Heves Megyei Hírlap, 2001. december (12. évfolyam, 280-303. szám)
2001-12-01 / 280. szám
12. OLDAL HÍRLAP 2001. December 1., szombat M A G A Z • • Nemcsák Károly ma is szívesen beszél a Szomszédokról A közelmúltban mutatták be az egri Gárdonyi Géza Színház nagyszínpadán Molnár Ferenc: Az ördög című művét. A címszerepet Nemcsák Károly alakította, akit az egriek többsége eddig leginkább a Szomszédok című teleregény szereplőjeként ismert. A színész ma is szívesen vall életének erről a korszakáról, pedig azóta sok minden történt...-Azé v első havas estéjén beszélgetünk. Kocsival érkezett Egerbe, s mint mondja, a Mátrán keresztül. Rutinos vezetői- Régóta rendszeresen vezetek, így mondhatjuk, hogy igen.- Előadás előtt érkezik, utána azonnal indul is haza. Ez azért fárasztó leltet...- Szeretek vezetni, és vezetés közben kikapcsolódom. Sok minden mással tudok foglalkozni közben, rádiót hallgatok vagy a szerepre koncentrálok. Az egri szereplésem okán kialakult ingázásnak egyébként az a magyarázata, hogy az itteni bemutatóm után egy héttel a saját színházamban, Csepelen is volt egy bemutatónk. A csúnya lány premierje miatt ezt most így oldottam meg. Mindennek ellenére azért úgy tűnik, hogy sikerült az erőmet beosztani.- A vendégművészek általában szeretnek legalább a próbák idejére megtelepedni a városban, hogy élményeket gyűjtsenek az itteni színházról, a közönségről...- Az én helyzetem azért más, mert én innen nem messze születtem, a nővéremék pedig a Mátrában laknak. Elég gyakran járok Egerbe, sőt barátaim is élnek itt. De Mezőkövesden is vannak ismerőseim, a mai előadást például a vök gimnáziumi igazgatóhelyettesem és az osztályfőnököm fogja megnézni. Úgyhogy azt is mondhatnám, hazajöttem, amikor elvállaltam az Ördög szerepét.- Ha az Ön nevét elolvassák újságokban, színházi plakátokon, a legtöbbünknek még mindig a Szomszédok Ferije villan be. Nem zavaró ez ennyi év távlatából?- Abszolút természetes, sőt azt is mondhatnám, hogy ez egy nagyon komoly része volt az életemnek. A forgatások kezdetén elég sokat beszélgettünk Verebes Istvánnal, akivel együtt voltam szerződéssel a Radnóti Színházban, és felmerült az is, hogy jót tesz-e ez egy színésznek? Ő akkor a következőt mondta: „az életünk egy része az, hogy ismerjen bennünket a közönség”. Egy példát is hozzátett: Hernádi Judit hiába játszotta el a Vígszínházban a világirodalom legszebb szerepeit, mégis egy dallal, a Sohase mondd cíművel ismerte meg az ország. A mi életünkhöz hozzátartozik az, hogy ismerjenek bennünket a legkisebb faluban is, és erre nagyon jó lehetőség volt a Szomszédok. Még arra sem volt kihatással, hogy elkönyveltek volna egy adott figuraként, mivel a színházban, ahová éppen a szerződés kötött, mindig nagyon sokat játszottam. Az is az igazsághoz tartozik, hogy az én igazi világom a színház, de a Szomszédok hozott egy olyan népszerűséget, amit nem lehetett kihagyni, sőt talán mint színházi színésznek, ezt soha nem sikerült volna elérnem, hiszen a televíziónak óriási hatalma van.- Előfordult már, hogy valaki akarva-akaratlanul Ferinek szólította?- Nagyon sokszor, és ezért én nem is szoktam kiigazítani az embereket. Azt is tudom, hogy néha azért köszönnek rám, mert mi 13 évig olyanok voltunk a sorozatnézőknek, mintha a családtagjai lettünk volna, s csak később jut az utcán rám köszönő embernek eszébe, hogy én egy színész vagyok.- Tizenhárom éven át kéthetente vetítették a Szomszédokat. Nem vált a végén unalmassá?- Nem lehetett megunni, hiszen mellette fantasztikusan volt szervezve az életünk, és mindent csinálhattunk. Mi egyáltalán nem voltunk annyira bezárva, mint mondjuk a Barátok közt című sorozatban szereplő kollégáim. Ott a törzsgárdatagoknak nagyon kevés lehetőségük marad a színházra. Mi rendszeresen játszhattunk ez alatt az idő alatt is. A13 év alatt legalább 2-3 ezer színész megfordult ebben a sorozatban. Ma a fiatal színé„Az én igazi világom a színház, de a Szomszédok hozott egy olyan népszerűséget, amit nem lehetett kihagyni. ” széknek jóval kevesebb a lehetőségük arra, hogy megmutassák magukat, mint nekünk volt annak idején.- Ha egy újabb teleregény indulna, vállalná még egyszer?- Erre azért nem egyszerű válaszolni, mert a Szomszédokból is először hat rész készült el annak idején. A próbarészek bemutatása után azonban olyan sikerünk volt, hogy kitartott 13 évig. De ezt soha, senki nem tervezte ennyi időre. Sőt azt is merem állítani, hogy tovább is bírta volna, ha a televízió átalakúlása, a belső hatalmi harcok nem a sorozat megszűnését eredményezik.- Arra gondolok, hogy ha valakinek egy televíziós szappanopera meghozza a sikert, akkor az utóbb szájhúzogatva tekint rá vissza, hiszen megkapta tőle azt, amiért vállalta...- Szó sincs róla. Mi azért szerződtünk oda, mert művészileg is szerettünk volna valami jót csinálni. Mostanában azért vagyok szomorú, mert azok a sorozatok, amelyek esténként futnak, szörnyű helyzetbe sodorják a színészeket és a nézőket egyaránt. Még azt a pid ízlést is, ami volt bennük, sikerül ezekkel a sorozatokkal lerombolni. A Szomszédokról sem állította senki, hogy művészi filmet csinálunk. Annak az volt a műfaja, hogy teleregény. Ez a sorozat szinte dokumen- tarista volt, éppen csak az volt az élettel szembeni különbség, hogy ezt színészek játszották. A Barátok közt sorozatot például telerakták amatőr emberekkel, ami nekem kifejezetten fáj és rosszulesik, hiszen a fiatal, pályakezdő, önmagukat megmutatni akaró színészeknek nincs emiatt lehetőségük képernyőre kerülni.- Térjünk át Egerre! Az Ördög egy hálás szerep...- Nem egyszerű, nem könnyű, de valóban hálás szerep.- Aki látta a darabot, az tudja, hogy fizikálisán is nehéz szerep, hiszen a színpadnak minden zugában, a nézőtéren, az emberekben kell ott lennie az ördögnek...- Nem gondolkodtam azon, hogy nehéz vagy nem. Egyszerűen van egy szerep, amit meg kell csinálni a lehető legjobban. A próbák alatt azért az ember megtanulja, hogyan kell beosztani az energiáját, hogy a végére is maradjon.- Azí hittem, lelkesebben fog beszélni róla...- Nem fogom sem hozsannázói, sem dicsérni magam. Ezt tegye meg a néző, ha olyan az alaküás. Azt hiszem, hogy az tökéletesen jól látszódik rajtam, ha felmegyek a színpadra, hogyan érzem magam ebben a szerepben. FOTO: GAL GABOR- Budaörsön él, a soproni színházhoz szerződött, most Egerben játszik. Hogyan lehet összeegyeztetni ezt távolságban és időben?- Ez ma már nem okoz gondot. Sőt a családommal is kitűnően lehet egyeztetni az utazással járó távollétet, hiszen például a bemutatókra mindig elkísérnek.- Lassan elkezdődik az országban a karácsonyi készülődés láza. Önök elkezdték már az ünnepi előkészületeket? „Nagyon rossznak tartom ezt az elanyagiasodott karácsonyt, mert mindenki vásárol, de nem szeret... A Jézaska jelenléte a fontos, és nem az ajándék. ”- A karácsonyt nagyon szeretem, de az előtte lévő vásárlási lázat gyűlölöm, ezért ez a feleségemre marad. Nemhogy nem érdekel, hanem egyenesen idegesít, így inkább kimaradok ebből. Nagyon rossznak tartom ezt az elanyagiasodott karácsonyt, mert mindenki vásárol, de nem szeret. Az egyik legkedvesebb karácsonyi ajándékom az volt, amikor az egyik keresztlányom agyagból csinált nekem kis figurákat. Nem hiszem, hogy nagy dolgokat kellene vásárolni, amitől senki nem lesz boldog.- Mi kerül az idén a karácsonyfa alá?- Mindenekelőtt egy nagy karácsonyfa kerül a házba, és rengeteg szeretet. A Jézuska jelenléte a fontos, és nem az ajándék. A fiúk álmai persze teljesülnek, de nem erről szól a karácsony. Advent első vasárnapján már elkezdtük feldíszíteni a házat. Nálunk inkább a rákészü- lés a fontos, nem az, hogy mi lesz majd a fa alatt. Arra próbáljuk a gyerekeket rávezetni, hogy ennek van egy másfajta szellemisége is, s ezt kellene megőriznünk. SZUROMI RITA Az Ördög is várja a karácsonyt A mögöttünk hagyott évszázad első évtizedeiben magyaráradat lepte meg Amerikát. Tömegek vettek kezükbe vándorbotot, s indultak el, hogy megélhetéshez jussanak a tengerentúlon. Családos férfiak vállalták a kéthetes hajóutat, s a kalandot, de nemritkán ment velük az asszonynép is. Nem mindegyikük tért vissza a szülőföldre, sőt voltak, akik soha többé nem látták Pannóniát. Pali bácsi kétszer tett kísérletet, de számára nem igazán jött össze a dolog. Második hazaérkezésekor még balszerencsés is volt, mert nyomban besorozták az I. világháború katonájának. A frontot végigszenvedte, „emlékül” a csatában tüdőlövést kapott, így 38 éves korától hadirokkantként élte napjait. Feleségével három gyermeket neveltek, a két fiú kezébe szakmát adtak, amire főleg az édesanya volt büszke. A nagyobbik fiú már gyermekként városba került, a tőle lényegesen fiatalabb Sándor csak akkor választotta a fővárost, amikor hazatért a II. világháború utáni szovjet hadifogságból. A három közül a legfiatalabb, a lány maradt legtovább a szülőkkel. Férjhez ment, mégsem költözött el a faluból. A család jövedelmének alapja a csekély termőföld volt. Egyszerű paraszti életet garantált csupán a „vagyon”. Pali bácsit már csak hajlott öregemberként ismertem, egyébként sem lehetett sudár termetű. Kedveltem a társaságát, élveztem a mondókáját, amikor csak tehettem, a közelében tartózkodtam. Nyáron a ház melletti hűvösben ültünk a lócán, a köztünk lévő hatvan esztendő különbségével, télen pedig bent, a földes konyhában melegedtünk. Legfőbb tartózkodási helyiségük legfontosabb berendezése a rakott masina volt, ami hasonlídott: ne forgasd a szádban, hanem nyeld le! Düledezett a szemem, amikor a pépes falat lecsúszott a torkomon. Harmadik nagyapámnak tekintettem Pali bácsit. Jó volt hozzájuk átugrani a szomszédba, figyelve arra is, hogy az ajtón belépve csak dicsértessékkel lehetett Az orvosok az alagsorban, sőt a pincében gyógyítottak. Lehetett bár a forradalom kimenetelében fordulat, a helyzet zűrzavaros maradt. Sokan nem tudták eldönteni, mitévők legyenek. A történelem megismétlődött: újra tízezrek vettek irányt nyugat felé. A toNem mese ez, gyermek... tott a búbos kemencéhez, csak éppen búb nélkül. A füstöt kivezető része volt a nyak, azon addig ült a didergő, amíg csak nem „csípte” az ülepét a forróság. Amikor már mocorogtam, Pali bácsi jókat kacagott. Én derekasan tűrtem a „pörkölést”, mert közben hallgathattam az érdekes történeteket. A nevijorki (így mondta) és a háborús emlékek kifogyhatatlan kútjából merített számomra élvezetes mesét a maga csavarta cigarettából pöfékelő, hajlott hátú „öreg”. Egyszer, amikor a summásélet volt a téma, a felesége sajkását kevert. Az étek liszt alapanyaggal külsőleg a tejbegrízhez hasonlított, az íze viszont attól nagyon eltért. Asztalhoz ülve engem is megkínáltak, de nem volt a fogamhoz való az általuk magasztalt „csemege”. Sóztam is, kenyeret is kértem hozzá bőven, de hiába. Látván kínlódásom, Pali bácsi keményen, bár nem haragosan rám ripakoköszönni. Fogadta is az üdvözlést annak megfelelő mindörökkével. Egyébként ő maga nem gyakorolta a vallását, valami rossz háborús emlékre hivatkozva. Az Istent azonban nem hagyta el, erre példa volt, hogy a feleségét mindig figyelmeztette a készülésre: Eszti, már elsőt harangoztak a misére! Azzal, hogy gimnáziumba kerültem, bizonyára kevesebbet találkoztunk volna, ám még azon a nyáron Pali bácsi „szakított”. Egészsége olyannyira megromlott, hogy Sándor fia a Szent István- napi búcsú után magával vitte Pestre. Az Üllői úti klinika lett a gyógykezelés helye, de mivel az állapota nem javult, az október is ott érte. A forradalom egyik centrumának közelében. Ekkor 1956-ot írtak. A betegek kiszolgálása akadozott, aki valahogy bírta magát, az hazament, Pali bácsinak azonban már súlyosabb volt a betegsége annál, hogy utazgasson. vábbra is legényember Sándor fejében is érlelődött a gondolat: az amerikai rokonoknál, apja és anyja testvéreinek leszármazottjainál talán biztos helyre lelne. Té- pelődött, sokáig nem tudott dönteni. Magára hagyja az apját, és irány a nagyvilág? Végül a barátai csak rábeszélték az útra. A teherkocsi egy novemberi keddi napon gurult velük a határig. Sándor csak őrlődött magában: mi lesz tehetetlen apjával a kórházban? Ha elmegy, soha nem tud elszámolni azzal, amivel a család megbízta. Hátraarcot vezényelt hát magának. Alkalmi autókkal szerdán este már ismét Budapesten volt. Pali bácsi állapota két nap alatt tovább rosszabbodott, ezért Sándor úgy határozott, hogy mielőbb hazaviteti. Egy mentőautó vezetőjével kialkudta a fuvart, a sofőr vállalta a 130 kilométeres szállítást. Csütörtökön sötétedéskor indultak, útjuk nem volt éppen zavartalan a Mátrán át, így csak éjfélhez közel járva zörgethettek a kapun. Az nem volt elég a riasztáshoz, Sándor ezért átugrott a kerítésen, és az ajtón kopogtatott. Rémült édesanyja nehezen eszmélt a sötétben, majd kisvártatva már nagyon is tisztán látott: eljött az idő. A mentőst kifizették, még almát és körtét is pakoltak borravaló gyanánt, s úgy várták hármasban a hajnalt. A virradatot már nem látta meg Pali bácsi. Úgy aludt el csendben örökre, ahogy a mentőből kiemelve az ágyra fektették. Pénteken hajnali öt órakor öltöztették fekete ruhájába. Még a szomszédok is csak akkor szereztek tudomást az éjjel történtekről, amikor a reggeli mise után csendített a harangozó. November utolsó vasárnapján, kora délután volt a szertartás. A temető és a fölötte húzódó akácos fáit fehérbe öltöztette a csontig hatoló hideg, zúzmara kristályaitól terhelve hajladoztak az ágak. Csodálva a szépséget, a messzeségbe merengve hallgattam az esperes úr búcsúztatóját. Alig fejezték be nehéz munkájukat a hantolást végzők, a leereszkedő sűrű köd szürkeségbe borította a tájat. T öbb mint négy évtized után vált bennem teljessé, hogy amit Pali bácsi nekem, a gyerekembernek elmondott, az nem mese volt. FESZTBAUM BÉLA
