Heves Megyei Hírlap, 2002. október (13. évfolyam, 229-254. szám)
2002-10-31 / 254. szám
11. OLDAL 2002. O KTÓ BER 31., CSÜTÖ RTÖ BARTA KATALIN „A halál semmilyen... ” Legalább két esztendeje már annak, hogy egy csendes, nyugodt szobában alkalmam nyílt beszélgetni Gecse Attila református lelkésszel, a Hospice mozgalom miskolci képviselőjével. A filozofikus mélységekig hatoló, mégis a hétköznapjaink jellegzetességeit nagyszerűen kifejező társalgás alatt tőle hallottak az életről és a halálról máig visszhangzanak bennem, s ilyenkor, mindenszentek tájékán egyre inkább felerősödnek. Addig is tudtam természetesen, hiszen eddigi életem során is jócskán megtapasztalhattam: bizony generációk nőnek fel úgy, hogy a halálról, az elmúlásról csak vajmi keveset tudnak. A református lelkész diskurálásunk közben akként fogalmazott: összegyűlt ismeretei alapján neki az a meglátása, hogy sok-sok családban a fiatalokat egyszerűen kirekesztik a gyászból. Valószínűleg azért, hogy ily módon is megkíméljék őket a szomorúság érzésétől. Márpedig a lelkész úrnak az a meggyőződése - teljes mértékben érthetően -, hogy a gyermekeinknek is joguk van túdni, mi történik akkor, amikor szeretteik eltávoznak. S éppoly joguk van az elhunytak meggyászolásához, mint nekünk, felnőtteknek. Mert bár valóban rendkívül fájdalmas élményről van szó, ám ez az élmény igazán őszinte légkörben mégis kellőképpen feldolgozható. Mindenki, így nyilvánvalóan az utódaink számára is. Valamikor, az úgynevezett hagyományos kultúrákban, az elődeink érdekes módon képesek voltak megfelelni a halál kihívásainak. Tudták jól, hogy az emberi együttérzést, az egymás felé kinyújtott kéz biztonságát és oltalmát nem pótolhatja semmi. Nem rántott hússal és banánnal akarták traktálni a végső útnak indulót, egyáltalán nem felszínes csevegéssel kívánták elterelni a figyelmet a gyötrelmes kórházi magányról, s a haldokló kétségeiről. Hajdanán volt ideje az elmenni készülőt a közeli hozzátartozónak elkísérni az utolsó kapuig. Csendben, nyugalomban, türelmesen, s ami talán a legfontosabb: az utolsó percekben, pillanatokban is biztonságot sugallva számára. . Gecse Attila arról is beszélt, hogy aki elmulasztja mindezt, az bizony sokszor súlyos árat fizet érte. Nagyon nagy árat, mert a temetőben emelt síremlékekkel, koszorúkkal már soha nem pótolhatja azt a komoly és az őt talán örökké nyomasztó elszalasztott alkalmat, amikor a távozni készülőt egyedül, teljesen magára hagyta a kétségeivel, a kérdéseivel, az utolsó kívánságaival. Volt idő, amikor nem kellett életre hívni mozgalmakat ahhoz, hogy valóban méltó módon búcsúzhassunk el szeretteinktől. Ám ez az idő sajnos - úgy tűnik - elmúlt. Mindannyiunknak újra kell tanulnunk búcsúzni, elköszönni a szereitektől, a társaktól. S meg kell tanulnunk újra útitárssá válni az utolsó út előtt. Gondoljunk csak arra, hogy miként szeretnénk majd mi magunk távozni e földi létből, ha eljön annak az ideje. S akkor remélhetően azt is megértjük, hogy mi is a tennivalónk akkor, amikor másnak, hozzánk közelállónak kell szembenéznie a kérlelhetetlen elmúlással. S ekkor bizonyára azt is megértjük majd, amiről Márai Sándor így írt: „A halál nem a legrosszabb, ami halandóval történhet, nem, a halál egyáltalán nem rossz: a halál semmilyen. ” Ki tudja vajon, hogy a temetőkben fellobbanó, barátságtalan széltől táncoló, didergő lángocskák közül melyik beszél ma és holnap az élők háborgó lelkiismeretéről, s melyik az elmúlással való megbékélésről? Minden évben nagy sikerrel szerepelnek az Éneklő Magyarország dalostalálkozókon. A vegyes kar - kiegészülve vendég kóristákkal - az idei egri fesztiválon Muzsika, két emberöltőn át Az Első Egri Dalkör évszázados és az Agria Vegyeskar mai sikerei A magyar kórusok történetében ritka évfordulót ünnepel november 8-án az Agria Vegyeskar: 120 éves az együttes, amely Első Egri Dalkör néven kezdte pályafutását 1882-ben. A kórus történetét Király Katalin karmester és Dorogi Dénes gyűjtései nyomán adjuk közre. „Az egri dalárda augusztus 27-én tartá alakuló nagygyűlését, amelyen Párizsa János korelnök élő- ülésé és Nagy Gyula körjegyző közreműködése mellett a nagy számmal jelen volt tagok által megválasztván a társulat karvezetőjéül Pokomy Jánost. Fényes szép jövőt és sikerdús működést kívánunk e társadalmi életünk terén hézagpótló egyesületnek. ’ Közben pedig dr. Samassa Józsej érsek engedélyezte a Lyceum zenetermének használatát, s ezzel „Őexellenciája ezzel felmenti az egyesületet az anyagi gondok nehézségeitől s a polgárjogot mindama zaklatásoktól, amellyel egy új egylet alakulása karöltve jár. A 60 tagot számláló egyletnek a tagjai meglepő pontossággal jártak el a próbákra, amelynek eredménye a gyors előrehaladás. A hatalmas férfikar összhangzó dalai a tanulási órákra nem csekély számú közönséget szoktak gyűjteni a Lyceumi járdára, ahol egy díj nélküli sétahangverseny élvezete kínálkozik. ” — e beköszöntővel adta hírül 1882-ben az Eger című újság a Hírfűzés című rovatban az együttes megalakulását. Az első nyilvános szereplésre nem kellett sokáig várni. Még ennek az esztendőnek a karácsonyán a székesegyházban két karácsonyi éneket adtak elő, majd szerenádra vonultak özvegy Mossóczy Jánosné ablaka alá, aki zászlót ajándékozott az együttesnek. Az egylet rövid idő alatt hagyományt teremtett: az 1848-as hősök emlékére a Líceumból kibontott zászlóval indította a tömegeket a Hatvani temetőbe, a kápolnai csatában, illetve az egri kórházban elhunyt hősök emlékoszlopához, ahol a Marseilles-t, a Himnuszt és a Szózatot énekelték. Közben pedig Kapácsy Dezső vármegyei árvaszéki jegyző verset is írt a dalkörhöz. Később e két sort választotta jeligéül az egyesület: „Minden dicsőnek, szépnek lelke a dal, s honszerelmünknek édes emleje. ” Az első városon kívüli szereplés helyszíne Miskolc volt, ahol egy országos dalárdaünnepélyen értek el nagy sikert. S hogy az utazás költségeit finanszírozni tudják, az Érsekkertben Rózsaünnepély néven programot szerveztek. Az egri rózsatermelők 6000 rózsát adtak össze, amelyet hölgyek árusítottak, s az ebből ösz- szegyűjtött 200 forintból oldották meg a tagok utaztatását. A fellépés olyan sikeres volt, hogy a csoport a 2. díjat hozta el. Az ünneplés sem maradt el, Füzesabonyban virágfüzérekkel díszítették fel a mozdonyt, az egri vasútállomáson Tavassy Antal polgármester, a Líceumban Szederkényi Nándor országgyűlési képviselő köszöntötte a győztes dalkört. Az évszázad hátralévő éveit akár á siker krónikájának is nevezhetnénk: 1885-ben Párádon, az Anna-bálon szerepeltek, ahol Károlyi Geraldine saját zongoráját adta a hangversenyhez. A következő esztendőben Pécsre kaptak meghívást, ám az útiköltség előteremtése ismét nehézségeket okozott. A dalárda újabb ötlettel állt elő: meghívták a magyar Velociped Clubot, s több távon versenyt írtak ki. Az esemény olyan sikert aratott, hogy Grónay Sándor rendőrfőkapitány köszönetét mondott a dalárda tagjainak. A további szereplések anyagi feltételeinek megteremtéséhez szintén nem kis ügyességre volt szükség: rendeztek tréfás farsangi hangversenyt, s meghívták az Operaház vonósnégyesét, a bevételekből természetesen a vendég- szereplések költségeit finanszírozták. Az 1890-es esztendőtől új szakasz kezdődött a dalárda életében. Az elhunyt Pokomy János karnagy helyére Rudassy János került, a társelnöki tisztet pedig dr. Maczky Valér látta el. A városba érkezett Lányi Ernő, akinek ízléses műdalait sorra tanulta meg a kórus, nem véletlen, hogy ezeket az éveket később Lányikorszaknak emlegették. így született meg a Lányi-bokréta, amelyről nagy lelkesedéssel számolt be a helyi újság. Egy hangverseny bevételét azonnal fel is ajánlották a tűzkárosult magyar városok javára. Közben az együttes eljutott Fiúméba, ahol Lányi-Petőfi: Egy gondolat bánt enge- met című darabjával arattak hangos sikert. A millenniumi dalversenyről szintén az első díjjal tértek haza az egriek, három év múlva pedig egy önálló Lányi-estet mutattak be Dalcsokor címmel, amely Gárdonyi-versek megzenésített változata volt. Az ezredforduló változást hozott a kar életében, hiszen Lányit Miskolcra hívták, a dalkör új karnagyának Pogatschnigg Guidât > nevezték ki. A sikertörténet ezután is folytatódott. Bemutatták a Török ima című szerzeményt, majd a temesvári dalosversenyről elhozták az aranyérmet. Szomorúan jegyzik azonban meg a korabeli krónikák, hogy az együttes ezután csak ült a babérjain, mivel kialakult az a szokás, hogy aranyérmes együttesek nem indulnak versenyeken. Ennek némileg ellentmondani látszik az 1906-os esztendő, amikor a dalárda megalakulásának 25. évfordulóján Egerben szervezték meg az országos dalosversenyt. Az esemény egybeesett a Dobó-szobor avatásával, s Rákóczi Ferenc hamvainak füzesabonyi fogadásával. Néhány év múlva lassú hanyatlás következett: 1908-tól Meiszner Imrét nevezték ki karnaggyá, aki a dalárda repertoárját kevésbé magas művészi színvonalú darabokkal igyekezett feltölteni. Pár év múlva ismét érezhető volt a válságból való kiútkeresés: mivel aranyérmes kórusoknak nem volt illő versenyeken részt venni, ezért megalapították a Királyi-díjat, s az alapító tagoknak díszoklevelet és életre szóló családi belépőt biztosítottak: A dalkör indult a Királyi-díjas versenyen, ahol csupán a harmadik helyezést érte el. A háború éveiben hallgatott a kórus, ám 1919-ben ismét megünnepelték március 15-ét, mi több, alakult egy munkásdalárda is. Szomorú év volt a dalkör tagjainak az 1923-as esztendő. Szabadkán elhunyt Lányi Ernő, aki halála előtt levélben búcsúzott az egriektől. Emlékére Egerben hangversenyt rendeztek, ahol az új karnagy, Huszthy Zoltán is bemutatkozott, a bevételből pedig egy új zongorát vásároltak. Huszthy új életet lehelt a kórusba, az együttes ismét a város büszkeségévé vált. A mozgalmas életet egy földrengés zavarta meg Az utolsó évek A csoport 1998-ban Füleken lépett fel, majd a következő évben gyertyafényes karácsonyi koncertet adott, amelynek komoly hagyományai vannak. 2000-ben mutatták be a Carmina Buranát, Gounod C-dúr miséjét, s jótékonysági hangversenyt adtak Bélapátfalván egy németországi kórussal. 1925-ben. A dalárda koncertet adott a károsultak megsegítésére. A háború utáni első versenyt Sopronban rendezték meg. Az utazás költségeit a korábbi évtizedekben megszokott módon egy érsekkerti mulatsággal teremtették elő. A megméretésről az egriek a harmadik helyet hozták el. A felfelé ívelő korszaknak talán csúcsa volt az 1928-as rádiószereplés és egy félórás díszhangverseny a Vigadóban. Ezt követően kapták meg próbateremnek a Panakoszta-házat. Mindettől függetlenül az együttes anyagi helyzete továbbra is gyenge maradt. A város meghatározó személyiségeinek 200 levelet küldtek ki, amelyben támogatást kértek. Egyre sem érkezett válasz. A sors fintora, hogy ebben az időben ért teljesítménye csúcsára az együttes, egy kritikai megfogalmazás szerint mindent elértek, amit itthon el lehetett érni. Külföldi kitörésről azonban szó sem lehetett. A tagok egy része tisztségviselő volt, akiknek éves szabadságát szinte lehetetlen volt összeegyeztetni a külföldi vendégszerepléssel. Ráadásul a fegyelem is lazult, Huszthynak névre-szóló levélben kellett felhívni a figyelmet a próbák látogatására. Nem csoda, ha ebben az időszakban még egy koncert is elmaradt — a közönség érdektelensége miatt. Az 1933-as évben jazz-szá- mokkal próbálták felrázni a közönséget. A lassú fellendülés után a háború árnyékában újra hanyatlani kezdett a mozgalom. Több alapító tag meghalt, hiányoztak a lelkesítő célok, a közönség egyre kevésbé érdeklődött irántuk. A csoport új tagokat kezdett toborozni. Erre az apatikus hangulatra felpezsdítően hatott Kassa visszacsatolása, ahol az ünnepre tekintettel dalostalálkozót rendeztek. A következő évben az Egri Zeneegyesülettel közösen bemutatták a Sybill című operettet, majd Schubert Tavaszi indulója következett. A háború viharai közt, 1943- ban rendezték meg Huszthy Zoltán 25 éves jubileumi koncertjét, ahol az együttes elénekelte Apor Elemér: Te című versét, Kiss Kálmán megzenésítésében. A programot fél 10-kor a siker ellenére be kellett fejezni, mert ekkor már érvényben volt az elsötétítési rendelet. A háború után 1946-ban újjáéledt a kórusmozgalom. Az igazi fellendülés csak 1957-ben következett be, amikor az együttes alakulásának és Kodály Zoltávefszü- letésének 75. évfordulóját ünnepelték a városban. A hetvenes években már mint Építők Kórusa lépett fel az együttes, dr. Valentin Kálmán és dr. Ocskay György vezetésével. Ekkortól rendszeressé váltak a külföldi fellépések. Az egykori dalárda történetének utolsó fordulópontja az 1994-es esztendő volt, amikor az együttes vezetését Király Katalin vette át, s a kicsi, de lelkes közönség ekkor már Agria Vegyeskar néven ismerte az énekeseket. E 120 év emlékére a kórus eddigi repertoárjából ad összeállítást november 8-án a Megyei Művelődési Központban, amely minden bizonnyal méltán illeszkedik majd az emlékezetes hangversenyek sorába. iszuromii
