Heves Megyei Hírlap, 2002. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)

2002-08-19 / 193. szám

•V* Ápolnunk kell a ránk testált hitet Bányai László címzetes esperes az államalapítóról és az újhatvaniak helytállásáról Bányai László címzetes esperest, újhat­vani plébánost a magyar történelem ne­héz időszakában, 1953-ban szentelték pappá Egerben. Elmondása szerint olyan hivatást akart választani, amely lehetővé teszi, hogy az államalapító királyunk ál­tal ránk testált hitet ápolja, még akkor is, amikor ez sok nehézségbe ütközik. Volt része megpróbáltatásban és sikerben egyaránt. Az újhatvani Szent István Egy­házközségben készül arra, hogy néhány nap múlva ab­bahagyja a papi hivatás ak­tív gyakorlását. A plébáni­án az államalapító ünne­péről, az újhatvaniak hit­erősítő helytállásáról be­szélgettünk.- Sok évszázada ünnep a magyar nép számára a Szent István-nap, és ha voltak is bi­zonyos átke­resztelések, mint a kenyér ünnepe, vagy az államiság ünne­pe, a nép lelké­ben augusztus 20. mindig is az országalapító ki­rályunk ünnepe volt - mondta Bányai László. - Szent István sze­mélyes példamu­tatásával rá tudta venni a népét, hogy a pogány szokáso­kat elhagyva, a ka­landozásokat mel­lőzve, a Kárpát-me­dencében alapítson hazát, vegye fel a keresztséget. Veze­tésével a magyarság az akkori Európa legtöbb nemzetéhez hasonlóan belépett a keresztény né­pek sorába, és így megmaradhatott. Szent István királyt a magyar nép mindig is egyik legnagyobb szentjének tartotta, olyan vezérnek, akit Krisztus hűséges tanítványaként kell követni. Nagy kirá­lyunkat sokan tekintették példaként az elmúlt év­századokban, és így van ez ma is. Fiatalok és idő­sebbek körében egyaránt nagyon szeretett, ked­ves, jóságos emberként jelenbe meg Szent István. Ugyanakkor bizonyos szigorúság is volt a jel­lemében, de ilyennek kellett lennie, hogy a ma­gyar népet rá tudja venni a kereszténység felvéte­lére. Ez meggyőződéséből fakadó szigorúság volt, amit később az idő igazolt. Neki köszönhe­tő, hogy ezer éve itt vagyunk, sok-sok vész, vihar és nehézség közepette is megmaradtunk ma­gyarnak.- Tizenkét évvel a rendszerváltás után erőset dött-e az ünnep egyházi jellege, visszakapta- e Szent István az őt megillető helyet az embe­rek lelkében?- Azt gondolom, hogy a rendszerváltás óta so­kak lelkében megerősödött Szent István tisztele­te, kultusza, és augusztus 20-a is visszakapta rangját a nemzet nagy ünnepei sorában. Úgy ér­zem, az emberek ma már jobban készülnek erre az ünnepre is, mint huszonöt-harminc évvel ko­rábban. Tanúsítja ezt az is, hogy az utóbbi évti­zedben több új, Szent Istvánt ábrázoló szobrot is avattak a településeken. Az elmúlt évben mi is felállíthattuk a templom előtti téren a szobrát.- Mi késztette a híveket a nem kis költség­gel járó szoborállításra?- Egyrészt arra gondoltunk, hogy a millenni­um évében így tisztelgünk az államalapító emlé­ke előtt, másrészt pedig az egyházközség, a plé­bánia és templom Szent István pártfogásában van, tehát - ha szabad mondanom - kellett már ide egy megfelelő márványszobor is.-A hívek adakozásából gyűlt össze a pénz?- Egyrészt abból, másrészt a hatvani önkor­mányzat támogatásából. A város nagyobb ado­mánnyal segítette a megvalósítást.- A városnak szocialista a vezetése, ám a je­lek szerint jó a kapcsolat az önkormányzat és az egyház között.- Nyugodt szívvel elmondhatom, hogy való­ban jó a kapcsolat a város vezetésével, és ez nem csak abban mutatkozott meg, hogy pénzt adtak a szoborra. A vezetés más dolgokban is jóakarattal, készséggel és szíves lelkülettel támogatja az egy­ház ügyeit.- Az újhatvani hívek az ötvenes években nagyon kemény próbatételre kényszerül­tek, és talán Szent István állhatott példa­ként előttük, amikor inkább vállalták a megpróbáltatásokat, de nem tagadták meg keresztény mivoltukat.- Az ötvenkét évvel ezelőtti június 19-én valóban nagyon szomorú napja volt az újhat­vani egyházközösségnek. Az ávósok hada megrohamozta a templomot, betörték az ajtó­kat, a plébánia köré összegyűlt több száz újhatvani hívőt végigbotozták, volt, akit nyomban le is tartóztattak. Azt mondják, a ferences rendiek senkit sem biztattak ellenszegülésre. Ők csak a dolgukat tet­„Régebben a hatalommal kellett megküzdeni, most a lelkek közömbösségével fotói t. z. m. ték, a reményt éltették a hívek lelkében, akik pedig bizakodtak és kitartottak papjaik mel­lett. A korábbi fenyegetések dacára is. A hívek jó része vasutas volt. Ők laktak az újhatvani templom környékén. A vasutasok öt évvel korábban már átélték a rengeteg áldozatot követelő bombázást, amikor a hatvani állomás és környéke romhalmazzá vált. A vasutasok akkor sem menekültek, hanem önfeláldozóan a men­tést vállalták. Papjaik védelme ezek után semmi­ségnek tűnt. Annál is inkább, mert abban re­ménykedtek, hogy a hatalom velük szemben nem lehet kegyetlen. Ám néhány hét múlva kide­rült, hogy lehet. Valóságos hajtóvadászatot rendeztek a szerze­teseket oltalmazó, a templomot élő védőlánccal körülvevő hívek kézrekerítésére. Napokon át ül­dözték őket, nagy többségüket el is fogták. A fér­fiakat a recski bányába küldték, az asszonyokat és gyermekeiket a hortobágyi tanyavilágba, hodá- lyokba telepítették. A hatalom nem bánt kesztyűs kézzel az elhurcolt négy szerzetessel sem. Kriszten Ferenc Rafael rendfőnököt életfogytigla­ni, a többi szerzetest 10-12 év fegyházra ítélték. A hívek nagy része is hosszú éveket kényszerült in­ternálásban tölteni, javaikat el­kobozták. És nagyon sokan közülük nem élhették meg a szabadulást. A szerzetesek és a hívek is tudhatták, hogy mi vár rájuk, hiszen akkor már országszerte folyt a szerzetesrendek felszá­molása, mindenki sejthette, hogy a hatalom az erőszaktól sem riad vissza. Legalább száz családot hurcoltak el. A plébá­nia épületét elkobozták, az csak 1990-ben kerülhetett vis­sza az egyház tulajdonába. A kitelepített családok évek múltán térhettek vissza Hatvanba. Azok, akik megélhették az elnyomás enyhülését. Az egykor elhurcoltak közül a ma is élő idős emberek nem felejthetik az akkor történteket, de lelkűkben már nincs harag. A hívő ember bűnbocsátó, pedig or­szágos szinten is Hatvanban volt az égetik legke­gyetlenebb fellépés az egyház ellen.- Ön jóval később, a kilencvenes évek ele­jén jött az újhatvani plébániára. Milyen érzés olyan helyre jönni, ahol a hívek a kemény megpróbáltatást is vállalták ke­reszténységük védelmében? NÉVJEGY Bányai László Balassagyarmaton született, 1929-ben. 1953-ban Egerben szentelték pappá. Kápláni és plébánosi szolgá­latban több helyen is volt az országban, majd 1978-ban Boldogon lett pap. 1991 őszétől az újhatvani plé­bánia címzetes esperese.- Nagy tisztelettel gondoltam a helytállásukra, és gyalüan beszéltem is erről. Úgy gondolom, hogy példamutatóan kiálltak a hitük mellett, a papjaik mellett, így végül is az Isten mellett is. Ar­ra a napra csak 1990 óta lehet nyíltan emlékezni. Mementó az újhatvaniaknak, amelyre immár a plébánia falára erősített márványtábla is emlé­keztet.- Hogyan tapasztalja, itt más egy kicsit a Szent István-nap?- Úgy érzem, az itteni hívek talán az akkor tör­téntek miatt is jobban átérzik ennek az ünnepnek a tartalmát. Itt Szent István király alakja talán fé­nyesebben ragyog, mint más helyeken.- Térjünk vissza az ön történetére: mikor lett pap?- Közel ötven éve, 1953 februárjában szentel­tek pappá Egerben. Előző évben elvették a váci szemináriumot, és akkor átvittek Egerbe, ahol vi­szont megmaradt a szeminárium, s így több egy­házmegyéből oda kellett menniük a kispapok- nak. Itt Hatvanban tizenegy éve élek, és jól érez­tem magam a hívek között. Voltak nehezebb napjaim is, például Bagón, ahol Mindszenty bíboros halálakor szentmisét tartottunk a templomban az ő lelki üdvösségéért, és a fekete zászlót is kitűztük. Ez nagy visszatet­szést váltott ki akkor a hatalom tagjai között. A hatóság tettünket provokációnak nevezte, és rendszeresen zaklattak is érte.- Amikor 1953-ban pappá szentelték, igen kemény diktatúra volt. Mi késztetett egy fia­talembert arm, hogy ezt a hivatást válasza?- Amikor a második világháború befejeződött, tizenhat éves voltam. Kispesten laktam a szüle­immel, és részese voltam a nagy budapesti bom­bázásoknak, az ostromnak, a pusztulásnak, és az annyira nagy hatással volt rám, hogy felmerült bennem a gondolat, hogy miért érdemes élnem a továbbiakban? Akkor döntöttem el, olyan mun­kát, olyan élethivatást választok, amely lehetővé teszi, hogy az emberekért, lelki boldogulásukért dolgozhassak. Úgy éreztem, hogy ápolnunk kell a Szent István által ránk testált hitet.- Hogyan érzi, jó döntést hozott akkor?- Igen. Az Úristen segítségével, a sok nehézség és megpróbáltatás közepette is sikerült megma­radnom ebben a hivatásban.- Hogyan látja, manapság közelebb kerültek az emberek az egyházhoz, mint a rendszer- váltás előtt?- Manapság az emberek nyíltabban vállalhat­ják vallásosságukat, és a hitoktatás is lehetővé vált. Ám az emberek és az egyház közeledése a váltnál lassúbb. Élnek még a régi beidegződé­sek, a hosszú évtizedek elnyomása miatt kiala­kult megszokások. Mindezek eléggé nehézzé teszik sokak számára a hitélet gyakorlását. Per­sze, itt megvan az a közösség, melynek tagjai mindig is bátran ragaszkodtak a templomuk­hoz, a hitükhöz, még a legnehezebb időkben is. Ám voltak olyanok, akiken a félelem vett erőt. Őket visszavárjuk, hiszen már nem kell félni a retorzióktól. Igaz, a megélhetésért való küzdelem sok em­bernél megnehezíti a hitélet gyakorlását. Régeb­ben a hatalommal kellett megküzdeni, most in­kább a lelkek közömbösséggel. Pedig Szent Ist­ván napja szentmise nélkül, templomi imádság nélkül nem lehet igazi ünnep. A tizenegy év alatt itt is sikerült sok ered­ményt elérnünk. Létrehoztuk a Szent István plébánia köny­vesboltját, ahol nem csak egy­házi könyveket lehet kapni, hanem lehetőség is a hívek­nek, hogy egy kis beszélgetés­re betérjenek ide. Másfelől si­került megvalósítani az egy­házközségi szeretetszolgála­ton keresztül a rászoruló sze­gények megsegítését is. Már ötödik éve, hogy minden hét­végén néhány személy főt ételt kap a plébánián, és a hét közben becsöngető rászoru­lók sem távoznak üres kézzel. Nagyon megszerettem a híveket és becsülöm is őket, mert a mai rohanó világban is eljönnek a templomba, vallásukat, egyházukat is megbe­csülve. Ezért is távozom nehéz szívvel néhány nap múlva az újhatvani plébániáról, de hát 73 éves lettem, és egészségügyi problémáim miatt kénytelen voltam azt kérni a püspökömtől, hogy mentsen fel a papi hivatás aktív gyakorlá­sa alól. De a jövő évben lesz az ötvenéves papi jubileumom, az aranymise, amit itt szeretnék megtartani, az újhatvani hívek körében. TOMPA Z. MIHÁLY SZALAY ZOLTÁN Magyar jovo-orokseg-^demes kicsü elidőznünk sorsunk, életünk alakulásán. Legalább L most, a magyarság ezen ünnepi óráin. Mindünket kell ugyanis, Llíhogy foglalkoztasson, hová és meddig juthatunk el! Nem árt a röpke elmélkedés éppen most, amikor megpihenhetünk a monoton hétköznapok fizikai gyötrődésá, no meg a hónapok óta tartó válasz­tási kampány miatt egyre fárasztóbb lelki őrlődés közepette. A családi visszavonultság és béke oly' nagyon vágyott perceiben, szeretteink megnyugtató közelségében talán jut erőnk és némi időnk a bizonyta­lanságot, a kételyeket, a félelmeket eloszlató morfondirozásra is. Elgondolkozhatunk például azon, hogy a már magunk mö­gött hagyott több mint egy évtized mennyiben váltotta be az 1990-es évek elején új lendületet kapott reményeinket. Azt persze jól tudtuk, s érezzük azóta is egyfolytában, hogy bizony komoly ellentmondásokkal - mikor fejíődést lassító, rögeszmés múltba merengéssel, mikor erőt, létet megroppantó áldozatvállalással, mikor társadalmi szakítópróbát elindító és fokozó, felülről vezé­nyelt folyamatokkal - terhes időszakon vagyunk túl. Mindenesetre igen küzdelmes tizenkét esztendőnk volt ez, a má­sodik-harmadik évezred fordulóján. Akárcsak a honfoglalás és az azt követő több emberöltőnyi korszak idején. S nem feledhetjük, hogy amennyire örömmel, felszabadultan, valóságos eufóriában üdvözöl­tük nagyon sokan az új állam alapításának kezdetét - s egyúttal tűrtük-tűrjük a velejáró megpróbáltatásokat -, legalább annyira számolnunk kell azokkal is, akik mindezt a szükségszerű változá­sok veszteseiként élték át, élik ma meg. Törődnünk kell azokkal is, akiknek még ma sem telik hivalkodásra alkalmas, fényűző javakra (mondjuk, többszintes, úszómedencés családi házra, üdülőtelepen pompázó hétvégi telekre, luxusautóm a famíliának, s kisebb, de mo­dem és drága kocsikra az egyes családtagoknak, legalább két-há- romszori pihenésre évente a Föld különféle egzotikus vidékein). De legfőképpen azokkal muszáj együtt éreznünk, s tenni értük, akiknek nagy gondot jelent már az is, hogy gyermekeiknek napi két-hámm- szori étkezést biztosítsanak, akiknek a menedékül szolgáló saját fe­dél, a biztonságos élet is sajnos csupán álom. Nem mehet el senki szó nélkül mindemellett, hiszen honfitársainkról van szó! Az ünnepi órákon lesz talán mód a bölcselkedésre arról is, hogy vajon mi dolgunk a világon nekünk, magyaroknak, a har­madik évezred elején, s főleg az évek előrehaladtával a XXI. szá­zadban. Megkérdezhetjük önmagunktól: vajh azon az úton lépe- getünk-e előre napjainkban, amit Szent István bölcsessége nyo­mán eleink jelöhek ki ennek a népnek ezerkét esztendővel ezelőtt? A kiindulópontunk is leginkább az: ez a jövő - a magyar nemzet jövője - a legnagyobb, egyszersmind a legféltettebb örökségünk! Tisztában lehetünk per­.Megkérdezhetjük mint egy évtized még csak ORTTUlglUlktóL VCL)h azon arra voü elég, hogy illedel- az úton lépegetünk-e előre mes diákok módjára meg- napjainkban, amit Szent tanuljuk, megtapasztal- István bölcsessége nyomán juk, hogy évezredes hagya- jelöltek ki ennek a tekunk csakis úgy válhat , / . „ , számunkra valóságosan is népnek ezerket esztendővel hasznot hozóvá, ha jó test- ezelőtt?” vérekként, gondos ország­gazda állampolgárokként egyazon akarattal tesszük a dolgunkat mi valamennyien. Itt, a Kárpát-medencében, s a határokon túl is. Lényeges ezt hangsúlyozni bizonyám még sokáig, hiszen az eddig történtek, sajnálatosan, nem mindig, nem mindenben és nem mindenki számúm segítették az előbbi nemes, nagyon fontos elv és az azt hűen tükröző gyakorlat felismerését. Talán nem haszontalan, ha képzeletben eljátszunk a gondo­lattal: vajon Szent István, első királyunk - ha látna most ben­nünket, „mai alattvalóit" -, a maga rendkívüli intelligenciájá­val, műveltségével és szükség esetén szigorú akaratával, mire irá­nyítaná ma elsődlegesen rá a figyelmünket? Mint ahogy tette ko­ra uralkodóihoz képest jóval közvetlenebb hangnemben, az atyai szeretet akkor páratlan megnyilvánulásaként, különleges éles- és előrelátással a fiához, Imre herceghez intézett Intelmekben. Minden bizonnyal lejegyezné, remélhetően okulásunkra is, hogy bármilyen közösségben - legyen az egy egész ország lakos­sága - kiemelkedő jelentőségük van az emberi értékek minél szé­lesebb körű érvényesülésének. Az olyan, ma sajnos kiveszőben lé­vő fogalmakénak - s napi alkalmazásuknak -, mint az otthon, a család, a hon és a szűkebb pátria szeretete. Az önzetlen segítő­készség, ha gyerekek, idősek, rászorulók, elesettek igénylik. Ha­sonlóképpen a nemzeti kultúra és a keresztény értékrend erősíté­sében, terjesztésében való részvétel, a szokások, hagyományok megőrzése. Nemkülönben a jó ízlés, a jó modor, ennek révén pe­dig a másik ember tisztelete. Bizonyos, hogy elítélné az önzősé- gük miatt a haza védelméről, megfelelő szolgálatáról megfeledke- zőket. A magyarság érdekei ellen cselekvő magyarok kemény megbüntetésére szólítana fel. Az is gondolható, hogy alaposan megfeddné a másokon gátlástalanul áttörtető harácsolókai, mert valójában ők is szembekerülnek e hazában élő sorstársaikkal. D e ezeréves államalapítónk leginkább az ellen emelné fel sza­vát, hogy a maga idejében általa is olyannyira áhított nem­zeti egység helyett ma a magyarság értelmetlen, s ennélfogva érthetetlen kettészakadásának folyamatát lenne kénytelen érzékel­ni. Pont akkor különítik el - polgári köntösbe öltöztetve - egymás­tól a jó, illetve a rossz magyarokat, amikor már egyáltalán nem ez a kérdés évezredes államunk jövőjének formálódásában. Sokkal inkább a közös szándék, az együttes akarat szükséges a jobb lét, a nemzeti boldogulás és az egyéni boldogság eléréséhez.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents