Heves Megyei Hírlap, 2001. május (12. évfolyam, 101-126. szám)

2001-05-23 / 119. szám

8. OLDAL Úttalan A gyöngyösi ember hagyomá­nyosan szorgalmas, dolgos, tör­vénytisztelő. Jó gazda, jó állam­polgár. Tűr. Az „Autópálya a vá­rosban” című cikk - amely a He­ves Megyei Hírlap 2001. április 18-i számában jelent meg - felve­ti azt a kérdést, hogy mit, miért és meddig szabad elviselni. Az alapos, jó megoldásért bizonyára érdemes volna még várni is. Ugyanakkor azért, hogy a Deák Ferenc utca forgalmi terhelését csökkentsük úgy, hogy tönkre­tesszük a Gólya utca miliőjét, de nem oldjuk meg a Deák Ferenc utca gondjait, nem érdemes vára­kozni. Vajon kiknek a rémálma mindez? Nem szabadna az em­berek bizalmával visszaélni, át­gondolatlan ötlettel védekezni, főleg, ha a szakember kapisgálja is a valódi megoldást. A lakosság jól látja: nem tén- fergőssé kell tenni a közlekedést a jól funkcionáló, de reménytele­nül túlterhelt Deák Ferenc utcá­ban, hanem elkerülő útra van szükség. Pontosabban elkerülő utakkal kell rendezni a város leg­súlyosabb közlekedési problé­máit. Mi is itt a gond? Az egyik vál­ságpont, hogy a hatvanas évek­ben korszerű infrastruktúrával rendelkező város 10-15 év alatt a duplájára nőtt, de a közlekedés- szervezés akkor elmulasztotta a tehermentesítő utak létesítését, amelyet azóta is „ápolt” vala­mennyi városvezetés. Érthetet­len, hogy miért?! A másik válság­pont maga a gondolkodás. Ami­kor legalább kétszer két kilomé­teres útszakaszt kell felrajzolni, nem lehet kétszer vagy csak egy­szer kétszáz méterben számítani. - Már hallom is a tromfot: de hol van ehhez a pénz? Ezt is egy má­sik szemüvegen át kell nézni. A források megteremthetőek céltu­datos, reális várospolitikával, ésszel és szorgalommal. Most a város hétszázmillió forintos nagyságrendű adóssága a tény, de nincs út, nincs szennyvízháló­zat, nincs a városnak érdemleges idegenforgalma, nincs elegendő munkahely, nincs..., de marad­junk csak az útnál. Egy Gyöngyös méretű és hely­zetű város reális célként kell hogy kitűzze: 20-30 év alatt, ki­alakított bevételeiből, pályáza­tokból, magánerőből és más for­rásokból - az ésszerűség határain belül - rendezi a város és kül­területei!) úthálózatát. Ennek el­ső lépcsőjében - mondjuk 5-7 év alatt - megépíti a keleti és a nyu­gati elkerülő utat. Előbbit a Szur­dokpart aljától a Nyúlmáj-keresz- tig, utóbbit a Kálváriapart aljától Püspökiig. És ezért felelősséget vállal a város vezetése! Ez az el­fogadható minimum. Ez két dol­got szintén feltételez. Az egyik, hogy ilyen nagyságrendű kérdés­ben a város első számú vezetője nyilatkozik, s a nyilatkozatnak Levelezőink figyelmébe Örvendetes, hogy az utóbbi idő­ben ismét gyakran kapunk ész­revételeket, olvasói leveleket a lapunkban megjelent írásokra, illetve egyéb közéleti kérdések­kel kapcsolatosan. Ennek követ­kezménye, hogy anyagtorlódás miatt a leveleket csupán némi késéssel tehetjük közzé. Felhívjuk levelezőink figyel­mét, hogy lehetőleg röviden, max. 1-2 gépelt oldal terjedelemben fo­galmazzák meg gondolataikat. Az írásokat szükség esetén rövidítve és szerkesztett formá­ban tesszük közé. A közölt levelek tartalmával szerkesztőségünk nem feltétlenül ért egyet, azokért felelősséget nem vállal. A kéziratokat nem őrizzük meg, verseket nem közlünk. Továbbra is várjuk írásaikat szerkesztőségünk címére: Eger, Barkóczy út 7. szám. A borítékra írják rá: Pf. 23. ______________■ P F ■ 2 3 ■ 2001. Május 23., szerda ■■■ város... tétje kell, hogy legyen. A másik, hogy van-e a városnak olyan, vá­rospolitikai alapon álló képvise­lete, amely meg tud felelni a min­denkori kormány politikája érvé­nyesítésének, a kormány és a vá­ros érdekei összehangolásának. Azt meg sem merem kérdezni, van-e konkrét, leírt, meghirde­tett, mérhető, ellenőrizhető vá­rospolitika! Maradjunk csak az úthálózat­nál. A nyugati elkerülő út fontos szakasza lesz a Kálváriapart aljá­tól Gyöngyössolymosig tartó rész, amely a város új, reméljük, egyik legszebb lakóterületének kialakítását is támogatja majd. Egyszerűen: átmenő és elvezető forgalmat nem a lakóterületen vezetünk, hanem attól kissé távo­labb. És semmi esetre sem milli­árdos összegbe kerül majd mondjuk két kilométer út. - Eh­hez egész biztosan új „utat” kell választani. A külterületi utak rendbetétele, kialakítása hason­lóan óriási feladat, csakúgy, mint a városi úthálózat átvizsgálása, ésszerűsítése, korszerűsítése. Mindezek nagyon komoly szak­mai előkészítést igényelnek, és a lakosság bevonását az öüetektől a tervek teszteléséig, az uniós színvonal és a célszerű, komplex területfejlesztés érdekében. A környezeti károsítás fele ma köz­úti eredetű. Kötelességünk, hogy élhető életlehetőséget biztosít­sunk a következő nemzedéknek. S az is, hogy a kisváros eredendő­en jó adottságait ne tegyük tönk­re: ne teremtsünk szmogos „nagyvárost” ott, ahol adva van a jó levegő esélye. A tájvédelem, a környezetvé­delem, a turisztikai, a sportszem­pontok egy sokrétű újragondolá­sát feltételezik a feladatcsoport­nak. Egy azonban nem maradhat el: a tett! Hétszer mérünk, egy­szer vágunk, az igaz. A problé­mák bűnös elodázása, az anyagi lehetőségek megteremtése he­lyett a pénzügyi lehetőségek gyors ütemű felélése a Deák-Gólya utca típusú fekélyes helyzetek kialakulását szaporít­ják, olyan időszakban, amikor a kormány a valódi fejlődés lehető­ségeire biztat, programjaival partner ebben. Kérdés: nyúl-e a város a kinyújtott kéz felé?! Édesapám mindig a Deák Fe­renc utcában akart házat nézni, mert az egy olyan szép utca volt valamikor. Vonzó. Ma biztos, hogy nem akarna. Marad a puszta kérdés: tehát mikor lélegezhetnek fel örömteli­én, szorongás nélkül, zaj, rezgés, füstköd (rákkeltő!) mentes kör­nyezetben a Deák Ferenc utcai városlakók, ők mikor érnek Euró­pába, mint Magyarország kör­nyezetbarát szeletkéje? S ez még csak az útkérdés... Boldog Károly (rím a szerkőben) A félelem nem alaptalan, avagy vélemények egy jegyzet kapcsán Tisztelt Rênes Marcell! „Az ön által jegyzett, 2001. május hó 9. napján megjelent „Tilos a Há” újságírói véleményében azt állítot­ta, hogy mind az RTL Klub tévécsa­torna, mind a Magyar Hírlap akkor követett el hibát, amikor a nyíltan a Magyar Köztársaság miniszterelnö­ke meggyilkolásának-likvidálásá- nak lehetőségét latolgató műsor, il­letve újságcikk nagy nyilvánosság előtt való megjelenése miatt egyál­talán bocsánatot kért az érintett sze­mélytől. Az olvasó tehát arra a kö­vetkeztetésre juthat, hogy ön és lap­ja is egyetért azzal a példa nélküli és minden etika korlátot átlépő maga­tartással, amely nyíltan felveti Ma­gyarország választópolgárainak a többsége által szabadon megválasz­tott miniszterelnök erőszakos mó­don való eltávolítási lehetőségét. Mindkét sajtóorgánum maga­tartása alkalmas volt arra, hogy az érintettekben magánemberként is alapos és komoly félelmet keltsen. Ennek alapján pedig teljes mérték­ben, akár még jogilag is megala­pozható az a tény, hogy a Magyar Hírlap munkatársait távol tartják mint fenyegetőt a fenyegetett sze­mélyektől. Szó sincs tehát a sajtó- szabadság vagy demokrácia hiá­nyáról, bármennyire szeretné ezt ismét megállapítani. Lehetséges ugyanis, hogy ki nem állhatom pl. a szomszédomat, de nem fogok egy újságban azon csámcsogni, hogy ugyan likvidáljuk már a jó­embert, vagy főműsoridőben azon gondolkodni, hogy a félretett pén­zemből futja-e egy bérgyilkosra. Azért, mert olyan ember vagyok, aki tudja, melyek azok az értékek, amelyeket egy demokrácia állam­polgáraként íratlanul is tisztelnem kell és be kell tartanom, ha a jövő­ben is abban kívánok élni. Egyesek ezt nem tudják, a sajtószabadság bástyája mögé bújva a népképvise­let elvén nyugvó hatalom erősza­kos megdöntésének lehetőségétől sem riadnának vissza. A félelem Mennyit ér a magyar munkás? Napjainkban egyre többet lehet hallani a Munka törvénykönyv­ének módosításáról. Nekem ilyen­kor mindig az jut eszembe, hogy ez már megint nem jelent jót a mun­kából élőknek. Ritkán fordult elő ugyanis, hogy a munkavállalókra kedvező módosítás történt. Sehogy sem fér a munkaadók és a kor­mányzat fejébe, hogy a munkás miért van otthon szombaton és va­sárnap, miért nem dolgozik ezeken a napokon is. A múltban is voltak ilyen és ehhez hasonló vezetők, akik azt gondolták, hogy a mun­kásnak éjjel-nappal dolgoznia kell. Én személy szerint akkor is azt val­lottam, hogy a munkásnak is van családja, ő is szeretne kicsit szóra­kozni, és nem utolsósorban egy kis pihenés is ráfér a hétvégén. A mai vezetőknek is tudomásul kellene venniük, hogy a megtermelt javak döntő részét a munkás termeli. Pár nappal ezelőtt a tv egyik reggeli adásában a kormány részéről Pál Lajos miniszteri biztos úr azt nyi­latkozta a munkavállalók képvise­lőinek, hogy a szabadnap meglesz ugyanúgy, mint ezelőtt, csak hét­főn vagy kedden, illetve valamelyik hétköznapon. Én régebben isme­rem a munkarendek fajtáit, mint a miniszteri biztos úr, mégis azt mondom: ha lehet, a munkásnak is jobb a hétvégét a családdal, bará­tokkal tölteni, mint a munkahe­lyén. Tudom, több munkahelyen is alkalmazni kell másfajta munka­rendet, tudom, hogy üzemérdek is van. De tudomásul kell venni, hogy a munkás is ember, és ne csak kö­telessége legyen, hanem joga is. És még nem szóltam arról, hogy a be­dolgozott hétvégét sima műszakká akarják nyilvánítani, vagyis semmi­lyen túlóra-pótlékot nem kapna a dolgozó. Kérem, ez már vadkapita­lizmus. Biztos vagyok benne, hogy eljön az az idő, amikor a szabad szombatot is el fogják venni. Ez a demokrácia, de nem a munkásnak! Ország János, Istenmezeje (rím a szerk-ben) Hatvani EMBEREK! Még áprilisban történt, hogy egy temetésre igyekezve Vecsésre vitt az utam. A Skodám sajnos nem teljesen, mert Hatvanba ér­ve minden átmenet nélkül fel­mondta a szolgálatot. Balszeren­csés helyzetemben - feltétlen szerencsémre - a Suzuki Sós szervizhez folyamodtam segít­ségért. Az ott dolgozó szakem­berek, valamint az irodai ügye­ket intéző hölgyek mind a leg­messzebbmenő figyelmet tanú­sították irántam, vélhetően nem azért, mert sajnálkozva tették mérlegre hetvenen túli életkoro­mat. A kocsi olyan mértékben meghibásodott, hogy azt nem tudták rövid időn belül megjaví­tani, ezért mivel nekem sürgős dolgom volt, kérésemre taxit hívtak. Még indulás előtt megér­kezett a szervizbe öcsém, akit telefonon kerestünk, így vele együtt ültünk a taxiba, hogy el­jussunk Vecsésre. Ott természe­tesen megkérdeztem a gépkocsi vezetőjét, hogy mivel tartozom. Mire ő: ugyan uram, mit képzel? Döbbenet vett rajtam erőt. Min­denkor hálával gondolok azóta hatvani EMBEREIMRE - így, csupa nagybetűvel. A taxis egyébként (mert a nevét nem tu­dom) FIAT kocsit vezetett, ma­gas, jól megtermett, olyan 30-as életkorú EMBER. Mindent kö­szönök! Povisél István Eger, Törvény ház u* 1. Nem én tettem Szúcs-bánytelepen lakásunk le­égett bútorostól. Mivel tömbla­kásban van, így a többi lakás is rongálódott. Elégtek a leányom értékes bútorai, ruházata. Beis­merem, hogy az utóbbi időben gyakrabban nyúltam az alkoho­lért, mivel sok súlyos sérelmet elszenvedtem, és lányom jósá­gával is sokan visszaéltek. Miu­tán kigyulladt a ház és észrevet­tem a nagy füstöt, nem jött sen­ki a segítségemre, én pedig rosz- szul lettem az egyik rokonunk­nál. Csak arra emlékszem, hogy az ágyban többen közrefogtak, és kérdezték, tudom-e, hogy le­égett az egész ház? Egy darabig szóhoz sem jutottam. Az igaz, hogy azt kiabáltam kimerült idegállapotban, hogy én gyújtot­tam fel, de ez nem igaz. Józan ésszel képtelen lettem volna a saját értékes holmijaimat eléget­ni. Én 1985 óta ideggondozott vagyok, melyet orvosi igazolás­sal tudok igazolni. Ezúttal szeretnék köszönetét mondani azoknak az emberek­nek, akik fájdalmunkban együtt éreznek velünk, akik segítettek ruhaneművel, élelemmel, és fér­jemnek bútort is ígértek a finomszerelvénygyári munka­helyén. Külön köszönet a szűcsi polgármesteri hivatalnak. Maradok tisztelettel: Horváth Kálmánné Egercsehi, Pataksor 4. „Gyászos” gondolatok egy utcáról Szomorúan látom, hogy az egri Knézich Károly utca mennyire előnytelen módon alakult át. Most nemcsak arra gondolok, hogy a toldott-foldott úton (ami­re ráférne a teljes generálozás), a bukkanókon keresztül zötyögő mentőautó mennyi szenvedést okozhat bordatörött betegének, hanem a látvány! Az utca egyik oldalán a kórház betegfelvételi része, a másik oldalon a temet­kezési vállalkozó hivalkodó, nagy betűkkel kiírt neve látható. Ön milyen párhuzamot vonna a kettő között? Aligha hiszem, hogy a kórházat jó színben tün­tetné fel. Pedig úgy érzem, hogy erre is adni kellene, hiszen a kór­házból lepillantó betegek is lát­ják ezt. Az ilyen képtelen élet­helyzetek élcek és viccek gyártá­sára ösztönzik a kívülállókat (ami inkább kritika), de a benne résztvevőket is érzékenyen érint­heti. Annak idején Semmelweis Ignác a kórházban megtiltotta, hogy harangszó mellett vigyék ki az elhunytat, gondolva a többi beteg lelkiállapotára és nyugal­mára. Talán régebben több volt az emberekben az egymás iránti szolidaritás, emberség, mint a mostaniakban? Sajnos tudjuk, hogy az élet természetes velejá­rója a halál, de etikus-e ezt eny- nyire nyilvánvalóvá tenni? An­nak idején az építészeti előírá­sok közt szerepelt, hogy egy is­kola körzetében egy kocsmát mi­lyen távolságra szabad elhelyez­ni. Az utcalányoknak is előírták, hogy hol űzhetik az ipart. Csu­pán a temetkezési vállalkozók­nak nem lehet előírni, hogy mi­lyen távolságra a kórháztól foly­tathatják tevékenységüket? Már legközelebb a kórházban fogjuk őket látni, ahol miniatürizált ko­porsóikat és tartozékait fogják ajánlgatni az éppen elhunyt be­teg rokonainak? Úgy hiszem, ezt mindenki beláthatja, hogy ez ab­szurd! Azt hiszem, a hatóságok­nak nagyobb felelősséggel kelle­ne eljárniuk azzal kapcsolatban, hogy kinek hová adnak ki enge­délyt. Mert ilyen ellentétes pár­huzamok esetén nem volna ildo­mos, mint iskola - kocsma, 01. utcalányok, kórház - temetői vállalkozás, zenés szórakozóhe­lyek, 01. gyár, lakó- és társashá­zak stb. Kellemetlen élmény az is, amikor az ember elgondol­kozva, az antikvár helyett vélet­lenül a temetői irodába nyit be, és könyvespolcok helyett földre tett nyitott koporsókat lát. Szó­val félreértés nem essék, én nem a temetői vállalkozók ellen be­szélek, mert szükség van rájuk, de nem mindegy, hogy HOL! Marosfalvi Pál (rím a szerk-ben) Még egyszer a plasztikáról Megdöbbenéssel olvastam a márci­us 15-én felavatott térplasztikáról megjelent cikket a Heves Megyei Hírlapban. Mint a plasztikai alkotás átadója, ehhez a következőket jegy­zem meg: a mű kétségkívül nem a hagyományos emlékműszobrászat felől közelíti meg a témát. Ragasz­kodik viszont egy századokkal ko­rábbi, dokumentum értékű ábrázo­láshoz, s annak formáit - mind az egykori várat, mind a környék geo­lógiai rétegződését tekintve- leegy­szerűsítve, összegző módon adja vissza. Az ilyen megoldás távolról sem ismeretlen a XX. századi festé­szetben és szobrászatban. A meg­valósítás eredményeként sem az ábrázolás hitelességén, sem a mo­dem szobrászat plasztikai elvein nem esett csorba. A művész a múlt­ból ránk maradt régies ábrázolást az újabb szobrászaton iskolázott el­mével leleményes módon térplasz­tikává fejlesztette. Ami az én szövegkörnyeze­temből kiragadott megállapításo­mat illeti, az részben kapcsolódik a fentiekhez. Az „elemekben” (azonos vagy hasonló egységek­ben) való gondolkodás, tervezés nem csupán a gyermekjátékokra jellemző: a modern technikának, a formatervezésnek a művészet­tel összefüggő, egymást kölcsö­nösen befolyásoló eljárásáról van szó. A szobormű nem a heroz- iálás szándékával készült, hanem a földtörténeti környezetbe il­leszkedő város múltjának képét kívánja emlékezetbe idézni - a verbális kiegészíthetőség tiszte­letre méltó igényével. Ennek az önként felmerülő igénynek a fel­keltése is hozzátartozik a tér­plasztika funkciójához, csak megfelelő ember, pedagógus, helytörténetileg tájékozott polgár kell hozzá. Mezei Ottó nem alaptalan, hiszen sajnos volt bocsánatkérők táborához, ha de- már erre példa, említve akár a ná- mokratikus értékeket valló és tisz- cizmust vagy a kommunizmust. teleiben tartó újságírónak tartja Mindezek alapján ajánlom ön- magát.” Sebestyén Ádám nek, mihamarabb csatlakozzon a (dm a szerkőben) Tisztek uram! Nézze, én újságíróként és jogászként is komolyan gondolom, amit papír­ra vetettem, a cikk minden egyes szavát vállalom. A Magyar Hírlap többször is elnézést kért azért a bizonyos „likvidálós” mondatért, amelyhez hasonlónak magát mértéktartónak valló újságban va­lóban nincs helye. Legyen az az újság .Jiberálbolsevik”, vagy éppen „polgá­ri” sajtótermék. Szintúgy nincs helye uszításnak, gyűlöletkeltésnek rádió­ban, tévében, nyilvános rendezvényeken sem. Nem lehet például azt mon­dani, hogy az ellenzék többet árt az országnak, mint az összes ár- és belvíz, s együttvéve valamennyi természeti katasztrófa. Ezen felbátorodva ugyanis az adott fórumon jelenlévő ötszáz emberből kétszáz nyugodtan gondolhat­ja azt, hogy hát akkor a következő utcasarkon jól agyonüt egy szembejövő szocialistát (liberálist, zsidót, cigányt, ferdeszeműt, olyat, amelyiken van sapka, vagy olyat, amelyiken nincs...), hiszen csak egy patkányszerű kárte­vőtől szabadítja meg a hazáját. A rádiós Vasárnapi Újság (Orbán Viktor kedvenc műsora), a naponta gya­lázkodó úgymond kormányközeli média, Kövér László expártelnök vajon mikor és kitől kért bocsánatot? A Magyar Hírlap ellenben megtette. Ezzel összefüggésben és ettől telje­sen függetlenül, fogalmazzunk úgy, abszolút értékben egyetlen pártnak sincs ahhoz joga, hogy közérdekű, nyilvános eseményeiről bármelyik mé­dium bármelyik munkatársát kitiltsa. Ha mégis így cselekszik, megszegi az alkotmányt és megsért több más törvényt. Tudniillik, ha egyes politikuso­kat személyükben bánt az, ami egy újságban megjelenik, kérhetnek helyre- igazítást, és büntető- vagy polgári pert is indíthatnak a bíróságon. A demok­ratikus rendnek megfelelő elégtételt kaphatnak. Ugyanez vonatkozik persze a jogi személyekre, szervezetekre, egyesületekre, pártokra is. Fentről hatal­mat fitogtatni, kitiltani, cenzúrázni, mint valami hűbérúr, az viszont nem demokratikus. Az RTL Klub műsorában elhangzott kérdésről - akár valóban bérgyilkos­sal, akár egy felbérelt színésszel beszélgetett Frei Tamás - változatlan a véle­ményem: egy tisztség sajátos „értékéről” esett szó. Kétségkívül szerencsé­sebb lett volna, ha Frei nyomban az angol királynő, a francia államfő és az amerikai, valamint az orosz elnök „áráról” is érdeklődik, hogy mindenki számára világos legyen, ezek csupán egy nézettségre törekvő riporter kérdé­sei, nem kívánságok. Ha egy bűnügyi tévéműsorban egy gyilkossal elmesél- tetik, hogyan ölt és mit érzett közben, ha egy Magda Marinko a tárgyalóte­remből ránk vigyorog és megcéloz az ujjával, ez vajon „csámcgogás”-e, főműsoridős töprengés-e a gyilkosság társadalmi hasznosságáról? Azt hiszem, a demokrácia értékeinek tiszteletben tartásáról nem nekem kell bizonyságot tennem. Annak a hatalomnak sokkal inkább, amely korlá­tozza a Parlament ellenőrző szerepét, amely közbeszerzés nélkül épít több száz milliárd forintból autópályát, amely adóforintjainkból országimázs cí­mén saját birodalmát gazdagítja, s amely - bizony - odáig jut, hogy cenzú­rára vetemedik, és még neki is áll följebb. Megsértődik. Sértődjön. És akkor mi van? Rénes Marcell

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents