Heves Megyei Hírlap, 2002. január (13. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-04 / 3. szám

12. OLDAL „Az igazi Vészhelyzetet (meg előtte a kórház sorozatot) forgatta ez a kis­lány (Hadas Krisztina) itt, aki vas­ággyal együtt 30 kilogramm... A dok­tor úr pedig (dr. Csókái András) egy­szerű, tisztességes „munkásember­ként” lett népszerű a televízióban, aki végzi a dolgát.” Ezekkel a szavakkal mutatta be két vendégét a Pannon GSM által támogatott Élvonalban cí­mű előadás-sorozat karácsony előtt megtartott programjában az est állan­dó háziasszonya, Szegvári Katalin. Maga a beszélgetés - mint a korábbi öt másik alkalommal mindig - az egri Művészetek Házában folyt, ezúttal a tévés filmek kapcsán az egészségügy­ről és egy kicsit a televíziózásról. Sz. K.: - Kriszta, hogy jött az, hogy te el­kezdjél ilyen kórház-sorozatot készíteni? Mondjuk, még az elsőről beszéljünk. H. K.: - Az RTL-ben dolgoztam, az Ak­ták című műsornak voltam a felelős szer­kesztője és riportere, amikor Sváby András és Kereszty Gábor a TV2-től megkerestek. Azt mondták, lenne egy nagyon-nagyon jó munkájuk a számomra. Hozzáteszem, hogy én nagyon jól éreztem magam az RTL-nél, semmilyen probléma nem adó­dott, nyugdíjas állásom volt. Ettől függetle­nül leültünk egy kávéra, és elmesélték ne­kem, hogy ők mire készülnek. Akkor fo­galmazták meg a Heim Pál-gyermekműsor ötletét - a Gyerekkórház című műsort, amit először csináltunk a kollégáimmal -, s én abban a pillanatban azt mondtam, hogy igen. Sz. K.: - Node elég gyorsan kiborultál, és azt mondtad: soha az életben kórházba nem teszed a lábad... H. K.: - Igen, így történt. De akkor, ab­ban a pillanatban azt mondtam, hogy igen, és most is azt mondom, hogy jól tettem, hogy így tettem. Amióta én a Színház- és Filmművészeti Főiskolát elvégeztem do- kumentumfilm-rendező szakon, azóta én erre vágytam. Hogy ne az történjen, mint mindig, hogy az ember kiszalad, ledugja a mikrofont a szerencsétlen alany torkán a garatjáig, megkérdezi, mi történik, hogy van, s mint van, majd gyorsan rohan a té­vébe, megvágja, és otthagyja a riportalanyt a problémájával, elfelejti, kész, szevasz, hazamegy a gyerekeihez, családjához, ré­széről le is van tudva. Sz. K.: - Akkor most ellenőrizzük, amit Kriszta mondott. Hogyan dolgozott a stáb? Mikorra fogadta bizalmába őket? Cs. A.: - Nagyon jól. Először mindenki bizalmatlan volt. Második-harmadik alka­lommal már bizalmunkba fogadtuk, mert én a Krisztán azt láttam, hogy elkötelezett ember. Innentől kezdve már nem volt probléma. Azt hiszem, abszolút egymásra találtunk, mert hasonló a gondolkodá­sunk. Tehát ő se szenzációt akart, én se. Én az agysérültek kezeléséért harcolok, annak jobbításáért. Ő meg az egészségügy jobbításáért, úgyhogy ez a kettő teljesen összejött, szerencsés találkozás volt. A má­sodik alkalom után azt ismertem fel Krisz­tában, hogy itt egy elkötelezett emberrel állunk szemben, s onnantól kezdve már a szimpátia az teljes volt. Sz. K.: - Még a műtőbe is beengedte. Azt hiszem, hogy egy orvos részéről ez a legna­gyobb bizalom. Cs. A.: - A teljes bizalom egymás iránt megvolt. H. K.: - Azt hozzá kell tennem, hogy én a forgatások előtt kamera nélkül jár­tam a kórházban, és úgymond kasztin- goltam, szereplőket válogattam. Próbál­tam olyan egyéniségeket találni, akikben megbíztam, és tudtam, hogy ők fogják majd kommunikálni az embereknek azo­kat a dolgokat, amelyekben az egészség­ügy ma él. Személyiségeket kerestem, és Andrást megláttam az álmos, kócos fejé­vel, ahogy jött és rendelkezett, csinálta a dolgokat. Azt mondtam: megvan, ő lesz az én Robespierre-em. így is történt. A H O R I Z O N T 2002. Január 4., péntek Ili A televíziós, az orvos és a j óisten teremtő erei e kórházak nagyon pozitívan fogadtak. Né­hány beszélgetés után - az igazgatók el­sősorban - felismerték azt, hogy itt nem a vérben akarunk mi turkálni, és nem a borzalmat akarjuk öncélúan mutogatni, hanem tényleg az ő életükre vagyunk kí­váncsiak. Az én főnökeim, Sváby András és Kereszty Gábor szerződést is kötöttek a kórházaiddal, amelyben megfogalmaz­ták azt, hogy mi fog itt történni. Sz. K.: - Azért térjünk vissza oda, hogy az első forgatás után megfogadtad: so­ha többé... H. K.: - Én zo­kogtam. Mondjuk, még a Heim Pál­ban apokaliptikus élményeim voltak. Az én gyerekem addig még nem volt beteg, engem nem ért baleset, nem voltam még kórházban. Csinál­tam ugyan sok egészségügyi té­májú riportot, de az nem azt jelen­tette, hogy napi húsz órát ott ülök egy kórház balese­ti sebészeti osztá­lyán. Amikor jöt­tek a zokogó gye­rekek az őrjöngő szülőkkel, az egyiknek itt vérzett, a másiknak ott, jöttek a mentőautók, tényleg elképesztő volt, s akkor én úgy gondoltam: ezt nem lehet ki­bírni. Sz. K.: - Hogy lehet kibírni? Nem vagyok naiv, pontosan tudom, hogy egy orvosnak el kell tartania magát a dolgoktól, mert nem lehet mindenkivel együtt meghalnia. De mégis, hogy lehet kibírni? Cs. A.: - Az orvosképzésben azért foko­zatosan jönnek ezek a szörnyű dolgok. Az ember megszokja ezeket. Nagy lelkierő kell hozzá, ugyanakkor nagyon nagy örö­met ad ez a pálya, vagy akár az ápolónői pálya, mert ha egy beteg meggyógyul, vagy sikerül a kezelése, ápolása, netántán nagyon súlyos betegségből gyógyul meg, az mindenért kárpótolja az embert. Azt hi­szem, ez visz mindig előre minket. Sz. K.: - Volt úgy, hogy valamit nem tu­dott eltartani magától? Cs. A.: - Az nagyon sokszor van. A film­ben is volt elég sok súlyos gyereksérült. A gyerekek... Azok mindenkit megérinte­nek. Az egész ügyeleti team az tulajdon­képpen kiborul, pláne egy gyerekhalálnál. H. K.: - Emlékszel, amikor neked kellett megmondani annak a kicsi baba szülei­nek? Az hátborzongató volt. Sz. K.: - Mi baj volt ott? Cs. A.: - Meghalt a műtőasztalon egy kisbaba. Ez egy nagyon nehéz dolog. Az ember imádkozik egyet, aztán meg­mondja. Sz. K.: - A hite segít? Cs. A.: - Az mindig. Nem is tudom, hogy azoknak a kollégáknak, akik csak emberi erővel próbálják megoldani ezeket a problémákat, azoknak hogy sikerül? Minden tiszteletem az övék. Ha az ember tudja használni a teremtő jóisten erejét, ak­kor azért könnyebb dolga van a feldolgo­zásában az eseményeknek. Arról beszé­lek, hogy a halált el kell fogadni, s csak az életünk egy állomásának kell tekinteni. Lé­tünk egy állomásának, és akkor talán egy másik megvilágításba lehet helyezni a ha­lál gondolatát. H. K.: - Számomra furcsa volt - ne­kem, aki nem vagyok vallásos -, hogy az orvosok között, főleg akik ezen a terüle­ten dolgoznak, tehát a halállal nap mint nap találkoznak, mennyire sok a vallá­sos. Nem is vallásosnak nevezném: isten­hívő. Pászti Ildikó, a Heim Pál Gyermek- kórház sebésznője mondta: mert én tu­dom, hol kezdődik a tudományom, hol végződik, és hol kezdődik onnantól kezdve a csoda. Cs. A.: - Igen, és azt is tudjuk, mennyi­re kicsi a mi tudományunk. Persze, az em­bernek mindent meg kdl tennie. Ha min­dent megtett az ember, akkor utána lehet számítani még egy pluszra. Sz. K.: - Nem statisztikát akarok kérni, de ha jobb lenne a helyzet az egészségügy­ben, ha az eszközök, gyógyszerek ellátása terén jobban állna az ágazat... Cs. A.: - Nagyon nehezen megfogható ez a dolog. Tudniillik, amikor behozzák a beteget, a súlyos sérültet, akkor ott megtör­ténik az ellátás, ami kell, mondjuk egy eu­kisgyermeket nevelnek, alig keresnek vala­mit, tehát nem a gazdagabb réteg - kezd­ték el. Vagyis azok, akiknek igazán az eg­zisztenciájuk múlik ezen. Cs. A.: - Egy orvostársadalomban nagy erkölcsi feszültségek vannak. Az kimond­ható, hogy a középkorú, negyven körüli orvoskorosztálynak vagy nővérkorosztály­nak, ha több gyereke van, és a feleség vagy a saját szülők nem támogatják, akkor nem rópai szinten, de... Utána jön az ápolás, ami legalább olyan fontos, mint az orvosi munka, és akkor a témánál vagyunk már: az ápolónőhiány. Az, hogy mennyit forgat­juk a beteget, mennyit légzőtomáztatjuk, ezeken múlnak tüdőgyulladások, felfekvé­sek. Ha a szükséges ápolás nem történik meg, akkor fatális lehet a kimenetele. Te­hát olyan nincsen, hogy egy beteg nem kapja meg a tubust... Sz. K.: - De olyan van, amikor dönteni kell, mert én emlékszem, hogy két gerincsé­rült között kellett dönteniük... Cs. A.: - Ott, akkor az egy szerencsétlen helyzet volt, mert a legmegfelelőbb implantátum hiányzott. Persze ilyenkor mindig lehet kompromisszumos megol­dást találni. Sz. K.: -Ez volt az, amikor barkácsol? Cs. A.: - Igen, igen... De az tény: a ma­gyar egészségügy két, nagyon súlyos, poli- traumatizált beteg befogadására, egyidejű, magas szintű ellátására sajnos nincs jól fel­készülve. Azt a beteget, a második sérültet egyébként nem tudtuk stabilizálni, hogy műtőasztalra tegyük. Ha sikerült volna, ak­kor lett volna súlyos probléma a döntés, hogy akkor melyiket... H. K.: - Azt kell mondjam, hogy még szerencse, hogy olyan súlyos állapotban volt az a fiú, hogy nem lehetett volna mit kezdeni vele. De ha az én gyerekemmel történik ez, akkor én ott borítom rá az asz­talt az összes ügyeletes orvosra. Sz. K.: - Azért én érzek valamit a levegő­ben, mintha a Mikola úr szelleme itt lebeg­ne a város felett, és hát nekem képviselni kell a másik oldalt is: minap hallottam egy rádióriportot, ami arról szók, hogy az orvo­sok hiszterizálnak, nincs csőd, nincs vész­helyzet. Inkább tanulják meg az ápolónők nevét az orvosok... Mert a Mikola azt mondta, hogy még az ápolónők nevét sem tudják. Cs. A.: - Úgy gondolom, ő arra gondolt, hogy óriási a fluktuáció... Sz. K.: - Nem, ő nem arra gondolt. Elég egyértelműen kommunikáüa, hogy az or­vosok hisztériát keltenek, rebelliót kezde­ményeznek, ahelyett, hogy odafigyelnének. Merthogy még a nevét sem tudják a nővé­reknek, akik körülöttük dolgoznak. Cs. A.: - Nem, nem. Rebellió nincs. Sz. K.: - Hisztéria? Cs. A.: - Az sincs. Sz. K.: - A nővérek nevét tudják. Mond­jon egy-kettőt, mert akkor azt fogják mon­dani, hogy... Cs. A.: - Anikó... H. K.: - Félretéve a viccet: azt kell tudni, hogy ezt a dolgot a másodorvosok - va­gyis, akik a pályájuk elején vannak, sok tud egzisztenciát teremteni. (Mondták is nekem, amikor elkezdtem az idegsebészi pályát, hogy ez egy ilyen play boy gyere­kek gyülekezete. Mert ezeket eltartják, annyira kevés a jövedelmük.) Amikor be­érnek, és mondjuk osztályvezetők lesz­nek, akkor egy óriásit fordul a kocka. Ezért kapar mindenki annyira, hogy főnök le­gyen, mert a hálapénz révén egészen extra jövedelmekre szert tesznek. Ez a gárda az­tán - akármilyen véres verítékkel került oda - már ahhoz ragaszkodik. Ez az elmúlt ötven évnek a rettenetes nagy problémája, ezt kéne korrigálni. Bármilyen jó külső gazdasági intézkedés, addig, amíg a belső erkölcsi rendezés nem történik meg, elhal. A hálapénz fogalmát és a mi helyzetünket a külföldi orvosok nem is értik meg. Idejön egy külföldi professzor, vendégül látja egy magyar professzor, aki mondja, hogy a fi­zetése hatvanezer forint, s utána beülteti a vendéget a saját marha nagy Volvójába, mert az a hálapénzből összejött. És akkor a külföldi professzor azt gondolja, hogy ez hazudik... Vannak ilyen rossz esetek is. Sz. K.: - Ön viszont a maga kis Polskijá­val... Útközben beszéltünk arról, hogy jár külföldi konferenciákra... Cs. A.: - Megtanultam koldulni. Úgy já­rok. A baleseti idegsebészet nem egy paraszolvenciális szakma. Szóval megkez­dődik egy koldulás. A nagy gyógyszergyár­tó meg implantátum-gyártó cégek, azok ál­talában a főnököknek finanszírozzák az útjaikat. Ott van az érdekeltség. A tenye­res-talpas orvos nem tud pénzt szerezni, el kell kezdenie koldulni. Szabályszerűen. Régi barátoktól. Vagy például a Malév is segített repülőjeggyel... El kell menni, el­mondani, hogy nekem itt van a mutatvá­nyom, ezt tudom, és akkor ott néznek, és azt mondják: jól van, szegény ördög, kapsz mondjuk százezer forintot. Ez per­sze csak a részvételi díj. A szállást meg plé­bániákon szoktam megoldani, oda beké­redzkedem. Hátizsákká vagy rossz koffer­rel, mindegy. Kongresszusi utazás szem­pontjából a 40-45 éves vagy fiatalabb orvo­soknak nagyon nehéz a helyzetük, holott ott lehet előbbre jutni a tudásban. Sz. K.: - Kriszta, amikor élkezdted ezt forgatni, akkor közel nem tudtál ennyit az egészségügy helyzetéről. H. K.: - Ma már egy könnyű repozíciót elvállalnék. Sz. K.: - Kitüntetett benneteket a kama­ra. Ezzel együtt: strukturálisan mikor kezd- ted el érezni ezt az egészségügyi helyzetet? H. K.: - Médiadíjat kaptunk. Az egész stáb. Minél többet beszélgettem ott az egészségügyiekkel, nővérekkel, orvosok­kal, annál inkább belekeveredtem ebbe az egészbe. Hozzá kell tennem: a stábnak nem az volt a dolga, hogy azonosuljon az egészségügy problémáivá. Nekünk mindig az a dolgunk, hogy váamilyen szinten tá­volságot tartsunk a riportáanyainktól, nem jó, ha az ember együtt él velük. De itt ezt nem lehetett elkerülni, sőt rengetegszer mi fogtuk az infúziót, és száadtunk a beteggel. Egy kicsit egészségügyissé vátunk. Én ma­gam a körülményeken borultam ki. Példáá amikor egy kislány koponyaműtétje közben leállt az elektromos fúró, és a műtős team ma­nufakturális szere­lőműhellyé alakult át, miközben a gye­rek nyitott koponyá­vá feküdt a műtő- asztáon... Ezek vol­tak azok a pillana­tok, amikor az em­ber nem tudott tá­volságot tartani. Cs. A.: - Azt tu­domásul kell ven­ni, hogy az egész­ségügyben nem történt semmiféle rendszerváltás. Ugyanolyan a hely­zet, mint amilyen mondjuk 1968-ban volt. Éz egy olyan része az ország­nak, ahol még ér­demi változás nem történt. Ugyanazok a régi kontraszelekciós struktúrák, ez a baksis-rendszer... Sz. K.: - Gógl Árpád az orvosoknak 400 százalékot ígért. Cs. A.: - Szegény, ezt nem gondolhat­ta komolyan... Sz. K.: - Az első sorozatnak nagyon nagy sikere volt, a másodikat nagy beha­rangozás előzte meg, aztán egyszer csak váratlanul eldugták a műsort. Mi történt? H. K.: - Az tény, hogy a báeseti intézet­től kaptunk egy háromoldáas faxot, amely­ben tételesen felsorolják, hogy mi az, ami szerintük kivágandó. Tudni kell, hogy Mikola forgatás közben vátotta le a sebé­szet hosszú éveken át volt igazgatóját, aki­vel nekünk megálapodásunk volt. Ez is lát­ható volt a filmben, amikor az új vezető jött. Nem tudom és nem is akarok mögé nézni, hogy mi történt. A lényeg az, hogy mi a ré­gi igazgatóvá fogadtattuk el a filmet. Az új igazgató az első rész után érkezett meg, s tőle az úgynevezett „cenzúrás papír”. Pél­dáá „a kórházban balkáni állapotok má­kodnak” szövegből ki kellett volna fütyülni a balkámt... Végá a 45 perces film 25 perc­nyi lett volna, ha mindent kivágunk, de ak­kor a Svábyék azt mondták, hogy nem. Nem vágunk ki semmit. Hogy mi történt a TV2-ben iándeközben, azt nekem nem tisztem megítélni, de egyszer csak hoztak egy olyan döntést, hogy nem megy a mű­sor, majd hosszas győzködésem után visz- szarakták esti negyed tizenkettes időpontra. Azt mondják, hogy itt többen nézték. Cs. A.: - Azért én egy optimista élet­szemléletű ember vagyok, ezért úgy né­zem, hogy végá is lement. Mert ez, mond­juk húsz évvel ezelőtt, elképzelhetetlen lett volna. SIKE SÁNDOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents