Heves Megyei Hírlap, 2001. augusztus (12. évfolyam, 178-203. szám)

2001-08-16 / 191. szám

8. OLDAL P F . 2 3 ■ 2001. Augusztus 16., csütörtök Köszönet a segítségért Alkalmasabb vezetőt találtunk Ez a városrendezés? Kiskörén immár 15. alkalommal sikerült megrendeznünk a nagy sikernek örvendő triatlonfesz- tivált, ami a település egyik leg­jelentősebb eseménye. Ahhoz, hogy a rendezvény ismét el­nyerte a jelenlévők tetszését, a következőknek tartozom köszö­nettel: Szén József polgármes­ternek, a profi rendezőgárdá­nak, Végvári Péter, Besenyei Já­nos, Csikós Tibor, M. Szűcsné Kovács Valéria, M. Szűcs István, Szász János szakágvezetőknek, Simon István őrsparancsnok­nak, a kiskörei rendőrőrsnek, a verseny főtámogatóinak (Kör­nyezetvédelmi Minisztérium, Heves Megyei Önkormányzat, Tárnáméra és Vidéke Takarék- szövetkezet, Tiszavíz Vízerőmű Kft., Kisköre Nagyközség Ön- kormányzata) és támogatóinak (Horizont Kft. Gyöngyös, East- West Kereskedelmi Rt. Eger, IBUSZ Utazási Iroda Eger, Bor­sodi Sörgyár Rt., Közútkezelő Kht. Eger, BS Farm Debrecen, Falcotrade Gyöngyös, Kállai Pékség Füzesabony, Eskimo, TESCO, Egervin Rt. Eger, Re­nault „Shick-R” Kft. Gyöngyös, Ludányi Tibor üveges Gyöngyösoroszi, Mata Kristály Párád, HM Tűzkév Eger, Jász- Fountain Kft. Jászberény, Kötivízig, Coca-Cola, Balogh Ti­vadar hangosítási vállalkozó, Hevesgép, Gumiklinika Bt. Kis­köre, Marcell Gyógyszertár Kis­köre, Szabadvizű Strand Kiskö­re. Kovács Márton főszervező Túlélési stratégiák Bizonyára minden polgártársam utazott legalább egyszer távolsá­gi autóbuszon. A szerencséseb­bek közé tartoznak azok, akik anélkül tudták ezt megtenni, hogy a folyamat valamely ténye­zője kihozta volna őket a sodruk­ból. Mert min kell keresztülmen­nie az ember lányának/fiának, ha az utazás eme formáját kény­szerül igénybe venni? Először is jó, ha a busz indulása előtt 10-15 perccel (a város nagyságától füg­gően) már a helyszínen van, és az adott kocsiállásnál várakozik. Szerencsésebb esetben még csak páran várakoznak ilyenkor, szo­rosan a biztonsági sáv mögött. Rosszabb esetben már 20-25-en toporognak ott, és mi csak re­ménykedhetünk, hogy majd si­kerül ülőhelyet szerezni (főleg ha már eredetileg is voltak a bu­szon). A kezdők vagy a békésebb természetűek ilyenkor többnyire nem furakodnak, próbálják az eredeti helyükről elérni áhított céljukat, bár közben talán felme­rül bennük a gondolat, hogy leg­közelebb az autót vagy a vonatot választják. A nagyobb tapaszta­lattal rendelkezők már tudnak egy-két trükköt: pl. azt, hogy ol­dalról, a jármű eleje felől kell be­szivárogni a tömegbe. Tapaszta­lataim szerint (rendszeresen te­szem meg a Hatvan-Egér útvona­lat) ezek az egyének mindig ha­marabb érnek célt, mint például én, aki türelmesen várakozom az eredeti helyemen. Az igazán dör­zsölt utas azt is meg meri csinál­ni, hogy a közvetlenül csukott buszajtó előtt várakozó elé be­tartja a táskáját, így az nem tud felszállni, bár a táska tulajdonosa sem. (Hogy ez mire jó, arra még nem sikerült rájönnöm.) Itt elke­rülhetetlen valamiféle szóváltás, a konfliktus megoldása az utasok mentalitásán és adott hangulatán múlik. Az első akadály leküzdése után - amikor már nagy nehezen feltuszkoltak a mögöttünk állók a járműre - szembesülünk a kö­vetkező problémával. Ez pedig nem más, mint a viteldíjból szár­mazó visszajáró. Itt a legfonto­sabb szabály az, hogy ha lehető­ségünk van még utazás előtt, ott­hon számoljuk ki a jegy árát. Ha ez az intézkedés valami miatt akadályokba ütközne (pl. nem tudjuk, mennyibe fog kerülni), akkor legalább bőséges váltó­pénz-készlettel induljunk útra. A buszvezetők - nem is oly régi ha­gyományokra visszavezethető - szokása ugyanis az, hogy nincs aprópénzük, vagy önkényesen nem adják vissza az egy, kettő, de akár az öt forintot sem. Várhat ott az ember a visszajáróra, a ve­zető nem méltóztatik többet fog­lalkozni velem, és a következő utas jegyét kezdi intézni. Ebben a sofőröknek egyébként olyan nagy gyakorlatuk van, hogy a szemük se rebben a dolog köz­ben. Ilyenkor az utasok többsége nyel egyet, és indul a helyére. Egy másik jelentéktelennek tűnő, de azért mégis fontos szabály: a pénzt mindig igyekezzünk a buszvezető kezébe adni (főleg, ha van benne apró is), véletlenül se jusson eszünkbe, hogy a kasz- sza mellé tegyük le, spóroljuk meg az energiát a sofőrnek, hogy felszedje onnan. Most már így, minden jó tanáccsal felvértezve, jó utat kívánok mindenkinek, a becsületes buszvezetőktől pedig - akik visszaköszönnek és még újságokat is kínálnak az unatko­zó utasoknak - elnézést kérek. Ők azok a kivételek, akik egyre kevesebben vannak, de akik mi­att még kellemes lehet az utazás. Sajnos, a tanév beköszöntével mindezek a problémák fokozottan érvényesek, mivel a diákok megra­kott hátizsákjaikkal még több he­lyet foglalnak az utastérből. Az ülőhelyek átadása az idősebbek­nek, illetve a kismamáknak pedig teljesen kiment a divatból. Sisa Kinga, Hatvan Tisztelt Négyessy Zita! Engedje meg, hogy a 2001. július 20-án a Heves Megyei Hírlapban megjelent Fejlesztés helyett béremelés című cikkére reagál­junk. „A tantestület csaknem egészére és a szülői munkaközösség tagjaira hideg zuhanyként hatott a hír, hogy nem erősítette meg posztján Vecseri Sán­dor iskolaigazgatót a képviselő-testület” - olvas­suk. Ezen a „hideg zuhanyon” a képviselő-testület V. S.-re nem szavazó tagjai is csodálkoztak. Ugyan­is öt évvel ezelőtt, amikor V. S. benyújtotta pályá­zatát az egercsehi iskola igazgatói állására, a tantes­tület (jelenlegi tagjai a gyógypedagógusok és a só­gornő kivételével ugyanazokból a személyekből állnak) azt sem formailag, sem tartalmilag nem tar­totta alkalmasnak (a tantestület részéről egyetlen szavazatot sem kapott). A most beadott pályázata 80%-ban megegyezett az előzővel, a tantestület nem emelt kifogást ellene, egyhangúlag elfogadta (vajon miért?). A képviselő- testület rá nem szavazó tagjai hiányolták a pályáza­tából, hogy nem tartalmaz az iskolai oktatást-neve- lést előre vivő konkrétumokat, pedig helyi ismere­tekkel rendelkezik. (Ő ugyanazt valósítaná meg, amit öt évvel ezelőtt ígért.) A jó munkahelyi légkörről: ez nem is olyan „ritka kincs”, de ahol ilyen van, a derűs, nyugodt, kiegyensúlyozott légkör a gyermekek részére is megteremtődik. Az iskola esztétikus környezeté­vel, a pedagógus lojális, empátiát sugárzó egyéni­ségével, magas szintű szakmai képzettségével se­gíti a tanulót a jobb eredmény elérésében. Sok­szor az esztétikus környezet megteremtése sem igazán pénz kérdése. Az iskola és a napközi ott­hon függönnyel történő ellátására is adódott lehe­tőség, mert 2000. december 6-án ilyen jellegű ajándékot is hozott a szeretetszolgálat Mikulása a jó szívvel átnyújtott, gyerekeknek szánt csomago­kon, bőröndökön kívül. Felkutatta azokat a „törvényes kiskapukat”, írja az újságíró. Ez V. S. számára nem volt nehéz, hi­szen öt évvel ezelőtt a Móra Ferenc Általános Isko­lában dolgozott. A kiskapuk megnyitása előtt meg kellett volna kérdeznie a szülőket, hogy hozzájá­rulnak-e gyermekük komplex gyógypedagógiai vizsgálatának elvégzéséhez. A kiskapu megnyitá­sának meglett az eredménye: 54 fogyatékos gyerek van nyilvántartva az egercsehi iskolában. (A „fo­gyatékos” megnevezést V. S. használta a Heves Megyei Hírlap korábbi számában.) Egyetértünk (ha van ilyen tanuló) a foglalkoztatásukkal, de a gyermeket nem a számára fontos órákról kell ki­emelni a délelőtti időszakban. A testület véleménye: a gyógypedagógiai támo­gatás egy részét fel lehetett volna használni olyan szakmai eszközök beszerzésére, amelyek elősegí­tik az ilyen gyermekek fejlesztését. Tisztelt Vecseri Sándor! Az iskola nemhogy tá­mogatta volna az állami fejkvótából az önkormány­zatot, hanem az önkormányzat járult hozzá évi 3-4 millió forinttal az iskola fenntartásához. A képvise­lő-testület felhívta az Ön figyelmét arra, hogy a tör­vényben elbírt maximális túlóraszámot ne lépje túl (144 óra). Ennek ellenére van, aki 199 órával veze­ti a listát. 1998-ban már az iskolai program szakértője ész­revételezte a következőket: „Kt. 52. § (6) és (9) be­kezdésében meghatározott órakeretnél több órát tervez az iskola. Amennyiben a fenntartó ehhez az anyagi keretet biztosítja, elismerés illeti érte.” Senki nem vitatja azt a képviselő-testület részé­ről, ha a pedagógus munkaidején kívül (indokolt esetben) túlmunkát végez, túlórát kapjon érte. Ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek havi rendsze­rességgel jár egy bizonyos összeg (még a nyári szü­net ideje alatt is). V. S. részéről több esetben előfordult, hogy a képviselő-testület határozata nélkül osztályt bon­tott. Volt olyan osztály, ahol 9 fő volt a beírt lét­szám. „S még valami: Vecseri Sándor négygyerme­kes családapa, vagyis vélhető, hogy diákjait is sze­reti.” A képviselő-testület véleménye az, hogy nem a gyermekeinek a száma határozza meg azt, kiben mennyi szeretet lakozik, azt sem, hogyan osztja azt meg másokkal. Mi nem kételkedünk az újság­író állításában, bár öt évvel ezelőtt más vélemény érkezett telefonon az önkormányzathoz. Tisztelt Vecseri Sándor! Nyilatkozza az újságíró­nak, hogy 20 oldalas beszámolót küldött az önkor­mányzatnak az iskolai munka értékeléséről. A kép­viselő-testület megelégedett volna jóval kevesebbel is, ha az a munka lényegét tükrözi. (Nem kell be­számolni arról, hogyan csúfolódnak és verekednek az iskolában a diákok.) Befejezésül annyit: a pedagógusokat nem kellett megvédenie a fenntartó önkormányzattal szem­ben. Az önkormányzattal együtt kellett volna dol­goznia a pedagógusok és a gyermekek érdekében. Jelen pillanatban úgy érezzük, hogy Schmidt Istvánné személyében alkalmasabb vezetőt talál­tunk az iskola élére, akinek nemcsak „közgaz­dász” végzettsége van, hanem magyar-történe­lem szakos egyetemi diplomával, valamint felső­fokú orosz és középfokú angol nyelvvizsgával is rendelkezik. Tisztelettel: az egercsehi képviselő-testület Vecseri Sándorra NEM-mel szavazó tagjai Csak magunkra számíthatunk Lapjuk f. év július 25-i számában Szuromi Rita újságírónő írása - mely az alábbi címet viseli: Pol­gár- vagy bűnözőbarát - régen várt írás, amely a magyarországi valós helyzetet tükrözi. A tíz bokor krumpliról szóló történet mindennapos országunk szinte minden településén. A gon­dos ápolás után megtermelt ter­mék sajnos sokszor azok kosará­ba kerül, akik semmit sem tettek érte. Itt - természetesen - nem egy népcsoport „műve” ez a tevékeny­ség, de a megélhetési bűnözés leple alatt sok minden megoldha­tó. Az írásban szereplő „szolgá­lunk és védünk” kifejezés sajnos nem állja meg a helyét. A rendőri szervek diszkriminációt alkal­maznak állampolgárok között. Ha egy megélhetési bűnöző elkövet lopást vagy egyéb szabálysértést, azt a rend őrei másképp ítélik meg, mint más földi halandónál. Példaképpen említem egyik isme­rősöm esetét, aki az évek óta használhatatlan kismotorkerék­párját a kijavítás után lakására közlekedve 25 métert tett meg közúton. 15 ezer forintja bánja, míg egy rendőrségi rendszámot viselő gépjármű vezetője, aki több mint egy órán keresztül szabály­talanul parkolt - a teljes úttestet elfoglalva -, büntetlenül megúsz- sza, mert ő talán mindenekfeletti személy. Nap nap után olvasunk rendőrségi visszaélésekről, me­lyek bizony alaposan lerontja a rendőrség ázsióját. Pedig arra igen nagy szükség lenne, hogy ne a becsületes embereknek kelljen félni és rettegni a bűnelkövetők­kel szemben. A sajtóban megje­lent egy hír, mely szerint az egyik Heves megyei település bűnüldö­zője segített malaclopások és ter­ménylopások bűntettében. Ha ez igaz, akkor teljesen elveszítjük bi­zalmunkat azokkal szemben, akikre számítunk biztonságunk érdekében. A rendőrségi szolgálat bizalmi foglalkozás, ezért alapo­san meg kellene vizsgálni - a szol­gálatba lépés előtt - az erkölcsi al­kalmasságát is. Jön a terménybe- takaritás ideje, ezért fokozott fi­gyelem szükséges saját vagyo­nunk megvédésére. Sajnos, ebben magunkra vagyunk hagyva. Berecz Gábor Sarud Gyöngyös 7. számú választókerü­letében majd egy évtized után végre útépítők jelentek meg. Óri­ási úthengerrel, színültig megra­kott teherautóval, szurkozóval és más gigantikus monstrummal vonultak fel a mentőállomás mö­götti Határ utcán. A munka célja az alig 50 méteres földút, a Ker­tész köz használhatóvá tétele volt. A közben élő polgárok több ízben kérték már az út elkészíté­sét, mert évek óta felváltva sár és jég nehezítette meg a kocsitulaj­donosok életét. Ne felejtsük el, hogy a domb alján, gyakorlatilag a város közepén vagyunk! Az óriási munkálat majd egy hetet vett igénybe. Az eredmény elkeserítő. A köz - amúgy közút- nak számító zsákutca - mostan­tól kavicsozott formában szolgál­ja az itt lakókat. A kavicságy ele­jére pedig, ahol kereszteződik a Határ utcával, gyönyörű fekete színű szurkot öntöttek, úgy 5 mé­ter hosszúságban. Az elkészült mű hibái röviden: a szurkozott rész homorú, így megáll benne a víz, a kavics könnyen széthord­ható, a felület nem javított a köz­lekedésen, és ami elsőre szembe­tűnő: rendkívül ronda és szegé­nyes. Említésre méltó még, hogy nagyon drága volt. Az önkor­mányzat kifizette a gépek, a munkások heti járandóságát és a nyersanyagot. Úgy jó magyar szokás szerint nem tökéletes, de valami: „savanyú, de a miénk”. A környékről szólva még: az utcatáblákat máig nem cserélték le; a fákat nem ápolják, sok he­lyen a villanypóznákra lógnak az ágak; az utak (ha vannak) hepe­hupásak, közlekedésre épphogy alkalmasak; a közterület-fenntar­tók nagy ritkán takarítanak, és folytatható a sor, ameddig csak a panaszkodó lakos levegővel bírja. Mit lehet tenni? - merül fel so­kakban a kérdés. A kerületnek van egy képviselője, akivel a kör­nyék több mint fele még csak nem is találkozott. Fogadóóráját minden hét utolsó hétfőjén tartja, de hogy hány órakor, azt nem le­het tudni. Sokan próbálkoztak a megjelölt helyen, de a képviselő urat sajnos nem találták. A Fő tér és környéke a rend­szerváltás óta fél tucatszor lett fel­újítva, felavatva, tűzijátékkal megünnepelve, azaz van pénz a városrendezésre. A kerületben, melyrőj a történet szólt, ugyan­olyan adózó polgárok laknak, mint a többiben. Ráadásul a kül­ső kerületekben hasonló vagy még rosszabb a helyzet. Mit te­hernek a lakosok? Élniük kell a demokratikus berendezkedésben meglévő természetes jogukkal: a következő választásokon nem kell, hogy a már „kipróbált”, és úgy tűnik, alkalmatlan (hisz nem képviseli a kerület érdekeit) kép­viselőkre szavazzanak. Nagy Ervin (cím a szerkőben) Mihez kezdjek a diplomámmal? El kell menekülnöm, ha élni akarok A helyzetem több mint szomorú, de bizonyára nem egyedi. Másfél évvel ezelőtt szereztem diplomát az akkor még Gödöllői Agrártu­dományi Egyetem, mára már Szent István Egyetem gyöngyösi főiskolai karán. Munka mellett, levelező tagozaton tanultam, nem titkolva azt a szándékomat, hogy a felsőfokú végzettség meg­szerzése után magasabb szinten, a diplomámnak megfelelő mun­kakörben szeretném majd kama­toztatni tudásomat. Már öt éve vállalkozó voltam, amikor 23 évesen, tele ambíció­val nekivágtam a gyöngyösi főis­kola kereskedelmi szakának, hogy onnan mint gazdasági mér­nök vágjak neki a nagyvilágnak. A nagyvilágnak? Nem, elsősor­ban Gyöngyös városának, ahol is szerettem volna gyarapítani a diplomás emberek számát, mikor is évekig tanultam, hogy megfe­leljek a keményebbnél kemé­nyebb vizsgákon, letegyem az ál­lamilag kötelező nyelvvizsgát, az utolsó évben hónapokig írjam a magas szinten megkövetelt szak- dolgozatot, majd ezek után lete­gyem az országos hírű szakembe­rekből összeállt bizottság előtt az államvizsgát. Amikor mindez sikerült, friss- diplomásként még rózsaszínű­nek láttam mindent. A késő őszi államvizsga teljesítése után, meg­ható diplomaátadó ünnepségen, fehér kesztyűben vehettem át - sokadmagammal - a barna bőrbe kötött oklevelet. Tél felé közeledett az idő. No­vembert írtunk. A magamfajta naiv ember úgy gondolta, hogy abban az évben már nemigen próbálkozik az el­helyezkedéssel, hiszen mindjárt itt az év vége, csupán hetek van­nak hátra az óesztendőből. No de majd januártól! Januártól itt az új évezred, az új lehetőségek tárhá­za. Majd akkor! S eljött 2000 ja­nuár, majd február, majd márci­us... Jelenleg 2001 júniusát írjuk, s a már nem is olyan frissdiplo­más másfél év elteltével, a rózsa­színű felhők közül rég leesve, a depresszió határán bámul a sem­mibe. Hiszen mostanra véglegesen rádöbbent: Gyöngyösön nem kell a diplomás ember! A másfél év alatt több tucat állásinterjún meg­jelentem, s hogy besikeredett-e egy is? Hát persze! Az ember fia felsőfokú végzettséggel lehet biz­tosítási ügynök, recepciós, eladó. Fehér kesztyűben esetleg egy ék­szerboltban pakolgathatja a kira­kati tárgyakat, de hogy diplomás állást kifogjon, ahhoz mérhetet­len nagy protekció, „kereszt­apák” hada, esetleg óriási vélet­len segítheti kis városunkban. A település polgármestere a napokban azt nyilatkozta, hogy városunk a munkanélküliség szempontjából országos szinten jó helyen áll. Kíváncsi vagyok, hány meg­hallgatáson járt a polgármester úr mostanában? Látta-e, hányán áll­nak sorban egy-egy meghirdetett állásra várva? Hallotta-e, hogy a munkáltatók vagy azt kifogásol­ják, hogy az illető túl képzett, vagy azt, hogy nincs gyakorlata, vagy azt, hogy van gyereke, vagy azt, hogy még nincs... Hát akkor kérdem én, hogy is van ez? Ami az országos szintet illeti, általában azok vannak hátrány­ban akiknek nincs szakképzettsé­gük, vagy elmúltak 40 évesek. Nem így Gyöngyösön! Itt a fiatal, képzett, jó megjele­nésű, nyelvvizsgával rendelkező ember is csak álmodozhat arról, hogy valaha a megfelelő helyen találja magát, magyarul: állást kap. Egy megoldás mégis van! El kell menekülni ebből a városból. Aki teheti, költözzön az ország nyugati részére, de legalábbis Pest megyébe - mint ahogyan azt nem egy ismerősöm már megtet­te -, mert arrafelé legalább kell a szakember. Igaz ugyan, hogy a fővárosi lakásárak az egekben vannak, de ebben Gyöngyös is az élen jár. Irreális ingatlanáraival las­san utoléri a budapestit, úgy­hogy akinek van tőkéje, kétszer is gondolja meg, hogy helyben vegyen-e lakást, vagy - a jövőjét is szem előtt tartva - kipótolván az összeget, a fővárosban le- gyen-e lakástulajdonos. Én az utóbbit választom. Mi­hamarabb le szeretném bonyolí­tani azt a folyamatot, amelyben gyöngyösi lakásomat pestire cserélem. Mindeközben egy régi Edda- dal jár az eszemben: „Egyszer egy szép napon, tudom, hogy el­hagyom a várost, ahol élek”. S hogy közben mit érzek? Végtelen elégedettséget, hogy végre rászántam magam erre a lépésre, Gyöngyösre nézve pe­dig szomorú és szégyenletes, hogy nem tud mit kezdeni a he­lyi főiskolán végzett mérnökei­vel, de annyi baj legyen, tovább kell lépni ezen is, mint ahogyan a dal is tovább szól: „...Igen, el­hagyom a várost, elhagyom, ha nem fogad magába...” (Név és cím a szerk.-ben)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents