Heves Megyei Hírlap, 2002. június (13. évfolyam, 126-150. szám)

2002-06-08 / 132. szám

2002. Június 8., szombat HÍRLAP 11. OLDAL M A G A Z N » írhatnék-e mást, mint a valóságot... » Bakacsi Ernő élet diktálta könyveiről, dedikálás előtt Volt egyszer egy tanyavilág Lajosmizse környékén, ahonnan - pontosabban a Bene 310. számú tanyáról - jó pár évtizeddel ezelőtt útnak indult egy em­berpalánta, akiben immár felnőttként is ott szunnyad a nyugtalanító vágy, hogy megfejtse a sors rejtélyes fordulatait. Nyugdíjaskoráig gyűjtögette, ér­lelte magában a hajdan volt paraszti világ históriáit, a bölccsé nemesült ko­ros emberek igaz meséit, és a saját, földhöz kötődő élete történéseit, hogy aztán tollat ragadva papírra vesse őket. Az időközben Egerben letelepedett agrármérnök, Bakacsi Ernő négykötetes íróember. Legutóbbi két könyvét - a Bogár és a Kiüldözöttek című elbeszéléskötetét - ma délután két órától de­dikálja a Gonda-könyvsátornál. Hol is beszélgethetnénk máshol a betűve­tés csodájáról, mint ebben a Hadnagy úti lakótelepi panellakás szerény könyvtársar­kában. Ha emlegetünk valamit, ami vala­miképp kötődik a történelemhez, az iroda­lomhoz, csak hátra kell nyúlni, s leemelni az odavágó kötetet. így kerül le a polcról Bakacsi Ernő féltve őrzött első könyve, eb­ből már neki is csak egyetlen példánya van.- Ez a kötet 1999-ben jelent meg - simít­ja meg szeretettel a halványzöld borítót. - Azt a címet adtam neki, hogy Indák, ami a szerteágazó, ám mégis összetartó családra utal. A familiáris kötődés, a hovatartozás - mint mondja - nagyon fontos dolog a szá­mára. Élete egyik legmeghatározóbb része volt az az időszak, amit az akkoriban zárt vüágot jelentő tanyán gyermekként eltöl­tött. A szülői ház melegsége, a hosszú téli esték varázslatos múltidézése, a szentnek számító ünnepnapok hangulata a lelke mélyéig hatolt, s máig feledhetetlen szelle­mi örökséget jelent neki.- Apám nagyon szerette a történelmet, s ha tehette, könyvet, újságot vett a kezébe. Hetente kétszer bejutott Lajosmizsére, csü­törtökön a piacra, vasárnap meg a temp­lomba, s általában nem tért haza üres kéz­zel. Ez azzal járt, hogy ha nem is sok, de irodalmi értékükben fontos könyvek sora­koztak otthon, mire megtanultam olvasni. Jókai, Mikszáth, és a korabeliek művei. De ami ennél is emlékezetesebb: a nagy beszélgetések a messzi múltba visszave­zethető családról. Mint később kutatott az ősei után, a Bakacsi-család szálait az 1800- as évek elejéig követhette, onnan már ne­hezebb a dolog, mert azt megelőzően - Baranyi néven - már mintegy húsz család szerepelt a jászberényi iratokban.- Jász ivadék vagyok, s büszke arra, hogy ükapám, Bakacsi István az 1848-as szabadságharc résztvevője volt. A forradal­mi események után kivégezték, erről egy olyan levél tanúskodik, amelyet a siralom­ház papja írt a családnak. Ezek a történetek, s a família más histó­riái, eseményei kerültek aztán az Indák lapjaira, amely - annak ellenére, hogy első irodalmi próbálkozás volt - nemcsak a szűk családban aratott sikert, s adott bizta­tást a folytatáshoz. A zömök, nyílt tekintetű, őszülő körsza- kállat viselő kertészmérnök soha nem ké­szült irodalmárnak. Igaz, mint szerény mo­soly kíséretében megjegyzi, ifjú korában számtalan verset írt, s őrizgetett is egy ide­ig. Aztán egyszer vette a bátorságot, és megmutatta néhány hozzáértőnek, akik őszintén elmondták, hogy „van bennük valami”, ami csíráját jelentheti a további rímfaragásnak, ám ha mégis írni akar, ak­kor válassza inkább a prózát. Erre azonban sokáig nem került sor.- Végül is agrármérnökként miként lett íróvá?- Amikor a kecskeméti Katona József Gimnáziumba jártam, azzal a gondolattal kacérkodtam, hogy tanár leszek. Mindig is érdekelt az irodalom, a történelem, később viszont rájöttem, hogy a nyelvészet nem az én vüágom. Hová vezethetett volna másho­Bakacsi Ernő: „Ki kell írni magamból ezeket a dolgokat...” fotó: oAl gábor vá a tanyavüágból származó parasztgyerek útja, mint a mezőgazdaságba. így kerültem 1956-ban a budapesti Kertészeti és Szőlé­szeti Főiskolára, ahol hébe-hóba írogattam még egy-egy verset, kisebb elbeszélést. De ezzel is felhagytam, amikor dolgozni kezd­tem, akkoriban csupán néhány szakcikk erejéig vettem tollat a kezembe. Mint egyik könyve ismertetőjében ol­vasható, egész életében mezőgazdászként kereste a kenyerét - többek között Nagyrédén, Ostoroson, Egerben -, ám „mindvégig benne élt az íróember”.- Amikor nyugdíjba kerültem, mind jobban megerősödött bennem a vágy, hogy szép csendben leírjam mindazt, ami a családommal, barátaimmal, s a környe­zetemben élőkkel történt a régmúltban, s eddigi életem során. Amikor pa­pírra vetette az Indák sajátos hangulatú írása­it, a vékonyka kötet előszavá­ban érdekes gondolatot ve­tett fel: „írok. Jo­gos a kérdés, hogy minek, ki­nek, ki fogja ezt olvasni? A vá­lasz összetett. Egyrészt ma­gamnak, írás­kényszerem van, muszáj ki­írni magamból ezeket a dolgo­kat. Másrészt - és ez a fontosabb - nektek, az unokáimnak, az ő barátaik­nak, a XXI. szá­zad ifjúságá­nak. ” Úgy érez­te, van mit el­mondania, még ha egy szűk család sorsát mutatják is be ezek a rövidebb-hosszabb írások. Mert ezernyi üyen család van még ebben az országban. Olyan ez hát, mint cseppben a tenger. Egy évre rá jött ki a nyomdából a Bogár című elbeszéléskötet, amelynek hősei, sze­replői azok az emberek, akik valamilyen jó vagy rossz tulajdonságuk, példamutató éle­tük, érdekes történetük kapcsán mély nyo­mot hagytak Bakacsi Ernő emlékezetében. Lapozzuk csak fel a könyvet, s olyan vi­lág tárul fel előttünk, amelyben az egy hét alatt kétszer újjászületett traktoros nem mindennapi története játszódik, vagy a pásztorfiúé, aki arról álmodozik, hogy egy­koron híres labdarúgó lesz. Aztán ott van a seprűkötő, akit hirtelen haragja, magának való természete sodor bajba, olyat tesz, ami börtönbe juttatja, kisiklatja fiatal életét. Az akkori valóság egykori szeletei ezek a novel­lák, amelyek már magukon viselik a szerző tudatos cselekményszövését, a belső szer­kezet gondos építését. S habár az élet íratta ezeket a történeteket, érezni rajtuk az írói fantázia hatását is. Hasonlóan egyedi hangvételű, figyelemre méltó témájú írások gyűjteménye az elmúlt esztendőben megjelent harmadik kötet, amely - mint a címe is utal rá - ismét csak visszanyúlik a gyermeki, ifjúkori évekre. A Húsz év tanyán című könyv legfőbb értéke az, hogy azoknak az embereknek állít emlé­ket, akik a lajosmizsei tanyavilágban élték le az életüket. Akiknek a gyökerei - akárcsak Bakacsi Ernő családjának - több mint száz évre vezethetők vissza. Akik mindig is ott küszködtek a megélhetésért, a boldogulá­sért, a fennmaradásért. Ebből a sok-sok évti­zedből húsz soha vissza nem térő esztendő jutott a szerzőnek, ám olyan mélyreható be­nyomásokkal tarkítva, amelyeket csak a szép szó varázsával lehet megörökíteni. Erre tett kísérletet - talán nem eredménytelenül - a jászsági tanyavilág szülötte.- írhatnék-e mást, mint a valóságot...! - gondolkodik el beszélgetés közben, amikor a Kiiildözöttek című kötetre terelődik a szó. Nehéz sorsok, komoly témák - a háború pokla, a se nem szegény, se nem gazdag lány szerelmi története, a balesetet szenve­dett fiatalember sorsa, a Felvidékről kiűzött magyarok megaláztatása - sorjáznak egy­más után, amelyeknek az olvasásához meg­felelő hangulat kell. Ennek a könyvnek ne­ki kell ülni, be kell szívni minden szavát, mert az utolsó betűig igaz minden, ami a hófehér lapokra került.- Olyannyira az - mondja az író -, hogy a Gyilkosok című elbeszélés egyik hősének, az átkos sorsú Fekete Ferencnek a története egy kisregény megírására késztetett. Az utolsó javításokat végzem a kéziraton, s re­mélem, őszre kijön a nyomdából. Hogy aztán újabb igaz történetek köves­sék az elkövetkezendő évek során. SZILVÁS ISTVÁN V olt valaha egy jelkép, Tabán­nak hívták. Május elején há­tizsákos, hálózsákos embe­rek vonultak tömött sorokban, hogy elfoglalják a tabáni dombol­dalt, és évről évre részesei legyenek a csodának, amit az LGT együttes celebrál. A szabadság, a felszaba- dultság, a felhőtlen öröm és együtt- lét érzését találták meg ott, néhány órára. Most, 2002-ben, június else­jén ugyanők gyülekeztek a Hajó­gyári-szigeten, hogy ismét részesei lehessenek annak az utánozhatat­lan hangulatnak, amit akkor, vagy két évtizede éreztek ott, a Tabán­ban. Magukkal hozták gyerekeiket, tán unokáikat is, nekik is megmu­tatni mindezt, ők is láthassák, érez­hessék apáik fiatalkorának hangu­latát. De láthatóan nem ismeretlen az LGT a mai fiatalok előtt sem, ők is tudják ezeket a dalokat, nekik, hozzájuk ugyanúgy szólnak Adamis Anna vagy Sztevanovity Dusán szövegei. Persze a szigetet elözönlő tömeg gerincét a negyven­ötven közötti generáció alkotta, ami természetes, ezek az ő zenéik, sza­vaik, ezek az ő érzéseik, ez az ő vi­láguk igazán. A pénztárnál pillanatok alatt ala­kultak meg tizenkét fős csoportok idegen emberekből, miután cso­portként - egy tucat - jóval olcsób­ban lehetett megvásárolni a belé­pőjegyet. Spontán kis csapatok in­dultak hát el a hídon át, hogy együtt legyenek a többi csapattal, más, ismeretlen emberekkel, aki­ket egy dolog köt össze, a zene és a zenekar szeretete. Az LGT egész napos szórakozást ígért és adott. Már reggeltől cirkuszi mutatványok, valódi „miénkeza- cirkusz”-hangulat várta a kicsiket és nagyokat, meg remek fiatal zene­karok versengtek, ki tud jobban LGT-t játszani. És persze volt sör, meg kolbász mustárral, ahogyan annak lennie kell egy üyen fesztivá­lon. Aztán délután megpezsdült a nagyszínpad is, hogy először is helyt adjon a legendás Presser- Adamis rockmusical, a Képzelt ri­port egy amerikai popfesztiválról koncertszerű előadásának. Nemrég Neked írom az embertelen d LGT-fesztivál a Haj ógyári-szigeten Dubcsek valahonnan a Felvidékről jött, kicsit törve és akcen­tussal beszélt magyarul, de fújta az összes LGT-dalt kívülről. Persze a fő attrakciója a Ringasd el magad! volt. Dubcsek vala­mikor délután lépett a nagyszínpadra, miután a Boros- Bochkor duó valami LGT-daléneklő versenyre hívta az akkor már erősen tömörülő közönséget. Dubcsek a mikrofonhoz lé­pett, és kiderült, hogy a tanítványainak LGT-számokat tanít, és együtt éneklik azokat. Ott fönn, a Felvidéken... Aztán a koncer­ten arra is fény derült, hogy a Hajógyári-szigetet ezerszámra töltik meg Dubcsekek határon innen és túlról, akik mind fúj­ták az együttes összes dalát kortól függetlenül: tizennégytől hatvannégy évesig. jelent meg újra, új előadókkal és hangszerelésben a Popfesztivál, és most ez a változat került színpadra Kaszás Attila, Roy és havasi András főszereplésével. Nem az eredeti, nem Tahi-Tóth, nem Alrnási, nem Balázs Péter, de mégis a Popfesztivál, ami máig re­mekmű. A ráhangolódásnak még nem volt vége, mert következett a Min­denki című, LGT-dalokra koreogra- fált, januárban Egerben is bemuta­tott táncjáték kurtított előadása, amelyben azért legjobb még mindig a zene. A ZENE, melyre már csak pülanatokat kellett várni, mert jött az LGT: Presser Gábor, Somló Ta­más, Karácsony János és Solti Já­nos. Pici csak annyit mondott, hogy tudomása szerint még tízezrek áll­nak a kapu előtt, így amíg ők be nem érnek, nem keäödik el a kon­cert, de addig is zenélnek egy kicsit. És valóban egy „kicsit” muzsikáltak. Karácsony Presser mellé ült a zon­Egy emlékkép: Barta Tamás a kivetítőn gorához, és mint egy rokokó szalon­ban, négykezest játszottak: „Áldd meg a dák, áldd meg a szót, áldd meg az asszonyt, aki visszavár... ” Ez a pár szó mindent elmond arról, ami az LGT, amiért megalakulása óta mindig a csúcson van, amiért évtizednyi hallgatás után ugyanott tudják folytatni, ahol abbahagyták, amiért közönségük nem felejti el a dalaikat, azt az atmoszférát, amit maguk körül teremtenek. Először is ott van a dal, a zene, melyből soha­sem engedtek, mindig csak a legjob­bat, a tökéletest voltak hajlandók a publikum elé tárni. Aztán ott van a szó, a szövegek, melyek az első idő­ben a fantasztikus érzékenységű Adamis Anna versei voltak, később A zenekar újra játszik - Somló Tamás, Presser Gábor, Karácsony János és Solti János dig egy-egy asszony, aki visszavár, ott van a nő, aki minden dal mögött felsejlik. Legyen ő kék, vagy álomar­cú, esetleg még csak tizennégy... Aztán már nem volt megállás, követték egymást a legjobb Loksi- slágerek, blues-ok a zenekar min­den korszakából, sőt a vadonatúj, A fiúk a kocsmába mentek album­ról is fölcsendült a hátborzongató­an gyönyörű Magyarország című dal. 1971-ben jelent meg az első, Locomotiv GT címre hallgató le­mez, melynek első száma az Egy dal azokért, akik nincsenek itt volt. Amint felcsendültek első tak­tusai, érződött, hogy ez különleges pillanata a koncertnek, emlékezés mindazokra, akik valaha a zene­karral voltak, a csapathoz tartoz­tak, akik elmentek, és akik már so­ha nem is jöhetnek vissza. Hetven­ezer torokból zengett az emléke­zés dala, hogy rögtön ezután Barta Tamás legyen a főszereplő, akire csak olyan dallal lehet emlékezni, ami olyan, mint ő volt. Mi lehetne Dusán a közönség soraiban fotó: e. b. Sztevanovity Dusán vette át a szö­vegírói teendőket, és sikerült ugyan­azon a szinten tartani és folytatni, ahol az együttes életében nagy tö­rést jelentő elválás előtt volt, mielőtt Laux József, a zenekar motorja, ala­pító tagja, Presser régi harcostársa egyszer csak kint maradt az akkor még tiltott Nyugaton. Nos, ezek a szövegek, költemények nagyban já­rulnak hozzá a sikerhez. Harmad­szor pedig ott van a háttérben min­méltóbb erre, mint az Ő még csak most tizennégy, hogy rögtön kö­vesse a Nem adom fel! Mert ezek a muzsikusok nem adták és nem ad­ják föl. Az LGT most talán jobb, mint valaha: Presser egyénisége, zenei magabiztossága a legjobb úton vezeti a csapatot, Somló nem azok közé az énekesek közé tarto­zik, akinek kopna a hangja, sőt egyre több színt lehet benne fölfe­dezni, jó, hogy többet szaxofono­zik, mint gitározik, Karácsony egy­re érettebben énekel, gitárjátéka pedig lenyűgöző, Solti pedig na­gyon biztos, ám iz­galmas alapot ad a zenekarnak. A koncertnek még nem lehet vége, jönnek a ráadások, miután a publikum nem hajlandó elen­gedni kedvenceit. Pi» ci szerint lehet, hogy az LGT nem a leg­jobb zenekar, de az biztos, hogy nekik van a legjobb közön­ségük. Tegyük hoz­zá, a közönség is az előadóktól függ, a művésztől, aki kiáll egy szál maga egy háromórás koncert végén a színpadra, és mint profi karmes­ter, vezényli a hallgatóságot, mely elénekli talán legsikeresebb számu­kat, a Neked írom a dalt. Ez az iga­zi, ha a művész és a közönség egy­mást ajándékozza meg, lehessen kettejük viszonya kétirányú, ne csak a színpadról érkezzenek azok a bizsergető huüámok, de áradja­nak a színpad felé is. S ezek a hullá­mok mindaddig rezegnek, míg vé­gül a szél elfújja az utolsó dalt. Az éjszakai szigetről elmenőben a tömeg bizony lassan haladt, de nem vesztette kedvét. Hol LGT- dalokat dúdoltak, hol előkerült né­hány Iüés-nóta is. Megfértek egy­más mellett. Majd valaki megkér­dezte, miért haladunk üyen lassan? A válasz sem maradhatott el: azért, mert a kapunál mindenkinek össze keü gyűjtenie azt a tizenkét embert, akivel bejött a szigetre... EGRES BÉLA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents