Heves Megyei Hírlap, 2002. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)

2002-08-31 / 203. szám

10. OLDAL HÍRLAP MAGAZIN 2002. Augusztus 31., szombat A közösség elismeréséhez vezető életút Medgyessy Péter miniszterelnök előterjesztésére, államalapí­tó Szent István ünnepén a Magyar Köztársaság elnöke, Mádl Ferenc, a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét adomá­nyozta Ember Györgynek, az egri Mezőgazdasági Szakközép- és Szakképző Iskola és Kollégium igazgatóhelyettesének, Nagy Pálnénak, az egri Köztársaság téri óvoda vezetőjének, valamint Szabó Péternek, az ugyancsak egri Wigner Jenő Műszaki, Informatikai Középiskola igazgatójának. A három kitüntetettel munkatársaink arról az életútról beszélgettek, ami az elismeréshez vezetett. Két évtized egy iskola élén Szabó Péter Egykori iskolájába mindig illő tisztelettel megy vissza az ember. Elfogultsága van még a tantermek és a folyosók iránt is, különösen három évtized távlatából. Sajátos a viszonya a volt tanáraihoz is, akik közül ilyen hosszú idő eltel­tével bizony már nem sokan van­nak az intézményben. A kevesek közé tartozik Szabó Péter, a Wigner Jenő Műszaki, Infor­matikai Közép­iskola igazgató­ja. Hiába, hogy telefonon jó elő­re egyeztettünk arról, hogy a ki­tüntetés apropó­ján portrét kíván közölni róla a lap, beszélgeté­sünk szinte vé­gig az iskoláról szól. Szabó Pé­ter meg is adja ennek az okát: az elmúlt harminc évben három olyan terület volt, ami az életét je­lentette: ez a sport szervezése, a szakszervezeti munka, és minde­nekelőtt a GMSZ-Wigner.- A sportban voltam játékos, edző, szakosztályvezető, sportkö­ri elnök. A szakszervezetben is végigjártam a szamárlétrát a bi­zottsági tagságtól a titkári funkci­ón át a megyei bizottság elnöki posztjával bezárólag. Az iskolá­ban is a „legalsó” polcról indul­tam, hiszen szakoktatóként kezd­tem, később műszaki tanár, ta­nár, majd 1982-ben igazgató let­tem. Legtöbbet talán a szakszer­vezetben tanultam, ahol az em­berekkel foglalkozva szert tettem arra az empátiára, ami a vezetői munkához elengedhetetlen. A „lent” kezdéshez mondhatom még adalékként, hogy első beosz­tásom még az iskolába kerülésem előtt villanyszerelő volt, villam­osipari technikusi végzettséggel. Szabó Péter szerint az egy mun­kahelyhez való hűségnek, vagy kevésbé emelkedett kifejezéssel az iránta való elkötelezettségnek vél­hetően családi gyökerei vannak. Nagyapja például 42 esztendőn keresztül volt az áramszolgáltató éjszakai ügyeletes szerelője. Négy évtizeden át motorkerékpárral járt javítani a hibákat, ha bejelentés ér­kezett. Nem kisebb hagyományai vannak a családban a szülőföld­höz való kötődésnek sem. Anyai ágon például 1640-ig lehetett visszavezetni a család egriségét. Miközben jó egy órája a kö­zépfokú szakmai képzés gyakor- laü és elméleti kulcskérdéseiről folyik már a szó közöttünk, csak sikerül kicsikarni az igazgató úr­ból néhány adalékot életének személyes vonatkozásaiból is. (Nehogy azt higgye azonban bár­ki is, hogy ezek az információk híján lennének a pedagógushiva­táshoz, illetve a két évtizedes ve­zetői beosztáshoz való kötődés­nek! Sőt...)- A Wigner (volt GMSZ) meg­nyitása, azaz 1971 óta a szakkép­zés szolgálatában áll - fogalmaz. - Ezért mindig alapelvemnek te­kintettem, hogy az intézményben szerzett oklevél alapján végzős diákjaink a valós munkaerőpiac igényeinek megfelelő szakmai tu­dással rendelkezzenek, illetve a tovább tanulni szándékozók - be­jutás esetén - helyt tudjanak állni a felsőoktatási intézményekben. Ezeknek a céloknak az érdeké­ben vállalkoztam mindig úttörő szerepre egy-egy új képzési for­ma bevezetésénél. A tartalmi munka megújítására irányuló tö­rekvéseimet mutatják az elfoga­dott pályázatok is. Az „Erőforrás­ok” (világbanki) pályázat lehető­séget adott számunkra, hogy a ki­jövő szakkép­zésnek kialakí­tói lehettünk. Kollégáimmal részt vettem az új tantervek, eszközök kidol­gozásában, illet­ve lektorálásá­ban, az új tanter­vek szerinti ok­tatás megvalósí­tásában. Szemé­lyesen is sokat dolgoztam az elektrotechnika­elektronika szakmacsoport­ban. Részt vet­tem oktatási esz­közök ajánlatainak értékelésé­ben, oktatási programok vélemé­nyezésében, lektorálásában. Az iskola pedagógiai programjának kidolgozását irányítottam, s ma­gam is írtam oktatási programo­kat, pedagógiai szakértőként pe­dig több intézmény pedagógiai programját véleményeztem. Szabó Péter családjában egyébként - rajta kívül - további három tanárember van, felesége és két felnőtt gyermeke. Végzett­sége szerint villamos üzemmér­nök, műszaki tanár, a KLTE-n pe­dagógia szakon szerzett diplo­mát. Igen széles egyéb tevékeny­ségeinek listája is: a vüágbanki villamos szakmacsoport tagja; középiskolai szakmaikollégium­vezető; a kereskedelmi és iparka­mara oktatási bizottsági tagja; az EKC elnöke; a műszaki kamara villamossági szekciójának alelnö- ke; pedagógiai szakértő. A mosta­nit megelőzően öt alkalommal volt kitüntetve. Ami pedig az iskolát illeti. Az igazgató szerint azzal, hogy ez év augusztus elsejével alapítványivá váltak, lényegében új helyzet állt elő. Három alapszó, s egyben alapelv van, ami szent és sérthe­tetlen: gazdaságosság, hatékony­ság, eredményesség. Ha ezeknek nem tudnának megfelelni, az is­kola létét veszélyeztetnék.- Attól még, hogy alapítványi iskola lettünk - mondja -, tovább­ra sem kívánunk pénzt szedni a tanulóktól. A működéshez szük­séges pénzt magunknak kell elő­teremtenünk. Mindig is azt vallot­tam egyébként, hogy a képzés, az oktatás az egyik leghatékonyabb beruházás, ami soha nem lehet öncélú feladat. Ha minőségi szak­embereket bocsátunk ki, meg tu­dunk felelni a piaci igényeknek, a minőségi termelés pedig a cégek prosperálását, s vele a magasabb iparűzési adót hozza magával, ami jó a városnak. Ilyen „egysze­rű” kör ez. A Wigner tárgyi feltét­elei egyébként európai színvona­lúak. Nem múlt el olyan év, hogy 60-80 milliós fejlesztést ne hajtot­tunk volna végre. Csak egy ada­lék: nálunk több mint 200 gép dol­gozik, naponta több mint hat órá­ban. Ezek a körülmények biztosít­ják, hogy eleget tudjunk tenni a szülők és a gyermekek igényei­nek, ugyanakkor a valódi munka­erőpiac számára képezzünk. síké Sándor A száguldó óvó néni Tessék! - kiált át a falon, a petú­niák gyomlálgatása közben Vera, pedig a cérnavékony hangocska, amelynek a tulajdonosa egy Remenyik utcai kisóvodás, nem is őt hívja. Csak­hogy a megszo­kás, mint tud­juk, nagy úr, s Vera negyven éven át hallga­tott erre a meg­szólításra: „óvó néni!”- Olyan nagy öröm az nekem, hogy a keríté­sünkön túl óvo­dások játsza­nak, így aztán nyugdíjasként se szakadtam el teljesen a gyere­kektől - mondja Nagy Pálné, Ve­ra Pacsirta utcai kertjükben. Nem nagy terület, mégis pompázik benne ezernyi virág, sárgállik a bokrokon a paprika, s magaslik egy hatalmas ezüstfenyő, ame­lyet negyedszázada ültettek a fér­jével együtt. Azóta már az emele­tes ház ablakán kandikálnak be az ágak, a madarak is megkedvel­ték a fát, egyikük-másikuk oda is fészkel. Ilyenkor a házaspár ámu­lattal figyeli a történéseket, lesik, hogy kikeltek-e a fiókák, s együtt izgulnak a gyarapodásukért a ri­gószülőkkel.- Szeretünk itt lakni, évtize­dekkel ezelőtt ezen a telken állt édesanyám háza, annak a helyé­re építkeztünk. Itt voltam gyerek, s már kicsiként is fontosnak tar­tottam, hogy megvédjem a nálam kisebbeket a nagy fiúktól. Talán ezért is lettem óvónő. Meg talán azért is, mert a Szilágyi-gimnázi­umban, ahová nagyon szerettem járni, Habis Gyuri bácsi osztályá­ban pedagógiát és pszichológiát is tanultunk fakultációban, a kedves emlékű Barta Idától. Ér­dekelt ez a két tantárgy, persze -az irodalom és a történelem mel­lett, ezért úgy döntöttem, hogy Kecskeméten, az Óvónőképző Fő­iskolán tanulok tovább. Vera 1963-ban kapta meg dip­lomáját. Hálás szívvel gondol vis­sza a Kecskeméten töltött évekre, a Bélaváry Burchard Erzsébet ve­zette főiskolára, az igazgatónőre, aki a mai óvodapedagógusok szá­mára már csak „neveléstörténeti személy”. Merthogy az ő nevé­hez fűződik a Montesori módszer magyarországi meghonosítása. Vera tőle „élő egyenesben” tanul­ta meg, hogy miként kell a 3-6 éves korosztály leikéhez férkőz­ni, s úgy neveim a gyerekeket, hogy örömre fogékony felnőttek lehessenek. Miután visszatért Egerbe - szó­ba se jöhetett, hogy szülővárosá­nak végképp búcsút intsen -, a Cifrakapu téri óvodában helyez­kedett el. Tíz évet töltött ott, s úgy érzi, rendkívül sokat köszönhet a vezetőnek, Bán Annának, aki nemcsak irányította a kollektíva munkáját, de tanította is beosz­tottjait. Bemutató foglalkozásokat tartottak, szívesen jártak hozzá­juk az óvónőjelöltek. Az itt szer­zett tapasztalatok és módszerek elegendőnek bizonyultak arra, hogy elfogadja az új megbízatá­sát, s ő vezesse az akkor, 1973-ban átadott Köztársaság téri óvodát. Csaknem harminc év telt el az­óta. S bár a munkája az intéz­mény irányítása volt, mindig ke­rített időt arra, hogy „belopakod­jon” a csoportszobákba, és sze­mélyes kapcsolatot tartson a gye­rekekkel.- Az óvoda rémei voltak ne­kem a legkedvesebbek. Szeret­tem az eleven, csupa tűz, mozgé­kony gyerekeket. A legszíveseb­ben Bíró Imire gondolok vissza, aki azzal indított, hogy fejen, majd kézen állt az asztalon. A kolléganőimben meghűlt a vér a rémülettől, de engem azonnal megnyert magának. Ma már per­sze felnőtt, de még most is tart­juk a kapcsola­tot, s rendkívül büszke vagyok rá, hogy az isko­láskori titkait is megosztotta ve­lem. A Bazilika kántorának fián túl persze sok mindenki más alakját is elérzé- kenyülve idézi fel Vera. Kis hí­ján ötezer gyerek nevelésében vett részt, mégis szinte mind­egyikükre em­lékszik.- Hiába válnak felnőtté, az ar­cuk vonásai megmaradnak. Azt még a bajusz vagy a szakáll sem takarja el. Meg aztán temérdek sok fényképet őrzök az albu­momban. Főként a farsangokon készültek ezek a felvételek, ami­kor mindnyájan, az óvónők és a dajkák is beöltöztünk. Ezek mind-mind nagyon kedves emlé­kek nekem, s persze a gyerekek­nek, a szülőknek és a kolléganő­imnek is. Nagy Pálné nemcsak a kicsik kedvét kereste, ha csak tehette. Ezért szakított szabadidejéből, s vállalt munkát a szakszervezet­ben, hogy ott üdülési felelősként arról gondoskodjék: minél több pedagógus pihenhessen. Dolgo­zott szakfelügyelőként, hogy át­adhassa tapasztalatait, volt szak­kollégiumi vezető, a rendszervál­tást követően pedig bekapcsoló­dott az önkormányzat oktatási bizottságának munkájába.- Úgy vélem, hogy Irlanda De­zső vezetésével sikerült jó irány­ba terelnünk a város oktatásügy­ét. Jó volt velük dolgozni, a bi­zottság minden tagja fontosnak érezte, hogy hasznára legyünk az egrieknek. Ha pedig nagyon elfá­radtam, felüdítettek a gyerekek. Most is, ha csak meghallom a szomszédos óvoda kis tücskei­nek muzsikáját, egyből jóked­vem kerekedik. Létezik még valami, ami csak­nem olyan hatást gyakorol Verá­ra, mint a kisgyerekek. Ez pedig a motor. Ha szerét ejtheti, felpattan a kismotorjára, és elporzik ott­honról. Ha szerencséje van, vagy esetleg valami tarhonyás finom­sággal leveszi lábáról a fiát, akkor az ő szuper motorjának a nyergé­re ül, és uzsgyi. Hosszabb utakat nem tesz, mert mint háziasz- szonynak, van dolga elég, de már az is boldogság, ha legalább a pi­acig roboghat egy jót. Nagy Pálné munkáját több ki­tüntetéssel is elismerték. A legel­sőt, az Oktatásügy Kiváló Dolgo­zójának járó oklevelet még 1975- ben, a pályakezdését követő 12. évben kapta. Aztán 1978-ban SZOT-oklevéllel, '86-ban ismét a kiváló munkájáért jutalmazták. Az Eger Város Oktatás- és Neve­lésügyéért kifejtett munkáját 1997-ben díjazták, s az idén át­nyújtották neki a Pedagógus Szol­gálatért Emlékérmet. S most, au­gusztus 20-a alkalmából átvehet­te a Magyar Köztársaság Ezüst Ér­demkeresztjét.- Az örömömet tovább fokoz­ta, hogy Magyar Bálint adta át a kitüntetést. Igazán szimpatikus ember a miniszter, s ráadásul jó­képű. Vera úgy gondolja, hogy nyug­díjasként se unatkozik majd, akad tennivaló a családdal, a ház­ban és a kertben.- Ha pedig elhatalmasodik raj­tam a gyerekhiány, átszaladok a szomszéd óvodába, és megölel­getem a kis tücsköket. NÉGYESSY ZITA Nagy Pálné, Vera Az oktatás mindig csapatmunka Ember György, az Egri Mezőgaz­dasági Szakközépiskola nyugal­mazott igazgatóhelyettese. A pe­dagógus - akinek tanítványai kö­zül néhányan már maguk is az ok­tatásban dolgoznak - 32 évet dol­gozott a mezőgazdaságiban, s nyugdíjasként sem szakadt el az iskolától.- 1971-ben „igazoltam át” a Me­zőgazdasági Szakközépiskolába — meséli -, azt megelőzően a Növény- védelmi Állomáson dolgoztam, mint műszaki vezető. Az eredeti végzettségem mezőgazdasági gé­pészmérnök, de már az állomáson is oktattam, mégpedig akkoriban permetező mestereket képeztünk. Hallottam, hogy van itt egy ürese­dés, s átjöttem. Később több ajánla­tot is kaptam, de maradtam.- Harminc év után talán már választ tud adni arra, hogy mi volt a hűség titka1- Szerettem csinálni. Felelős­ség akkora nincs, mint egy mezőgazdasági nagyüzemben, viszont szeretem az oktatást.- Pedagógus végzettség nélkül hogyan boldo­gult a kis kama­szokkal?- Tízévenként, miután itt ragad­tam, mindig új és új diplomát sze­reztem. 1964-ben kaptam az elsőt, mint agrárgépész, 1974-ben gépja­vító szakmérnökit, majd 1984-ben mérnök-tanári oklevelet szereztem, s 1996-ban az egri főiskolán felső­fokú oktatási informatikus diplo­mát. Ez utóbbit azért vállaltam, mert már lehetett érezni, hogy a számítógépeknek jövőjük lesz, azok nélkül nem lehet oktatni, dol­gozni... Ám hogy visszatérjek az eredeti kérdésre: emlékszem, janu­ár 1-jétől kerültem ide, s év közben a tanulók nem is tudták, hogy új tanárt kapnak. Izgultam, hogy mi lesz. Ma már nevetek rajta, de be­kopogtam a terem ajtaján. A ké­sőbbiekben pedig igyekeztem min­dig felnőttként kezelni a diákokat. Harminc évvel ezelőtt már úgy épí­tettem fel az óráimat, ahogy ma szinte szlogenként ismerjük: nem a lexikális tudást kell erősíteni, ha­nem elsősorban az érdeklődésüket kell felkelteni, és meg kell tanítani őket tanulni.- A gépészet azért elég száraz tantárgy...- Tütakozom ez ellen, ez a leg­jobban szemléltethető tantárgy! Annak idején még nem lehetett központi szemléltetőeszközöket rendelni, nekünk kellett elkészíte­ni a diaképeket. Később egy szak- tantermet is berendeztem, ami ak­koriban nagyon nagy siker volt.- Az iskolában lányok is tanul­nak gépészetet. Hogyan viszonyul­tak ők ehhez a tantárgyhoz?- Furcsa mód nagyon jól. Kifeje­zetten szerettek traktorozni. A ker­tész szakmában ma is kötelező, s aki egészségileg alkalmas rá, meg­szerzi a vontatóvezetői jogosít­ványt. Traktorosként ma sem igen dolgoznak, de targoncavezetőként néhányan elhelyezkedtek. A na­pokban egy targoncás lány épp egy nagyáruházban köszönt rám. Fokozatossággal mindent meg le­het szerettetni.- Mennyit változtak a gyerme­kek az elmúlt harminc évben? Több generációváltásnak is tanúja volt.- Gyengébb a „gyerekanyag”, s ezzel nem az általános iskolás kol­légák munkáját akarom leértékel­ni, ám látni kell, ezt a tendenciát sok minden befolyásolja. Sokszor az írás, az olvasás, a számolás alapjaival kell küzdeniük a gyere­keknek, s mire valamit szótagolva elolvasnak, arra már nincs idejük, hogy megtanulják azt. Mire sok ta­nár munkájának köszönhetően „beérik” a gyerek, egészen kiváló eredményeket tud produkálni. Volt egy szakközépiskolai osztá­lyom, abból ketten ma már főisko­lán tanítanak. Sajnos, a mezőgaz­dasági szakképzésnek nem elég jó a társadalmi megítélése, így nem a legkiválóbb gyerekek jönnek ide, mégis sok tehetséges gyerekre akadunk. Ebben segíthet a kollégi­um is. Talán az általános iskolá­ban kellene a tehetséggondozásra és az alapok begyakoroltatására nagyobb hangsúlyt fektetni, mert itt már a szakmát kellene tanítani.- A mezőgazdaság presztízse is sokat váhozott.- A '70-es években központilag megtervezték a tanulólétszámot, így nemigen volt gond a végzett kertészek elhe­lyezkedése. Ez a fajta munkaerő­piaci tervezés megszűnt a '90- es évektől, velük együtt eltűntek a nagy mezőgaz­dasági termelő­üzemek, s ez ná­lunk is változást okozott a kép­zésben. A mai struktúra viszont már alkalmazko­dik a munkaerő­piaci kereslethez. A borászok, illet­ve vincellérek iránt olyan nagy az érdeklődés, hogy nem minden eset­ben tudunk a termelőknek elég ta­nulót ajánlani. Az a szomorú eb­ben, hogy a szakmák társadalmi megítélése még mindig olyan rossz, hogy kevés tanuló jelentke­zik. Sokszor még azzal is szembe­sülünk, hogy a családfő mondja azt: legyél több, mint én lettem, és a fiát nem is ösztönzi erre a pályá­ra. Pedig ebből a szakmából Eger környékén meg kell tudni élni. El­tűntek viszont olyan szakmák a képzési rendszerből, mint például a dohányfeldolgozó vagy a tej- és tejtermék-feldolgozó. Vannak idő­szakosan jelentkező igények, amelynek 6-8 évente egy-egy tan­folyammal meg lehet felelni.-Mais nagyon lelkesen beszél, pedig három évtizede van a pá­lyán. Hogyan tudta elkerülni a mo­notóniát?- Az oktatás olyan sokszínű, hogy soha nem lehet megunni. Annyi ismerősöm van a városban, hogy néha azt sem tudom, kinek köszönök vissza. Évente ebből az iskolából 100-120 gyerek kerül ki, és mondanom sem kell, mind­egyik más és más.- A szabadidejéről, a hobbijáról eddig még nem szólt.- Valahogy az is a mezőgazda­sághoz kötődik, mert van egy sor barackosom, és persze horgászok.-Immárnyugdíjas, mégis tanít.- Tavaly áprilisban mentem nyugdíjba, de érzek még magam­ban annyi erőt, hogy tovább foly­tassam. így gyakorlatilag ma is itt vagyok az iskolában. Nyugdíjazá­som előtt tíz évig voltam igazgató helyettes, s most ennek a munká­nak egy részét is viszem tovább. 1992 szeptemberétől, igazgató- helyettesi kinevezésemtől nagy változások történtek az iskolában. Ekkor vezettük be a kertésztechni- kus-képzést, a pék- és cukrászkép­zést, a vadász és vadtenyésztő­képzést, s az általam írt pályázat­tal nyertük el a világbanki támoga­tást, ami 37 millió forintot jelen­tett.- Kapott egy magas állami ki­tüntetést, ami mindenkor jólesik a kitüntetettnek.- Az oktatás csapatmunka Ezt a kitüntetést - bár név szerint én kaptam - úgy tekintem, mint a ve­lem együtt dolgozó kollégáknak az elismerését. SZUROMI RITA Ember György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents