Heves Megyei Hírlap, 2001. október (12. évfolyam, 229-254. szám)

2001-10-31 / 254. szám

HÍRLAP MAGAZIN 13. OLDAL 2001. Október 31., szerda „Mindig hittem a nevelés erejében” Egy középiskolai igazgató tanulságos számvetése Nagyjából egy időben voltunk a debreceni Kossuth Lajos Tudomány- egyetem hallgatói. Én voltam az idő­sebb, nosztâgiâzni mégis mindig jólesett. Aztán még jobban megismertük egymást, hiszen mindketten a ba­rokk Egerben dolgoztunk. Elsősor­ban kulturális, illetve pedagógiai jel­legű újságírással foglalkoztam, ezért egyre többet tudtam meg róla, munkásságáról, hétköznapjairól, terveiről. így aztán számomra nem újdon­ság, amikor legfontosabb életrajzi adatait sorolja Elek Elemér, az egri Bornemissza Gergely Szakképzési Intézet igazgatója.- Budapesten születtem 1942- ben - emlékezik életútjára. - Általá­nos iskolába viszont már a Heves megyei Noszvajon jártam. 1961-ben érettségiztem a Dobó István Gimná­ziumban. Mindjárt bejutottam a már említett alföldi nagyváros uni­verzitására, ahol 1966-ban szerez­tem középiskolai tanári diplomát. Valójában már felsőoktatási hallga­tó koromban arra vágytam, hogy a nevelésnek-oktatásnak áldozzam munkás esztendeimet. Örülök an­nak, hogy ez az óhajom voltakép­pen teljesült. Nem véletlenül emlegeti Elemér a szintén egri középiskolai diákott­hont, az Ady Endre Kollégiumot, ahol nevelőtanárként igazolhatta rá­termettségét.- Túlzás nélkül állítom, hogy az itt töltött idő tett alkalmassá a peda­gógusi pályám, itt sajátítottam el ugyanis mindazokat a fogásokat, amelyek nélkül lehetetlen tisztes­séggel helytállni ebben a hivatás­ban. E körben formálódtak nézete­im, megerősítve bennem azt az ér­zést, hogy a gyermek, az ifjú önálló pszichikum, akinek formálása fele­lősségteljes, meg nem ismételhető folyamat, feladat. Ezért aztán nem lehet, nem szabad hibázni. Jól érezte magát, óraadó is lett az egyik oktatási intézmény felső tago­zatában, mégis új, friss tapasztala­tokra vágyott.- 1970-ben jutottam el a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba, ahol az any- nyira vári, remélt lehetőségek sorával szembesülhettem. Mindkét szaktár­gyamat tanítottam, s osztályfőnök­ként is tevékenykedtem. Ez a fél évti­zed egészséges magabiztossággal vértezett fel, egyebek mellett felmér­hettem azt is, miként közelíthető meg a tizenéves diákok lelkivilága, s arra is választ kaptam, hogy milyen módszerekkel nyerhetők meg a kö­zös célok megvalósítására. A vissza­Elek Elemér: „A minőségbiztosításban a pedagógus szerepe a legfontosabb” FOTÓ: GÁL GÁBOR igazolás elégedettsége hatott át, s ez semmi mással nem pótolható érzés. Egyébként is emlékezetes időszak ez számomra, mivel kizárólag a lelkese­dés hajtott, s nem a pénzkereset mo­tivált. Többnyire reggel héttől este hétig benn tartózkodtam, de megte­remtettem - ezt is rám bízták - a technikai adottságokat, s létrehoz­tam a fizikai laboratóriumot. Következett - akkor már 1975-öt írtunk - a Gép- és Műszeripari Szak­középiskola ugyancsak a megye- székhelyen.- Ebben a tanintézetben vezet­tem a matematika-fizika szakmai munkaközösséget - magyarázza. - Az is sokat jelentett számomra, hogy közben az egri tanárképző fő­iskola matematika tanszékén félál­lásban szorgoskodhattam, hiszen újabb szakmai műhelytitkokkal gyarapodhattam. Ezután jött az a 14 év, amelyet a megyei tanács műve­lődésügyi osztályán tölthettem. Itt arra jöttem rá: mit jelent a tanügyi igazgatás. Szakmunkásképzéssel foglalkozó általános tanulmányi fel­ügyelő lettem, s ennek köszönhető­en áttekinthettem az egész hazai szakképzés helyzetét. Nemcsak he­lyi, hanem országos vonatkozásban is. Csak akkor voltam igazán nyu­godt, ha a hozzám tartozó intézmé­nyekben mindenki hivatása magas­latán állt, mert ez azt igazolta, hogy jól felkészített diákok kerülnek ki az alma materekből. Számomra ez volt az igazi, a valódi fokmérő. Az említett pályaúton mindeddig Elek Elemér szolgálatába szegődött a siker. Később azonban megpró­báltatások regimentjével kellett szembenéznie. Egyik napról a má­NÉVJEGY Név: ELEK ELEMÉR Született: Budapest, 1942. Végzettség: Kossuth Lajos Tudományegye­tem, Debrecen: középiskolai tanári diploma Életpálya: nevelőtanár az egri Ady Endre Kollégiumban, középiskolai tanár az egri Szi­lágyi Erzsébet Gimnáziumban, szakmai mun­kaközösség-vezető az egri Gép- és Műszeripa­ri Szakközépiskolában, általános tanulmányi felügyelő a Heves Megyei Tanács művelődés- ügyi osztályán, igazgató az egri Bornemissza Gergely Szakképzési Intézetben. Család: két lánya van és három unokája. Hobbi: a vadászat. sikra munkanélküh lett. Erről soha nem beszélt szívesen, mindig én forszíroztam a témát. Akárcsak most.- Idegőrlő szituáció volt. Megle­hetősen magamra maradtam. Segí­tőtársak - s ezt jó érzés elmondani - mégis akadtak. Hadd említsem mindenekelőtt Kocsis Gyulát, az FM megyei hivatalának vezetőjét. Kollé­gáival együtt szívesen vette, ha ese­tenként ellátogattam hozzájuk. A tanácsaimat is kérték, s az általam készített szakmai elemzéseket anyagilag is méltatták, ami bizony ebben a sajátos helyzetben nem ke­veset jelentett. A küzdelmet nem adta fel, nem hódolt be a pesszimizmusnak. Az sem zavarta, hogy első pályázatát elutasították, s csak később nyerte meg a második „menetet”. így lett a bevezetőnkben már jelzett szak­munkásképző direktora. Eddig majd tíz esztendeje adó­dott a bizonyításra Tanúsíthatom: eredményesen „vizsgázott”. Jó úton indult, s azon is haladt tovább.- Abban az időben élénk politi­kai viharok dúltak. Ezek viszont en­gem egyáltalán nem érdekeltek - szögezi le. - Mindig munkatársa­im, beosztottjaim szakmai hozzáér­tését, hivatásbeli elkötelezettségét ér­tékeltem. Bíztam bennük. Meghatá­roztam a teendőiket, a végrehajtás során azonban teljes önállóságot biztosítottam nekik. Ezért folyvást határozottabbakká, kreatívabbakká váltak. Kellett is ez, mert mindig megpróbáltatások regimentjével kellett megbirkóznunk. Nekünk a leggyengébb képességű fiatalokkal is boldogulnunk kell. Nem kis pen­zum ez, de megoldjuk. Büszke va­gyok például arra, hogy egy roma gyerek, akit nem vettek fel egyetlen szakközépiskolába se, nálunk jeles év végi bizonyít­--------------- ványt szerzett.--------------- Ezért megérte felka­m lni. Vitatkozó, való­di érveket felsora­koztató alkat. Élve­zet vele disputázni.- E tulajdonsá­gomat feletteseim ismerik - mondja társalgásunk befe­jezéseként -, de azt is tudják, hogy a közös döntés után végrehajtom a ki­alakított álláspon­tot. Mindmáig val­lom, hogy a minő­ségbiztosításban a pedagógus szerepe a legfontosabb. Ezt kell segíteni, támogatni. Minden lehetséges eszközzel. PÉCSI ISTVÁN A rettegett szó: anthrax Tudósítónk philadelphiai levele Anthrax, azaz lépfene. Különö­sen hangzó, ez idáig ismeretlen szavak voltak a fogalomtáram­ban, mint sok más emberében is. Most a szó egyre inkább rette­gésben tartja Amerikát. Néhány hete bizakodtunk, amikor még csak egyetlen áldo­zata volt. Am egy-két hét lefor­gása alatt egyre több helyen je­lentkezett a megbetegedés. Mint kiderült, postai küldemények útján jutott el a baktérium a kül­dői által kiszemelt helyekre: a Capitolium épületébe, a Micro­softhoz, vagy a New York-i NBC tévécsatornáihoz. Kétségtelen tény: itt újra a terrorizmus meg­nyilvánulásáról van szó. Azt erő­sítette mindenkiben, hogy szep­tember 11-e csak a kezdet volt. Aztán sorozatban jöttek a postai dolgozók megbetegedései. Mára már számukra elengedhetetlen­né vált a gumikesztyű használa­ta. A lakosságot fel is szólították: a feladó nélküli furcsa leveleket jobb bontatlanul eldobni, és gu­mikesztyűt használni, esetleg nem zárt helyiségben, hanem a szabadban felbontani. így nem is utópia, hogy a hazatérő ameri­kai gumikesztyűs kézzel, háza előtt ülve bontja a küldeménye­ket, miközben köszön az ugyan­ezt tévő szomszédjának. Mitől lehet egy boríték gya­nús? - teszi fel mindenki a kér­dést. Amerikában az átlagember naponta nagy mennyiségben kapja a küldeményeket. Ezek je­lentős része kereskedelmi jelle­gű, bízhatunk bennük, nyugtat­gatjuk magunkat. A nagy postai elosztókban azonban egy külde­mény fertőződhet, hiszen ha az anthrax-spórából egy parányi is elegendő a fertőződéshez, akkor potenciálisan minden külde­mény lehet veszélyes. Sőt ha az elosztókat nem tudják meg­nyugtatóan fertőtleníteni, akkor az országból kimenő postával a kór bárhova eljuthat... Ez ugyan még csak feltételezés, de az elvi lehetősége megvan. A postai al­kalmazottak így egyre nyugtala­nabbak, már a többedik halál­esetnél tartunk. Egyre több postai alkalmazott kapja meg a Cipro nevű antibio­tikumot, ami a legkeresettebb pirulává vált. Postásként dolgoz­ni Amerikában jól jövedelmező állást jelent, most mégsem cso­dálkozhatnánk, ha tömegesen hagynák ott, de erről szó sincs. Teszik a dolgukat, még ha nem is nyugodtak, és nem elsősor­ban a pénzért. Mindenki tisztá­ban van vele, hogy ezt itt most végig kell csinálni. Mindeneset­re nem sokkal korábban még senki sem gondolta volna, hogy postásnak lenni veszélyes üzem lesz. A legtöbben a belégzéses lép- fenétől félnek. Ez a súlyosabb, ez ellen a gumikesztyű sem véd. Lehetséges, hogy hamarosan a gumikesztyű mellé gázmaszk is kell a levélbontáshoz!? Micsoda idők! Sóhajt fel mindenki. Mi jön még!? A tv hírcsatornáinak tetemes részét a lépfenével kap­csolatos riportok teszik ki. Az amerikai ember azonban, aki szívesen fogyasztja étkét a ké­szüléket nézve, most kikapcsol­ja azt. Nem akar a vacsorája mellé is a lépfenéről hallani. Nem tudni meg, kiktől ered­nek ezek a betegségeket okozó küldemények, de tisztában va­gyunk azzal, vannak még közöt­tünk terroristák. Pontosan nem tudni, hol, kik és mennyien van­nak. Szorongva várjuk az újabb híreket, míg sajnos a betegség is köztünk van, és már egy pár hó­napos csecsemőt is elért. Elkép­zelni sem tudjuk, hogyan, hi­szen a csecsemők nem bontanak postát. Nemcsak Amerika van ve­szélyben! Az emberek utaznak, az USA-ból ki és be egyaránt. Ha a betegség tömegessé válna, semmi garancia sincs arra, hogy ne terjedjen tovább bárhová. A kormány mindenre felkészül bármilyen áron, beszerzi a szük­séges mennyiségű oltóanyagot, hallani egy otthon használatos teszt bevezetéséről is, amivel magunk is ellenőrizhetjük, men­tesek vagyunk-e vagy sem a lép- fenétől. Anthrax, azaz lépfene: a legis­mertebbé, legrettegettebbé vált, leggyakrabban elhangzó foga­lom lett. Reméljük, a leg-gel kez­dődő szavak sorába nem kerül bele, hogy a legtöbb áldozatot is szedő. Amerika most szenved ugyan a sok irányból jövő csa­pástól, úgymond sok sebből vér­zik, de nem fog elvérezni, és eb­ben mindenki egy véleményen van. Ezért teszi a dolgát minden­ki a helyén maradva: pilóta, pos­tás, katona, rendőr, gyermekeit nyugtató szülő, a felhőkarcoló századik emeletein dolgozók. Az amerikai nép rendkívül kitar­tó, nem is lett volna enélkül az belőle, ami lett. Most is végig fogja csinálni. Ebben is biztos vagyok. ________ BAJZÁTH ÉVA ózs i bácsi ifjú nős em­berként még az 1920-as évek végén került vidék­ről a fővárosba, hogy ott a megélhetéshez mun­kát vállaljon. Csepelen a posztógyárban lett raktá­ros, és abból a beosztás­ból ment majdan nyug­díjba is. A gyár igencsak messze volt a II. kerületi cselédlakástól, amely­ben holtáig otthonra talált Erdélyből származó feleségével, aki házmesteri szolgálatot teljesített, de egyéb módon is segített másoknak, szerény anyagiak el­lenében. Gyermekük nem született, ezt a hi­ányt úgy pótolták, hogy a nyári iskolai szünetekben szívesen látták hetekre is vendégül a rokonok és ismerősök cseme­téit, akik vidékről érkezve egyébként is vágytak megcsodálni a fővárost. Dezsőké különösen vonzódott a házaspárhoz, és amikor már egyedül is bátorkodott vona­tozni, egyéb alkalmakkor is szállást talált náluk. A közös programokba sok szép és jó vegyült. A felcseperedő legényke meg­ismerte a helyi közlekedést, élvezte a vil­lamossal és a trolival való utazgatást. Kö­zépiskolásként aztán már nem igényelt segítséget sem, egyedül barangolt, hogy még inkább megismerje a fővárost. Az idő múlása folyamatosan változtat­ta meg a korábbi szerepeket. Józsi bácsi és Juci néni szorult inkább fokozott fi­gyelemre. Ha egyre ritkábban is tette, de semmiképpen sem hanyagolta el a láto­gatást a felnőtté vált, sőt maga is családot alapító Dezső. A két idősödő ember min­den tekintetben jól sáfárkodott a meg­szerzett értékeivel, hiszen jól tudták, el­sődlegesen saját erejükben bízhatnak életük alkonyának esztendeiben. Az egészség a feleségnél szenvedett előbb hiányt. Az agyérelmeszesedés, a tudat­vesztés, a kiszámíthatatlan viselkedés a férj gondjait szaporította. Később szociá­lis ápolót is igénybe vettek, míg aztán egy őszi délután megözvegyült Józsi bá­csi. A teljes magány éveiben is igyekezett azonban talpon maradni. A természet szeretetét a budai hegyekben gyakorol­ta. A szomszédokkal tartott kapcsolatot, otthon azonban csak a két macskáját ba­busgathatta. Közben olyan új ismerőssel is bővült a köre, akit Dezső nem ismert. Ez a személy volt később az a jótevő, aki Józsi bácsi haláláról (örökre elaludt a fo­telban, nyitott ajtó mellett a postás talált rá) értesítette őt, mert szerencsére az ira­tok között megtalálta a vidéki címet. Ad­digra már a hamvasztást is elintézte, mint kívülálló, hiszen senki rokonra vagy más hozzátartozóra napokon át nem lelt. Dezső a hír vételekor nyomban telefo­nált két budapesti ismerősnek, hogy bő­vítse a temetésen résztvevők körét, ám azon Gézával együtt (így nevezték az „ügyintézőt”) mindössze heten jelentek meg. A „szertartás” nem volt több, mint Józsi bácsi hamvainak elhelyezése szép csendben. Papot nem hívtak, semmilyen ima vagy beszéd el nem hangzott. Eze­ken túl Dezsőt leginkább az izgatta, hogy Józsi bácsi földi maradványait nem Juci néni mellé helyezték. Géza mit sem tu­dott a korábbiakról, a temetői gondnok­ságon sem érdeklődött. A feleséget nem ismerte, temetéséről sem volt semmilyen ismerete. Dezső már azon gondolkodott, hogy utólagosan korrigáltatja a kialakult állapotot, de megelőzték. Néhány nap múltán telefonon keresték Pestről, Juci néni egyik rokona is értesült közben Jó­zsi bácsi haláláról. Edit néni úgy döntött, hogy rendez egy „normális” temetést, Jó­zsi bácsi hamvai pedig Juci néni urnája mellé kerülnek. Az eseményen már volt pap, aki a szokott módon végezte a dol­gát. A megjelent tizenöt személy közül egy - természetesen Dezső - mondhatta el, hogy ő másodszor vett végső búcsút az elhunyttól. A novemberi bágyadt, ám mégis melengető napsütésben közösen megegyeztek, rövidesen ismét találkoz­nak. Névkártyát cseréltek, telefonszámot adtak egymásnak. Szándékuk szerint az erkölcsi hagyatékot (különösebb anyagi érték egyébként sem volt, mint könyvek, fényképek, néhány jellemző személyes tárgy) megmentik emlékül. A temetés óta eltelt tizenhat esztendő, de a tervezett találkozó - Dezső tudomá­sa szerint - soha nem jött létre. Ó, amikor csak Pesten járt - főleg a halottak napjá­hoz igazodva -, gyertyát gyújtott az urna­fal előtt, s még annak a reményében is időzött ott, hogy esetleg találkozik isme­rőssel a temetőben. Soha senkivel nem botlott össze. Alig két hete hivatalos ügyben járt a fővárosban Dezső, így novemberhez kö­zeledve kilátogatott Farkasrétre. A 34/6- os urnafülkén azonban ismeretlen nevet talált. Először nem akart hinni a szemé­nek, többször is végigsétált a soron, hát­ha rosszul emlékszik a számra, de nem. Félórányi hiábavaló keresgélés után be­nyitott a temető gondnokságára, ott ér­deklődött. A nevet és a temetési évszá­mot kérdezték csak tőle, a készséges nyilvántartó hölgy kikereste az egyik „nagy könyvből” a bejegyzést, és már mondta is: - Amikor letelt a tizenöt év, a Harmadszor is eltemették...? család illetékese felszólításunkra nem újított, hanem felmondta a sírhelyet. Dezső, mint akit fejbe vágtak, úgy for­dult ki az ajtón. Sajátos kárpótlást kere­sett, hogy vigasztalódjon. Úgy határo­zott, hogy vissza a Moszkva tér felé, leg­alább egy pillantás idejére megnézi az egykori lakást. Újabb döbbenet: a Szil­ágyi Erzsébet fasor 11/b számon egy új bank többemeletes épülete magasodik, fegyveres őr vigyázza a bejáratot. A régi kapu sehol, a szolgálati földszintes, szo- ba-konyhás lakás helyén hátul az udvar­ban nincs semmi, a telek végén viszont változatlanul az ég felé meredeznek az örökzölddel futtatott Nyúl utcai téglafa­lak. z évtizedes emlékek fö­lött tűnődő Dezső most azon gondol­kodik, ki más lehet a család illetékese, mint Edit né­ni. Igen, de őt meg hol ke- esse, amikor a férje nevét soha nem is tudta. Szíve mé­lyén reméli, hogy a jó rokon valahová, esetleg hozzá közelebb egy családi sírba ismételten eltemette a sokak által tisztelt és szeretett házaspár hamvait. Józsi bácsi földi maradványait már harmadszor há­borgatták. FESZTBAUM BÉLA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents