Heves Megyei Hírlap, 2001. november (12. évfolyam, 255-279. szám)

2001-11-24 / 274. szám

12. OLDAL R L A P MAGAZIN 2001. November 24., szombat A nagy kérdés: megvehető-e a választó?- Kezdjük az elején: hogyan lettél közgazdász?- Teljesen véletlenül. 1961-ben kellett pályát választanom: el kel­lett dönteni, hogy az ember szak­mát tanul-e, vagy gimnáziumba megy, ahonnan később egyetemen is tovább tanulhat. Ez a kor volt a második téeszesítés időszaka. Édesapámék üveg- és tükörkészítő kisiparosok voltak Pécsett, és ke­ményen behajtották őket a szövet­kezetbe. Akkora adót szabtak ki rájuk, amelyet csak úgy tudtak ki­fizetni, hogy mindent eladtak. Azt mondták a szüleim, hogy ez egy nagyon bizonytalan rendszer, ke­nyér azonban kell. „Kislányom, te vagy az idősebb, menj a közgazda- sági technikumba!” - hangzott a verdikt. Az egészről semmit sem tudtam, magam humán beállított­ságú ember voltam. A technikum­ban az első három nap csak sírás­sal telt, amikor láttam, hogy mit kell tanulni. A legrémisztőbbek a teljesen idegen - vállalat-gazdaság- tani - fogalmak voltak. De egy idő után megtetszett. Kiváló tanáraim voltak, s mikor elvégeztem a tech­nikumot, már nem volt más vá­lasztásom, mint a közgazdasági egyetem. Azt is mindig ott akartam hagyni, mert annyira idegen volt.- Kéri Lacit, a férjedet ott ismer­ted meg...- Nem. Kéri Lászlóval 1981- ben ismerked­tünk meg.- Az egyete­men mikor jött el a pillanat, ami­kor megszeretted a szakmát? En­nél is jobban ér­dekel, hogy az új gazdasági me­chanizmus azért nem volt egy ro­mantikus holly­woodi sztori... A fejére csaptak azoknak, akik ezt elindították.- Igen, ez '72-ben történt. Az űj gazdasági mechanizmusnak volt egy olyan elve, hogy ez teljesít­ményelv. Vagyis, hogy nem egyfor­mán fizetünk, hanem a teljesít­mény alapján. Ez egy kicsit meg­szórta az akkori bérarányokat, és akiknek ez kedvezőtlen volt, pél­dául a munkásosztálynak, azok fellázadtak. Visszavették a refor­mot, de akkor már egy hidegebb légkör jött. A '68-as csehszlovák események után vagyunk, hogy a magyar reform egyáltalán elmehe­tett '72-ig, az a mi különállásunk­nak volt a jele. Az akkori reformel­lenes mozgalom az hihetetlenül emlékeztet a mai korra, mert pon­tosan akkor vonultunk vissza a vi­lágtól, és vettük vissza a régi rossz dolgokat, amikor a nagy kihívás - ebben az évben robbannak az olaj­árak és a nyersanyagárak - idősza­ka volt. Pillanatnyilag is ilyen vi­lággazdasági kihívás van. A recesz- szió, az európai gazdasági növeke­dés visszaesése jelzi ezt. A magyar gazdaság rendkívüli mértékben be van ágyazva ebbe a világgazdaság­ba, és most vesz a gazdaságpoliti­ka egy nagyon rossz fordulatot. Úgy tesz, mintha nem hatna rá mindez. Nemhogy exportösztön­ző lenne, hanem egy exportféke­ző, egy vállalkozásellenes, egy osztogató jellegű, egy befelé fordu­ló gazdaságpolitika figyelhető meg. Egy importösztönző gazda­ságpolitika akkor, amikor nekünk minden erővel az exportot kellene fejleszteni, a külföldi tőkét kellene továbbra is idecsalogatni. Ennek az oka most egészen konkrétan a választási politika, ami meghatá­rozza a gazdaságpolitikát. Semmi­féle közgazdasági érvelés nem szá­mít, egyetlen dolog számít: meg kell nyerni a jelenleg kormányon lévőknek a következő évi válasz­tást, és minden ennek rendelődik alá. Az a rendkívüli mértékű jöve­delemkiáramlás, ami a korábbi, nagyon erőteljes visszafogás után Az idei utolsó előtti programjához érkezett a Pannon CSM által támogatott, Élvonalban című előadás-sorozat az egri Művészetek Házában. Az est állandó háziasszonya, Szegvári Katalin a vendégtől bevezetőként azt kérdez­te, mennyire tudták elfogadni a férfiak, hogy nő létére közgazdász, és tetejébe még csinos is. Petschnig Mária Zita szerint semennyire, a csinosság pedig elmúlik. szinte naponta megtapasztalható, a lakossági vásárlóerőt növeli meg. Ezt el fogják költeni, mert nem na­gyon érdemes megtakarítani, tehát keresletként fog jelentkezni, még­pedig importkeresletként. Az im­port olcsóbbodik a felértékelő ár­politika következtében, és ez kibil­lenti a gazdaságot az egyensúlyi pályáról.- Hova vezet ez?- Ez most még nem tudni, de a választások után fog kiderülni. Egy egyensúlyrontó pálya - miközben a növekedési ütem külső okokból csökken -, tehát egy külső trend­váltás egy ilyen belső trendváltás­sal párosul, ez oda vezet, hogy ki­igazítás kell. De ez csak 2003-ban lesz, nem Bokros-csomag formájá­ban, de megszorítások lesznek. Nem is tudom, miért van ez a nagy tülekedés itt, hogy ki nyerje meg a választást, mert azt látom, hogy az eddigi viszonylag kedvező folya­matoknak egy lórúgásszerű elron­tása az, ami megkezdődött ezek­ben a hónapokban.- Arról lenne szó, hogy egy. pszeudo-jólét körvonalazódik: megvették az em­berek a telket, a Trabantot, és mindenki azt hit­te, hogy rendben mennek a dol­gok? Közben az ország vette fel a kölcsönöket.- Igen. Onnan jutottunk ide a beszélgetésben, tehát 1972... Az akkori világgaz­dasági recesszió­ra és nagy infláci­óra a magyar gaz­daság eladóso­dással reagált. Nem volt képes belső alkalmazko­dásra a rendszer, és úgy gondol­ták, hogy hiteleket kell felvenni, és ezeket majd „„kinőjük”. Ez ment '78-ig. Nem értett vele mindenki egyet. László Andor, az akkori jegybank elnöke azt mondta, hogy ő nem veszi föl, mert nem látja biz­tosítottnak, hogy visszafizethetők ezek a hitelek. Neki mennie kel­lett, az utódja viszont felvette. 1978-ig egy nagyon durva eladóso­dás ment, egy látszat-életszínvo- nalemelkedéssel párosulva. Ma azért jobb a helyzet. Az akkori ál­lapotokkal összevetve a magyar gazdaságban ma egy jelentős ex­portkapacitás van a külföldi tőké­nek, a multinacionális cégeknek köszönhetően. A párhuzam tehát nem teljesen azonos, csak a gazda­ságpolitika reagálása hasonló.- Mi volt az első munkahelyed?- A Magyar Nemzeti Bank társa­dalmi ösztöndíjasaként az egye­tem után a bank Baranya megyei igazgatóságára kerültem. Ekkor in­dult a közgazdasági egyetem pécsi kihelyezett tagozata, s itt kezdtem el tanítani. Mindaddig, amíg Kéri Lászlóval meg nem ismerkedtem, ott tanítottam.- Mikor kezdtél el lázadozni?- Mindig lázadó voltam. Édes­anyám elmesélése szerint például csecsemőkoromban aludni sem akartam... Enni sem akartam, semmit nem akartam. Komolyra fordítva: mi azért nem kaptunk egy nagyon rendszerbarát neve­lést.- A közgazdászok mikor kezd­ték el újra a kereteket feszegetni?- A közgazdászoknak volt egy olyan lehetőségük, hogy igazából nem is voltak annyira „bezárva”. Az oktatásban sokat lehetett tenni. Aztán a nyolcvanas években pedig már nemcsak gazdasági, hanem gazdasági és politikai harcról is szó volt.- A rendszerváltásban - ha rangsorolni lehet - én a közgazdá­szokat tenném az első helyre. Az­tán a jogászokat, végül pedig a saj­tót...- A sajtó, az feszes drillben volt, kicsit kiengedni úgy '87-88-ban mert, bár nem volt egyforma. Leg­először a folyóiratokban lehetett publikálni. A Valóságban, az Élet és Irodalomban, vagy a Mozgó Vi­lágban. De könyvem is megjelen­hetett 1981-ben, igaz, nem lehetett azt a címet adni neki, hogy: Inflá­ció a szocializmusban. Végül „A pénz értékcsökkenése a szocializ­musban” címmel adták ki. A köz­gazdászoknak valóban több sza­badságuk volt, az írókat figyelték elsősorban, azoktól féltek legjobban.- Úgy tudom, hogy az Országos Tervhivatal is egy ellenzéki-fészek volt.- Rá volt kény­szerítve. Amikor kiderült 1978- ban, hogy külső forrás bevonása nem megy, le kell állítani az életszínvonal nö­velését, sőt na­gyon nagy meg­szorításokra van szükség - és ez tart 1983-ig -, hogy el tudjuk kerül­ni a fizetésképtelenséget, már egy kényszerhelyzet volt. Egy ilyen gazdasági helyzetben a politika rá­szorul azokra, akik mégis tudnak valamit mondani. Minden politiká­nak az az érdeke, hogy adjon ke­nyeret többet az embereknek, és ha úgy gondolja, hogy a közgaz­dászokban talál „pékekre”, akik ezt elő tudják állítani, akkor rájuk szorul. Ezért volt több minden megengedve. Az 1985-ös XIII. párt- kongresszus azt a határozatot fo­galmazta meg, hogy mindent lehet a gazdaságban, egyet kivéve: nem vonható kétségbe a szocialista tu­lajdon, a tervgazdaság és a párt ve­zető szerepe. Ezekkel a megköté­sekkel bármit csinálhattunk...- És sziporkáztatok.- Igen. A Tervhivatalban, a Pénzügyminisztériumban, a Nem­zeti Bankban, ahol én akkor már dolgoztam, szóval ebben a „szent- háromságban” hatalmas nemzeti bizottságok álltak fel. A tulajdonvi­szonyok változatlansága miatt azonban a rendszer által elvárt eredményt nem lehetett előállíta­ni. A rendszer nem volt reformál­ható. Amit el lehetett érni, az az volt, hogy szimulálni tudtuk a pi­acgazdaságot. A formákat, az in­tézményeket. Egyszintű bank- rendszerből lehetett csinálni két­szintűt, be lehetett vezetni a köt­vényt, a váltót. Politikai bizottsági határozat kellett persze hozzá. Be­lementek, csak ne így hívják őket.- A nyolcvanas években már működhettek a gazdasági munka- közösségek, agmk-k. Ez is a szimu­láció része volt?- Én ezt már nem a szimuláció részének tartottam. Voltak a vgmk- k, a vállalaton belüli közösségek, de volt gmk is, azon kívül. Ekkor megengedték a más vállalkozási formákat is, a bérleti rendszert - '81-től. Ez a második gazdaság volt, és nem a szocialista gazda­ság, hanem ez rendszerváltás érté­kű változásnak mondható. A ma­gyar rendszerváltás szempontjá­ból nagyon fontos volt a második gazdaság. Az emberek itt tanultak meg gazdálkodni, gondolkodni, számolni.- Rendszerváltás: szükségszerű volt-e, hogy ennyi ember elszegé­nyedjen, és hogy ez a réteg a mai napig nemhogy csökken, sőt nö­vekszik?- Nehéz kérdés, nagyon sokat gondolkodom rajta. A jelenkori történelmet folyamatosan elem­zem, és mindig megpróbálom fo­lyamatokba elhelyezni. Szükség- szerű volt annak az elosztási rendszernek a létrejötte, ami a ka­pitalista gazdasághoz hozzátarto­zik. Különben nincs tőkenöveke­dést hajtó profitérdek, ha megma­rad az egyenlő elosztás, vagy az arra való törekvés. Ám ezt senki nem mondta meg a rendszervál­tás előtt az országnak. Most írok egy tanulmányt, aminek az a cí­me, hogy „A fel nem dolgozott szocializmus és az elhallgatott ka­pitalizmus”. A szocialista rend­szert csak ideológiailag tagadtuk, de nem lett be­mutatva az or­szágnak, hogy az miért volt gazda­ságilag zsákutca, és ezért ma is na­gyon sokan - lásd a mai kor­mányt is - szeret­nének oda visz- szaaraszolni. Nem ismerik fel ennek a veszé­lyeit. Visszame­nőleg megnéz­tem a '88-89-ben írt pártprogramo­kat. Sehol nincs szó még arról sem, hogy ne­hézségek lesznek. Egyedül az SZDSZ és az akkor még szintén li­berális Fidesz programjában vol­tak erre jelzések, de ezek is azt feltételezték, hogy nagyon gyor­san túljutunk a problémákon. A közvélemény-kutatások szerint az emberek az életszínvonal nö­velését tették az első helyre, a má­sodikra pedig a gazdaság rendbe­tételét. Amikor Európáról beszél­tek, akkor azon a magyar nép a nyugat-európai színvonalat értet­te. Harmadik helyen volt a de­mokrácia és a szabadság, majd jött a szocializmus, mint érték, és leghátul a kapitalizmus. Az ada­tok szerint '89-ben háromszor annyian akarták a szocializmust, mint a kapitalizmust.- Ti tudtátok, közgazdászok, hogy ekkora lesz a megrázkódta- tás?- Én tudtam. írtam is egy cik­ket, ami a korabeli Hitelben jelent meg. Belenéztem ezekbe a mély­ségekbe, és annyira elszomorod­tam, hogy egy volt filmrendező is­merősöm elkezdett vigasztalni, és azt mondta: egy nőnek nem sza­badna ennyire belelátni a dolgok­ba. Amikor a kilábalásra 4-5 évet mondtam, mindenki el volt képedve, hogy ez pesszimizmus... pig, hogy meg­úszhatja. Hogy a Bokros-csomag­nak ilyen nagy­mérvűnek kellett lennie, abban mindhárom kor­mánynak a hezi­tálása benne van.- Amit Bokros csinált, az jó volt, de rosszul kommunikálta, vagy nem is kommunikálta jól, de nem is volt jó? Ha téged kérdeznek, mit csináltál volna a helyében?- Az rettenetes volt, hogy akkor derült ki az ő 16 milliója, a Budapest Bank-ügy. Ak­kor is, ha ezerszer igaza volt, az a 16 millió nagyon sokaknak na­gyon sok pénz volt. Ez elrontotta azt, hogy lehetett volna normáli­san kommunikálni. Egyébként sem lehetett, mert olyan összetett volt a helyzet. A csomag bejelen­tését megelőzően négy nappal tar­tottam előadást gazdasági szak­embereknek, akik maguk is 2-3 óra elteltével értették meg, hogy itt miről is van szó. Erre a sajtóban nem volt lehetőség. Arról nem is beszélve, hogy az újságírók ma­guk sem értették. Az egész villám- csapásként jött. Nagyon nagy volt a baj, de lehetett volna másképpen is megoldani. Elsősorban a kormá­nyon belüli normális kommuniká­cióval. Sokan ma azt kifogásolják, hogy a tandíj, a családi támogatás rászorultsági alapra helyezése nem kellett volna, egyébként is olyan kis tételek voltak. Szerintem igenis kellett. Amit nem kellett volna, s erről ma mindenki hall­gat, hogy túl nagy volt a beruházá­sok megszorítása. Valószínűleg a túlbiztosításra való törekvés okoz­ta ezt. A világon sehol nem volt még kipróbálva korábban a Bok­ros-féle „recept”. A „választási la­zítás” aztán '98-ban ismét vissza­köszönt. Ami a Fidesz programjá­ban volt, annak megvalósítása is­mét azt jelenthette volna, hogy megint kimegyünk a kéményen. Ehhez képest a kormányprogram­ban már visszafogta magát, és sze­rencsére azt nem valósította meg, így az utóbbi időkig szigorú gaz­daságpolitikát folytatott. Bár a '99- es költségvetés még elszaladt költ­ségvetés volt, lényegesen többet oszt el - az ígéreteknek megfelelő­en - a kiadási oldal, mint amekko­„Számomra ott kezdődnek a gondok, hogy a miniszterelnök kijelentette: a kormány szempontjából már nincs szükség 2002-ben Parlamentre... ” Ha belegondolunk, hogy '94-95- ben az összeomlás előtt volt a ma­gyar gazdaság. A Bokros-csomag előtti helyzetet jórészt megint csak a választások váltották ki. A '91-től tartó mélyrepülésbe bekö­szönt a '93-as, választások előtti időszak. Egy keresletélénkítő és egy kínálatélénkítő politikát hir­detnek meg, aminek nem voltak meg a forrásai. A magyar gazdaság harmadszor is beleszaladt az el­adósodásba. Ugyanakkor annyit nem tudtak adni, hogy megnyer­jék a választásokat. Ez máig el­gondolkoztató tanulsága lehetne a történteknek. Nagy kérdés, hogy vajon szociálisan megvehető-e a választó, vagy más értékek men­tén szavaz? A választások évének elején már látható volt, hogy itt nagyon nagy baj lesz. A Boros­kormány asztalán már ott volt az elemzés, de nem csináltak sem­mit. Horn is azt hitte nyolc hóna­ra jövedelem megtermelődik. A kormány „csendes csomaggal” vé­di a helyzetet, leállít fejlesztése­ket, a privatizációs bevételeket pe­dig beteszi felélésre. 2000-ben a forrásokat új adókból - biztosítási, földadó, kamatadó stb. - kívánja megteremteni, de ezt a kisgazda Csúcs László megtorpedózza a kormányprogramra hivatkozva. De mit tegyenek ekkora lukkal, ami a 2000-es költségvetésben a forrás oldalon volt? Hat százalékra állították be az inflációt, de min­denki tudta, hogy jóval több lesz. A kutatói vállalkozások 8-8,5 szá­zalékról szóltak. Ehhez képest 9,8 lett. Ez a bevételi oldalon a vártnál lényegesen nagyobb bevételeket jelentett, amit a kiadásoknál nem költöttek el. A meghirdetett inflá­cióhoz szabták ugyanis a béreket. Nem csoda, hogy 2000-ben az 5 százalékos növekedés ellenére a reálbérek másféllel nőttek. Ilyen FOTÓ: PILISY ELEMÉR rossz arány korábban sohasem volt. Az 1,5 százalék érzékelhetet­len, nagyon sok állami alkalma­zottnál kifejezetten csökkent a re­álkereset. A többletforrás az el­múlt esztendőben 220 milliárd fo­rint körül volt. Ebből olyan 120-at elköltött a kormány, 94 milliárdot pedig áthozott 2001-re. Erről dön­töttek most, meg az idei alulterve­zett inflációból származó többlet- bevételről a zárszámadási törvény kapcsán - tudjuk, hogy törvényte­lenül. A kormány az államháztar­tási törvény értelmében nem dönthet a többletbevételekről, ám most - miután elköltötte a pénz egy részét - utólag kért egy parla­menti felhatalmazást korábbi dön­téseire.- Ilyenkor mi van, amikor egy kormány csinál törvénytelensé­get?- Az van, hogy utólag legalább­is megpróbálja eljátszani a jogálla­miságot. A törvényt utólag módo­sítani. A kétéves költségvetést is úgy fogadták el, hogy utólag mó­dosították az államháztartási tör­vényt. Egyébként a kétéves költ­ségvetés Orbán Viktor egyik zseni­ális húzása volt. Azt mondta, hogy így akkor kiszámítható lesz min­den. Ebben teljesen igaza volt, ugyanis számára lett minden ki­számítható, senki más számára. Az, hogy így megúszhatja a vá­lasztások előtti parlamenti vitát 2001 őszén arról, hogy itt milyen gazdaságpolitika folyik, hogy mi­lyen elosztási politika, hogy mi vár itt ránk? Erről így nem kell be­szélni, a tematizációt ő szabhatja meg, a Parlament ki van ebből zár­va. Hogy mit lehet tenni? A Parla­ment például egy ellensúly, a min­denkori kormánynak egy ellenőr­ző szerve. Számomra ott kezdőd­nek a gondok, hogy a miniszterel­nök kijelentette: a kormány szem­pontjából már nincs szükség 2002-ben Parlamentre. Ő jogot végzett, úgy gondoltam, hogy ta­lán egy posztgraduális képzésre be kéne íratni Kukorelly tanár úr­hoz, vagy más alkotmányjogász­hoz: tudja már, hogy mégiscsak hol a kormány helye a parlamenti demokráciában! Mert én valaho­gyan másként emlékszem dolgok­ra. Milyen az a rendszer, amikor a kormány ellenőrzi a Parlamentet, az az előző rendszer volt, nem? Amikor már a Parlament nem szá­mít, a sajtó nem számít, amikor az ellensúlyok ki vannak iktatva.- És miért izgatod magad any- nyira a problémák láttán? Az eg­zisztenciád megvan, a gyerekek felnőttek...- Nagy szó, nem is tudom, de van egy ilyen, hogy társadalmi fe­lelősség. Nem kényszeríti ezt rám senki. Szerintem ez a normális vi­selkedés és gondolkodás, hogy fe­lelősek vagyunk. Jézus Krisztus vitte a keresztet, nem az ő ke­resztjét. Mi sem a magunkét, min­dig a másét visszük. síké Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents