Heves Megyei Hírlap, 2002. november (13. évfolyam, 255-279. szám)

2002-11-09 / 261. szám

2002. November 9., szombat Családi dráma a Balogh ” utcában Felvetődött a gyerekekben a kérdés: az én anyám is „bekattanhat egyszer”...? A ház az újhatvani Balogh Ádám utcában olyan, mint a többi Nem hivalkodó, de nem is lerobbant. Mint amilyenben egy háromgyermekes átlagfamília él. Meglehet, ha az udvaron vagy az utcán parkolna a családfő jellegzetes autója, a lát vány valamivel többet elárulna a tulajdonos anyagi körül­ményeiről, netán életviteléről, de e nélkül normális hely­zetben az idegen minden mellékes gondolat nélkül elsé­tálna az épület előtt. Hiszen a leengedett redőny, a falak nem beszélnek. A környék szürke kisvárosi hangulatot áraszt. A szörnyűségről csupán a szerda óta a kapuban világító mécsesek árulkodnak. Előszó helyett irigyeik is. A fiatalasszony állítólag vadászni is járt a férjével, így nincs semmi csodálkozni való azon, ha remekül kezelte a fegyvert.- Semmi rosszat nem tudunk mondani rájuk - jelentik ki bú­csúzóul. - Kívülről nézve jól meg­Fekete lobogó a Baross Gábor I Általános Iskola homlok­zatán Az alábbi sorok szerzője maga is két, a kamaszkorból éppen hogy csak kilépett gyermek édesapja. El­képzelése sincs, nem is lehet arról, hogy egy édesanya miként viszo­nyul az általa világrahozot- takhoz, miként értelmezi és éli meg az ösztön­ből adódó, de annál is minden bizonnyal maga­sabb rendű, sze- retetet. Mindösz- sze azt tudja, apaként hogyan viszonyul az övé­ihez; ám az biz­tos, hogy ennél a kifejezhetetlenül összetett kötelék­nél felemelőbb állapotot elkép­zelni sem tudna, még akkor sem, ha a sors meg­oldhatatlan hely­zet elé állítaná E ákk írása­kor péntek dél­előtt van. A túl­élőkről semmi új a Tabán utcai vadászbolt a történtek óta nem nyitott ki hír. A fenti érzé­sek maximálisan dolgoznak ben­nem, amikor borzongva ütöm le a betűket a klaviatúrán. Átlagemberek Palásthy Tibi bácsival szeren­csém van. A nyugdíjas tanárem­bert évtizedek óta ismerem, talán ennek is köszönhető, hogy fél­szavakból is megértjük egymást. A sors úgy hozta, hogy feleségé­vel, Veca nénivel hosszú ideje a szerencsétlen sorsú família szom­szédságában laknak, a szemük előtt nőtt fel a családfő is.- Ákos ötesztendős lehetett, amikor úgy harminc évvel ezelőtt az utcába költöztek - mondják egymás szavait megerősítve. - Azelőtt a Jászságban éltek, de a fiú már Hatvanban járt általános iskolába. Diákszerelem volt az övék, az érettségit követően ha­marosan egybekeltek Tecával. Tibi bácsiék inkább a nagyszü­lőkkel voltak jóban, de persze a többieket is ismerték. A gyerekek­ről nagyon jó véleményük van, már sorolják is, hogy a lányok, Csilla és Anita énekeltek, népdal- versenyeken léptek fel, a kis Ákoska pedig remekül sportolt. A szüleik imádták őket.- Szépen járatták valamennyit, mindent megadtak nekik. Nem éltek rosszul. Legutóbb, ha jól tu­dom, Görögországban jártak - meséli Veca néni, hozzátéve: a nagyapával a történtek óta még nem beszéltek, hiszen nem sze­retnék a sebeket bolygatni. - Hagyni kell őt, fölösleges keresni. Különben is, azóta semmi moz­gást nem tapasztaltunk náluk. Tibi bácsi hozzáteszi: dolgos csa­ládnak ismerte meg a szomszédait, s tisztelte is őket ezért. Szépen éhek, ezért elképzelhető, hogy akadtak voltak, együtt jártak dolgozni, szerették egymást. A tragédia Az eddigi információk szerint november 5-én, kedden délután a családfő a munkaidő végeztével hazavitte a feleségét, Terikét a sa­ját vállalkozásukban működtetett belvárosi vadászboltból, majd tá­vozott otthonról. A híradások ké­sei üzleti tárgyalásról szólnak. A fiatalasszony feltehetően ellátta a gyerekeket, akik ezt követően le­feküdtek. Később a férfi sms- üzenetet kapott nejétől; ennek tartalmát a híradások bőven tag­lalták - „visszatérek és közétek ál­lok’’ -, aminek alapján városszer­te különféle kombinációk láttak napvilágot. A sutyorgók tudni vél­ték, kinek volt házasságon kívüli kapcsolata és kivel, ami aztán a feltételezések szerint a viszony megromlásához vezethetett. Az éjjeli órákban hazatérő férfit ép ésszel felfoghatatlan látvány fo­gadta. Felesége felöhözve az egyik Zbrojovkát, egy kis kalibe­rű önvédelmi maroklőfegy­vert. A lányok szobájában a felső ágyon feküdt a 14 éves Anita átlőtt koponyával, az alsó szinten pedig a 15 éves nővére, Csilla, fejé­ben három lövedékkel. A külön szobában alvó Ákoskát a tarkóján érte a lövés. A rekonstruált cselek­mény kapcsán valószínűsíthető, hogy Csilla felébredt a vérengzés­re, talán védekezni is próbált, mindhiába. A csodával határos módon öccsével együtt élve kerül­tek ki a vérfürdőből, de mindkettő­jükön azonnali műtétet hajtottak végre, s állapotuk e pillanatban is válságos. Márpedig, ahogy az orvos fo­galmazott: e kifejezésben minden eshetőség benne rejlik. A hglyszínen járt egészségügyi dolgozók egyike szerint az apa látható indulatok nélkül várta az elsődleges helyszíni vizsgálat vé­gét. A rendőrségi közleményből viszont kiderül, hogy csak nehéz­ségek árán sikerült kihallgatni, mivel az eljárás során többször eszméletét vesztette. A gyerekek Az elhunyt Anita iránti gyász jeléül a Baross Gábor Általános Is­kola homlokzatára már szerdán kitűzték a fekete lobogót. Dobos Mária igazgatónő épp fényképeket nézeget, amikor fel­keresem. Legnagyobb bosszúsá­gára egyetlen olyan fotó sem ke­rül elő, amelyik a szerencsétlenül járt gyerekeket ábrázolná.- Pedig nagyon sok készült ró­luk, de szokásom szerint az albu­mot nekiajándékozom a legjobb tanulóknak - magyarázza. Az igazgatónő a korábbi évek­ben tanította Csillát, s mondandó­jából kiérződik, hogy nem a drá­ma nyomán elvárható udvarias­ság mondatja vele a dicsérő sza­vakat. Ahogy Anitáról és Ákoská- ról sem; noha utóbbiak számára nem tartott órákat, jól ismeri, is­merte őket is, hiszen - mint mondja - nem mindennap talál­kozik ilyen fejlett közösségi szel­lemmel megáldott fiatalokkal.- Csilla, mielőtt elkerült tőlünk a gimnáziumba, igazi vezéregyé­niségnek számított társai körében. Rendkívül értelmes volt: a vasútál­lomás bombázásának az évfordu­lóján úgy szavalta a Himnuszt, hogy hosszú időn alapuló szak­Mécsesek és gyertyák a Balogh Ádám utcai ház kapujában A SZERZŐ FELV. mai tapasztalatom ellenére ilyen­re még nem emlékszem... Leg­utóbb a Városi Diákligában is sze­repet vállalt, a húga, Anita pedig itt az iskolában a diákönkormány­zat lelke volt. Nem erős a kifeje­zés: köztiszteletnek örvendtek társaik körében. Ők azok a gyere­kek, akikről el lehet mondani, hogy szépek is, jók is, okosak is. Az igazgatónővel felkeressük Anita osztályát. A kislány helyén mécsesek és virágok. A tanterem­ben síri csend, szomorú és értetlen gyerekábrázatok körös-körül. Törté­nelemóra van, az élet megy tovább. Az épület előtti hirdetőtáblán az iskola élet mozzanatait ábrázoló amatőr fotográfiák. Dobos Máriá­val egy darabig keressük az immár ismerős arcokat, aztán feladjuk. Csilla szeptember óta jár a Bajza József Gimnázium angol tagozatos osztályába. Nagy László igazgató - mintha összebeszéltek volna a „Ba­ross” igazgatónőjével - szuperlatí- vuszokban említi tanítványuk ne­vét. Olyan diák, aki már a szemé­vel jelezte tanárainak, hogy érti, miről van szó - mondja. A direktor arca azonban még inkább elkomorul, amikor a tör­téntek kommunikálása szóba ke­rül. Megemlíti, hogy a tragédiát követően a gyerekek rokonságá­ból felkereste valaki, első kézből tájékoztatást nyújtva a szomorú esetről, amit aztán ő továbbított a diákoknak. A gyerekek körében már ez is döbbenetét okozott, azonban az egyes sajtóhíradások nyomán már-már pánikhangulat alakult ki a diákságon belül.- Volt olyan újság, amelyiknek a munkatársa arról érdeklődött, miként gyászolunk, kitettük-e a fekete zászlót - keseredik el Nagy László. - De könyörgöm, hiszen a kislány meg se halt, mondtam, és letettem a kagylót. Mint később kiderült, a lap in­formációja egy téves, majd rövid időn belül korrigált rendőrségi közlésen alapult. Mindez azonban legfeljebb árnyaltabbá teszi az igazgatónak a tájékoztatás etikai kérdéseiről kialakított véleményét.- Talán a legszomorúbb az - néz maga elé Nagy László -, hogy a tör­téntek következtében a gyerekekben is felmerül a kérdés: „vajon az én anyám is „bekattanhat egyszeri’’... Utószó helyett A családfőt a történtek óta a la­kóhelye közelében szinte senki se látta. Az életben maradt gyerekek állapotáról egyelőre nem tudni újabb részleteket. Péntek dél van. A krónikás már éppen leadná sorait a szerkesztő­nek, amikor újabb hír érkezik: az éjjel betörtek a tragédia helyszíné­re, anyagi javak után kutatva a gyaníthatóan üres lakásban. A tolvaj készpénzt vitt magával. Az első szó, ami üyenkor az em­ber eszébe jut, a kegyeletsértés ki­fejezésnél is erősebb. Mondjuk ki, nem egyéb ez, mint hullagyalázás. Hatvan, 2002. november TARI OTTÓ 11. OLDAL Közös hazában Kérem, a mi kultúrkörünkben az a szokás, hogy evés után - olykor meg bizony közben is - odasza­runk az asztalra. Ez mindennapja­ink része, máig elevenen élő ősi rí­tusunk, önazonosságunk, össze­tartozásunk, ha úgy tetszik, identi­tás-tudatunk és ' kohéziónk alfája és ómegája. így aztán nemes ha­gyományunkat étteremben is gya­koroljuk, ápolandó tradícióinkat. Aki ezt képtelen elfogadni, netán undorodik vagy megbotránkozik, az minimum jogtipró gazember, rasszista, a másságot szöges ba­kanccsal taposó intolerancia-baj­nok. Még akkor is, ha ő ahhoz a többséghez tartozik, amelyik más hagyományokkal bír, magyarán szólva még véletlenül se szarik az asztalra, amelyen egyébként enni szokott. A hasonlat egyrészt nem alkal­mazható megfelelő és elfogadható érvként, másrészt pedig eléggé gusztustalan, illetlen és méltatlan, ráadásul lopott ötlet, de mégis vál­lalható. Ha másért nem, hát azért, mert - ellentétben a szemérmes, ámde nagy ívű tudományos bűbájoskodással - alighanem ala­posan meghökkenti az Olvasót, s talán még arra is sarkallja, hogy to­vább kövesse, vajon mi sül íti eb­ből. (Udvariasan itt jelezzük tehát: az alábbiakban egyetlen trágár szó sem íratik le.) Viszont: Legalább egy könyvtárnyi iro­dalma van az emberi és kisebbsé­gi jogoknak, mégpedig úgy is mondhatnék: az értelmes élet egyik legfontosabb, sőt alapkérdé­sét feszegető gondolatoknak. Ar­ról történetesen, hogy miként le­het megmaradni annak, aminek születtünk, nem tiporva el azokat, akik valamiért, valahogyan tőlünk különböznek. A paneleket (a más­ság elfogadása, a diszkrimináció megszüntetése, a társadalmi integ­ráció szükségessége, etc.) ezerszer hallottuk már a legkülönfélébb he­lyeken, időkben és módokon. Tudjuk és értjük. Mindaddig, amíg kis színes vagy borzongató bulvárhír, esetleg városra, megyé­re, országra, világra szóló botrány. Mindaddig, amíg tőlünk távol van. Ezzel szemben, ha momentán egy adott kórházban ötven roma észvesztve jajveszékel, mert akko­ra fájdalom érte őket, akkor meg­áll a tudomány. Nem tisztünk eldönteni, hogy kinek van igaza ebben a sajátos motívumú gyön­gyösi ügyben. Feltehetően sen­kinek, de ez per­sze amolyan „neszesemmi, fogdmegjól”. Viszont mi' közben ennek kapcsán egészen különböző állítá­sok feszülnek egymásnak, kérdések nem fogal­mazódnak meg, legfeljebb a fele­lősöket keresendő. Miközben be­indult a lelkes jogvédők, vélt vagy valós igazukat erősítő szereplők, hülyébbnél hülyébb szenzációke­reső firkászok óriási gépezete, ami darál, fröcsköl és maszatol. És egy helyben topog. Pedig a kérdések már puszta megfogalmazásukkal is a megol­dás felé terel (hét) nének vala­mennyiünket, tekintve, hogy a lé­nyegük a válaszkeresés. Mert tényleg jó lenne tudni, mi­ként és miért történhet meg rend­szeresen, hogy több tucatnyi ro­kon tolong egy kórteremben, ho­lott törvény szerint egy beteghez legfeljebb két látogató járulhat egy időben. Miért betarthatatlan a jog­szabály? Miért nem lehet fenntar­tani egy közintézményben a nyu­galmat rendőrök nélkül? Miért te- reltetik szükségszerűen etnikai vo­nalra egy legfeljebb rendzavarás­nak induló eset, netán szimpla személyes konfliktus? Miért kell kegyelet és jó ízlés dolgában jo­gokra hivatkozni? És miért csak a saját jogára képes hivatkozni min­denki, s miért felejti el, hogy a má­sik oldalnak, oldalaknak, embe­reknek is vannak pontosan ugyan­olyan jogaik? Egyáltalán: hogyan válhat jogi, sőt bűnügyi kérdéssé az illem, az emberség, a kegyelet? Miért csak úgy lehet cigányról és magyarról beszélni, ahogy akár ci­gányul, akár magyarul? Döntési helyzetben lévő emberek és egy­szerű állampolgárok miért fogal­maznak másként, sőt: miért állíta­nak mást hivatalos és magánvéle­ményként? Amíg ezek nem köze­lednek, lehet-e érdemben javulást remélni? És egyáltalán: a fenti kér­dések - több ezer másikkal egye­temben - megválaszolhatók-e a törvény, a jogalkotás és jogalkal- ’ mazás, az irányító és a végrehajtó hatalom eszközeivel? Csak kérdésekből legalább kö­tetnyit lehetne összeállítani. Szi­szifuszi munka megtalálni a vála­szokat, viszont nem lehet — nem szabad — nem keresni azokat! Nem lehet a felszínen mozogva to­vább maszatolni a mélyből feltörő, vagy éppen mesterségesen ger­jesztett ellentéteket. Le kell menni a legmélyére. Akit büntetés illet, azt meg kell büntetni; a jogokkal tudni kell él­ni, de nem megengedhető vissza­élni; célszerű arról beszélni, ami tényleg van. Ami a valóságban lé­tezik. Különben hamarosan a törzsi háborúk országává válunk, milliós kisebbség lesz harcban a milliós többséggel. Útban Európának. Miközben szörnyen toleránsak igyekszünk lenni persze, csak nem megy, mert nem biztos, hogy ugyanazt értjük a szón. Mert a to-, lerancia nem azt jelenti, hogy kö­telező szeretnem a buzikat (ho­moszexuálisokat), a zsidókat (iz­raelitákat), a cigányokat (romá­kat), a négereket (afro-amerika­iakat), továbbá a kövéreket (túlsú­lyosakat), a soványakat, és így to­vább. A tolerancia több annál, hogy a szebbik nevükön emlege­tem a közösségüket; nagyjából annyit jelent, hogy békén hagyom őket mindaddig, amíg nem támad­ják meg akaratom ellenére az alfe­lemet, nem akarnak megtéríteni, felhizlalni, és így tovább. Ha még­is megtennék, akkor semmikép­pen sem jelzőket sorolok fröcsög- ve, hanem a nehezebb utat válasz­tom: kitérek, hárítok, s ha nem megy, akkor valóban nem jöhet más, mint a törvény és a jog. De ebben a szakaszban már teljesen mindegy, mindegynek kell lennie, hogy a szereplők milyen csoport­hoz, etnikumhoz sorolhatók. Ilyen egyszerű az egész.. Leg­alábbis leírni. Gyakorolni persze sokkal, de sokkal nehezebb. Ám aligha van más választás. Egy gyöngyösi roma politikus mondta nagyon sokszor: közös a hazánk, a gondunk és a felelőssé­günk. Olykor még meg is moso­lyogtuk, ha sután sikerült mon­dandója végére biggyesztenie a lassan „védjegyévé” vált monda­tot. Most aztán sopánkodhatunk: komolyan kellene végre venni ezt a gondolatot, sokkal komolyab­ban, mint egy egyszerű szlogent. Mert sokkal több annál. Persze csak akkor, ha mi is - és ez nagyon fontos: mindannyian - akarjuk. Közösen. SU HA PÉTER „Miért csak a saját jogára képes hivatkozni mindenki, s miért féléjük el, hogy a másik oldalnak, oldalaknak, embereknek is vannak ugyanolyan jogaik? (...) Egyáltalán hogyan válhat jogi, sőt bűnügyi kérdéssé az illem, az emberség, a kegyelet? Miért csak úgy lehet cigányról és magyarról beszélni, ahogy akár cigányul, akár magyarul?”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents