Heves Megyei Hírlap, 2002. október (13. évfolyam, 229-254. szám)

2002-10-05 / 233. szám

10. OLDAL 2002. Október 5., szombat A kötelező gyakorlatokat, a híres műem­lékeket most hagyjuk, azokat meg kell nézni, és szerepelnek az útikönyvekben is. Figyeljünk inkább a hétköznapokra, az utcákra, az épületekre, a pub-okra, az emberekre és arra, hogy miféle élmé­nyekkel találkozhat az idegen látogató (továbbiakban: visitor). Remek az angolod Kezdjük mondjuk a zöldövezetben. Legyen a Sí. James's Park (metró-megál­ló: Green park, St. James's park), ott egyébként is elég sok a mókus. Ül­jünk le a padra, nézzük a kis tavat, engedjük magunk­hoz a mókusokat és várjunk türe­lemmel. Húsz per­cen belül megjele­nik a helybéli em­ber, leül, az időről szól néhány szót. Mondod neki, mi­előtt begyorsulna, hogy visitor vagy, az angolod „not to best”, tehát lassít­son egy kicsit, mi­re ő, hogy honnan jöttél és hogy nem is igaz, mert re­mek az angolod... Oh, nooo.J — rá­zod a fejed szeré­nyen, és közben arra gondolsz, hogy akár el is hi- hetnéd ezt az ud­varias megállapí­tást, de aztán rá- HordószónokaHydePark- jössz: jobb, ha ban. Bush ellen agitál nem. Néhány mondat után megeteted a legközelebbi mókust, dobsz valamit a kacsáknak, majd magabiztosan elköszönsz és a nyelvtudásodba vetett hit szilárd erejével elindulsz a legközelebbi metró-megálló felé. Busszal persze jobb lenne, mert az London, kalauz legjobb kávé Londonban). Néhány mé terre egy érdekesség: egy igazi kriptábar berendezett étterem (a koszt gyenge), sö röző és kávézó, hétvégén élő zenéve (legutóbb salsa), és ha már itt vagyunk ; téren, térjünk be a környék egyik elegáns patinás pub-jába, az Ezüst Keresztbe "mely amolyan igazi belvárosi hely, de :sak addig, amíg a tömeg el nem ér eg) k bizonyos mennyiséget, mert akkoi lmár átcsúszik kocs­maiba a hangu­lat: az asztalok mellett is állnak, a pultnál, a te­rem közepén is, sőt a pub előtt is, a kezekben sör, az öltözet ele­gáns, aktatáskás alakok tolonga­nak, különösen munkaidő vé­geztével, pláne péntek este. Egy este irányai De ne ragad­junk itt le, mert öt perc séta után elérhetjük a központ központját, a Leicester teret, ahol számtalan lehetőség vár ránk attól függően, hogy mennyi pénzünk van, kikkel tartózkodunk a te­rületen, és attól, hogy az adott estének pontosan milyen irányt szabtunk. jegyet a Leicester tér valamelyik jegyiro­dájában. A környéken általában musica­leket adnak, két Abba-előadás is fut mos­tanában, kicsit édeskések és nem igé­nyelnek különösebb agyi koncentrációt, de aztán átmehetünk a híres Hippodrome klubba, ahol táncolhatunk hajnal háro­mig, persze ez sem túlságosan olcsó mu­latság és túl sok a lézer is. Hétvé­geken 10 font a belépő, de ha jó nekünk a hétköznap, megúszhatjuk a kalan­dot 4 fontbóí is, plusz még persze, amit megiszunk. Ha bátrab­bak va­gyunk és érezzük az erőt, né­hány perc­nyi sétával elérhet jük a Soho-t, ami­nek pontos leírásától helyszűke miatt el kell tekintenünk, viszont nem messze innen az Oxford Streeten található (metró-megál­ló: Tottenham Court Roald, Oxford Circus) a hires The 100 Club nevet viselő füstös, zsúfolt kiváló dzsesszklub, ahol bluest is játszanak, és ahol - legalább is pénteken - ugyancsak 10 font beugrót kérnek. De ez megéri. Ám ha éjfél előtt valaki benyögi, hogy valami külvárosi „kultúrházban” rövide­sen kezdődik a Led Zeppelin emlék­együttes koncertje, ami hatalmas bulinak ígérkezik, akkor bizony menni kell. Hogy milyen metróval és busszal mentél, az pontosan így utólag nem tudható, azt csak a társaság eleje tudja, a többi meg megy utánuk, és csak az a biztos, hogy A belvárosi Ezüst Kereszt. Jó­emeletről, ott is főként az első ülésekről jól látni a várost, meg ahogy a kanyarban másfél centire húzunk el a másik jármű­től, de a metró gyorsabb: kicsit piszkos, kicsit fülledt és zsúfolt, de az idő mégis­csak fontos. Amúgy a földalatti olyan, mint máshol, talán ahogy bemondják az állomásokon, hogy „mind the gap!” (ami körülbelül azt jelenti, vigyázat, óvatosan a réssel), ami a peron és a szerelvény kö­zötti rést jelenti természetesen, nos eb­ben van valami egyedi és izgalmas. Bukkanjunk fel a belváros közepén. Trafalgar tér. Szökőkút, tömeg, mostaná­ban pedig naponta tüntetések Bush, Blair és a készülődő iraki háború ellen. Pillant­sunk rá a Nemzeti Galériára, és ha van legalább két óránk, menjünk is be (egyébként a képtár büféjében kapható a A külvárosi Viktória: nagyon jó... Nézhetjük az utcai produkciókat, ze­nészeket, artistákat, és ezért nem is kell fizetnünk. Leülhetünk a tér valamelyik szegletében a teraszra, kérhetünk italo­kat, ételeket, bámészkodhatunk, beszél­gethetünk, gyönyörködhetünk a sok szép ember látványában, de az igazság az, hogy végül is csak el kell indulni vala­mi konkrét célpont felé. Színház? Klub? Soho? Valami zenés hely? Azt hiszem, ebben a sorrendben a leg­jobb. Még akkor is, ha tudjuk: a követke­ző hetet nagyon olcsó szendvicsekkel tudjuk csak kihúzni, sőt, este 8 után me­gyünk vásárolni, amikor a már nem any- nyira friss kenyeret zárás előtt 1,20 he­lyett már 20 pennyért is elvihetjük. Ha a színház mellett döntünk, az az­napi előadásokra akár féláron vehetünk hajnalban semmiféle éjszakai buszjárat nincs a közelben, a metró rég zárva, ma­rad tehát a taxi és a kérdés: hol is va­gyunk tulajdonképpen, valamint, hogy pontosan hová is megyünk. De aztán sikerül. Végül minden sike­rül. Visitor másnap reggel csendesebb programokon gondolkodik, ki is megy a Hyde Parkba (metró-megálló: Hyde Park Corner), elsétál a hordószónokokhoz, akik általában az állatok védelmében emelnek szót, vagy Bush elnököt szidják, ez utóbbi a gyakoribb. Ha elfáradunk tőlük, beleülhetünk egy nyugágyba, a fű zöld, a nap szikrá­zván süt, két hete nem esett egy csepp eső sem. Mókusok megint, madarak, harmónia. Két centi Végül egy csendes (viszonylag) külvá­rosi pub, ahol talán a legtöbbet tudha­tunk meg a hétköznapokról. A Viktória például az Abbey Roadon (metró-megál­ló: Swiss Cottage, Kilnbum Park) egy ilyen tipikus söröző. Barátságos, 1,95-öt kérnek egy korsóért, a belvárosi 2,55-tel szemben. A csaposlány - angol és szép, és bocsi, igenis van dereka - már a második alka­lommal felisme­ri visitort, mosolyog és a 16 csap közül rög­tön ahhoz a bizonyos­hoz megy, mert emlékszik, ame­lyikből az előző al­kalommal is kértél. Általában a helyi sört issza a nép, a buborék nélkülit, azt a mélybama erős csodát, amelyik úgy csúszik, de úgy, hogy 3-4 korsóig szinte lehetetlenség le­állni. És este 9 óra tájban megérkezik egy zenész, aki play-back segítségével ugyan, de kiválóan énekel, és ha a közönségnek kedve van, beszállhat a koncertbe, egy ki­vetítőn megy az éppen futó szám szöve­ge, csak odaállsz és énekelsz, ha kedved tartja. Az énekes néha az asztalokhoz megy, és a refrénnél a vendég orra alá dugja a mikrofont. Visitor és asztaltársai kétszer is beleénekelték, hogy: New York, New York..., először Sinatra dalánál, az­tán pedig a U2 legújabb lemezén találha­tó hasonló című. slágerénél. Ez jó nagyon. Néha egy kis Kvízjá­ték szakítja meg az előadást, a kérdések nem túl bonyolultak, például hogy milyen nyelven beszélnek Bulgáriában. A lányok vagy sört, vagy valami­lyen színes (kék vagy fehér) hosszú italt - tömény, némi üdítővel — isznak, kifejezetten szimpatikusak. Mos­tanság, mert talán ez a divat, farmernadrág­juk és pólójuk között kilátszik a kis hasuk, a köldökük, úgy két centiméteres sávban. Érdekes, hogy ez a sáv soha sem egy, de nem is három centi, és valljuk meg, a látvány nem annyira taszító. Elvileg 11-kor záróra van, le is kapcsolják a villanyt, negyed 12-kor befüggönyöznek, mintha tényleg bezárnának, de nem. Félkor belülről becsukják az ajtókat, de a pub kö­zönsége a helyén marad, kívülről nézve mintha vége lenne a bulinak, de bent nem történik semmi különös: megy tovább a ze­ne és fogy a sör. És mindenki barát. A látogatás véget ér. A repülőtéren csoki és tea szeretteid­nek, majd az előző hetek lendületével odapörögsz a pulthoz csekkolni, és vidá­man azt mondod: - Hello, hello...! Mire a hölgy magyarul a következőket vá­laszolja: - Jó napot kívánok. A jegyét kérem... Hát igen. Máris megérkeztünk. HAVAS ANDRÁS E lőveszem a vacsorához a kenyeret, a kés he­gyével önkéntelenül keresztet rajzolok a vekni aljára. A mozdulat a génjeimben van, nagy- szüleimtől örököltem. Teljesen normális rituálé, ami nekem már fel sem tűnik, de kereszt nélkül nincs kenyér és kész. Gyerekeim - kíváncsi kamaszok lévén - mindent tudni akarnak, tehát át kell gondolnom a dolgot, mit mondjak nekik, hogy miért is van ez így, hiszen a kérdést nem hagyhatom elfogadható magyarázat nélkül. Döbbenetes, ahogy ráébredek a mélységek kuta­tásában, hogy már nem is a saját lelkemben járok, hanem az őseimében. Látom szántóvető öregapá­mat, amint kiér a földecskéjére és körülkémlel, hogy lesz-e eső. Magasan száll a pacsirta. Lesz idő arra, hogy a földbe kerüljön a sok kis apró búza­mag. Ezernyi erő, ezernyi energia és a jóllakás han­gulatával kecsegtető ígéret. Átalvetőjébe nyúl az öreg, maroknyi búza a kezé­ben, belenéz a napba, valami imafélét mormol arról, hogy ő most megteszi a magáét, így hát Isten is te­gye meg az ő dolgát, hogy etetni tudja a gyermeke­ket. Befejezve a félpogány szertartást, kitekint az ár­nyékban legelésző fekete bivalyokra és elindul a ba­rázdában. Széles mozdulatok a karjával, és a magok belepotyognak a nedves, feketén csillogó földbe. Komótosan, lassú ütemben mozog. Mindennek megadja a módját. Nem kapkod, nem siet. Távolról a déli harangszó foszlányait hozza a lan­gyos szellő a falu falábas templomtornyából. A vén­ember kiballag a szántó szélére, leemeli az átalvetőt a válláról, ráver a bivaly hátára, majd leheveredik a tarisznyája mellé. Belekotor. Darab barna kenyér és szalonna kerül elő. Hitet­lenkedve nézi: a boros­üveg mellett nem találja a hagymát. Kutászkodik még egy darabig, aztán fel- lélegzik, amikor a fűben észreveszi az elgurult fejet.- Az asszony, az asszony, mégiscsak tudja a dolgát - gondolja elégedetten. Összeomlott volna a világ benne, ha hiányosan ta- risznyálták volna fel az egész napos mezei munkára. Jóízűen falatozik. Bicskájával vágja a szalonnát és a hagymát, a kenyérből tör egy-egy darabot. Rá­érősen nézelődik. Jut ideje szemrevételezni a földet, az eget, a bokrokat, a fákat, a fűben kenyérmorzsá­val küszködő hangyát, a gyorsan elcikázó gyíkot. Szemlélődik és tervezget. Mit kell elvégezni a vetés után, honnan kell a fát beszállítani. Akad munka bőven. Csak győzze a két, nem éppen fiatal igás ál­lat, meg persze ő maga is. Nem ideges a sok tenni­való miatt. Tudja jól, mindennek megvan a maga ideje. A szántásé, a vetésé, az aratásé, az örömé és a bánaté. És ahogy csordogál az idő - amit ő nem per­cekben mér, de még csak nem is órákban -, mindig A kenyér érti, mit mond neki, és sohasem sürgeti. Együtt él­nek a természettel, jól ismerik egymást: amikor vir­rad, kelni kell, amikor besötétedik, lepihen. Ha ked­vező az időjárás, kint dolgozik a mezőn, télen, esős időben bent tesz-vesz a csűrben, barkácsol, és vár­ja, hogy kisüssön a nap. Elfogy a szalonna és a kenyér. Nagyot húz a borosflaskából, szemére billenti kirojtosodott szélű szalmakalapját, hátát neki­támasztja a kőrisfának és elbóbiskol. Körülötte csen­desen dongának a méhecskék, a fészkéből kiröppen a sárgarigó és hamarosan elkap valami zöld színű rovart, a hangya pedig tovább cipeli a zsákmányolt morzsát. Minden éli a maga külön életét, és az egész valami lágy, kedves zsongássá alakul az apó fülében. Feltápászkodik, még egyet kortyol útravalóul, az­tán folytatja a munkát. Lassan elfogy a vetőmag. Ki­ballag az állatokhoz, beigazgatja a borona elé mind­kettőt, és elindulnak hármasban befejezni az azna­pi teendőket. Egykedvűen kaptatnak a jószágok az öreg után. Jól összeszoktak már, nem sokszor kell meglegyintgetni őket a bőrből font ostorral. És mire nyugaton a hegyek fölé ér a nap, a magok gondosan földbe ágyazva, erőtől duzzadóan várják, hogy csí­rába szökkenjenek. Az öregember felnéz az égre. Nem tudja, hogy kérjen-e, vagy inkább egyezkedni próbáljon. Végül is lassú mozdulatokkal keresztet rajzol a földre, az­tán annyit mond: - Én ennyit tehettem, ettől kezdve a többi a Te dolgod, Isten. Este lesz mire a szekérrel bedöcög a faluba. És ez így ment évről évre, nemzedélaől nemzedékre. Jöttek szűk esztendők, ám akadtak bőségesek is, de volt, ami mindig ugyanaz maradt: a mozdulat, ahogy nagy­mama keresztet vet a kenyérre. Náluk sosem volt fölös­leges, kidobni való kenyér. Még akkor sem, ha leesett a porba. Gyorsan felvették, lefújtók, aztán jóízűen meget­ték. A kenyér szimbólum volt, az élet jelképe, az örök tápláléké, amit Isten és ember közösen hoztak létre.- Hát ezért vetek keresztet a kenyérre, gyerekeim - próbálom fiaimnak elmagyarázni a mozdulatot. - A szent dolgoknak a modem világban is megvan a maguk helye, ha minden rendben megy. Ha ezek hi­ányoznak az életünkből, akkor nagyon nagy a baj, veszélyben mindaz, amit őseinktől hoztunk, akiktől tudjuk, kik vagyunk és mi a célunk ezen a földön. Ü jabb vacsora. Friss kenyér a gyerekem kezé­ben. Hosszasan matat a fiókban, amíg megta­lálja a kedvére való kést. Teszek-veszek, s közben a beszélgetésünkre figyelek. Csak akkor tor­panok meg, amikor látom, hogy suta mozdulattal, egyikük kissé esetlenül a kés hegyével keresztet raj­zol a kenyér aljára. __________________pénes csilla o ndon kicsit nyersebb és vadabb, mint más európai nagyvárosok. Erősebb a sör, nagyobb a tömeg. Erősebbek a kontúrok, mint például Párizsban, ahol több az átmenet, a halván) árnyalat, és több a pasztell. Mindez már néhány nap, néhány hét alatt kiderül, mint aho gyan az is: az ismert előítéletekre — az angolok tartózkodóak, mindig esik az eső, a Iá nyok csúnyák, plusz nincsen derekuk — gyorsan rácáfol az élet.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents