Heves Megyei Hírlap, 2002. október (13. évfolyam, 229-254. szám)
2002-10-22 / 247. szám
Horányi Mihály számára nem ismeretlen a veszély. Az élete úgy alakult, hogy többször is roppant nehéz helyzetbe került, és csak a csodával határos módon menekült meg. Az mondja, már fiatalemberként is melléje szegődött a szerencse, mely később sem pártolt el mellőle. Leventeként néhány napig a második világháborúba is belekényszerítették, és akkor csak néhány másodpercen múlott az élete: ha nem hagyja el idejében a lőszert szállító teherautót, őt is elpusztítja a járműre lőtt gyilkos gránát. Később, 1956-ban többször is hajszálon múlott az élete. Ma nyugdíjasként petőfibányai házában él feleségével és az emlékeivel. Bányából a forradalomba Horányi Mihály Nyírszőlősön született 1927-ben. Nyíregyházán járt iskolába, majd az ötvenes évek elején katona lett. Főhadnagyként szerelt le 1954-ben, miközben egy évvel korábban megnősült. Felesége a Nógrád megyei Mátranovákon élt, így leszerelése után ott telepedtek le. A bányánál helyezkedett el, mint vájár. Mint mondja, az igazságtalanságot soha sem tűrte, és a szájára sem tett lakatot. így aztán 1956 őszén bányásztársai javaslatára beválasztották a helyi, majd a Salgótarjánban megalakuló Nógrád Megyei Nemzeti Bizottságba is. Miután a fővárosban a forradalmat leverték, a bányászok körébe is beköltözött a félelem, de a többség továbbra is hangot adott elégedetlenségének. A vidék forrongott.- December nyolcadikán reggel telefonon kaptuk az értesítést, hogy előző nap Nagybálonyban két bányász forradalmárt letartóztattak - meséli. - Mindez óriási felháborodást váhott ki a környező településeken is. Akkor már nem tudtuk megszervezni, hogy Mátranovákról tüntető csoportot küldjünk Salgótarjánba, ezért a helyi nemzeti bizottság úgy döntött, hogy csak én menjek. Egyik barátom vitt a városba, motorbicikkvel. Horányi Mihály a megyei nemzeti bizottság épületéhez ment, ahonnan a tüntetőkhöz küldték tájékozódni. Amikor a helyszínre ért, a tömött sorokban felvonuló embereket már megállították az akkori megyei tanács épülete előtti útszakaszon. A tüntetők előtt egy orosz harckocsi állt, oldalt; az út melletti üres területen orosz géppisztolyos katonák hasaltak. Mivel tudott néhány szót oroszul, hozzájuk fordult, elmagyarázva, hogy senkit sem akarnak bántani. A katonák nem válaszoltak. Körbejárta a harckocsit, melynek ágyúcsöve nem a tüntetők felé nézett. A járműnek minden nyílása csukott volt, így az ottani katonákkal nem tudott szót váltani. Ekkor visszaindult a csendben várakozó tüntetőkhöz. Közben arra lett figyelmes, hogy a megyei tanács épületének emeleti ablakaiban golyószórós karhatalmisták jelennek meg. Rosszat sejtve szaladni kezdett az emberek felé, hogy figyelmeztesse őket, de az első sorokban állókhoz sem jutott el, amikor elszabadult a pokol, és golyózápor zúdult az utcán állókra.- A járdaszegélyhez vágódtam - emlékszik vissza. - Szerencsémre igen magas volt, így jó fedezéknek bizonyult az épületből záporozó gyilkos golyókkal szemben. A lövedékek hangján is áthallatszott az emberek jajgatása és halálhörgése. Néhány pillanat múlva egyszerre elhallgattak a fegyverek. Akkor felálltam és körülnéztem. Rajtam kívül még öten vagy haton állhatták csak fel a tömegből. Nagyon sokan mozdulatlanul feküdtek. Még jóformán körbe sem tudtam nézni, amikor eldördült a második sortűz. Horányi Mihály ismét a járda- szegély mellé hasalt. Katonaviselt emberként tudta, hogy a karhatalmisták tárat cseréltek, és amíg újból ki nem lövik az összes golyót, addig nem hagyják abba. Mivel félt, hogy jön a harmadik sorozat is, a második golyózápor után még jó ideig fedezékben maradt. Csak percek múltán mert felállni. Ekkor már csak hárman tápászkodtak fel az úttesten fekvők közül. Az egyik férfi nyomban elfútott, a másik segített Horányinak a sebesültek ellátásában.- Letépett ruhadarabokkal próbáltuk elállítani a vérzéseket. Később a házakból is előmerészkedtek az emberek, vizet, kötszert hoztak. A mentők csak nagyon késve érkeztek. A járdán is nagyon sok halott vök. Járókelők, akik véletlenül kerültek a golyózáporba Miután minden sebesültet elszállítottak az utcáról, megkereste az őt' Salgótarjánba szállító motorost, és a sebesült tüntetők vérével átitatott ruhában hazaindult Mátranovákra. Otthon mindenki döbbenettel fogadta a Salgótarjánban történtekről szóló híreket. Életmentő jelző Horányi Mihályt 1957. március 11- én tartóztatták le, négy bányásztársával együtt. Mindannyian a helyi nemzeti bizottság tagjai voltak. Salgótarjánba vitték őket. Többször is megverték mind az ötiiket, majd néhány napos fogvatartás után Horányi Mihályt váratlanul hazaengedték.- Azt mondták, szabad vagyok, mehetek haza Este vök, amikor elindulhattam Vonattal mentem Mielőtt a vonat beérkezeti volna Mátmnovákm, a jelzőná megáik, én pedig leszálltam, mert így kevesebbet kelleti gyalogolnom hazáig. A jelzőnek köszönhető, hogy még ma is élek Később megtudta, hogy egyik társát szintén váratlanul, este hazaengedték. Ám az úton, egy sötétebb helyen négy ember várta, és halálra verték. Azt is megtudta, hogy őt is várták az állomáson. Azt tervezték, hogy észrevétlenül követik, és lecsapnak rá az egyik néptelen helyen. Ezt az egyik felbérelt ember mesélte el neki évekkel később. Talán így akart könnyíteni a lelkén. Valóban gyilkosságot tervezhettek ellene, hiszen a sikertelen akció után másnap újra érte jöttek és elvitték. Újabb verések következtek a forradalomban való részvétel miatt, majd tizenhárom hónapra internálták. Ehhez akkor nem volt szükség bírósági tárgyalásra. Balassagyarmaton, Kistarcsán volt, majd Tököl következed, ahol a börtönt építede. Szabadulása után két évig nem hagyhada el Mádanovákot, így idős szüleit sem látogathada meg Nyírszőlősön.- A sors fintora, hogy más forradalmárokat a bányába küldtek dolgozni, engem viszont kitiltottak a bányából, meti fékek, hogy újra szerveződni kezdek, és ellenállásm buzdítom a kollégáimat. Ezért csak az erdészetnél tudtam elhelyezkedni. Mivel szakképesítése nem volt, így csak gallygyűjtésre alkalmazták, nagyon kevés fizetésért. Akkoriban a háromgyermekes család nagyon nehezen élt. Később visszameheted a bányába, de a sorozatos zaklatások továbbra sem szűntek. Gyakran beidézték a rendőrségre, és minden lépését figyelték. Menekülés Petőfibányára A család végül úgy döntött 1968- ban, hogy Petőfibányára költöznek. Abban reménykedtek, hogy az új környezetben talán enyhül a családfővel szemben alkalmazott hatalmi szigor. Ez így is volt, ám a famíliával mindvégig éreztették, hogy '56-os a fő kenyérkereső.- A gyermekeim nem tanulhattak az ákalnk kiválasztott középiskolában. Azzal utasították vissza a felväeü kérelmüket, hogy már betek minden hely. Később megtudtuk, hogy utánunk még jó néhányon iratkoztak be abba az iskolába Horányi Mihály az őt ért megpróbáltatások ellenére azt mondja, hogy ma sem döntene másként, mint 1956 októberében, amikor csatlakozod a forradalomhoz. Ezt a harcot meg kellett vívni, hogy később szabadabb, nyugodtabb lehessen a nemzet élete - mondja. Akkor nagyon sokak számára nem volt kérdés, hogy csaüakozzanak-e a forradalomhoz. A szabadságért 1848- ban, majd 1956-ban is harcolni kellett. Egyik lehetőséget sem hagyhatta ki a nemzet. tompa z. mihály J | « - ános bácsi földműves csa- í Iádban szüleied a XX. szá- f zad harmadik évében. Ti- ' zenketten voltak testvérek. A hat elemit rendben és időben elvégezte, közben a paraszti munkával is gyorsan megismerkedett. Tízévesen már mar- Kot szedett aratáskor. Igen fiatal volt még akkor is, amikor apja egyik igás fogatán teljes felelősséggel felült a bakra. Édesapja a bérelt földekkel együtt nagy területen gazdálkodott, ezért mivel az idősebb testvérek az első világháború frontján masíroztak, az ifjú Jánosnak kellett megfognia az eke szarvát. Huszonkét éves korában nősült. Röviddel azután apja elérkezettnek látta az időt az osztozkodásra. Testvérei családjaikkal együtt máshová költöztek, önálló életet kezdtek. Csakúgy, mint a legfiatalabb, János, akit azonban a szülei későbbi eltartójuknak a háznál marasztaltak. Ezért jutott neki hat holddal több, mint a testvéreknek, akik közül két húgát ma már könnyen kezelhető betegség miatti halál okán fiatalon elvesztedék. A legfájdalmasabb veszteség az első fiú halálával érte a családot, aki megfázása miatt hunyt el tizennyolc évesen. A háború végére hatból csak hárman maradtak. János bácsi szülei a második világháború éveiben nem sokkal egymás után költöztek el örökre e világról. János bácsinak és Rozika néninek két fia született. János elsőszülöttként az apja nevére hallgatott, három év múlva pedig Jóska tette teljessé a családi közösséget. Az évek múlásával a régi ház helyén újat építettek. A mindennapos paraszti munka, a szántás-vetés, az állatok nevelése adta meg János bácsi számára továbbra is az élet értelmét. Azután csak kevés hiányzott hozzá, hogy utóbb ez legyen a veszte. Két keze munkája, mindenben hűséges feleségének kitartó szorgalma, igyekezete segítette a vagyon gyorsnak nem mondható gyarapodását. Nem ez volt azonban az egyedüli ok, ami az akkori szélsőséges szemlélettel ellenkezett. Veszélyes embernek tűnt az, akinek az esze is gyorsan forgott. Ő is kiemelkedett az átlagból, s csak rajta múlt, hogy a helyi Kisgazdapárt elnökeként nem kapott még magasabb megbízatást. Hosszú távon lehetett volna vezető, de maradt a falujában. Hiába hívta személyesen is a lakására látogató Dobi István. Nem tudta elképzelni az életét hivatalos helyen. Maradt a földnél, az állattenyésztésnél, ragaszkodott ahhoz az életmódhoz, amibe beleszületett. Saját munkájával, és mint gyakran mondta, esze forgatásával akart előbbre jutni, de ebből nem hiányozhatott a föld. A földművelés révén vágyott karriert csinálni, valami újat, valami maradandót alkotni. Életének következő éveit azonban teletűzdelték akadályokkal. A beszolgáltatás éveiben nyolc hold föld tulajdonosaként kuláknak nyilvánították. A nép vezetője helyett a nép ellenségévé tették. Mesterségesen. Munkája gyümölcsétől kellett kényszerűen megválnia, nem mindennapi körülmények között. Évente hét mázsa szarvasmarhát és hat mázsa hízott sertést kellett beszolgáltatnia, s ez még nem volt minden. Felesége messzi piacokon vásárolta meg a beadni való tojást, mert a saját gazdaságuk nem győzte a követelmény teljesítését. Cséplés után még vetőmagot sem hagytak számára. Akárhogy gazdálkodott, nem vághatott hízót, mindent lesöpörtek a padlásáról. Azután meg kellett válnia a saját padlásától is 1952 novemberében. Összeköltöztették egy másik kulákkal, de néhány hónap elteltével ismét máshová kényszerült. Fiával, aki munkaszolgálaton töltötte katonaidejét, nem válthatott levelet. Mikor Jóska nagy sokára hazajöhetett látogatóba, úgy kérdezgette a faluban, hogy merre laknak a szülei. Ötvennégyben már a harmadik helyen. Az állandó bizonytalanság, a számki- vetettség sem törte meg a családfőt. Valami mindig adott újabb erőt János bácsinak. Barátai segítettek behordani a terményt. Hosszú kocsisor vonult a vásártérig, ahol megengedték neki a cséplést. Még annak is megszabták a határidejét, s azt is kijelölték, hogy melyik napon kell elvetni a jövőre valót. Minden parancsnak eleget tett. Nem ijedt meg, nem hátrált meg semmitől. Mindig kieszelt valamit végső kétségbeesésében. Maga sem hitte, hogy végig bírja a megpróbáltatásokat, noha végül csak tönkrement. Nem talált már más kiutat szenvedései elől, a saját pusztulását kívánta. - Semmisítsetek meg, lőjetek agyon! - kérte. De nem könyörültek meg rajta, hagyták tovább szenvedni. A halálba menekült volna legszjvesebben, de azt sem adták meg neki. Ő pedig tűrt, csak tűrt. A rend ellen nem szegült, meghajolt mindig minden törvény előtt. Addig, amíg bírta és kibírta. Évekig nem tehette be a lábát a saját portájára. Ahol lakott, ott sem hagyták nyugton, még éjjel sem. Hol ezzel, hol azzal az ürüggyel zaklatták, csupán azért, hogy próbára tegyék az idegeit. Azután fokozatosan enyhülni látszott a helyzet. Innen-onnan, igaz, még nagyon halkan, de a vele együtt érzők már biztatták. - A mézes csíkot már a saját portáján eszi meg - mondta az egyik ismerőse, amivel a remélt kedvező fordulatra célzott. Az ősz közeledtével már ő is bizakodott. Vett annyi bátorságot, hogy felkeresse háza akkori lakóját. Szerette volna betakarításkor a répát otthonába szállítani. A válasz elutasító volt, a répa mégis hazakerült. A feszültség, a tarthatatlan állapot októberben megoldódott. Ismét rendelkezhetett a sajátjával. A ház törvénytelen lakójának szabad utat biztosított a távozáshoz, s négy év után visszaköltözhetett a sajátjába. A zűrzavaros helyzetben is megőrizte nyugalmát, higgadtságát-. Nem fűtötte bosszúvágy. Csakis a munkájával, a földdel foglalkozott. Hiába követelte a tömeg a helyi forrongás élére. Hiába mondták, hogy hajlik a nép a szavára, ő nem akart törleszteni, ment vetni a határba. Meghívták egy választmányi ülésre. Elment, de az egészhez csak ennyi szava volt: - Kérem a jelölőbizottságot, hogy nézze meg nagyon, kinek a kezébe kerül fegyver, mert úgy látom, nem lesz jó, ha így folytatódik. A konszolidálódás éveiben ismét hagyták dolgozni, akkor szántott-vetett, amikor jónak látta, de mindig időben. Gazdaságában már a gépesítésről gondolkodott, tervezgetett. Hogyan lehetne többet termelni? - tette fel magában a kérdést. Magánszámításait azonban keresztülhúzta a téeszesítés. Nehezen barátkozott a gondolattal, pedig az egyik csoport élére szánták elnöknek. Ám megint nem lett belőle vezető. Nem volt híve ennek, nem látta elérkezettnek az időt. Sok aggálya merült fel, de ismét nem ellenkezett. Aláírt. HP* éhány évet töltött el > mint aktív tag a szö- ? vetkezetben, majd nyugdíjas lett. Fokoza- ; tosan vonult vissza a munkától. Egymás után mondott le kedvenc állatairól, ment a ló, a szarvasmarha, még a disznó is. Néhány baromfi maradt hírmondónak az egykori nagy gazdaságból. Elkopott a háztáji, elfogyott a munkához szükséges erő, egyre rosszabb lett az egészségi állapota. Évekig volt ágyhoz kötve, majd 1980 nyarán tüdőgyulladás vitte el. Felesége két, Jóska fia 51 évesen, három év múlva követte. Mindannyian megfáradt emberek voltak... FESZTBAUM BÉLA A rend ellen nem szegült A szabadságért meg kell vívni a harcot Tisztelgés évtizedekkel később a salgótarjáni sortűz áldozatai előtt Emlékekkel a petőfibányai házban
