Heves Megyei Hírlap, 2002. január (13. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-03 / 2. szám

6. OLDAL MOZ A I K 2002. Január 3., csütörtök panteon Esőistennel és Tollaskígyóval Nehezen rendszerezhető, ezerarcú, átváltozó istenek Mezo-Amerika ősi kultúrájában Ősi maja N em véletlen, hogy legtöbbünk tudatában összeolvadnak a maja, azték, olmék, inka isten­ségek képei, hiszen bizonyos hasonlóságok, átfedések valóban létez­nek, ráadásul a korai történetkutatók is sugalmazták egy afféle „ökumenikus” közép-amerikai vallás létezését. A Madridi, Párizsi és Drezdai Kódex alapján kezdte meg a század elején a ma­ja istenek tulajdonképpeni valós beazo­nosítását Paul Schellhas, aki - talán tisz­teletből, esetleg találékonyság híján - nem nevezte néven, csupán egy-egy betű­vel jelölte őket. Uralkodó vagy isten? Érdekes mindenképpen megjegyezni, hogy a legközismertebb istenség: Kecalkoatl, a Tollaskígyó (vagy Kukulkan). Ő tulajdonképpen nem tarto­zik az ősi maja istenek közé. A poszt­klasszikus korban (vagyis a IX-X. század során) a tolták betörés és az azték hatás idején került maja földre. Noha a Tollaskígyó alakjának ikonog­ráfiája régebbi eredetű, maga Kecalkoatl Tula uralkodója volt, aki a X. században Chichén ltza tolték elfoglalását vezette. Neve a quetzal madár neve és a kígyó szavának (can vagy coati) keveréke. A valós eredet dacára végül belépett a ké­sői, idegen eredetű, de jelentős istenek sorába. Személyét a Vénusz bolygóval azonosították. Kul­tusza olyan erős volt a késő klasszi­kus korban, hogy Chichén ltza relief­jeit, mellvédjeit va­lósággal ellepik a Tollaskígyó-ábrá- zolások, mintha mindenhol ezek a külö­nös, roppant módon misztikus figurák vonaglanának. A teremtő erő A maják igazi főistene - amint azt Eric Thompson bebizonyította - nem más, mint Itcam Na, a világ teremtője. Minden bizonnyal számos megjelenési formáját jeleníti meg a Quiriguában talált, körül­belül kétszer három méteres, csupa fara­gás homokkő szikla, amit formája alap­ján megtalálója, Alfred Maudslay egysze­rűen a Nagy Teknősnek nevezett. A Drez­dai Kódex 74. oldalán az istennek sár­kánykígyó feje és szarvaslába van, s a tes­tén a Vénusz, az Ég, a Nap és a Sötétség jegyeit viseli. A késő klasszikus periódus vége felé már Itcam Na tisztelete a monoteizmus­hoz közeledett: mind több és több, addig önálló istenséget azonosítottak a min­denható teremtő isten egy-egy megjelené­si formájával. Egyaránt tisztelték benne a bőséges termés, a Nap, a Föld és az eső urát (utóbbi jelenség magyarázata egy, a majáknál nem ritka szójáték: az itz szó ugyanis könnycseppet, esőcseppet je­lent). Az itcam valójában egy nagy, szá­razföldi gyík, így érthető, hogy az isten is gyakran viseli az iguána, az édesvízi kro­kodil vagy a kajmán alakját. A maják e nagy istene négyszeres kiter­jedéssel bírt; minden rész egyaránt jelölt egy égtájat és egy színt. Keleté a vörös Itcam Na, északé a fehér, nyugaté a feke­te és délé a sárga. Arra is utal néhány bi­zonyíték, hogy a maják hite szerint a Föld tulajdonképpen egy tóban úszó, nagy kajmán hátán áll. A „kikapós” Hold Itcam Na mellett léteztek különálló Nap- és Hold-istenségek is, akiket a Yucatan-félszigeten Kinich Ahau-nak és lscsel-nek hívtak. (A kin Napot és napot egyaránt jelent, az ahau pedig urat, is­tent.) A Nap-istent befelé bandzsító pupil­lákkal, szögletes szemmel, T alakúra ré­szek első fogakkal ábrázolták, szimbólu­ma pedig a kolibri volt. Az istenhez való hasonlatosság kedvé­ért a maja anyák szembe lógó bojtot kötöt­tek gyermekeit hajába, hogy kancsallá te­gyék őket. Iscsel, a Hold-istennő gyakran tűnik fel Kinich Ahau feleségeként, s állhatatlansá- gáról számos történet tanúskodik (ezeket nyilvánvalóan a Hold változékonysága ih­lette, amit a női csapodársággal azonosí­tottak). Egyszer például Iscsel gondolt egyet, és megszökött a keselyűk királyá­val. A férje szarvasbőrt öltött, holtnak tet­tette magát, s egy dongót küldött a kese­lyűkhöz, hogy a „döghöz” csalogassa őket. Az első odaérkező keselyűt megra­gadta, és arra kényszerítette, hogy vezesse a királyuk palotájába, ahol azután vissza­szerezte megtévedt nejét. A hűtlen Hold-istennő egyébként a gyó­gyítás, kuruzslás és szülés pártfogója, ezenkívül a tavakkal is azonosították őt. A spanyolok érkezése idején rendkívül ko­moly kultusza volt, a Cozumel-szigeten (Tulától legalább 50 kilométerre északke­letre) álló szentélye igen népszerű zarán­dokhely volt. Az első: az élet Az ősi közép-amerikai vallások említé­sekor alighanem mindenkiben Esőisten alakja idéződik fel elsőként. Valójában nem egy, hanem több, négyszeres istenről van szó: ők a Csak-ok, a földi élet fenntar­tói, a mennydörgés urai, a legnépszerűbb istenek. A yucatékok hosszú, görbe orrú öregembernek képzelték őket, és alakjuk­hoz a kis uo békát társították, ami hango­san jelzi az esőt, s ekként az aszály végének jelképévé is vált. Az esős év­szakban tartott ch’achac szertartás - vagyis a „Csak-ok hívása, idézése” - során az oltár négy sarkához kötözött négy kisfiú utánozza a békák brekegését. A köztudatban valamennyire ismer­tebb mexikói esőisten, Halok alakja idővel összeolvadt a Csak-okkal. E mexikanizá- ciót bizonyítják azok az Uxmal-nál talált Csak-maszkok, melyeken Halok dülledt szemei uralkodnak. Mindenesetre az eső­kultuszok Mezo-Amerika területének nagy részén tovább éltek még a keresz­ténység örve alatt is. A maja hit szerint a földfelszín istenei (melyek közül Tzultacah figurája emel­kedik ki leginkább) hegyi barlangokban élnek, s onnan vigyázzák a termést és a vadat. Karl Sapper német geológus a XIX-XX. század fordulóján jegyezte fel az alábbi, hozzájuk intézett könyörgést: „Az ajándék, amit neked hoztam, valójá­ban nem sok, és kicsi a jóból a táplálá­sodra és szomjad oltására. Akár úgy lesz, ahogy mondom és gondolom, akár nem, ó isten, te vagy az anyám és te vagy az apám. így hát most aludni fogok a lábaid alatt, a kezeid alatt, te hegyek és völgyek ura, te fák ura, te szőlőtövek ura. Holnap ismét nap lesz, holnap ismét napfény lesz. Nem tudom, hol leszek én akkor. Ki az én anyám1 Ki az én apám? Csak te, ó isten, te látsz engem, te védelmezel Min­den utamon, a sötétség idején, minden akadálytól, amit te rejtesz el, te hárítasz el, te, ó isten, te, én uram, te hegyek és völgyek ura. ”. Ezen istenségek sorát még számos alak egészíti ki, akik valamennyien a természe­ti erőket (tehát a szelet, az eget, a földet, a termést, a bolygókat, az esőt stb.) szemé­lyesítik meg, ezek jellegzetes vonásait vi­selik az ábrázolásokon, s ezek rettenthe­tetlen erejével vannak felruházva. Mindenképpen szót érdemel ebben a körben a maják kukorica-istene, hiszen (egy XVIII. századi ferences rendi misszi­onárius kommentárja szerint) „minden cselekedetük, minden szavuk olyannyira utal a kukoricára, hogy szinte istennek te­kintik azt”. Ezt az istent, aki legjelentő­sebb élelmük védelmét, a termés biztosí­tását volt hivatott szolgálni, általában jóké­pű fiatalemberként képzelték és jelenítet­ték meg. Éspedig olyannak, aki a fejéből hagyja kinőni a kalászt, mintha maga a fe­je volna a csíra, a mag. Egyik legszebb is­mert ábrázolásán (ami Copan-ból került a British Museum-ba) derült, békés arckife­jezéssel, gazdagon felékszerezve láthat­juk. Karperecéi, maszkos függője vélhető­en jade-ábrázolás. Ennek jelentősége ab­ban rejlik, hogy a jade maja fogalma az „értékes”, s e drágakő, valamint a növekvő gabona együttes megjelenítése a szimboli­kus szobrászat ezen harmonikus, szép példáján fogalmat adhat számunkra a ku­korica valódi értékéről. Az éji vadász A hetes szám, továbbá az Akbal (éjsza­ka) Napjának védelmező istene jaguár­ként jelenik meg a leggyakrabban. A Nap éjszakai áthaladását az alvilágon ugyanis az éjjel zsákmány után járó nagymacska képében fogalmazta meg a maja képze­letvilág, s a csillagos eget néha metaforikusán a jaguár foltos bőreként írták le. Nem véletlenül vált tehát a jagu­ár bőre a hatalom és a rang egyik szimbó­lumává: trónokat borítottak be vele, s az előkelők nadrágját szabták belőle. Az alvilág, melyen a Nap éjszaka átha­lad, a mondavilág szerint valójában a ha­lott isten laka. Ezt az istent egyes tudó­sok egy - a kódexekben fellelt - alakkal azonosítják: egy hátborzongatóan vigyor- gó, járó csontvázzal, melyet a maják Cizin-nek, azaz „Bűznek” neveztek, s tisztelték Chiapastól egészen a Yucatánig. Az egyébként változatos né­pességű alvilág neve Xibalba. A feltétele­zések szerint két öreg istenség kormá­nyozza az itt lakozó kellemetlen lények hadát, egyebek között a gyilkos denevé­reket is. Véres áldozatok A maja vallásgyakorlat elemeit ritkán ábrázolták, ám bizonyos jelekből sejteni lehet, hogy nem csupán békés istenimá­dók voltak. Csakugyan gyakoroltak égő ál­dozatot (pom), és termésajándékokkal is igyekeztek az általuk hitt transzcendencia kegyét elnyerni, de századokon át lefejezé­ses áldozatokat is bemutattak - már jóval a tolták szíváldozatok bevezetése előtt. Ezt támasztják alá a Cuellóban talált, a késői preklasszikus és a korai klasszikus korból (Kr. u. 625-ig terjedő időszak) származó leletek: lemészárolt gyerekek levágott fejei. Seibalnál egy egész labdajátékos csapat maradványait találták meg: kilenc fiatal­emberét, akiknek testét a labdapá­lyán temették el. (A kutatók véleménye nem egyezik ab­ban, hogy vajon a győztes, avagy a vesztes csapatot ál­dozták-e fel.) A lefejezés ked­velt kivégzési-áldo- zati módnak szá­mított e nép köré­ben: még az úgy­nevezett önáldoza­tok között is példát találunk rá. Egy festett váza képe például azt a jelenetet ábrázolja, amikor egy fia­tal nő a saját nyakát metszi el. Ugyanak­kor az önáldozatok nem voltak mindig ilyen végzetes kimenetelűek. Általáno­san elterjedt szokás volt a véreztetés (vagy vérlebocsátás) nyelvből, ajakból vagy péniszből. A londoni Museum of Mankind-ban őriznek egy maja szemöl­dökfát, melynek mintázata egy nő önál­dozatát mutatja be, amint egy tüskés zsi­nórt húz keresztül a nyelvén. Fakéregpa- pírra csöpögtetett vére az isteneknek szánt ajándék. A philadelphiai Pennsyl­vania Egyetem múzeumában található váza egy sor guggoló férfit mutat: mind­egyikük egy-egy díszes lyukasztót döf át hímvesszején. Persze élvezetesebb formái is léteztek a vallási tevékenységnek. Nem túl régi felfe­dezés, hogy a vázák egy sorozata rituális beöntés-adást ábrázol. Feltehető, hogy hal­lucinogén folyadékokat juttattak így a ma­ják a szervezetükbe, például „balche”-t, az erjesztett méz-italt, ami egy varangyos bé­ka szárított, őrölt bőrét is tartalmazza, s ez az összetevő igen erőteljes drog. A beöntés­rítus a jelek szerint az előkelők kiváltsága volt, legalábbis az ábrázolásokon nem je­lennek meg hasonló helyzetben kézműve­sek vagy földművesek. Út az alvilágba Jelentős, az egész maja kultúrán átha­tó szerepe volt az idő tiszteletének. Min­den napnak és az azt jelölő számnak (egytől tizenháromig) megvolt a maga védő istene: kezdve az egyes számot vi­selő Kábán nappal, amit Iscsel, a Holdis­tennő patronált. A Napisten az Ahau nap és a négyes szám, a Kukoricaisten pedig a Kan nap és a nyolcas védelmezője volt. A maják fo­galmai szerint az istenek teherként, vál­takozva cipelik ugyanis az időt, s bár egy- egy isten felel minden naptári napért, azon belül is átadják egymásnak az idő­csomagokat. A tizenhármast a mennyei szférák szá­mának tartották. Úgy képzelték, az idő - követve a Nap-isten égi mozgását - hat lé­pésben emelkedik fel a keleti láthatárról a zenitre, hogy azután újabb hat lépésben ereszkedjen le a nyugati horizontra. Ez­után az alvilágban négy lépcső visz a mély­pontra, s másik négy felfelé, a keleti látha­tárra. Ilyenformán a Nap-istennek mind a kilenc pokoli réteget meg kell járnia, mie­lőtt visszaléphet egy új napba. Az ég tizen­három rétegének istene (Oxlahun ti KuJ ál­landó harcban áll a kilenc alvilági réteg urával (Bolon ti Ku). A maja vallás egy másik színfoltja az ősök tisztelete, ha­bár az nem bizonyí­tott, hogy istenként imádták őket, avagy afféle közvetítőknek tekintették az iste­nek és az élők kö­zött. A Tikal centru­mában álló nagy pi­ramisok architektú­rája arra utal, hogy ezek az építmények nem csupán uralko­dói temetkezőhelyül szolgáltak, de talán az uralkodó tiszteletével kapcsolatos kul­tusz központjai is voltak. Ránk maradt művészeti alkotások és egyéb régészeti le­letek alapján úgy tűnik, a palenque-i nagy királyt, Pakolt halála után félistenként tisz­telték. Mindez valószínűvé teszi, hogy a régi maják a halált nem végső törésként, annál inkább egyfajta állapotváltozásként fogták fel, melynek során az eltávozott ősök továbbra is kapcsolatban maradnak élő leszármazottaikkal. Ehhez a szemlélethez kapcsolódik a barlangok kultusza is, hiszen ezeket minden bizonnyal az alvilágba vezető ös­vényeknek tekintették. Olyan leletek tá­masztják alá ezt a feltételezést, amiket egyes barlangok normális körülmények között nehezen megközelíthető részeiről kerültek napvilágra. Menedék- vagy víz­keresés céljából ugyanis nehezen hihető, hogy a maja őslakosok olyan szűk, sötét mélységekbe merészkedtek volna, ahol a fent említett tevékenységek nyomait megtalálták a tudósok. A Nyugati Elő­hegység Poptunhoz közeli részén 1980- ban látványos falfestmény került elő egy barlang mélyén. Hieroglifikus feliratok mellett az ábrázoláson dobon és kagyló­kürtön játszó zenészek, áldozati ajándé­kokat készítő ülő figurák láthatók, vala­mint feltűnik egy labdajátékos alakja is. A festmény keletkezését a kései klasszi­kus korra teszik a kutatók. Megmaradt kérdések A posztklasszikus korban, a IX. szá­zad folyamán a tolték betörés és az azték hatás idején idegen istenek kerültek ma­ja földre, melyek közül a legjelentősebb a már említett Tollaskígyó. A másik és még inkább különös újítás egy félig fekvő alak átvétele a mexikói felvidékről, melynek neve Csak-Mool, ám a megtévesztő ha­sonlóság ellenére a figurának semmi kö­ze nincs a Csákokhoz (a nevet valójában egy különc majakutató, Augustus Le Plongeon választotta a 19. század végén). Az alak a hátán fekszik felemelt fejjel és térddel, hasára ajándékként kapott lapos tál támaszkodik. A posztklasszikus peri­ódus számos más mexikói istene világo­san felismerhető a maja reliefeken, főleg Chichén Itzában és Mayapanban. Köztük van Tezkatlipoka (Füstölő Tükör), Kecalkoatl legendás legyőzője, továbbá Tlalchitonahtiuh, a Felkelő Nap és Xipe Totek, az emberáldozatokat megnyúzó is­ten, aki egy áldozat bőrébe burkolózik. Ők együtt dokumentálják a maja al­földre történt alapos és gyakran erősza­kos ideológiai betolakodást. A sokféle ke­veredés nem könnyíti meg a történészek, művészettörténészek és néprajzkutatók dolgát, amikor tiszta képet igyekeznek festeni a maják vallásáról. A rendelkezés­re álló bizonyítékok alapján biztosak le­hetünk ugyan az általános mezo- amerikai természetistenek rendszerét il­letően, de annál kevésbé az istenek kü­lönleges előfordulásával, földi megteste­süléseivel kapcsolatban. JÓNÁS ÁGI „A maják igazi főistene - amint azt Eric Thompson bebizonyította - nem más, mint Itcam Na, a világ Teremtője. ” „A maja vallás másik színfoltja az ősök tisztelete, habár azt nem bizonyították, hogy istenként imádták őket, vagy afféle közvetítőknek teldntették őket az istenek és az élők között. ” A maja történet, s azon belül a művészet kutatási te­rületei között kezdettől fogva kiemelkedő szerepet játszott az istenek panteonjának feltérképezése. Ez jellemezte leginkább és legtömörebben összefoglalva az ezzel való foglalatosságot. Elkerülhetetlen volt ez a megoldás, mivel a mezo-amerikai múltat kutatók lépten-nyomon beleütköztek a számos isten rendkí­vül sokféle ábrázolásába. Ők néztek vissza rájuk a feltárt templomok faláról, az őserdő mélyén talált sztélékről, domborművekről, a sírokból származó szobrocskákról. Alábbi összeállításunkban megis­merkedhetnek a maja kultúra legfőbb istenségeivel, a hozzájuk fűződő legendák kialakulásával, tovább­élésének indokaival.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents