Heves Megyei Hírlap, 2002. július (13. évfolyam, 151-177. szám)

2002-07-06 / 156. szám

2002. Július 6., szombat HÍRLAP MAGAZIN 11. OLDAL elkeseredve, olyan türelemmel viselte a sorsát, hogy az csoda. Nagyon jó kedélyű gyerek volt. A negyedik- Ekkoriban börtönben dolgoztam mint felügyelő, vagy ahogy a rabok mond­ják, smasszer. A szolgálatba a kórházból, Kelemen Árpád és Mária, a felesége. A sors nem simogatta őket a gyerek mellől jártam, s a munka végén hozzá tértem vissza. Mindannyiunknak nagyon nehéz volt az az időszak. Közben szerettünk volna még egy gye­reket, de ilyen előzmények után féltünk, hátha genetikailag nem vagyunk alkal­masak a vállalására. Felkerestük Czeizel Endre professzort, aki a kivizsgálásunkat követően azt mondta, a korábban történ­tek a véletlenek következtében alakultak így, ezért semmi akadálya az újabb utód­nak. Mária, a feleségem nála hozta a vi­lágra Ádámot. Nagyon örültünk neki, ugyanakkor tele voltunk aggodalommal is, elég volt, ha tüsszentett, máris rohan­tunk vele Valentinyi főorvos úrhoz. Az ötödik- Roland halála után Árpád, az időseb­bik fiú - aki, mint mondtam, elfogadta saját állapotát - nagyon megörült az „új” kistestvérének. Alig várta, hogy felnőjön, hogy játszhasson vele; látni kellett volna, ahogy az udvaron együtt fociztak. A na­más állapotba került. Kihívtuk az ügyeletet, de az orvos nem tudta megmondani, mi történt. Végül bevittük a kórházba, ahol már másnap az intenzív osztályra került, mivel minden létfontosságú szerve fel­mondta a szolgálatot. Gépelje kapcsolták, s három hét alatt annyit javult az állapota, hogy elszállíthatták Salgótarjánba, ahon­nan karácsonyra már haza is engedték. Az ünnep úgy zajlott, mint a többi. Árpádka teljesen a tudatánál volt, ajándé­kozás, miegyebek, örültünk, hogy rend­be jött. December 27-én reggel azonban újra belázasodott. Rohantunk vele Tarjánba, ahol délután három órakor ve­seelégtelenségben meghalt. Búcsúzóul még intett a szemével... Szilveszterkor temettük el, a testvére mellé. A hatodik- Ádám, a legkisebb gyerek ekkor volt kilencéves. Nem lehetett beszélni előtte a történtekről, mi több, azóta A SZERZŐ FELV. újabb gerincműtét következett, ami még eredményesebbnek bizonyult, mint a korábbi, hiszen már három hó­nap elteltével felvehettem a munkát. A következő esztendő elején aztán megint jöttek a bajok. Nem voltam ké­pes forgatni a fejem, elzsibbadtak az ujjaim, végül a kezemet sem tudtam használni. Felmentem Budapestre, ahol megállapították, hogy nyaki porc­korongsérvem van. Háromszori ha­lasztás után májusra tűzték ki a műté­tet - az addig hátralévő hónapokban rendszeresen feljártam vért adni saját- A kórházból rehabilitációs intézet­be kerültem. El kellett érni egy olyan szintet, hogy hazahozhassanak, nehe­zen sikerült, mert közben csődöt mon­dott az egyensúlyérzékem, lepedőkkel kötöztek a tolókocsiba, hogy ki ne es­sek. Végül 1999 novemberében újra itt­hon voltam. Nem tudtam beletörődni az állapo­tomba, állandóan sírtam, a mai napig kedélyjavító gyógyszereket szedek. Sok barátom volt és maradt. Számukra, akik ismertek azelőtt is, furcsa lehet, hogy engem, az örökmozgót - akinek hiába volt autója meg motorbiciklije, mégis képes volt gyalog járni a munkába, csak hogy kielégítse a mozgásigényét - most így látnak. Amit lehet, most is elintézek mindenkinek. Örülök, ha segíthetek másokon. Hárman ülünk a Kossuth tér árnyas fái tövében: egy asszony és két férfi, utóbbiak egyike tolókocsiban. Szépen fogy az ásványvíz: Árpád szája a gégemetszés óta gyakorta kiszárad, és a krónikás torkát is szorongatja valami. Bátortalanul teszi fel utolsó kérdését, mert a sorsra, a Teremtőre szórt átkot vár talán, vagy bölcseleteket, vagy maga sem tudja, mit, ebben a számára még a felpörgetett empátia ellenére is feldolgozhatatlan helyzetben. Hogy szép-e az élet...? - segít ekkor a másik a kerekes szék oltalmából. - Teljes értékű embernek érzem magam, talán, mert erős az akaratom. Járókerettel már tizenöt métert is képes vagyok haladni úgy, hogy nem érzem, mire lépek; és nézd csak, a könyöklőn is milyen jól megemelem magam... Van értelme az egésznek, mert szerencsémre ilyen szerető család vesz körül. tari ottó A születés egyben maga az ítélet, végzetszerűsége a jobbik esetben egy emberöltőnyi idő alatt teljesedik be. Addig is ott a keresztüt, az élet, amelynek végén a Golgota hegye: a halál. És a sors a két végpont, az alfa és az omega között az egyiknek két kézzel oszt, a másiktól meg elvesz. Ha igazságosan teszi, megmaradnak az arányok, ha nem - márpedig nem! -, az egyik felemelkedik, míg a másiknak legfeljebb a soha véget nem érő küzdelem marad, a gyengülő erő és az örökös kapaszkodás, és persze az egész végén a kérdés: miért volt? Megérte? Kelemen Árpádot azonban már aligha foglalkoztatják a hasonló, filozofikus eszmefuttatások, s ezen nem csodálkozhatunk. Mert tőle nem egyszerűen elvett valamit a sors, hogy az­tán más módon visszaadja, hanem teljesen kirabolta. Ennek a hatvani fér­finak, szeretteinek, környezetének a története ép ésszel felfoghatatlan. Kálváriáját most tőle halljuk. Az első- Egy szabolcsi kisvárosban, Nyírbá­torban születtem 1950-ben, első gyerek­ként a családban. Két húgom van. Jó apámra visszaemlékezve, miatta hagy­tam el tizenhét évesen a családot. Egy kicsit - vagy nem is kicsit - sűrűn emel­gette a poharat. Az „öreg” a Hangya Szö­vetkezetbe hordta az árut lovas kocsi­val, és mint fuvaros, ki volt téve a kísér­tésnek, hiszen úton-útfélen itatták. Én lettem az első számú ellensége, miköz­ben a testvéreimet békén hagyta. Anyám hányszor, de hányszor ébresz­tett éjjelente, hogy a lovakat haza kelle­ne hozni...! Lakatosnak tanultam, egy maszek mesteremberhez jártam gyakorlatra. Az éjszakai ébresztések miatt sokszor elbó­biskoltam, s a főnök ezt nem nézte jó szemmel. Egy évem lett volna még a szakmunkásvizsgáig, amikor úgy döntöt­tem: elég volt. Elmegyek innen - mond­tam anyámnak, aki nagyon ellenkezett, talán azért is, mert félt apámtól, de hajt­hatatlan maradtam. A nyakamba vettem az országot. Egy hirdetésre jelentkezve a szolnoki cukor­gyárban kötöttem ki, a lakatosműhely­ben, ahol nagyon jó társaság fogadott. Mindenképpen szerettem volna kitanulni valami mesterséget, hiszen szakmám nem volt, ezért kapóra jött az a nehézgép­kezelői tanfolyam, ami akkoriban kezdő­dött. Ha elvégzem, fizetésemelést is ka­pok, biztattak, ezért beiratkoztam, s a kurzus végén Selypre kellett utazni le­vizsgázni. Ott ismertem meg a felesége­met, Máriát 1969-ben. Szimpatikusak vol­tunk egymásnak, a visszatérésemet köve­tően is tartottuk a kapcsolatot, s alig egy esztendő múlva házasságot kötöttünk. Rövid ideig az apósoméinál laktunk a Mátravidéki Erőműnél, azután Hatvanba költöztünk. A gyerekek már itt születtek: Árpád volt az első, majd Roland, végül harmadikként Ádám jött a világra. A második- A bajok a második fiunk, Roland megszületése után három hónappal kezdődtek: egy diftériaoltás után rángó­görcsöt kapott, majd epilepsziás lett. Talán orvosi műhiba is közrejátszhatott a történtekben, de ezt most ne firtas­suk, mert nem bizonyított dolog; tény viszont, hogy a doktornő nem sokkal később öngyilkosságot követett el. Ro- landot egyik orvostól a másikhoz vit­tük, Pestre meg mindenhová, végül a hatvani kórházba került. Másfél évig tartották bent, miközben az izmai roha­mosan sorvadtak. Nemhogy járni, de még ülni sem tudott, az anyja naponta háromszor járt be hozzá etetni. Végül annyira leépült, hogy rajtam kívül sen­kit nem engedtek be hozzá. Ez alatt a másfél esztendő alatt ki sem adták. Vé­gül tüdőgyulladás végzett vele. Csak négy és fél éves volt... A harmadik- Miközben Rolandot ápoltuk, az ak­kor kilencéves bátyja, Árpád egyszer csak elkezdte fájlalni a térdét és hányin­gerre panaszkodott. Elvittük az ortopédi­ára, ahol lúdtalpbetétet írtak fel neki. Mi ezt kételkedve vettük tudomásul, ezért a sógornőm segítségével eljutottunk a fő­városi ortopéd klinikára, ahol Vízkelety tanár úr már tapintással is megállapítot­ta, hogy daganat található a kisfiú térdé­ben. Miközben a szövetmintát elemezték - beletelt vagy két hét -, Árpádnak nem volt szabad a lábára állnia, ölben hord­tam még a vécére is. Megjött az ered­mény, ami lesújtó volt: szarkóma, még­pedig csontrák. Azonnal amputálták a végtagot. Ezt követően még két évig hetente jár­tunk a Tűzoltó utcába. Árpika nem volt magamnak a majdani operációmhoz -, s végül az orvos közölte: csak abban az esetben végzi el a beavatkozást, ha vál­lalom, hogy az bemutató műtét le­gyen. Május 25-én feküdtem műtőasztal­ra. Este, amikor az altatásból felébred­tem, szóltam a nővérnek, hogy nem ér­zem a két lábamat. Azt válaszolta, hogy majd reggel érezni fogom. Ezt követően azonban - gondolom - tele­fonálhatott az orvosnak, aki már a ko­rai órákban bejött, majd kérte, hogy mozdítsam a lábam, majd amikor nem sikerült, mert olyan volt, mintha két tuskó lenne a helyén, elkáromkodta magát, és azonnal a műtőbe vitetett. Feltárták a friss sebet a nyakamnál. Ar­ra még emlékszem, hogy bekötötték a vastag érbe a vérinfúziót és bevittek a CT-be, aztán elaludtam. A hetedik (Eponttól Mária, a feleség folytatja.)- Délután mentünk Ádámmal meglá­togatni az apját, de hiába kerestük a kórteremben, a szobatársai tájékoztat­tak, hogy az intenzív osztályon van. Amikor megláttuk... akár egy élő ha­lott, olyan volt, a testéből mindenféle csövek álltak ki. Azt mondták, 48 óra alatt eldől a sorsa. Állítólag keringési zavarai voltak, szteroidokkal kezelték. Azt mondják, ennek köszönheti az éle­tét, még akkor is, ha közben súlyos ká­rokat okozott a szervezetében. Három hétig maradt kómában, és összesen 38 napot töltött az intenzíven. Közben gé­gemetszést kellett végrehajtani rajta, tüdő- és agyhártyagyulladást kapott, és megfertőződött a szervezete. Olykor megkérdeztem az orvost: mondja, van értelme még, hogy járjak hozzá? Min­dig biztatott, hogy igenis van, jöjjek csak, mert a beteg kómás állapotban is megérzi, ha foglalkoznak vele. így hát látogattam kitartóan. Három hét elteltével felébredt. Tol­lat, papírt kért, de nem tudta leírni, mit szeretne közölni velünk. Nagy nehéz­ségek árán a szájáról olvastam le, hogy azt kérdezte: mióta vagyok itt, mi tör­tént velem...? Az orvostól megtudtam, hogy a jövőben a legjobb esetben is csak az egyik, legfeljebb mind a két ke­zét tudja majd használni, de ezt nem mertem egyszerre elmondani neki. Csak később, amikor már sokkal jobb állapotban volt. (Ismét Kelemen Árpádé a szó.)- Amikor az intenzív osztályon egy fokozattal jobb helyre kerültem, a fele­ségem mindig velem volt. Vártam a ta­lálkozást az orvossal, aki megműtött, de úgy éreztem, mintha került volna engem... A nejem előtt is állandóan le- tagadtatta magát, amikor egyszer még­is sikerült összefutnia vele, mindössze annyit közölt, hogy keringési zavar okozta a történteket, meg hogy 14-16 hónap alatt felépülök. Lám, most is itt vagyok, a tolókocsiban... A nyolcadik Stációk gyobbik gyerek mankóval - a műlábat nem tudta elviselni -, meg a kicsi Ádám, amint passzolják egymásnak a labdát... Mária, akinek fodrász a szakmája, eköz­ben négyórás állást vállalt, - én meg a bör­tön mellett is dolgoztam. Akkoriban épült a Kertész utca, sokszor villanykör­ténél még éjjel két órakor is vakoltunk. Az élet megy tovább, mondogattuk. Bol­dogok ugyan nem voltunk - mitől is let­tünk volna? - de küzdöttünk. Árpád ma­gántanulóként folytatta az iskolát. Okos gyerek volt, minden érdekelte. Húszesztendős korában, 1991. decem­ber 4-én rosszul lett. Belázasodott, félig kó­sem engedi. A temetőbe se akar ki­menni. En még a fényképeket sem na­gyon veszem elő... Anyósomékat is na­gyon megviselték a sorozatos tragédi­ák. Engem először 1989-ben műtötték meg nyaki gerincsérvre. Korábban, ha munkáról volt szó, nem ismertem lehe­tetlent, ha kellett, két zsák cementet vittem a vállaimon. Az operáció sike­resnek tűnt, vissza is mentem a céghez dolgozni - ekkoriban bádogosként ke­restem a kenyeret -, s úgy nézett ki, tel­jesen meggyógyultam. Egészen 1998- .ig, amikor zsibbadni kezdett a lábam;

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents