Heves Megyei Hírlap, 2002. május (13. évfolyam, 101-125. szám)
2002-05-18 / 115. szám
8. OLDAL HÍRLAP 2002. MÁJUS 18., szombat M A G A Z N Hatodiknak a Mamát hívták A sereg megköszönte, hogy öt katonafiút nevelt Budapesten rendezett központi anyák napi ünnepségre „behívót” kapott özv. Benedek Ferencné is, akinek a honvédség ezúttal köszönte meg, hogy öt katonafiút nevelt a hazának. Az idős gyöngyösi asszony a honvédelmi minisztertől és a Magyar Honvédség vezérkari főnökétől vehette át a virágcsokrot és az ajándékot.- Nem panaszkodom, félre ne értsen, de én ebben az életben még soha senkitől nem kaptam semmit, mindent a két kezem munkájával teremtettem elő. Amikor az az egri őrnagy először felhívott telefonon, nem is vettem komolyan a dolgot - tekint rám a fehér keretes szemüveg mögül Irénke néni. - Megmondom őszintén, bizony gyanakvóan fogadtam az érdeklődését, amikor a gyerekek lakhelye iránt tudakoló- zott. Szerintem ő is érezhette ezt, mert a budapesti ünnepséget megelőző napon még egyszer felhívott, hogy el ne felejtsem, reggel kilenckor jönnek értem. Özv. Benedek Ferencné azon a kora májusi reggelen aztán beült a ház előtt várakozó autóba, s egykettőre a fővárosban találta magát. Kísérői a Hadik szállóba kalauzolták, ahol már gyülekeztek az ünnepség résztvevői-.- Mint megtudtam, összesen huszonnégyen kaptunk meghívást az ország különböző részeiből. Heves megyéből egyedül engem köszöntöttek. És nem is akárkik. Az alkalomhoz illő műsor után dr. Szabó János honvédelmi miniszter és Fodor Lajos vezérezredes, a Magyar Honvédség vezérkari főnöke nyújtotta át neki a varázslatos színekben pompázó virágcsokrot és a sereg ajándékát, majd díszebédre invitálták a gazdagon terített asztalhoz.- Bizony, meghatódtam - mondja az őszes Mama -, hogyne hatódtam volna meg, mégiscsak szép dolog volt tőlük, hogy így gondoltak rám. Mielőtt a fiúkra terelődne a szó, Irénke néni azt mondja, hogy - bár soha nem szenvedtek különösebb hiányt - elég nehéz körülmények között nevelte fel gyermekeit. Ha nem is ebben a sorrendben, de egy lányt, Irmát és öt fiút szült.- Erdőtelki származású vagyok - meséli -, ott is nevelkedtem. A rokonság egy része azonban Detken élt, s fiatal koromban sok időt töltöttem ott. így ismerkedtem meg a későbbi férjemmel, akivel 1946-ban kötöttünk házasságot, elkerültem hát a szülőfalumból. Az időközben egyre gyarapodó család előbb Abasáron, majd Gyöngyösön telepedett le. A gyerekek évekkel ezelőtt elhunyt apja sokáig a visontai Thorez Bányaüzemben dolgozott, felcseperedve egyik-másik fia is követte oda.- Volt idő, amikor sajnálkozva néztek az olyan családra, ahol gyorsan egymás után jöttek a gyerekek, minket is megszóltak, de úgy voltunk vele, hogy szépek így együtt, mint az orgonasípok. Egyébként is mi neveljük fel őket, nem más - jegyzi meg. - Rendben felnőttek, nem volt panaszunk rájuk, s ki is repültek a családi fészekből. A gyerekek miatt Irénke néni nem tudott állást vállalni. Mint mondja, a férje szorgalmas ember volt, minden munkát megfogott, hogy ne hiányozzon semmi az asztalról. Túlórákat vállalt, különműszakokba ment, közben otthon nem múlt el év, hogy ne vágtak volna egy-két, ha jobban ment, több disznót.- Akkoriban, ahogy most mondják, háztartásbeli voltam. Amikor viszont már elmehettem volna dolgozni, született egy mozgássérült unokám, s úgy döntöttünk, hogy segítek az ellátásában, nevelésében. A lelkiismeretes anya és nagymama azért arra is gondolt, hogy jó lenne jogot szerezni a nyugdíjra, ezért aztán a gyöngyösi tiszti klubban, illetve a művelődési központban helyezkedett el takarítóként, később - már nyugdíjasként - téesz-napszámosként egészítette ki a havi jövedelmét.- Otthon is, máshol is nagyon sokat dolgoztam - simítja végig a lábát. - Sajnos, érzem, hogy van, nagyon tud fájni. Nehezen is mozgok már, szerencsére a közelebb lakó gyermekeim, menyeim gyakran benéznek hozzám, hogy segítsenek bevásárolni, rendben tartani a lakást. Ebben a takaros otthonban sok minden emlékeztet a gyermekekre. A falon családi tabló, esküvői képek, unokák fotói. Katonaképet viszont nem látni sehol, azok biztosan a fiúknál vannak, felidézendő a régi szép időket.- Először az 1947-ben született Ferenc húzott angyalbőrt. Mint édesanyja említi, legidősebb fia érettségi után egy hónapot dolgozott a bányánál, aztán megkapta a behívót.- Akkor már udvarolt a leendő feleségének, s talán ezért, meg aztán mert nem buta a bezártságot, nehezen viselte a katonaságot. Pedig nem messzire, Feldebrőre került, minden héten mentünk hozzá, hogy egy kis lelket öntsünk belé. Ferenc végül is egy év után leszerelt, mert - miután lelkes játékosa volt a katonacsapatnak - az egyik, Vécsen játszott focimeccsen megsérült a lába. Amikor 1968-ban visszatért a civil életbe, megnősült, majd a bányánál folytatta a munkát, jelenleg a Mátrai Erőműnél dolgozik. A jelképes marsallbotot az 1948-ban született László vette át bátyjától, s még abban az évben bevonult Szabadszállásra. Édesanyja - mint szégyelljen bevallja - nemigen járatos katonai berkekben, de úgy rémlik neki, hogy páncélosként szolgált a gyerek.- Olyan bordás sisakja volt - mutatja a feje fölött. Előtte ez a fia targoncás volt az Izzóban, ott ismerte meg a feleségét, s a sereg után Gyöngyöshalászra költözött.- Ügy emlékszem, Feri honvédként, Laci viszont csillagokkal szerelt le - kutat az emlékezetében. Ilyen szempontból János vitte a legtöbbre.- Neki három csillaga volt, ugye, az szakaszvezetőt jelent, erre emlékszem, mert amikor valamelyik hazajött szabadságra, Jani mindig azzal fogadta őket, hogy tisztelegjenek a magasabb rendfokozatának. Az '50-es születésű János Nagykanizsán húzta le a két évet, s könnyen vette a szolgálatot. Ha igaz, említi édesanyja, tüzér lehetett, mert egyszer mesélte, hogy nagy kalamajka keveredett az egyik lövészeten. Ok ugyanis pontosan oda lőttek, ahová kellett, ám közben az egyik parancsnok hibás döntése miatt arra a területre vonultak a gyakorlaton résztvevő katonák, s majdnem baj lett belőle. Az ifjú korában a gyöngyösi magasépítőknél villanyszerelőként dolgozó János ma gyermeknevelő a fővárosban. Őt a három esztendővel fiatalabb öccse, Tibor követte a seregben, s ha a Mama jól emlékszik, akkor Budapest közelében - talán Törökbálinton - teljesített sorkatonai szolgálatot. Az ács szakmát tanult fiú innen a paksi atomerőmű építéséhez került, ahol nehéz napok jöttek rá. Rengeteget kellett dolgozni, s nagyon nagy volt a szigorúság.- Ebből adódtak a gondjai - sóhajt Irénke néni. - Néhányan úgy gondolták ugyanis, hogy a kemény műszak után jólesne egy korsó sör, jól kerestek, tele voltak pénzzel, kiszöktek hát a kantinba. Édesanyjának az tűnt fel, hogy a többi fiához képest Tibi nem jön haza szabadságra. Testvérei útnak is eredtek, hogy megnézzék, mi van a sráccal. A laktanyába azonban nem engedték be őket, mondván, Tibor büntetés alatt áll.- Egyedül ő volt a fiúk közül fogdában. Aztán neki is letelt a katonaság, s amint lehetett, Németországba ment dolgozni, később Ausztriába került, ma Bécsben dolgozik. Édesanyja ritkán látja, többnyire telefonon tartják a kapcsolatot egymással. Utolsóként az 1956-ban született Béla öltött magára egyenruhát. Korábban a gyöngyösi váltógyárban dolgozott, majd kalauz lett a MÁV-nál.- Béla fiam építőként Bélapátfalvára került, s mint mondta, annak a szolgálatnak nem sok köze volt a katonasághoz. Annyit azért elmesélt, hogy egyszer-kétszer felmosatták vele is a folyosót, de miután az egyik alkalommal a legfelső emeleten rákötötte a csapra a gumislagot, s elárasztotta az egész épületet, nem szívatták többet. Egyébként is hamarabb leszerelt, mint a társai, mert ő akkor már nős volt. A civil életbe visszakerülve, Béla különös hobbit talált magának. Munkája mellett az állatok szerelmese lett. Miskolcon, illetve annak közelében lakott, s ha csak tehette, medvét, rókát, galambot, kecskét tartott az udvarában. Munkatársai rá is ragasztották a Rókás becenevet. Az egyenruhások sora azonban nem fogyott el a családban. Irénke néni 13 unokával és tíz dédunokával dicsekedhet.- Laci fia, Zoltán hivatásos honvéd zászlós Budapesten, Ferié pedig, aki ugyancsak Ferenc, rendőrtiszt Egerben - újságolja. - Csak hát a lábam miatt őket már nem tudom úgy látogatni, pedig nekik is vinnék olykor- olykor egy kis rántott húst, amit mindkettőjük apja annyira szeretett annak idején. _____.______________*_____________ szilvás istván T örténelem a fodrászműhelyben Laci bácsi listát vezet a lakótelep halottairól O láh Laci bácsi jó néhány esztendővel ezelőtt kapta magát, és egész egyszerűen leszerelte a műhelye bejárata mellől a foglalkozását feltüntető táblát és a réztányéros cégért. Mindkettő évtizedekig szolgált, így aztán egyáltalán nem csoda, ha az anyagot kikezdte az idő vasfoga. Megkoptak, akárcsak én - jegyzi meg az idős mesterember, hozzátéve: ötven esztendeje a Mátravidéki Erőmű lakótelepén dolgozik, ennek köszönhetően a kuncsaftjai mindezek nélkül, akár csukott szemmel is megtalálják őt, ha úgy akarják. Annak idején, amikor szóba került a családon belül a pályaválasztás kérdése, Oláh Lászlónak bizony eszébe sem jutott a borbélykodás. A rákoskeresztúri fiú valójában villanyszerelő szeretett volna lenni. A véletlenen - vagy ha kicsit fellengzősebben akarunk fogalmazni, úgy azt mondhatjuk, hogy a történelmen - múlt, hogy egyévi tanoncko- dás után a csavarhúzót fésűre és ollóra cseréhe. Hajdani mestere ugyanis, hogy megússza a katonáskodást, elment vasutasnak, így ifjú hősünknek más foglalatosság után kellett néznie.- Szegény családban nőttem fel - idézi fel a régmúltat Laci bácsi. - Apám és anyám iskolaszolgaként keresték a mindennapi betevőt a tíz gyereknek, merthogy épp ennyien voltunk testvérek. A szüléink becsületesen felneveltek minket, így végül a nehézségek ellenére valamennyien szereztünk szakmát. A fiatalember tehát a fodrászmesterséget választotta, ám azokban az időkben ez a foglalkozás is meglehetősen rögös pályának bizonyult. Tanulóévei kellős közepén történt meg, hogy a mestere - akit egyébként a mai napig jelentős szakmai elismeréssel emleget - 1945-ben fogságba esett, ahonnan csak két esztendő elteltével tért haza. A műhely kollektívája időközben szétszéledt, inasuk egy férfi és egy női fodrásszal, valamint egy orosz borbéllyal vitte tovább az „ipart”. Szerencsére második éves tanulóként már olyan ügyesen dolgozott, hogy még némi pénzzel is támogathatta mestere családját. A második világháború végét követően 1951-ig maradt Rákoskeresztúron, majd Hatvanba vezette a sors, ahol egy özvegyi jogon működő fodrászüzletbe került, a Salamon órás melletti helyiségbe. Itt azonban csak kevés időt töltött. Ma sem felejti el a fél évszázaddal ezelőtti dátumot - 1952. április má- sodikát -, amikor betette lábát az erőműi lakótelepre, ahol azóta is teljes közmegelégedésre látja el a feladatát.- Akkoriban alakult meg a KTSZ, benne fodrászattal, szabósággal és cipészettel. Nagyon „menő” helynek számított az Erőmű, noha a kezdetekben sem iskolája, sem vasútállomása nem volt - mondja visszapillantva az akkori időkre. - Tizenöt évig Ujhatvanból jártam ki nap mint nap. Amíg el nem készült a vasúti megálló, úgy 1954-55 tájáig, rendszerint Lőrinciben szálltam le a vonatról, aztán kiballagtam ide. Még ötvenhatban, a forradalom alatt is dolgoztam; de mivel nem közlekedtek a vonatok, a sínek mellett jöttem gyalogosan, vagy olykor biciklivel, de előfordult az is, hogy egy árva, kóbor mozdonyra kéredzkedtem fel. Csupa korom lettem, mire a munkahelyemre értem. Lőrincinek ezen a településrészén éppen akkoriban kezdődött el a szocialista iparosodás fénykora. Lett ott saját tanoda, vasútállomás és strand. Létesült étterem reggelivel, ebéddel és vacsorával, továbbá gombamód szaporodtak a különféle üzletek. Mindeközben gyarapodott, folyamatosan szépült a takaros emeletes házakból álló, lakótelepet övező park, ami által a környezet sokkal inkább üdülőövezetre, semmint ipari negyedre emlékeztetett. És ami a legfontosabb: az itteni üzemek mintegy háromezer - nemcsak a településen élő - embernek biztosítottak megélhetést. Mindezek következményeként aztán Laci bácsi ki sem látszott a munkából.- Reggel fél nyolckor kezdtem a munkámat, s legtöbbször este nyolc órakor szaladnom kellett a vonathoz, hogy elérjem a hazafelé vivő személyt. Mivel egyedüli fodrász voltam a telepen, az igazgatótól a munkásokig, a mérnököktől Kovács Andor doktor úrig mindenki ide járt hozzám frizurát csináltatni, de jöttek más településekről is. A változások közepette tulajdonképpen én képviseltem a folytonosságot - emlékezik. Lényegesen könnyebbé vált a helyzet, amikor Laci bácsiéknak 1968-ban sikerült az erőműi telepen egy társbérletet szerezniük. A felesége vállalati dolgozó lett, majd hamarosan önálló lakáshoz is jutottak. A fodrászmester jól emlékszik a környéken ténykedő hajdani „legendás” kollégákra, Füredi bácsira, Kasza Pistára, Rudi Jánosra, Krajcsik Istvánra vagy Nagy Pistára. Közülük többen beléptek a KTSZ-be, mások viszont megmaradtak maszeknak. Laci bácsi az előbbiekhez tartozott, mert - mint ma is magyarázza - a szervezett forma kedvezőbb megélhetést biztosított. Ennek legfontosabb eleme volt, hogy nem kellett adózni.- Most kell, még ha nyugdíjas vagyok, akkor is... - jegyzi meg minden egyéb kommentár nélkül. Ebben a szakmában a változatosságot a divat folyamatos átalakulása jelenti. Laci bácsi nem tanfolyamokon sajátította el az éppen aktuális trendet, hanem igyekezett nyitott szemmel járni a világban. Figyelemmel kísérte például az utcán, a televízióban az éppen időszerű divatirányzatot, s aztán megpróbálta a gyakorlatba átültetni tapasztalatait. Az idők során az „angol frizurától” a férfi sas- son-ig megannyi új elvárással kellett szembesülnie.- Vidéki borbély lévén soha nem tartoztam a szakma nagyágyúi közé. Az öcsém jobban ismerte a módit, s én bizony nem röstelltem tanulni tőle. A családban jobb fodrászok is vannak nálam. Ezt a mesterséget választotta a lányom, az öcsém, a sógornőm, valamint a húgom lánya is - sorolja. - Utóbbi a Hajas Szalonban dolgozik, ahol háromezer forintba kerül egy hajvágás. Én háromszázat kérek. Nem mondhatom a negyven-ötven éve ide járó törzsvendégeknek, hogy ezentúl háromezerbe kerül a hajnyírás; inkább vigyorgok rájuk, hogy megmaradjanak továbbra is az én kuncsaftjaimnak. Laci bácsi most, 74 évesen komoly dilemma előtt áll. A lányai ugyanis azt tanácsolják neki, hagyja már abba végre a napi robotot, s pihenjen, hiszen megérdemli. Ugyanakkor munka még mindig akadna. Igaz, van úgy, hogy csak napi háromnégy vendég tér be az üzletbe, máskor viszont reggeltől késő délutánig csattog az olló.- Nem tudom, mitévő legyek - töpreng el az ősz hajú, kopaszodó férfi. - Nyárig meg kellene újítani a vállalkozói engedélyt, s még gondolkodnom kell, hogy mit is csináljak. Nehéz lesz a döntés, az már biztos, hiszen ez a fodrászkodás tulajdonképpen az életem. TARI OTTÓ Háromszázkilenc halott Oláh Laci bácsinak van egy furcsa, ám a történeti hűséget jól szolgáló szokása: amióta a telepen dolgozik - ennek immár ötven esztendeje -, rendre feljegyzi, hogy kik távoztak az élők közül. A sor Csonka bácsival kezdődött, majd ez idáig éppen háromszáznyolcan követték őt. Sajnos, a lista egyre gyarapodik, már egész családok is szerepelnek rajta. Nem hobbi ez - mondja a mester - , hiszen annak túl morbid lenne. Talán egyfajta kegyelet: sajátos emlékezés egy zártnak mondható közösség egykor volt tagjaira. Laci bácsi és a régi tányéros cégér a szerző felv. /
