Heves Megyei Hírlap, 2001. május (12. évfolyam, 101-126. szám)

2001-05-05 / 104. szám

8. OLDAL H í R L A P 2001. Május 5., szombat MAGAZIN Egy csendes nap mozgalmas éjszakája ■ Rendes ember éjjel nem megy az utcám? De mit tegyen, akinek dolgoznia kell? Hatvanban nyugalmasak az éjszakák. Az amúgy sem túlsá­gosan élénk kisváros este nyolc-kilenc óra után még a meleg nyári napokon is teljesen elcsendesedik. A kései órákban a közterületek néptelenek: csak néhány bóklászó szerelmes­párral, a kötelességüket teljesítő zsarukkal, no meg egy-két eltévedt, még nyitva tartó kocsma után kutakodó korhely- lyel találkozik az ember, aki - jobb dolga nem lévén - az ut­cákat rója. Legfeljebb a távoli vonatfütty, a Rákóczi és a Crassalkovich úton átdübörgő néhány teherautó, esetleg az újságszállítók hajnali szorgoskodása juttatja az eszébe, hogy mindenütt azért mégsem állt meg az élet. Jó néhány helyen az éji órákon is serénykednek dolgos emberek. Éjszakai munkahelyszemléző körutam kezdetén magam is eltű­nődök, merre induljak voltaképp. Az ember tudatában általában csak a fűtésért felelősök, a pékek meg a vasutasok, no meg a lako­sok biztonsága fölött őrködők, esetleg egyes vendéglátósok szere­pelnek éjszakai „baglyokként". Felrémlik egy környékbeli telepü­lés valamikori polgármesterének a mondása, aki az éjszaka idejére ki akarta kapcsoltatni falujában a közvilágítást.- Rendes ember ilyenkor nem megy az utcára - indokolta elképze­lését a községi elsőszámú vezető. Az eladólány óhaja: Legyünk Amerika! A hatvani Szent Mihály utca a belváros belvárosa. Kilenc órakor bezár a Borharapó, a legtovább nyitva tartó kocsma a közelben. A szélnek eresztett vendégsereg egy része hazatér, a többiek pedig a nonstop rendelkezésre álló üzle­tek után kutatnak. Nem kell soká­ig keresgélniük: egyrészt mert igen jól ismerik a környéket, más­felől alig pár háznyira kivüágított táblák jelzik az Oázis Market be­járatát. Azét a kis boltocskáét, amely hétköznap 11-ig, hétvégé­ken pedig éjfélig várja az oda be­térőket. Ez valóban igazi oázis. Pár éve még nyakra-főre nyíltak az éjjel-nappal nyitva tartó egysé­gek, de - vélhetően a szerény ke­reslethez igazodva - ma már a leg­több csak a nevében utal eredeti funkciójára.- Aki eddig nem vásárolta meg magának, amit akart, az már ezek után nem is fogja - mondja Mar­csi, az eladó, miközben azért fo­lyamatosan szolgálja ki a vevőket. - Nagyjából ez az az időpont, ami­lévő buszmegálló képe egyáltalán nem erre mutat: a sivár építmény mostanra, a késő esti időpontra már teljesen kihalt. Középen üdí­tőital-automata árválkodik, vélhe­tően teljesen feleslegesen, mert már mindenki rájött arra, hogy hi­ábavaló dolog beledobálnia a fo­rintjait. Vagy ad egy doboz kólát, vagy nem. Nekem például még soha nem volt szerencsém az első változathoz... Mentőt kellett hívni a busz utasának Az itt található kis fülkében Tóth Attila forgalmi szolgálattevő ottjártamkor épp asztali lámpánál adminisztrál. 0 nem igazi éjsza­kás munkaerő, hiszen számára fél tizenegykor elérkezik a fájront.- Már csak négy járat van hátra: Apcra, Ecsédre, Palotásra és Bol­dogra. Utána hazamegyek - kezdi összeszedni a papírjait. - Jobban szeretek ilyenkor bent lenni, mert jóval csendesebb, mint napköz­ben. Néha persze előfordul, hogy valami rendkívüli esemény törté­nik; a minap például rosszul lett egy utas, és én szóltam a mentők­nek, de amúgy viszonylag nyugis hely. Időközben beállnak az autó­buszok. A legutolsó az ipari park­ból érkezik, tömve dolgozókkal, akik sietősen hagyják el a jármű­vet. Mind a négy monstrum egy­szerre indul tovább, Attila pedig bezárja a várótermet.- Hát akkor jó éjszakát! - int' búcsúzóul: • ­Olasz vendégdiákoknak: Hatvan by night A Mohács utcánál lekanyaro­dok az áramszolgáltató, az ÉMÁSZ helyi kirendeltsége felé. Tóth Attilának este fél 11-kor letelik a műszak. Máshol ekkor kezdődik a munka. kor még van igény ránk. Jönnek a fiatalok, meg a délutáni műszakba járók is be-be térnek ezért-azért. Ha már kapitalista ország lettünk, legyünk Amerika ebben is! Legyünk! Legyünk, ha már ez kívántatik meg! Bár az ettől a helytől csupán néhány percnyire Úgy gondolom, itt kell valami ügyeletfélének lennie, hiszen az áram éjszaka is áram. Ám ez - legalábbis ez alkalommal - nem derül ki. A falicsengő helyén ugyanis mindössze két árva veze­tékvég kókadozik, amit - biztos, ami biztos - nem érintek meg. Hallgatag krampácsolók és forgalmisták Csend. Nihü. Sehol egy taxi, se­hol egy vonat. Az egykori automa­ta helyén - amelyen, ha ügyes vol­tál, két forintot is megspórolhattál Éjjeli menedékhely a vasútállomáson Hátul megyek vissza a főutcá­ra. Mi tagadás, sietek. Nagyon nyugtalanító tud lenni a szak­munkásképző intézet sötét, buja növényzetű parkja... A Zagyva hídján összehúzom magamon a dzsekit, de ez mit sem használ a hirtelen feltámadt szél ellen. Vagy a hideg idő csak ürügy arra, hogy betérjek egy kis lélekmelegítőre a Fácánba...? A szórakozóhelyen meg sem látszik, hogy hamarosan éjfélt üt az óra. Akkora a nyüzsgés, mint egy jobb hétvégén. Hamarosan ki­derül az oka is: a Bajza-gimnázi- um tanulói ide hozták el egy kis hamisítatlan bulizásra az Olasz­országból érkezett vendégdifdto- kat. A gyerekek - harsány fiuk és szemrevaló lányok - láthatóan jól érzik magukat. Dumálnak, biliár- doznak, miközben a zenegépből bömböl a Treff jellegzetes muzsi­kája. „Be kell nyalnod mindenki­nek...” Hatvan by Night. Ceni, a főnök fáradhatatlan. Száguldozik az asztalok és a pult között a piával - kiskorúak eseté­ben természetesen hűsítő italok­ról van szó, ezen a téren ő nem is­mer tréfát -, mindeközben min­denkivel vált néhány szót. Ráadá­sul valamennyi vendégének nagy- nagy büszkeséggel mutogatja a falra helyezett nagyméretű fotog­ráfiát. A kép az általa szervezett kispályás focicsapatot ábrázolja, amellyel, mint mondja, minden tornát megnyertek, amin csak el­indultak. Természetesen nagyon elége­dett a telt házzal.- Máskor kedd-szerda mintha nem is volna - ismeri el ténysze­rűen a pangásra célozva. - Hétvé­géken viszont a város egész fiatal­sága itt van. Full ház. Kár, hogy az utóbbi időben olyan elemek is ideszoktak, akik elriasztják a nor­málisabb vendégeket. Ceni nem rejti véka alá azt sem, hogy gondjai vannak a köz- biztonsággal. Tekintve, hogy a Fá­cán egy hatalmas sötét park végé­ben található, érthető az aggodal­ma. Szerinte a járőrök gyakrab­ban ellátogathatnának errefelé. Már másnap van, amikor rászá­nom magam az indulásra, hogy újabb éjjeli helyeket keressek fel, ahol nem pihennek, hanem javá­ban melóznak az emberek. Nem sokat használt a Ceninél bedön­tött gallér alá való, hiszen az ápri­lis végi csípősen hideg éjszakában szinte megdermedek, mire a fon­tos csomópontként számon tartott hatvani vasútállomáshoz érek. Elballagok a kalapácsos embe­rek birodalmába. Meglehetősen mozgalmas az épületnek ezen fer­tálya, hiszen éppen postavonat ér­kezett, s minél hamarabb át kell pakolni a küldeményeket. A krampácsolók a melegedőben ül­nek, s nem túlságosan közléke­nyek. Hirtelenjében nem tudom eldönteni, hogy morcos legyek, vagy toleráljam roppantul elutasí­tónak tűnő magatartásukat. Talán inkább az utóbbi felé hajlok, hi­szen fordított helyzetben nem biztos, hogy jómagam is lelkesen körülrajonganám a kíváncsisko­dót, aki hajnal közeledtével a fize­tésem meg a munkakörülménye­im felől érdeklődik. Menjek a for­galmi irodába, tanácsolják végül nekem a kocsivizsgálók, majd ott találok hivatalos embert, aki ha kell, nyilatkozik, s ha kell, bemu­tatja a vasút éjszakai életét. Az állomás másik végénél lévő forgalmi irodából pislákoló fény szűrődik ki. Öten tartózkodnak odabent: két férfi a hatalmas vilá­gító táblával szemben, amely - legalábbis erre következtetek - az állomás pillanatnyi helyzetét de­monstrálja, a vágányok foglaltsá­gával, a piros sapkás vonatme- nesztő térfelvigyázó (remélem, jól idézem a beosztását), egy for­galmi szolgálattevő hölgy, vala­mint - egy kissé félreeső zugban - a szerelvények indulásáról tájé­koztató „műsorközlő”. Utóbbi előtt füzet, benne - gondolom - tételesen megtalálható a beolva­sandó szöveg. Túl sok szerencsém itt sincs. Megtudok ugyan pár dolgot az or­gyen bár nappal vagy éjszaka - rutinművelet? Annyit minden­esetre leszűrök, hogy a tevékeny­ségük csak a kívülálló számára tű­nik ebben a napszakban nyugod- tabbnak. Személyvonat ilyenkor valóban kevesebb jár, mondják, de a teherforgalom jóval számot­tevőbb, mint nappal. Vagyis, ilyenkor is ember kell a gátra. Fordában, tourban, édesmindegy... Azt is megtudom, hogy a Mun­ka törvénykönyvének a módosítá­sával nem foglalkoznak. Mit bán­ják ők, máshol hogyan alakul a munkarend: a vasútnál emberem­lékezet óta a megszokott ritmus szerint zajük az élet. Fordában dolgoznak, tourban, hol hogyan nevezik, mindegy; ha menni kell, akkor menni kell, ha esik, ha fúj. Soha nem áll meg az élet. A fize­tés? Olyan, amilyen, mondja a szolgálattevő fiatalasszony, de hozzáteszi: ahhoz képest, hogy a MÁV állami cég, szerinte nem ke­resnek rosszabbul, mint a máshol dolgozók. A többit kérdezzem meg a főnökasszonytól, javasolja. Utóbbi azonban csak nappal jön be, kivéve, ha éjszakai ellenőrzést tart. Elköszönök. Néhány pillana­tig azon töröm a fejem, virradat előtt hová kéne még ellátogat­nom, de aztán meggondolom magam. A pékségben, amit elő­zetesen számításba vettem, már aligha tüsténkednek, hiszen ta­lán már szállítják az éjjel kisü­tött kenyeret. De ha netán még­is ott serénykednének a fehér Ceni és a vendégek egy része a Fácánban. Emelkedett a hangulat. egy szendvicsen - most büfé áll. Az elárusító álmos. Álmos a ka­pus is, aki egy ideig a korlátra tá­maszkodva bámulja a semmit, az­tán megunja, s visszavonul a kuc­kójába. Sok dolga aligha lesz reg­gelig: a vonatok indulását jelző táblákat már kipakolta, más meg mi történhetne? Megnézem az oszlopot, hajnali kettőtől ötig mindössze három szerelvény érke­zését jelzi. A várótermekben tucatnyi mindenféle ember. Utasok és al­kalmi ágyrajárók. Az egyik pá­don egyetemista kinézetű fiatal­ember - sárga tréningruha, fehér zokni - kártyát vet saját magá­nak. Az ajtókra kiírták ugyan, hogy este 11-től hajnalig bezár­ják, de - legalábbis ottjártamkor - nem tartották be ígéretüket. Hi­ába, humanitás is van a világon. Még szerencse, hiszen a csövesek között láthatóan akad olyan is, aki hosszabb távra rendezkedett be az épületben, magyarán szól­va valójában itt lakik. szág legnagyobb cégének a mű­ködéséről, de arra a megállapítás­ra kell jutnom, hogy a vasutasok nem túlságosan bőbeszédűek. Vagy csak arról van szó, hogy ami nekem újdonság, az nekik - le­ruhások a kemence mellett, mi különöset mondhatnának ilyenkor, hajnaltájt, az érdeklő­dőnek? Legfeljebb annyit: dolgozunk. TARI OTTÓ Fiatalok asztalifoci-csatája - késő este FOTÓ: T. O.

Next

/
Thumbnails
Contents