Heves Megyei Hírlap, 2002. április (13. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-06 / 80. szám
10. OLDAL HÍRLAP MAGAZIN Az igényesség belülről fakad Az egri születésű fiatalembert itthon nagyon ritkán látni. Utóbb is csak különleges alkalom miatt „ugrott haza”. Miért is? —A recski óvodának és általános iskolának lesz jótékonysági bálja - mondja iff. Fesztbaum Béla —, s az ottani szervezők kerestek meg bennünket. Édesapám recski, innen a családi kötődésünk a kis faluhoz. Kicsü elfogult vagyok Recskkel, rá is értem, így természetes volt, hogy igent mondjak. —A hírek szerint apukáddal közösen lépsz fel... — Igen, de nem tudom, mit csinálunk. Ez még nekem is meglepetés lesz. De van egy tippem: apu biztos valami izgalmasat talált ki... Ha lesz egy pianínó, biztos, hogy el- játszok néhány számot a Csinibabából — Ha már itt tartunk: téged a közönség a Csinibaba kisdobosaként ismert meg. Nem féltél, hogy sokak szemében az is maradsz? — Ennek lassan öt éve, de nem skatulyáztak be. Több magyar filmben is játszottam azóta, de szerencsére mindegyik más karakter volt. S az igazsághoz tartozik, annyi magyar játékfilm sem készül, hogy az ember elkoptassa az arcát. A Csinibaba sokat jelent ma is nekem, hiszen végzős főiskolás voltam, amikor megkaptam ezt a szerepet. Tímár Péter rendező ötlete volt, hogy olyan fiatal arcokat válogatott, akiket még nem ismert a nagyközönség. Nekem, mint friss színésznek, egy nagy játék volt az egész. Senki sem gondolta, hogy ekkora siker lesz. A mi esetünkben talán ha az arcot a névhez még nem is tudták kötni, de felismertek és megszólítottak bennünket. Indulásnak mindenképpen jó volt, de se nagy ismertséget, sem a beskatulyázás lehetőségét nem hozta meg. — Magyarországon nagyon kevés játékfilm készül, s te ennek ellenére a nagyobbakban ott vagy: Jadviga párnája, Valami Amerika stb. Szerencse kérdése ez, vagy jól menedzseled magad? — Részint szerencse, de gondolom, azzal is összefügghet, hogy a pesti rendezők járnak színházba, s azért az'ott látottakból is összeáll egy kép a színészről. A filmek többsége esetében válogatást tartanak, több színészt megnéznek. A Jadviga párnája forgatása előtt is nagyon komoly válogatás volt, s szinte enJátszik színpadon és filmben, dolgozik szinkronstúdióban, zenél és ír. Mindegy, mit csinál, csak választott hivatásához kapcsolódjon. Örökmozgó, akár egy kisdobos — miként a Csinibaba című film egyik figurájaként megismertük ifj. Fesztbaum Bélát. gém is meglepett, hogy Deák Krisztina engem választott.- Film vagy színpad? Két teljesen külön világ...- Van olyan kolléga, aki le tudja tenni ide vagy oda a voksot. Én inkább azt mondanám, hogy filmezni nagyon ritka lehetőség, a színész hazánkban főleg a színházi színészt jelenti. Én is ez utóbbiak közé tartozom, hiszen a Vígszínház tagja vagyok. Ám ha egy film bejön egy évben egyszer, az érdekes kirándulás, és azt az ember nagyon szereti. Nagyon szeretek filmezni, mert az egy másfajtaságot jelent, de összességében a hazai színészet zöme színpadi színésznek érzi és vallja magát.- A televíziós közönség leggyakrabban a Balázs-kabaré jeleneteiben láthat. Mennyire áll hozzád közel ez a humor? —Szeretem a jó kabarét, és az emberek is kedvelik. Érdekes ám az is, hogy a mai magyar médiába hogyan kerülhet be egy színész. Történhet úgy, hogy műsort vezetek, vagy levesport reklámozok, vagy lehetnék show-men, de ezek közül egyik sem színészt kíván. Amióta megjelent a kereskedelmi televíziózás, e pici kabaréjelenetek által kerülhet az ember úgy nézőközeibe, hogy közben nem kell feladnia önmagát. Örülök annak, hogy színészként lehetek jelen a képernyőn, nem pedig valami másként... Lehet ezen fanyalogni, vitatkozni, de tudom, hogy sokaknak csak ez a találkozási lehetősége van a színpad világával. Ezért örömmel csinálom. Másrészt az is hozzátartozik, hogy az apró kabaréjelenetek nyomán a szülővárosomban élők is nagyon sok visszajelzést adnak a szüleimnek, és érzem az értem való drukkot, a szeretetet, amit látatlanban és ismeretlenül is nagyon szépen köszönök.- Egy színésznek nagyon fontos az ismertség, mégis azt mondtad a reklám filmek kapcsán, hogy talán ezt mégsem vállalnád a siker érdekében...- Mondtam már nemet, nem is egyszer. Igaz, úriember pénzről nem beszél, de azt mégis tudni kell, hogy egy egy-két napos reklámjelenet forgatásával akár féléves fizetésemet is megkereshetném. Nagy összegek forognak ilyenkor, de én azt tartom, hogy hiába vállalnék el egy reklámjelenetet, soha senki nem tudná, íd vagyok, legfeljebb az arcomat ismernék fel a buszon. Én az ismertséget nem így gondolom. Ha reklámról van szó, én úgy képzelem, az ember csak akkor álljon oda egy termék mellé, amikor a szakmában már neve van. Szó sincs arról, hogy megvetném ezeket a kollégákat, mert tudom, hogy a pénz az nagy úr, másrészt nem kell, hogy mindenki ugyanazokat az elveket vallja, mint én, de úgy érzem, a reklám-iparral való találkozásom még nem érett meg. Egész egyszerűen nem akarom az arcom elkoptami ezzel.-Ezt - ebben a pénzszaga világban - meglepve hallom... — Nem vagyok vele egyedül, szerencsére vagyunk egy páran, akik így gondolkodnak. Jelenleg nincs családom, gyermekem, így semmilyen oldalról nem vagyok arra kényszerítve, hogy mindenáron pénzt keressek. Most még tarthatom magam az elveimhez. — Annyi mindenben kipróbáltad már magad — színészet, zenélés, szinkron, forgatókönyvírás -, hogy talán logikusabb lenne, ha azt kérdezném, mit nem csinálsz? — Valóban sok mindent kipróbálok, ami a színházhoz kapcsolódik, talán még egy valódi rendezés várat magára. Zenélek, van egy saját színészzenekarom, amikor tehetem, szinkronizálok, műsorokat szerkesztek. Tavalyelőtt a Duna Televízió szilveszteri műsorának a forgatókönyvét nagyrészt én állítottam össze, szóval, ahol kipróbálhatom magam, oda megyek. Nincs semmi veszteni valóm, mert annyira az- elején tartok, hogy legfeljebb azt mondom, ez most nem sikerült. Sok mindenre van időm, és örömmel megyek. Reklámfümeken és szappanoperákon kívül mindent szívesen vállalok. — Ez megint egy érdekes dolog, hiszen például Nemcsák Károlyt az ország tévénézői a Szomszédokból ismerték meg. — Amik most futnak, azokat én olyannak ítélem meg, hogy számomra nem megfelelő minőségűek, így nem is szívesen vettem volna részt bennük. Ott egy állandó karaktert kell játszani, az már közel állna a beskatulyázáshoz. Arról nem is beszélve, hogy tudom, sokuk igazi nevét már nem is tudják az emberek, csak a szerepbeli nevükön hívják őket. Pesten láttam egy elrettentő példát. Becsúszott elém a villamos, aminek az oldalán ott voltak az arcok, alájuk pedig a szerepbeli nevet írták. Ezt nem szeretném... Én úgy gondolom, a Vígszínház színészeként vannak bizonyos kötelezettségeim magammal és a színházammal szemben. Ezt ugyan nekem soha, senki nem mondta, de így érzem magammal szemben. Büszke vagyok arra, hogy hová tartozom, és ez jár valamiféle felelősséggel.- A döntéseidet az élet mindig visszaigazolta?- Nagy többségében igen. Eddig megtérültek a bátorságaim, a hezitálásaim, az esetleg felelőtlennek tűnő kiszállásaim a dolgokból. Kaptam sok-sok hántást, de ettől függetlenül úgy érzékelem: a döntéseim jó döntések voltak.- Fel sem vetődött, hogy visz- szajössz Egerbe?- Beke Sándor direktor úr szólt, hogy számítana rám. De amikor ő szólt, akkor már a kezemben volt a vígszínházi szerződés. Helyeztem ezt is, azt is a mérleg két serpenyőjébe, de a Vígszínház mellett döntöttem.- Neked két város közönsége drukkol. A másik város Szentes...- így van, oda jártam gimnáziumba, a Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatára, Bácskai Miska bácsi vezetésével, ahová meghatározó élmények kötnek. Sokszor elmondtam már, de úgy érzem, mindig el kell mondanom újra és újra: talán az összes, idáig meghatározó élményeim közül a szentesi évek emléke volt a legmeghatározóbb. Egyrészt, mert 14 évesen egészen távolra kerülni nagy kihívás, az önálló élet előnyeit, ami akkor ott nem feltétlenül volt egyszerű, a mai napig élvezem. Másrészt olyan tanáraim voltak, akik egy életre megszerettették velem a színházat, a zenét, a kultúrát, mindazt, ami az én humán érdeklődésemnek megfelelő. Olyan útravalót kaptam Fesztbaum Béla: „A színház olyan, mint az újság: előadásnak lennie kell, bármi megy is végbe az emberben, mint ahogy lapnak is lennie kell” fotó; piusy elemér mindazokkal együtt, akik ebbe a gimnáziumba jártak és járnak, hogy egy életre kitart ez az élmény. Erre az iskolára egyébként az általános iskolai osztályfőnököm, Petre Józsefné hívta fel a figyelmünket, amiért azóta is hálás vagyok.- Mit csinálsz, ha épp nem dolgozol?- Ugyanazokat, mint amiket akkor, ha dolgozom. Azon szerencsés emberek közé tartozom, akiknek a hobbijuk a munkájuk. Ha van egy szabad estém, elmegyek színházba, és megnézem, mit csinálnak a kollégáim. Budapesten egy este negyven helyen megy fel a függöny, így soha nem érek a végére a restanciáimnak. A Vígszínházban jelenleg 26 különböző előadás van repertoáron. Ha az ember lépést akar tartani a korral, akkor havonta minimum kétszer el kell mennem színházba nézőként, és ez még mindig nagyon kevés. A zenélés is sok időt elvesz, van egy két és fél órás repertoárunk, és azt is felszínen kell tartani. Utóbb a Merlin Színházban a színházi világnapon léptünk fel a kollégák előtt.- Nem „sokalltál” be még soha?- Nem vagyok gép, én is emberből vagyok, és bármennyire is jól megy, néha elegem van. Mindig nagyon rövid az időm arra, hogy kipihenjem magam, s megtanultam gyorsan kihasználni ezeket a pillanatokat. Az előadás épp olyan, mint az újság: lapnak lennie kell, akármilyen fáradt az ember. Ugyanez vonatkozik a színházra, előadásnak lennie kell, akármi is megy végbe az emberben. A munka szeretete képes a mélypontról kirántani az embert. Havonta legalább harminc színpadi előadásom van, ezek közt kell azt a néhány órát megtalálni, amikor erőt gyűjthetek. — Én a helyedben félnék. Félnék, mert eddig a szerencse mindig maximálisan veled volt. De mi lesz, ha egyszer fordul a kocka?- Nem félek, de tudom, hogy lehet másképp. Ez ellen csak úgy tudok védekezni, hogy a jelent használom ki minél jobban, tartalmasabban. Ha a jelent becsületesen csinálom, annak talán lesz olyan hozadéka, hogy ha rosszabb szakasz jön az életben, azért fel leszek vértezve egy olyanfajta tudással, ami megvéd attól, hogy a rosszban elmerüljek. Igyekszem több lábon állni, így ha az égyik csorbul, marad a másik. Olyan, s^iház* világban élünk, hogy sok minden változik. Igazgató jöhet és mehet, ;de ezzel úgy hiszem,'nem szabad ajelenben foglalkozni. MajíjCa jön a . rossz, akkor tüzet oltunk ës^védekézünk - ahogy Márai Sándor mondja. SZUROMI RITA Cseh Károly: ..ott felejtett toll vagy könyvjelző vagyok"- A kitűnő osztrák költőnő, Ingrid Bachmann - feltehetően saját kisvárosi helyhezkötöttségéből kiindulva - fogalmazta meg, hogy ha ott marad, akkor a fülledtség fojtja meg, ha kirepül, akkor meg az idegenség. Hol érzi otthon magát egy verselő lélek?- En országjáró alkat vagyok - válaszolja az immár több saját kötetet és számos antológiát maga mögött tudó Cseh Károly.- Ott érzem jól magam, ahol alkotó szellemiség vesz körül. Sopron és Debrecen, Miskolc és Eger után Mezőkövesdre többnyire dolgozni és pihenni járok vissza, mert úgy érzem, inkább lakója, mintsem költője vagyok ennek a városnak.- Milyen gondolatok foglalkoztatják ilyenkor, április 11. táján? „Csendben érnek a verseim” Költészetnapi beszélgetés Cseh Károllyal Félúton negyven és ötven között..., ha nem is több: legalább ottfelejtett toll vagy könyvjelző vagyok ég és föld nálam nyitott lapjai közt. Mert az a két oldal - melyet jelölök a továbblapozó időben - az enyém (is): csak azt róttam rá (legtöbbször ihletetten), amit így csak én élhettem át - vallja önmagáról a Mezőkövesden élő, nemzetközi Vaszlej Mitta-díjas költő, Cseh Károly.- A költészet napja az ünnepet jelenti, s ez a költő számára olyan, mint sivatag közepén az oázis. Egyfajta jelzőfény arra, hogy nem szikkadt ki teljesen a valóság. Valamikor a hatvanas-hetvenes évek fordulóján érezte az ember először, hogy valami baj lehet a költészettel. Groteszk megfogalmazásban: kurtáitok a versek, kurtultak a szoknyák, s kurtult a szellemiség. Darabokra töredezett a világ a költészetben, ami azt jelentette, hogy az egységes sugárzás helyett inkább fényvillanásai voltak csak a verseknek. Ebben az időben jelentek meg az európai költészetben a keleti formák, mint a haiku, a tanka, amelyek rövidségük ellenére kerek egészet tudnak adni. A széthullás ellen a kifejezési módok fegyelmével védekezik a költészet, talán ennek tudható be, hogy napjainkban megpróbálunk visszatérni a kötöttebb formákhoz.- Az ön költészetét mennyiben érintették az akkori irányzatok?- Kétségtelen, hogy az egyes hullámok valamilyen módon mindenkire hatással vannak. Ám ha az ember úgy érzi, hogy mozog benne valami tehetség, akkor önirányzatának a híve marad. Én irányzatoktól függetlenül mindig azt írtam meg, ami ott virrasztóit, fénylett már bennem. A versírás pillanatában a lélek olyan, mint a patak vizének a csil- lámlása, amely hosszú szemlélés után szépséges ezüstléssé áll össze. Hónapokig, évekig hurcolom magamban egy- egy születendő vers motívumait, egy-egy villanást, egy-egy képet, és amikor eljön az ideje, aldcor leírom az első változatot, mert lehet, hogy csak a kilencedikkel leszek elégedett. Bennem csendben érnek a versek...- Végül is, mi határozza meg, hogy milyenné válik az adott költemény?- Főként az érzelem. Belül kifejlődik a vers mondanivalója, s ez magában hordozza, hogy milyen formában születik meg, haikuban, tankában vagy éppen szonettben, esetleg szabad versben, amelyben „szabadsága” ellenére benne van a szívdobogás, az időmértékes lüktetés, a megfelelő tagolás. Mostanában sokat foglalkoztat az úgynevezett kihangosított vers, ennek az a lényege, hogy - túl a láttatáson, a zeneiségen - legyen egy bizonyos hang-holdudvara is a költeménynek. Ha például egy természeti képre gondolok, akkor érződjék ki belőle a madárfütty, a fű zizegése. S az, hogy átáramlott bennem az a világ, amely az írás ihletett pillanataiban tükröződik vissza, s vetődik papírra.- Az imént a szabad versről esett szó. Ezzel kapcsolatban egyre inkább az a vád éri a mai költészetet, hogy befelé fordulóvá, érthetetlenné vált.- Való igaz, a szabad vers az olvasónak nem sokat közvetít, nem ehhez szokott hozzá. Hála, a régi magyar költészetnek olyan hagyományai vannak, hogy a vers az, amit mondani kell. A szabad vers ezért nem tudott igazán gyökeret verni. Volt egy ilyen hullám, amely felszabadította az érzelmeket, kitört, mint a tavasz áradás, sok mindent magával sodort, de az állandó dolgok megmaradtak. Mint a népdalok motívumai, a magyar ősköltészet, ami jelképes költészet, s amit semmilyen áradás nem tud elsodorni.- Mint a kis népek költészetének egyik hazai tolmá- csolója, miben véli felfedezni a velünk közös gyökereket?- Mindenekelőtt abba, hogy a hozzánk hasonló kis népeknek kifinomult, árnyalt irodalmuk van, ezen belül illetett és ihletett költészetük. Rendszeresen fordítok német, orosz, osztrák, csuvas, tatár, lengyel, horvát, sőt indiai, illetve litván költőktől, akiknek a verseit úgy jellemezhetem, hogy lélegző gyöngyszemek. Tiszta forrásból, meghitt lélekből táplálkoznak, s ezzel egy nép jellemét vetítik ki. Hasonlóak a gondolataink, ezért is értik meg itthon például a litván költőnő, Regina Katinaité-Lumpickiené sorait, illetve ott az én Grazinu tau laika (Visszatérek hozzád, idő) címmel megjelent kötetben átültetett verseimet.- Ismét eljött a vers áprilisi ünnepe, ennek jegyében miként fogalmazható meg a költészet jövője?- Az igazi költészet a tisztaságot, az értékeket próbálja átmenteni. A vers mindig az állandóságra figyel, s az örök érvényű dolgokat igyekszik újra és újra megfogalmazni. A sumérok vagy a görögök már mindent megírtak ugyan, de nem úgy, mint ahogy azt a mai líra láttatja, illetve ahogy azt tükröznie kell. Á költészet rendeltetése az, hogy ebben az őrülten rohanó világban megpróbálja a fék szerepét betölteni.- Köszönjük a beszélgetést. SZILVÁS ISTVÁN Pogány nagypéntek Hars fű, virág szög, seb helyett, fénylő faág lett a kereszt. Nagypénteken rigó fütyül mindarra, hogy egykor mi volt. Harangjaink hallgathatnak: kakukk kiált, fácán rikolt. 2002 Nagyszombatján
