Heves Megyei Hírlap, 2002. december (13. évfolyam, 280-305. szám)
2002-12-24 / 299. szám
12. OLDAL így éltünk és ünnepeltünk mi, Heves megyeiek Felülfizetés nincs 1902. december 10.: Karácsonyváró publicisztika és magát megnevezni nem akaró újságíró tollából: „Néhányszor alszunk összevissza, s a karácsony itt van megint. A betlehemi csillag fénye ugyan még nem gyulladt ki, de melegét érezzük már, ahogy be- sugárzik a lelkűnkbe. Sejtelmek suhannak szívünkbe, s valami A boldog békeidők hangulata és melegsége süt át ma is az 1902. decemberében kiadott Egri Újság hasábjain. Ki gondolta volna akkor, hogy a Monarchia nyújtotta biztonságnak hamarosan vége szakad, s két világégéssel kell szembenézni az egri földműveseknek és iparosoknak. 1902 a bizakodás éve volt. És persze az apró emberi tragédiáké. De nézzük, mi is hozta lázba az akkori olvasót. 27.-i teaestet”, amelyet a Kaszinóba hirdetnek meg. A belépő egy korona. Ám az izraelita nők - adják közre az Egri Újságban - „fe- lülfizetést nem fogadnak el", mimagasztos hangulat ébredez benne. Karácsony hangulata ez, amely, még nem érkezett el, mégis halljuk már békességhozó angyalának szárnya suhogását. Drága áruházak pompás kirakatából, szegény szatócsboltok ablakán keresztül a szeretet napjának poé- zise ragyog ki ránk, s a virágok piaczán karácsony tűlevelű zöld fája illatozik mát. A nagy ünnep hirdetői ezek mind. Karácsony felé járunk. Hangulata lelkűnkbe hullott, elérkeztét várva-várjuk. És jól esik tudnunk, hogy immár nem soká várat magára.” A publicista ünnepváró hangulatától függetlenül azért zajlik a megszokott élet Egerben. Á magyar királyi miniszterelnök anyakönyvi kinevezést ad át Pélyen Schworbauer Béla jegyzőnek és a pétervásári kerületben Nedics Mihály jegyzőgyakornoknak. A szellemüket edző ráérőket a ciszterci rend főgimnáziumába várják, ahol Kassuba Domokos perjel Irodalmi diszkrádó címmel tart előadást. Közben ülésezik az Agrártakarékpénztár elnöksége is, ahol a tagok 2000 koronát szavaztak meg az önálló egri színház felépítésére. Az izraelita nőegylet pedig már szervezi a „deczember vei a céljuk az, hogy mindenki jól érezze magát. Fertálymesterek vacsorája A városban azonban nem mindenki ilyen becsületes. Egy újságíró épp a fertálymesterek mentalitása miatt teszi közzé zsörtölődé- seit. „Régi rossz szokás Egerben a fertálymesterek tétele és letétele. Azért mondjuk rossz szokásnak, mert ennek az aktusnak semmi egyéb jelentősége nincs, mint jogczím az eszem-iszomra. A vagyonos fertálymester köteles vacsorát adni, a szegényebbeket ez anyagi romlásba dönti. ” A szociális érzékenység azonban nem minden zsurnalisztára jellemző. Egy másik tollforgató azzal szegi kedvét az egrieknek, hogy bizony pótadót vetnek ki. A hétköznapok történései között bizony előfordultak tragédiák is. Itt van például özv. Makkos Émánné esete, aki látogatóba érkezett Gyöngyösre fiával együtt. Ám a sötét és veszélyes utcán tragédia érte. A Mérges-patak töltéséről belezuhant a vízbe, s holtan találták. A fia később úgy nyilatkozik: „egy ismeretlen alak megtámadta őt és úgy főbe ütötte, hogy eszméletlenül zuhant alá a patak medrébe.” Anya és fia tragédiáját csak a fiú élte túl. Ugyancsak rosszul végződött Tóth János 21 éves közhuszár esete, aki élet- untságból a vonat alá vetette magát. „A vonat kerekei a szó szoros értelmében ösz- szeroncsolták a fiatalembert” - akit később a katonai kórházból vittek ki a temetőbe. De maradjunk még Gyöngyösön. A december talán leg- mókásabb és legszomorúbb bűntényét Mátrafüreden követik el. Zai Antal azt hitte, megtalálta a híres Savanyú Józsi betyárvezért, ezért agyonütötte a kiszemelt férfit. Később kiderül, hogy egy Savanyú József nevű békés, csizmadiát sújtott haragja... A törvénykezés ezúttal nem mér szigorúan: bizonyíték hiányában felmentik a vehemens igazságszolgáltatót. Nem elnézőek azonban a bírák Tajti Jakabbal, aki megromlott házasságban élt Varri Katalinnal. A szerencsétlen asszonyt ütötte-verte, aki többször kért menedéket szüleinél. Azok megelégelték Jakab viselkedését és felmondták Tajtiért a kezességet. Több se kellett a férfinak: fegyverrel támadt rá apósa lakásában feleségére és mellbe lőtte az asz- szonyt. „Varri Kati szörnyű sebével egy hónapig kínlódott és elhunyt”. A gyilkos férjet nyolc évi fegyházra ítélik. S még egy tragikus karácsony előtti hír: „Az apci kőbányában robbantani akartak, de a robbanás nem következett be. Bóta János 25 éves kőfejtő türelmét vesztve odament a dinamitfészekhez és belenyúlt. Vesztére, mert a dinamitfészek ebben a pillanatban felrobbant, s a boldogtalan ember mindkét kezét leszakította, arczát összeégette, s a szemeit is kiégette.” Lefagyott fülek, orrok Ennyi szörnyűség után egy humoros intés, amely ma is megállná a helyét. „A fiatalember már hat hét óta makacs köhögéssel vesződött. Egyszer csak elmaradt a kártyaasztal mellől. Barátai később értesültek róla, hogy tüdővész szanatóriumba került. így járnak mindazok, akik nem törődnek légzőszervük hurutaival”. Az emberi lét kisebb-nagyobb bajai mellett az élet azonban a megszokott rendjén halad. A Schicht szarvasos vagy kulcs jegyes szappant kínál, Komád János pedig valódi ezüst érem órát árul 5,25 forintért. S aki még a zord időjátás ellenére is a mező- gazdaságon töri a fejét, az Deutsch Gyula heremagkiviteli nagykereskedésének kínálatában tallózhat. Aztán egyre inkább közeledik a karácsony. A magyar királyi posta és távirdaigazgatóság már akkor sem bírt a küldemények nagyságával, ezért a december 18.-i Egri Újságban felhívást tesznek közzé,-hogyan csomagolják és címkézzék helyesen a küldeÜdvöziet Egerből. ményeket. Húsárunál, szalonnánál például kötelezővé teszik a részletezést, amely a fogyasztási adó kivetése miatt elengedhetetlen. A küldeményeket ezen a télen nem fenyegeti a romlás veszélye: az idő ugyanis hidegre fordul, olyannyim, hogy Egerben megnövekszik a lefagyott fülek és orrok száma. Állítólag egy kocsis a vásártéren megfagyott. Később cáfolják a hírt, miszerint a férfit szívszélhű- dés ölte meg. Azután az egriek azt is tudni vélik, hogy egy tejhordó gyerek és egy katona is megfagyott. Az újság cáfol: a mindentudók tévedlek. Az ünnep hangulatára ebben az évben az Egri Újságban egyedül Kemény Lipót karácsonyi hirdetése emlékeztet. Az ügyes kereskedő a következőképpen hirdeti portékáját: „Van szerencsém a nagyérdemű közönségnek becses tudomására hozni, hogy tetemesen kibővített üzletemben a játékárut is nagy mennyiségben és legdúsabb mennyiségben berendeztem és arra a karácsonyi vásárt megnyitottam. Minthogy sikerült ezen áruczikkeket a legelső kül- és belföldi árusoktól beszereznem, abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy a gyári árak mellett választás tekintetében minden igénynek megfelelhetek.”. S a tehetősebbeknek minden bizonnyal kerül a karácsonyfája alá karmantyú, szőrme, boa, klót kötény és kézimunka — Kemény Lipót boltjából. A szegényebbeknek pedig marad a meghitt családi ünnep, amelyhez - milyen keveset is változott azóta a világ - az Egri Újság egy ünnepi magazint kínált. SZUROMI RITA SM nnyi év után ismét ott állt azon jr“|| a vasútállomáson, ahonnan el- »JL 1L» indult. Csendes, ritka eső szálazott. Egészen kicsinek, kopottnak és jelentéktelennek tűnt most az az épület. Ahogy egészen kopottnak, kicsinek és jelentéktelennek érezte magát, ugyanúgy, mint akkor, ahogy nekivágott. Épp olyan állomásnak tűnt, amelyből száz meg száz akad még, ahonnan elindulni szoktak az emberek, fölszállnak egy vonatra, elutaznak, hogy sose térjenek visz- sza többé. Az elindulás és nem a megérkezés, a boldog viszontlátás állomása volt az, ami előtt állt. Minden elmozdult, csálénak tűnt az elferdült időben és térben. Gyermekkorának méltóságteljes és magabiztos tömbje helyett reszketeg, öreg házőrzőként sompolygott elő a telek végéről az állomás, mint aki nem is a viszontlátásnak, hanem saját örömének örül inkább, az idegpályák, a zsigerek bejáratott jóleső reflexének. Lassan végigsétált a peronon. Izgatott, feldobott és felszínes volt. Úgy érezte, hogy most mindent meg tudna tenni, mindenhez volna elég ereje és bátorsága, bármihez, amire korábban nem volt vagy amivel nem bírt. Pedig általában alig volt valamihez is elég ereje. Pillantásával szemérmetlenül, fürkészve túrt bele minden szembejövő arcba. Többnyire döbbent csodálkozás volt a válasz. Már a vonaton se tudott nyugton maradni, a két friss lapot, amit elinduláskor a hoszszú útra vett, ki se nyitotta. Maga se tudta, miért, helyette inkább hol felfűtött mámorban, hol lehangolt közönnyel bámult kifelé az ablakon. Nézte az elrohanó földeket és a sínek mellett várakozókat. A várakozás az jó, gondolta egy csecsemő derűjével. Á várakozásban minden lehetőség nyitott, várakozni fölkészülés, készenlét, várakozni annyi, mint a szabadságot korlátáival együtt magunkévá tenni. A kupéban, amiben utazott, hárman ültek. Egy sötét öltönyös középkorú férfi, aki gépelt ívpapirosokat olvasott az egész utazás alatt, akár valami titkos, okkult kör tagja, újabb és újabb íveket húzva ki fekete bőrtáskájából. Lehetett akár disz- szertációját védő egyetemi tanár, bírósági végrehajtó, temetésrendező, szigorú, ajakbiggyesztő kiadói lektor is. Vagy hírhedt házasságszédelgő, aki után a kétségbeesett düh és a kifosztott szenvedély felindulásától lázas, esetleg a csendes beÉrkezési oldal letörődésbe hullott nőalakok nyúlnak minden állomáson. Majdnem szemben egy fiatal nő ült. Alakjára feszülő trikóban, térdig érő szoknyában. Az illőnél kissé szemtelenebbül mérte végig a csinos lábakat és az alig festett, nyílt arcot. Meglepődött, mikor csapongó érdeklődése viszonosságának csalhatatlan tényéről értesült. Jólesően borzongatta meg ez az apró koketéria. Nem kételkedem a józan ítélőképességükben, de szerintem ez a házszám kissé ferdén áll, és akkor még nagyon finoman fejeztem ki magam, fordult elindulás előtt egy ismeretlen kapualjban beszélgető két vadidegen ember felé. Azok szótlanul rábámultak, aztán bementek a házba. Tehát, napnál világosabb, már idefelé is szúrta a szemét a valami ferde- ség. Ingerelte és izgatta minden, akár a legapróbb rendellenesség. Alig várta, hogy beforduljon a következő sarkon, különben lehet, hogy nem tudta volna türtőztetni magát, hogy oda ne lépjen az előtte haladó anyához, mivel a kocsiban ülő gyermek fejére félig húzott sapka egyik fülét szabadon hagyta. Az utazás öntudatlan emlékképek dinamóját indította meg. Egy szűk, de vakítóan világos résen át szivárgott be fény, és az áramló örvény beszippantotta és kivetette, mint egy válogatós cethal. Két dolog maradt meg az emlékezetében arról a vajsárga nyári délutánról. Az öregember apró forradásokkal telehintett barna tarkója, meg a rókalány, ahogy ott fekszik a lába előtt, sötétbarna vércsep- pek közt, a kocsi padlóján. A cseppek szélei felkapták a port, és olyanok voltak, mint a rozsdás matt gyöngyszemek. Az a barnás szőrcsomó néhány perce még az erdő része volt, úgy, ahogy most a kocsi része, úgy, ahogy mindannyian együtt az út részei. Most itt topogott a váróterem hideg otthonosságában. És nem mert elindulni. Aztán arra gondolt, mi várja majd a városban. A hosszú, egyenes fasor után, ha megvan még, ami mellett bemegy. A keretben élő nagyon nagy ember, a trombitás gyerekpásztor, a motoros illemtanár vagy az oszlopkerülő kedves gyengeelméjű. De hát mit keresek én itt, villant elébe. Úgy érezte, időtlen távolba, megfoghatatlan messzeségbe vész a város, az a város, ahonnan elindult és ahová épp most megérkezett. Vagy ahonnan el se indult soha. És meg se érkezett még. 0 1 dalépett a jegyváltó ablakhoz, és megtudakolta, mikor indul a legközelebbi vonat. Leült a padra, kiteregette és a térdére rakta az újságokat. Nem olvasött, csak nézte a szemközti fal repedéseinek aggasztóan kusza és makacsul ferde vonalait. De hát minden rendben volt. Belül legalábbis minden. . . KOVÁCS JÁNOS
