Heves Megyei Hírlap, 2003. február (14. évfolyam, 27-50. szám)

2003-02-15 / 39. szám

11. OLDAL * I 2003. Február 15., szombat • Nehezen jött össze ez a találko­zás. A falut körbefogta, majd vas­tag lepellel terítette be a tél, László Ferenc is csak úgy tudott beenged­ni a portájára, hogy előzőleg a ka­putól a lakás ajtajáig keskeny utat vágott a térdig érő hóban. Az abla­kon át szemléljük, hogy a mély, puha csendben seregnyi madár csipegeti a deres fa ágain fejjel le­felé lógó napraforgótányérokat.- Olvastam valahol - fordul fe­lém az idős, nyolcvannegyedik évében járó karácsondi férfi -, hogy ha egy öregember meghal, az olyan, mintha egy nagy könyv­tár égne le. A bölcs mondás kapcsán villan az eszembe: hányszor, de hány­szor hallottam már emlegetni, hogy minden ember élete kész re­gény. Van, akinek egyetlen kötet­be belefér az élettörténete, másé egy könyvtárnyit is kitenne.- Leégés előtt szeretnék vala­mennyit megmenteni belőle - in­dokolja levelét, amiben erre a ta­lálkozóra kért. - Nem mindennapi eset történt meg velem a háború alatt. Magamnak leírtam már, de eddig még senkinek sem beszél­tem róla, ha elmesélem, kiderül majd, hogy miért nem... * Az egri érseki tanítóképzőben 1939-ben végzett ifjú nem sokáig élvezhette a gyerekek zsivaját, mert egy esztendőre rá kétéves ka­tonai szolgálatra hívták be Maros- vásárhelyre. Amikor 1942-ben végre kibújhatott volna a mundér­ból, mint rangelső hadapród őr­mestert, visszatartották kiképző­nek.- Az erdélyi hadtest 23. határ­vadász zászlóaljában lovas tüzér­ként szolgáltam - kezd bele a tör­ténetbe a nyugdíjas tanárember. - A hegyi ágyúsoktól karpaszomá- nyos zászlósként kerültem tarta­lék állományba. A katonaviseltek sorsa meglehe­tősen bizonytalan volt abban az időben, így aztán nem is érte várat­lanul, amikor 1944-ben SAS- behívót kapott. Egyet a jászszen- tandrási szülői házba, egyet pedig Tamabodra, ahol éppen tanított.- Megint csak Marosvásárhelyen kerültem nyeregbe - teszi elém a megfakult fényképet, amelyen ked­ves lovát, Bikficet üli meg délce­gen. - Beosztásom szerint Mihályi Gyula főhadnagy, ütegparancsnok első tisztje lettem, s annyi más mel­lett a lőelemek megoldása volt a fel­adatom. A harci helyzet alakulása nyo­mán - kisebb-nagyobb bevetések, embert próbáló menetelések után - egészen a Kárpátok keleti részén fekvő Bélborig jutottak el, ahonnan az oroszok előrenyomulása miatt megkezdődött a tervszerű vissza­hegyi falucskából látni lehetett a Jungfrau ködlő csúcsait, ezt a szép­séges látványt csak a közelben dör­gő ágyúk zavarták meg. Három napja állomásoztak már ott, amikor váratlanul sorakozót rendeltek el a tisztek és a tiszthe­lyettesek számára. Mint kiderült, ütegparancsnokuk éppen akkor tért vissza a 9. Magyar Hadtest pa­rancsnokságáról.- Azzal állt elénk, hogy a hábo­rút elveszítettük. A köröttünk még harcban álló német csapatok meg­adták magukat, nekünk is ezt kell hát tennünk. A kezemben lévő le­velet feletteseink az amerikai had­testparancsnokságnak címezték, s angol nyelven az áll benne, mond­ta, hogy letesszük a fegyvert előt­tük. A borítékot lobogtató főhadna­gyot nyolcán állták körül, s vala­...És ma kedves számítógépe előtt. Visszaemlékezéseit írja... A SZERZŐ FELV. vonulás. Végül Felső-Ausztrián át jutottak el Németországba.- Münchentől mintegy negyven kilométerre húzódott az arcvonal - térkép híján a levegőbe rajzolja a lövészárkok kacskaringóját. - A kis mennyien tudták, hogy mi követ­kezik ezután.- Ki vállalkozik az urak közül arra, hogy valamilyen módon el­juttassa a címzetthez? - hangzott fel a kérdés. Néma csénd telepe­dett a társaságra, min­denki tisztában volt a feladat veszélyességé­vel. - Nos, nincs jelent­kező!- Én elviszem, főhad­nagy úr!- Tessék, itt a levél fordult a jelentkezőhöz a pa­rancsnok. - Sok sikert, zászlós úr, vigyázzon magára. Remé­lem, találkozunk még. És László Ferenc számára megkezdődött a nagy kaland. A fiatal katona gyalog vágott neki az ismeretlennek. Amint balla­gott lefelé a völgybe vezető úton, rémülten kapott a derékszíjához, a pisztolytáskában ott lapult a kis Frommer. Ezzel mégsem mehe­tek „békét kötni”, gondolta magá­ban, s ha nehéz szívvel is, gyorsan megvált a fegyvertől.- Odalenn tíz-tizenöt ház állt az út mellett, ablakukban hatalmas fehér lepedő lógott. A téren ötös sorokban mintegy három-négy­száz német katona várakozott a sorsára. Egyik-másik nyomban a magasba emelte a kezét, amikor a fogvatartóik közelebb léptek. Attól tartottam, hogy engem is őrizetbe vesznek, már csak azért is, mert számukra teljesen idegen egyenru­hában voltam,^de a kutya sem tö­rődött velem. Őket csak a németek érdekelték. A felbátorodott „parlamenter” ekkor kinézett magának egy tiszt­nek látszó katonát, odaült elé, tisztelgett és a kezébe nyomta a le­velet. Az amerikai kérdezett vala­mit, de mivel nem értették egy­mást, intett, hogy kövesse. Felül­tették egy dzsip vezetője mellé, két fegyveres a háta mögé telepedett, s mielőtt útnak indultak volna, a nyomaték kedvéért - jelezve, hogy innentől komollyá vált a helyzet - egy golyószóró-sorozatot eresztet­ték a feje fölé. Marosvásárhely, 1942. Bikfic nyergében...- Vagy húsz kilométert mehet­tünk, amikor egy nagy gazdaház elé kanyarodott az autó, s máris egy idős, aranylevelekkel díszített sapkás tiszt előtt találtam magam. A parancsnok feltépte, majd elol­vasta a levelet, s nyomban tolmá­csot hívatott. Németül próbáltunk szót érteni, ami elég nehezen ment, mert az amerikai olyan ke­gyetlen akcentussal beszélte a nyelvet, hogy alig értettem vala­mit. Ezt követően felgyorsultak az események. A magyar zászlóst egy hasonló korú amerikai tiszt vette át, s mutogatva arra kérte, hogy ka­lauzolja dzsipjüket a csapatához. Alkonyodon, amikor beértek a he­gyi faluba, ahol - a főhadnagyunk­kal váltott néhány mondat után - a két amerikai felsorakoztatta a szá­zadot. Puskáinkat kiüríttették, gú­lába rakatták, majd miután a sofőr benzint locsolt rájuk, meggyújtot­ták őket.- Amint ez megtörtént, az ame­rikai tiszt bejelentette, hogy szá­munkra véget ért a háború. S hogy ez eléggé egyértelmű legyen, az au­tóból elővettek négy-öt üveg jóféle röviditalt, és mindenkit megkínál­tak egy-egy kupicával. Nekem, mint „régi ismerősének”, még né­hány szál cigarettát is adott. Hát, nem hiszem - teszi hozzá az idős ember -, hogy ilyen békés és barát­ságos fegyverletétel volt még egy abban a háborúban... * A jó fél évszázaddal ezelőtti his­tória ezzel azonban még nem feje­ződött be. Az erdélyi hadtest kato­nái - akik nem akarták orosz kézre adni magukat - német földön ame­rikai hadifogságba kerültek. A munkaszolgálatból László Ferenc­nek egy óvatlan pillanatban sike­rült megszöknie, s kalandos körül­mények között hazajönnie. De ez már egy másik történet... SZILVÁS ISTVÁN A zászlós úr fegyverletétele * 4* Alábbi történetünk valóságos ténye­ken alapszik. Az itt bemutatott és használt csillagászati árak nem a képzelet és nem valamelyik nyugat­európai szaklap termékei. Miként a szereplők sem. Legfeljebb olyan kép­zeletbelinek tűnik... Első etűd: Az előzmény Az Átlagpolgár örökölt. Önmagában már ez sem volt egy egyszerű ügylet: hir- detgetni, vevőkkel tárgyalni, alkudozni, minden este készenlétben állni egy újabb érdeklődő reményében... Átlagpolgárnak és családjának már ez is sok gondot oko­zott. Aztán egy nap, amikor már nem is remélték, késő ősszel, megérkezett a sze­rencse. A szerencsét úgy hívták: Komoly vevő. Olyan, aki nem százszázalékos banki hitelből, vagy esetleg a későbbi la­kásépítőkből kívánta kifizetni a telek árát. Hanem amolyan rég látott, klasszi­kus: önmaga fizetett, önmaga telkéért. Átlagpolgár örült is meg nem is a pén­zének. Eddig egész életében minden fil­lérért megdolgozott, minden spórolt fo­rintnak örült. Kacérkodott hát a gondo­lattal: beteszi pénzét a bankba, s annak kamataiból öreg napjaiban egy kicsit job­ban élhet. Igen ám, de Átlagpolgár fejé­ben megfogant a később sok idegességet okozó gondolat. Mégiscsak kellene egy kicsi lakást nézni ebből a pénzből. Ha ugyanis az ingatlan-eladásból származó összeget ingatlan vásárlásába fekteti, job­ban jár. S innentől elkezdődött a szembe­sülés a valósággal. Második etűd: Az első lakás Átlagpolgárék pénzükhöz mért lakást kezdtek keresni. Sőt, a kezdeti lelkesedés reményében még azt is megkockáztat­ták, hogy egy kicsit túlterjeszkedjenek, így bukkantak rá egy negyedik emeleti 52 négyzetméteresre, amelynek ára roppant kedvezőnek tűnt: 6,6 millió forint. Telefon, időpont-egyeztetés, néhány perc várakozás a hidegben, majd hosszú kocogás a lépcsőn, hogy a látvány a sze­mük elé táruljon. S hogy mit láttak eny- nyi pénzért? Egy éppen csak lakásnak nevezhető, tető alatti két szobát, ame­lyet éppen albérlők laknak, akik „akár Lakáskeresés, hét etűdben huszonnégy óra alatt is eltűnnek”. S hogy mi maradna utánuk? Nem.részle- tezzük. Legyen elég annyi, hogy több­hetes munka, amelynek során lehordják a meztelenre vetkőztetett lakás romjait, hogy később ugyanennyi lépcsőzéssel egy új lakáshoz szükséges valamennyi építőanyagot fel lehessen ugyanoda hor­dani. Hogy beázik? Hogy nincs erkélye? Hogy még a nyílászárók is cserére szo­rulnak? Ne kekeckedjünk. Ez alkalmi vétel. Vagyis, ha a meztelen igazságot nézzük, akkor ennyi pénzért itt négy fa­lat lehetne kapni. Harmadik etűd: A remény Átlagpolgárék úgy döntöttek: túllőnek a célon. Nem keresnek pénzüknek meg­felelő lakást, majd csak hozzájutnak va­lahogy a hitelhez, inkább a jó állapotra törekszenek. így bukkantak rá egy máso­dik emeleti, erkélyes, jó helyen lévő tégla­épületre. Az izgalom a tetőfokára hágott. Igaz, ezért már 7,9 milliót kértek volna, de hát ha nem kell építőanyag, azon sok pénz megspórolható. A lépcsőház tiszta, a második emelet sem magas. A lakást felújítottként hirdették, tegyük hozzá, az nem az idén történt. Mesterrel vissza a lakásba, azonnali kalkuláció. Csak ezután jött a hideg zu­hany: a menyasszonynak bizony farka van. Mert hát a fürdőszoba és a konyha cserére szorul, a szobákat festeni kell. Az árból pedig alkudni nem lehet. Az ugyan­is fix. Átlagpolgárék számoltak: másfél mil­lió ráfordítás, s akkor 9,4 millióért már van is lakás. Csakhogy: ez 56 négyzetmé­terért kicsit sok. Aztán újra számoltak: mit, honnan és hogyan lehet felvenni? Negyedik etűd: Reménytelen támogatás Átlagpolgárék hallottak arról a lehető­ségről, miszerint az első lakáshoz jutókat a város támogatja. Le is csaptak rá. Egye­dülállóknál fél-, míg családosoknál egy­millió forint igényelhető, kamatmentes és vissza nem térítendő támogatás for­májában. Ám egy kis baj itt is adó­dott. Azt, hogy vé­gül is mennyit ítél­nek meg, csak az elbírálás után tud­ni. Arra néhány hó­napot várni kell. A kérelem beadásá­hoz szerződéssel kell rendelkezni, ami természetesen csatolandó. (Igen ám, de hogy kös­sön szerződést, ha abban nem tudja rögzíteni, mikor fi­zet és mennyit az eladónak? Ráadá­sul a bankok fenn­tartják a jogot, hogy utolsónak fi­zessék a kért köl­csönt, vagyis csak az első lakáshoz ju­tóknak szóló támo­gatás utalása után.) De ennyi bizonyta­lansági tényező után hogy kössön szer­ződést felelősséggel az ember? Ötödik etűd: Start! Sorban állás reggel a boltban: „Csak a legfrissebb hirdetőújságot szeretném!” Átlagpolgár kinyitja, és nem hisz a sze­mének: Lajosvárosi 58 négyzetméteres la­kás 7,4 millióért eladó. Futás az idővel a méteres hóban: jaj, csak el ne vigyék! Öt­hat telefon után minden és mindenki a helyszínre szervezhető, s már nyílik is a lakás ajtaja. A látvány leírhatatlan. A tö­kéletes rom. A tökéletes tökéletlenség. Ma­gyarázat azonnal van: felújítani az albér­lők után nem érdemes, mert úgyis min­denki a saját ízlésének megfelelően akar­ja azt rendbe tenni. Na de azért a szemét csak kihordható? — méltatlankodik az Át­lagpolgár, de már szóvá se teszi, hanem rohan ismét a Mesterért, aki majd csak felbecsüli, mibe kerül ennek a rendbeho­zatala. A Mester mér, kopogtat, járkál, s kalkulál: a végösszeg - persze, ha Átlag­polgár megelégszik mindenből a legsze­rényebbel - kétmillió forint. Mi kerül itt ennyibe? Aztán lassan megtudja: komp­lett vízvezeték, fűtésrendszer, világítás, fürdőszoba, konyha, nyílászáró, erkély­üveg, mindezzel együtt jár egy kis falbon­tás, bejárati ajtó. A mester tényleg szoli­dan számolt. Átlagpolgár próbálkozik: az eladó talán belátja, hogy icipicit csak en­gedni kellene. Ám nem. Az ár kötött. Ha most nem kell, majd később akad rá ve­vő, persze, akkor már nem ennyiért. Átlagpolgár immár nagyon dühös. Most újra gondolkodik: talán mégis jobb lenne egy jó állapotú. Ilyet néz. Harminc­hat négyzetméter, tetőtér, egyetlen egye­nes fala nincs. Nem a kőművesek rontot­ták el, a tetőszerkezet miatt csapottak a falak. Kellemes kis bungaló, de hát egy szekrénysor sem helyezhető el benne, a konyha csak főzőfülke, a hálófülkében pedig nem érdemes felriadni, mert az ember könnyen beveri a fejét a mennye­zetbe. Az utolsó ár: 7,3 millió. Hatodik etűd: A düh Átlagpolgár újra gondol egyet. Na, eb­ből elég. Akkor jöjjön a kölcsön, legyen akár milliós nagyságrendű is. Ha ez a boldogsághoz vezető út, akkor kockáz­tassuk meg néhány millió banki hitellel kipótolva. Az Átlagpolgár újra jó, szép, kényel­mes lakást keres. Van is. 8,35 millióért, harmadik emeleti, gázos. Bánja már a fe­ne. Á vevő alkudozik, kerek százezret, ám az eladó vár. Talán lesz jobb is. Átlag­polgár már nem reménykedik a szeren­csében. És jól is teszi. Mert másnap hívja az eladó, jött valaki, aki nem hogy alku­dott, de még rá is ajánlott1. A vevő nem hisz a fülének. Itt nem alkudoznak, ha­nem ráajánlanak? Később felvilágosítják: most bizony sokan vásárolnak lakást, s aki beleszeret egy épületbe, az biztosra megy. Ekkor már „rémtörténeteket” is mesélnek neki. Például olyat, hogy van vevő, aki eleve úgy megy lakást nézni, hogy egymillió a zsebében, és már adja is a foglalót. Átlagpolgár hitetlenkedik: és ki sem kérik a tulajdoni lapot? Nem - hangzik a válasz. Átlagpolgárnak már semmi sem drága, eszét vesztve rohangál: itt egy lakás, ott egy másik, amott a harmadik, a negyedi­ket befektetésnek kínálják, az ötödik már elkelt egy fél órája... i Hetedik etűd: A befejezés Átlagpolgár kimerültén fekszik az ágyán és piheg. Aztán megszólal benne egy hang: ennek egyszer csak vége lesz. Előrejelzések szerint az unióhoz csatla­kozó országban főként a vidéki házak lesznek kelendők a Nyugatról ide érkező vásárlók szemében. Nyugati társasház­ból keletebbi társasba ők sem költöznek. A banki kamatok előbb-utóbb úgyis meg­indulnak felfelé. S idővel csak normalizá­lódik a helyzet a lakáspiacon. Átlagpolgár úgy dönt: nem ül fel a tö­meghisztériának. Ehelyett nosztalgiázik. Elmereng a régi szép időkön, hogy mi­lyen jó is volt, amikor elegendőnek bizo­nyult a városi tanács listájára felkerülni, s idővel csak megérkezett az a szép kétszo­bás panel... SZÚROM! RITA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents