elgon­dolkozniuk azon, vajon a mai sza­bályozás mellett érvényesül-e itt­hon a védelemhez fűződő jog alkot­mányos alapelve? Nem kéne-e a ki­rendelt védői intézményt gyökere­sen megváltoztatni? Mondjuk úgy, hogy például ne a nyomozó válasz- sza ki a védőt az igen szerény ké­pességűek vagy a haverjai közül, aki egyébként is csak akkor tesz ele­get a kirendelésben foglalt köteles­ségeinek, ha a védence külön is jat­tól neki. — Mondhatjuk, hogy a dráma­beli helyszínek többszintes színpa­di elhelyezésével, a főhős álmainak visszatérő megjelenítésével, a kü­lönböző idősíkok alkalmazásával, a naturális stílus szabadjára enge­désével, a rendőri gonoszkodások, az agyafúrt jogászi mesterkedések, a fogva tartás valósághű ábrázolá­sával a honi büntetőeljárás metó­dusokkal szemben megfogalma­zott védőbeszéde a dráma? — Annyiban, hogy ez a darab egy ártatlanul elítélt roma melletti védő­beszéd. Olyan cigányé, aki rövid éle­tét elképesztő fizikai és szellemi nyomorban élte le faluszéli rozoga putrijában. Neki nem adatott meg a normális létezés lehetősége. Jöttek- mentek a feje fölött a „humánus”, „emberközpontú” rendszerek, de az ő és a hozzá hasonlók gondját egyetlen hatalom, párt sem volt haj­landó nyíltan vállalni, megoldani. Nem volt pénze ügyvédre, a kiren­delt kollégának pedig akadtak az ő védelménél fontosabb dolgai is. Ilyen értelemben azonban ez az írás egyúttal vádbeszéd is! A hazai jog- gyakorlatban meglévő „rendőri go­noszkodások” és „agyafúrt jogászi mesterkedések” elleni vádbeszéd. — Nem tartasz-e attól a vádtól, hogy a drámaírói félülemelkedett- séget jelentősen gátolja a szerző el­járásbeli fáradozásait ismerve egyébként érthető - ügyvédi — el­fogultság? — Elképzelhető, hogy tényleg hiányzik belőlem a kellő mérvű felülemelkedettség. A drámát igenis indulatból írtam! Azt sem tagadom, hogy elfogult voltam a főhősömmel szemben. De úgy vé­lem, nem is lehet tragikus emberi sorsokról emberi érzelmek nélkül írni, miként azokról olvasni, azo­kat előadni, nézni sem. Ám ez, úgy gondolom, nem akadályozott abban, hogy a valóságot próbál­jam papírra vetni.-A kitűnő jellemrajzok, az élet­hű helyzetábíázolás miatt a ma gukm ismerők személyiségi jogi kérdéseket is felvethetnek. Bekal- kuláltade mindezt a dráma közzé­tételekor? (Folytatás a 8. oldalon) Amit a műről tudni kell A dokumentumdráma tizenhat színből áll. A helyszínek a színpadi elhelyezés alapján: alul a megfigyelőszoba, a kétszemélyes zárka, a kihallgatóhelyiség és a négyszemélyes zárka, felül a tárgyalóterem. Több idősíkban játszód­nak a jelenetek, köztük szerepelnek a főhős, Pusoma Dénes álombéli látomásai is. A szerep­lők Dénes mellett zárkatársak, más fogvatartot- tak, fogdaőrök, rendőrnyomozók, az igazság­szolgáltatás eljárásbeli résztvevői, Dénes hoz­zátartozói, ivádi emberek, mint tanúk.

Next

/
Thumbnails
Contents