Heves Megyei Hírlap, 2001. szeptember (12. évfolyam, 204-228. szám)
2001-09-22 / 222. szám
2001. Szeptember 22., szombat H O R t Z O N T 7. OLDAL A közélet különböző szféráinak- a kultúra, a gazdaság, a politika és a különféle tudományágak - neves alakjait hozza „emberközelbe” az egri Művészetek Házának új sorozata, az Élvonalban. Az állandó házigazda szerepét az ismert televíziós személyiség, Szegvári Katalin vállalta el, első vendége pedig a népszerű író, a most 75 éves Janikovszky Éva volt. Korábbi ígéretünkhöz híven az alábbiakban közöljük a közelmúltbeli beszélgetés szerkesztett változatát.- Janikovszky Éva körülbelül ugyanazt jelenti, mint annak idején Rejtő Jenő: illik kívülről tudni, illik minden helyzetre megtalálni a megfelelő Janikovszky- idézetet. Egy életutat most talán nincs mód bejárni, de az nyilván érdekes lehet, hogy hogyan született meg az első könyved.- Az első teljesen rendhagyó módon, s az igazság szerint majdnem hogy semmi köze nincs a további könyvekhez. Márciusban volt 47 éve, hogy beléptem a Móra Kiadóhoz lektornak. A kiadó akkori igazgatónője, Fazekas Anna - aki maga is írt, az ő műve volt például az Öreg néne őzikéje - egyszer behívott, s megkért, hogy írjak egy 6-7 éveseknek szóló ismeretterjesztő mesekönyvet a víz körforgásáról, amire kaptam két hetet. Hozzátartozik: akkoriban még a kiadók is a „tervgazdálkodás” szellemében dolgoztak - a terveket pedig teljesíteni kellett -, ám az eredetileg felkért író sokáig csak hitegette a kiadót, majd az utolsó pillanatban bevallotta, hogy egy sort sem írt le. Nos, nem kötöttünk akkor semmilyen szerződést, de az igazgatónő kijelentette, hogy nagyon bízik bennem, ám ha mégsem tudom megírni, akkor egyszerűen kiveszik a tervből a könyvet. Éjszakákon át dolgoztam rajta, legalább 25-30-szor átírtam, s amikor letelt a határidő, reszketve bevittem. Anna két igen neves szakembernek adta oda a kéziratot, mondván, már mégse a saját kollégáim bírálják el azt. Gondolom, a szakemberek hasukat fogták a nevetéstől, de végül is azt mondták, hogy ki lehet adni. Akkor a kézirat azonnal az illusztrátorhoz, majd a nyomdába ment, így tébolyító gyorsasággal kiderült, hogy írtam egy könyvet. Nem is hiszem, hogy van még egy író kis hazánkban, aki így kezdte pályafutását, ami persze csak azt bizonyította, hogy én megbízható, derék módon megfeleltem az igazgatói kérésnek.- És hogyan készült az első igazi Janikovszky-könyv?- Azt szoktam mondani, hogy engem nem segítő kezek toszogattak az írói pálya felé, hanem szerető lábak rugdostak. Az ismeretterjesztő könyv után ugyanis Anna és a közvetlen főnököm, Vázsonyi Endre leült velem beszélgetni, mondván: tehetséges vagyok, és írjak - de már nem házi feladatként, hanem ha valami eszembe jut. Csak egy kérésük van: gyerekeknek vagy fiataloknak, lévén ifjúsági kiadóról van szó. Akkor csak szabódtam, hogy nem tudok én írni, de ők makacsul kéthetente kérdezgettek, hogy van-e már valami. Ez így ment egy darabig, mígnem megjelentem egy ifjúsági regény szinopszisával. Az volt a címe, hogy „Szalma- láng", s az egyetlen olyan könyvem, amelyben valamelyest saját ifjúságomat idéztem a tekintetben, hogy a főszereplő kislány ugyanolyan „rajongó lélek” volt, mint én. Annyira rajongott a művészétért, a szépért, hogy ezt a rajongást összetévesztette a szerelemmel. Ez valóban velem is előfordult, most már semmi okom nincs, hogy ne valljam be. Én szegedi vagyok, s apám újságíró volt, rengeteget vitt színházba, koncertekre, nagy „kultúréletet” éltünk. A legjobban a színházért voltam oda, s borzasztóan beleszerettem az egyik színészbe, Ladányi Ferencbe - aki történetesen apám barátja volt -, amit meg is mondtam neki.- Hány éves voltál ekkor?- Tizenhét. Ő persze elhessegetett maga mellől, mondván: Éva, egyszer nagyon hálás leszel nekem ezért. Egyébként soha semmilyen hálát nem éreztem emiatt. Szóval, egy ilyen kislányról szól a Szalmaláng.- A Réber Lászlóval való találkozásod azonban meghatározó volt, nem csak pusztán szalmaláng...- Az a kapcsolat a sírig tart, még az új könyveimet is ő illusztrálja. Úgy ismertem meg őt, mint egy, a kiadónak dolgozó könyvillusztrátort, akivel a folyosón szoktam találkozni. Amikor megírtam az Szegvári Katalin és Janikovszky Éva. Nincs ez a csata elveszve. FOTÓ: PILISY ELEMÉR A szerető lábakról és a tiszta papír tiszteletéről Élvonalban: Janikovszky Évával Szegvári Katalin beszélgetett első olyan munkámat, amelyet úgy képzeltem el, a képeknek a szöveggel egyenrangúnak kell lennie, azzal adtam oda a kiadónak, hogy egy olyan könyvet szeretnék, ahol az illusztráció „folytatja” a gondolatot. A könyv akkori szerkesztője találta ki, hogy Réber Lászlót kéri fel a rajzok elkészítésére. Miután kiderült, hogy a szöveg és a rajz nagyon „együtt van”, onnantól kezdve minden könyvemet ő illusztrálta.- Maradjunk még egy kicsit a szereplőidnél. Kikre ütöttek ezek a gyerekek? - hogy Janikovszky Évát idézzem. Menynyi benne a saját életedből származó elem?- Most, a közelmúltban ért engem egy kissé fejbekólintó kritika. Évtizedek óta azt szoktam ugyanis erre a kérdésre felelni, hogy nekem egy fiam van - s most már két unokám is -, ami természetesen meghatározó volt, hiszen őt ismertem a legjobban, őhozzá jártak a barátai, ő volt az a gyerek, akit kívülről tudtam. De én bizony nem a fiamról írtam ezeket a könyveket - tettem hozzá folytatásként. Mondta is a fiam később, hogy igazán kiváncsi: akkor ki is volt a modell, ha nem ő? Most tehát ünnepélyesen kijelentem: noha fenntartom az eddigieket, ha nincs egy fiam, s ez a fiam történetesen nem ő, akkor valószínűleg ezeket a könyveket nem tudom megírni. Csak azt akartam eléggé szerencsétlenül megfogalmazni, hogy nem a saját fiam aranyköpéseit, gyerekszájait írtam le. Ezek a könyvek inkább a felnőttek mondásairól, közhelyeiről szólnak.- Gondolom, sok felnőtt, aki elolvasta, el is szégyellte magát...- Velem is előfordult. Az egyik könyvemnek az a címe, hogy „Ha én felnőtt volnék". Ebben van két oldal, ahol az áll ismételve, hogy a felnőtt annyiszor tudja mondani: hányszor mondjam még?, hányszor mondjam még?, hányszor mondjam még? A történet ehhez pedig az, hogy egyszer, amikor vacsorát csináltam, míg a fiam - aki akkor 10 éves volt - a másik szobában szöszmötölt, s kiabáltam neki: Janó, kész a vacsora, gyere! Semmi. Többször is szólongattam, de semmi válasz nem jött, mire felcsattantam: Hányszor mondjam még, hogy kész a vacsora, gyere! Erre megjelent az ajtóban, s azt kérdezte: Most mondtad vagy idézted?- Mennyit tanult a fiad ezekből a könyvekből? Mert szerintem ezekből a könyvekből nem tanul az ember, hanem inkább szembesít.- Itt viszont már én voltam a modell: azokat adtam a felnőtt szájába, amiket gyakran bizony magam is mondogattam.- Sosem akartál nagyregényt írni?- Regényt írtam a Szalmalángon kívül másikat is, az „Aranyeső”-t. Az elég vastag ifjúsági regény volt. Aztán megírtam az „Égig érő fű”-t is, de valahogy a rövid műfajoknál kötöttem ki. A nagyobbak, azt hiszem, nem nekem valók. Olvasni szeretem a nagyregényeket, de írni nem. Nem az a baj, hogy nincs miről írnom, inkább az, hogy rettenetesen nehezen, lassan, kínnal megy. Persze, nem maga az írás, mert gyorsan tudok gépelni a mechanikus írógépemen.- Nem tanultál meg számítógépen írni?- Nem. Az írógépem 72 éves, Mercedes márkájú, és Türingiában készült. Én Mercedes nélkül nem tudok írni. Lehet, hogy megtanulnék, de mit? Amit írni akarok, azt ketten írjuk. Az írógép még anyámé volt. Amikor államosították a nagyszüleim könyvesboltját, ahol anyám is dolgozott, akkor nekem adta, és megtanultam magamtól írni rajta.- Tíz ujjal írsz?- Tíz ujjal és nagyon gyorsan.-És mi a rítus?- Pótcselekvések tömkelegét bonyolítom le. Borzasztó rendetlenség van körülöttem papírból: megválaszolatlan levelek, cetlik, kivágott újságcikkek. Rettenetesen szégyellem, de nem tudok ellene mit csinálni: annyira tisztelem a tiszta papírt, hogy nincs szívem bepiszkolni azzal a hülyeséggel, ami mondjuk hajnali háromkor az eszembe jut. A könyvespolcom alján van egy kupacnyi papír, aminek az egyik oldalán valamilyen másolatok vannak, onnan húzok ki egy lapot. Ezután felgyújtom a kisvillanyt, azt a lapot összehajtom, majd megkeresem a papírvágó kést és kettévágom a papírt, úgy írom fel az egyik felére azt a marhaságot, amiből másnap esetleg írok valamit.- Engem meglep, hogy egyfelől egy „elvarázsolt világban”, a gyerekekkel, szülőkkel élsz, ahol az ember valamiféle oltalmat talál a külső behatások ellen, másfelől viszont hihetetlenül érdeklődsz a közélet iránt is, ott vagy minden olyan rendezvényen, ahol politikáról van szó, naprakészen tájékozott vagy.- Elég baj ez nekem, úgy látszik, én egy ilyen homo politikus vagyok. Borzasztóan érdekel, hogy milyen világban élünk. Inkább azt sajnálom, hogy menynyi időm megy el újságolvasással; rengeteg újságot, folyóiratot, hetilapot olvasok. Inkább feleennyi szép regényt, jó verset olvasnék, de hát érdekel. Erre is van egy történetem. Van egy Amerikában élő magyar barátom. Ha hazajön, mindig meglátogat, olyankor hoz magával egy üveg whiskyt, amit, bevallom, borzasztóan szeretek sok vízzel. Múltkor nálunk beszélgetünk, beszélgetünk, egyszer csak ránézek a rádióra, amin egy óra is van, s látom, hogy 17 óra 59 percet mutat. A rég nem látott barát az életének éppen valami nagyon izgalmas szakaszát mesélte, hogy valami miatt majdnem meghalt, mire közbevágtam, hogy jó, jó, ne haragudj, mindjárt folytatjuk, és bekapcsoltam a rádiót. Ő persze csak nézett rám, hogy mi van velem, s azt mondta: te nem vagy normális. Milyen igazad van - feleltem neki -, tényleg nem vagyok normális. Visszatérve: egyszerűen érdekel, hogy a gyerekem és az unokáim milyen világban fognak élni.- És milyen világban fognak élni?- Nagyon remélem, hogy a mai napon történt borzalmak nem terjeszkednek tovább. (Az írónővel az Amerikai Egyesült Államok elleni terrortámadás napján beszélgetett Szegvári Katalin - A szerk.) Nagyon szeretném, ha békében, demokráciában - az utóbbi háromszor aláhúzva -, és egy vidámabb, toleránsabb világban élnének, nem ilyenben.- A gyerekek világába a mostani, toleránsnak egyáltalán nem mondható légkörből, a nap mint nap tapasztalható horrorból mennyi „szivárog át”?- Biztos, hogy a tévéből sugárzó erőszakból rengeteg, amit a gyerekek beszédében, stílusában lehet tetten érni. Meggyőződésem: agresszívebbek lettek, s nem a legjobb irányba mennek a dolgok.- Amikor 10 éve megváltoztak a körülmények, te mit reméltél? Ha az értelmiség nem foglalkozik a közélettel, akkor ki? Mert aki értelmiséginek vallja magát, bármilyen kellemetlen is, nem vonulhat félre...- Én teljesen csodának gondoltam, hogy itt vér nélküli rendszerváltozás következhet be. Nagyon hittem a szocializmusban, azokban a nagyon szép célkitűzésekben, amiket hajdan Marx, Engels és részben Lenin - akit amikor olvastam, még fogalmam sem volt, hogy milyen rémséges dolgokat csinált - megfogalmazott. A budapesti bölcsészkaron szociológia, filozófia és pszichológia szakra iratkoztam be. A szociológiáról, szegénykémről pillanatok alatt kiderült, hogy burzsoá áltudomány, amit ugyan akkor sem hittem el, de nem tanították tovább, s átirányítottak politikai gazdaságtan szakra a közgazdaság-tudományi egyetemre. Engem az is érdekelt, így én vagyok az az ember, aki elolvasta „A tőke” mindkét kötetét. Állítom: marha okos ember volt az a Marx. Amikor azonban odaértünk, hogy az országban annak is kéne lennie, amit ott leírtak, nyilvánvaló volt: valami nagyon hiányzik. A pszichológiával sem volt szerencsém: az is akkortájt vált burzsoá áltudománnyá, még jó, hogy a filozófia megmaradt. Szóval, én eleinte nagyon bíztam az egészben, majdnem mindent elhittem, igazi buzgó mócsing voltam. De aztán kezdtem kiábrándulni belőle, így a váltástól csak jót reméltem, s nagyon örültem neki, hogy ez így, viszonylag békésen zajlott le, s hogy maradnak olyan nemes eszmék, amelyek engem lelkesítenek Az, hogy demokrácia legyen, számomra rengeteget jelent. Igaz, van még rajta mit javítani... Persze legyünk őszinték, ismerjük el, ami van és jó. Óriási dolog például, hogy minden kísérőjelenség mellett sajtószabadság van, ami rettenetesen sokat jelent az embernek.- Fontos, hogy a rádió és a tévé csonka kuratóriumainak dacára választani lehet: nincs egyetlen dolog rátukmálva az emberekre. Amíg ilyen estek létrejöhetnek, amíg a Janikovszky-, Ester- házy-könyvek fogynak, amíg a művész- mozikban van közönség, amíg megnézik a régi filmeket, addig, azt gondolom, nincs ez a csata elveszve, s az emberek előbb-utóbb telítődnek a gagyival, az akcióval. Én sokkal többre tartom ennek az országnak a lakosságát, mint azok, akik ma ki szeretnék találni, hogy ők mit gondolnak.- Elgondolkodtató: valamelyik Nép- szabadságban az áll, hogy a Fidesz kommunikációs szakértői úgy nyilatkoztak, hogy a 12 éves gyerek szellemi színvonalán kell beszélni ahhoz, hogy megértse a magyar. Azt gondolom, ez nem így van.- Mit szeretnél nagyon, hogy még teljesüljön neked?- Azt szeretném, hogy változzon meg ez a világ itt Magyarországon, szűnjön meg ez az acsarkodás, ez a stílus. Ha viszont már a politizálásnál tartunk, meg kell mondanom, annyira jól vettem az ellenzék reagálását, hogy tökéletesen egyetért és örömmel üdvözli a vadászrepülőgép-üzletet. Ha egyszer a másik oldal is így reagálna, ha megtenné bármilyen ügyben, hogy valamelyik ellenzéki ötletre azt mondaná: ez nagyon jó, miért ne... Nem értem, hogy miért kell mindig egymásnak feszülni. Az a szlogen jut eszembe, hogy „Magyarország mindannyiunké". Az a véleményem, ezt nem a Happy End találta ki. Teljesen természetes, hogy nagyobb embercsoportok másként vélekednek bizonyos kérdésekben, de nem értem: miért kell ez az agresszivitás?
