Heves Megyei Hírlap, 2001. március (12. évfolyam, 51-76. szám)
2001-03-31 / 76. szám
Több a pénz, mint a jó pályázat Magyarország tizenhét városában működik vállalkozói szalon. Több mint egy évvel ezelőtt azzal a céllal alakultak, hogy a vállalkozók gyakrabban találkozhassanak egymással, valamint a gazdasági és a politikai élet ismert szereplőivel. Alkalom nyílik arra is, hogy a vállalkozók befolyásolhassák a gazdaságpolitika alakulását, hiszen olyanokat is meghívnak, akik a Parlamentben meghatározhatják az ország gazdasági stratégiáját. A kezdeményezés a Magyar Vállalkozói Szalon elnevezést viseli, szülőatyja és országos elnöke Zwack Péter. Hatvanban Guba Józsefné vezetésével egy éve nyílt meg a szalon, melynek legutóbbi vendége Heil Péter, a Miniszterelnöki Hivatal Pályázatkoordinációs Titkárságának főosztályvezetője volt. A meghívott kifejtette: megfelelő pályázatokkal jelentős uniós támogatásokat lehet nyerni, hiszen jelenleg több a rendelkezésre álló összeg, mint a jó projekt. A szakember úgy látja, reális az esély arra, hogy Magyarország 2004-től az Európai Unió tagjává váljék. Heil Péterrel a hatvani szalon összejövetelén beszélgettünk.- Az ember azt hinné, hogy pénzszűkében vannak a pályázati alapok, ám kiderül, hogy az uniós pénzforrás több fejlesztési tervet is finanszírozna, ha a kérelmeket jobban alátámasztanák. Tehát jelenleg több a forrás, mint a jó projekt. Mi lehet ennek az oka?- Ez nemcsak magyar jelenség. Hallottam dán Európa-parlamenti képviselőt is néhány évvel ezelőtt erről panaszkodni. Ő egyébként nagyiparosként jómódú üzletember - tehát nem támogatást szeretett volna -, és egy uniós tanácskozáson éppen azokra a felvetésekre kívánt reagálni, melyek szerint a tőkepiacokon nincs elég forrás. Pedig van. A technikákat, amelyekkel jó pályázatokat lehet csinálni, Magyarország egyszerre tanulja az Európai Unióval, hiszen ők is folyamatosan fejlődnek. Szerintem arról is szó lehet, hogy a magyar iskolarendszerben sem kap elég teret az üzleti tervezés metodikája. Végül is nem nagy ördöngösségről van szó, hanem általános menedzsment-módszerekről. Az államigazgatásban nem elég elterjedt az alkalmazásuk, ám ezt én nem érzem túlságosan megdöbbentőnek, és nyilván az üzleti szférának is fokozatosan kell rá- állnia a pályázati rendszer jobb kihasználására. Egyébként minden évben érezhetően javul a helyzet.- Milyennek látja a mai magyar iskolarendszert? Fel van készülve az Unióm? Olyan embereket nevelünk, akik rugalmasan meg tudják oldani az uniós csatlakozással járó problémákat? Heil Péter: A csatlakozásig nem fogunk unatkozni NÉVJEBY: szakember van. Nálunk ezek jelentős részét elszívja az üzleti szféra, de a helyzet ebben a tekintetben is javul. A miniszterelnöki hivatalban a mi egységünkben csupa fiatal dolgozik, a harminc évemmel én már az egyik legidősebb vagyok. Azok az ifjak, akik nálunk vannak, már az én korosztályomhoz képest is másképpen gondolkoznak, és nagyon jól rá tudtak állni erre gondolkodásra.- Minisztériumi szinten már megvan a megfe------------------ lelő szakember------------------ gárda, de mi a h elyzet máshol? Hf.il Péter 1970-ben született Budapesten, majd Veszprémben és Székesfehérváron élt. 1994- ben elvégezte a Budapesti Közgazdaság- tudományi Egyetemet. 1995- 1996-ban Oxfordban tanult. 1996- tól a Miniszterelnöki Hivatalnál dolgozik.- Ebben is folyamatos a fejlődés. Azokat az ismereteket, amelyek az eredményes pályázáshoz szükségesek, megfelelő tréninggel néhány nap alatt el lehet sajátítani. Ha az ember ilyen környezetben dolgozik, akkor ezek nem túl bonyolult dolgok. Összevetve a magyar szakembergárdát az Unió szakembergárdájával, nem mondhatnám, hogy nálunk nincsenek ugyanolyan jól képzett, éles eszű szakemberek. Az viszont tény, hogy az uniós országokban az államigazgatási szférában jobbak a fizetések, és ez azt jelenti, hogy ott nagyon sok jó- Akad még javítani való, de azt elmondhatom, hogy az elmúlt időszakban nálunk dolgozók közül most sokan a regionális fejlesztési hatóságoknál dolgoznak. Vannak jó ismerőseink vidéken is, az ottani fejlesztési ügynökségeinknél, és ők ugyanazt csinálják, mint mi. Nekünk is kellett egy kis idő, hogy beletanuljunk a munkánkba, a régióknak is sikerülni fog. Biztos vagyok benne, hogy néhány éven belül minden régióban lesz egy erős, jól működő fejlesztési ügynökség.- Beleszoktunk már abba, hogy mindenért pályázni kell. Felfogja ezt a vidék? Meg tudjuk ezt a lehetőséget ragadni?- Az állami forráselosztásról alkotott kép nem túlságosan poziFOTÓ: T. Z. M. tív. A pályázatokkal ha problémák vannak, akkor ezek nem a pénzügyi szabálytalanságokkal kapcsolatosak, hanem egyszerűen a rendszerből adódó bürokráciával függenek össze. Szerintem a pályázati rendszerekben meg lehet bízni. Manapság mindenért pályázni kell, és erre szerintem a civilszféra kénytelen volt rászokni. Hogy az uniós pályázatok konkrétan hogyan működnek, azt csak a gyakorlatban lehet megtanulni, tehát nyilván annál többen fognak hozzá érteni, minél több lesz az így elérhető forrás.- Ugyanakkor adódik egy visz- szás helyzet is: a fejlettebb vidéken több a pénz, s így a szellemi tőke is erősebb, hiszen ott jobban meg tudják fizetni a szakembereket. Kelet felé haladva ez a helyzet romlik, és így ezek a régiók kevesebb jó pályázatot tudnak megírni, mert ehhez nagyobb önerő és szellemi tőke kell. De a szellemi tőkét meg nem tudják odacsalogatni, mert nincs rá pénz. Flogyan lehet ezen segíteni? Esetleg célzott támogatásokkal?- Egyrészt az állami támogatások regionális elosztásában bizonyos, előre meghatározott arányok érvényesülnek. Tehát a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium és a Gazdasági Minisztérium mindig előre le szokta fektetni, hogy az állami támogatási forrásból melyik régióba mennyit szánnak. Másrészt - és ez talán egy kicsit furcsán hangzik - az Európai Unió egyik alapfilozófiája, hogy a megfelelő pályázatokra mindig legyen pénz. És általában az a gond, hogy ezt a pénzt nem tudják a megfelelő pályázatokkal „leszívni”. Tehát, aki tud jó pályázatot írni és némi minimális saját forrással rendelkezik, annak jó lehetőségei vannak és lesznek ezekben a területfejlesztési programokban. A saját forrás pedig igazából nem másra szolgál, mint arra, hogy biztosítékot adjon ahhoz, hogy a projekt valóban stabil műszaki megfontolásokon alapszik, tehát eredményt fog hozni, nem pedig újabb támogatási igényt. Másrészt pedig biztosítja azt, hogy aki a pályázati alapokból támogatást kér, az saját maga is beszáll abba a projektbe, és nemcsak a más pénzét kockáztatja.- Nemrég egy térségi tanácskozáson elhangzott, hogy az uniós országokban a kisvállalkozások nagyobb részarányt képviselnek egy adott ország gazdaságán belül. Ön szerint várható, hogy belátható időn belül a magyar kisvállalkozások is meg tudnak izmosodni, s így nagyobb szerepet vállalhatnak a hazai gazdaság fejlesztésében?- Ez törvényszerű folyamat, és nyilvánvalóan be is fog bekövetkezni. Egyébként a kormányzati és az európai programok is erre törekszenek. Gazdasági célú támogatást nagyobbrészt kisvállalkozások kapnak. A pályázati alapok célrendszerében kiemelt helyet foglal el az ilyen vállalkozások segítése abban, hogy bekapcsolódjanak a nagy beszállítói hálózatba, vagy egyéb módon, de a kisvállalkozási szektoron belül maradva tudjanak a GDP növekedéséhez hozzájárulni. Igazából az európai területfejlesztési programoknak az a fő feladata, hogy egy régión belül a helyi potenciált növeljék, tehát a régió erőforrásaira támaszkodva érjenek el gazdasági növekedést. Ez nemcsak azt jelenti, hogy újabb és újabb nagy befektetőket hozzanak, hanem azt, hogy a helyi vállalkozókat, a helyi munkaerőt próbálják meg minél jobb lehetőségekhez juttatni.- Ön szerint mikor léphetünk be az Európai Unióba?- Hamar. Azt kell mondanom, hogy azoknak, akik az állam- igazgatásban dolgoznak, ez már nagyon komoly, rövid távú feladatokat is jelent. Egyszerűbben fogalmazva: egy államigazgatási tisztviselőt nem feltétlenül az izgat manapság, hogy 2003. vagy 2004. január elseje lesz-e a csatlakozás dátuma. Bár mindenki azt szeretné, hogy a lehető leghamarabb belépjünk, de a tisztviselőt most az érdekli, hogy a rá kiszabott feladatot miként tudja időre befejezni. A kormány által megszabott felkészülési határidő 2002. december 31., ez azt jelenti, hogy sok területen másfél évünk van arra, hogy a komoly intézményfejlesztési feladatokkal végezzünk. A csatlakozás perspektívája közeli és reális, semmiképpen sem az a kérdés, hogy mikor, hanem az, hogy hogyan.- Tehát 2003 vagy 2004?- Ebben nyilatkozni nem az én tisztem, de azt hiszem, hogy a 2003 sincs kizárva, de 2004, az mindenképpen reális. És akármelyik időpont jön be, azt jelenti, hogy az állámigazgatás- ra, de a társadalom egészére is nagyon komoly rövid távú feladatok várnak. Tehát biztos, hogy a csatlakozásig nem fogunk u natkozni. tompa z. mihály ____________HAVAS ANDRÁS Politikai Amint az a televíziós reklámokból is tudható, hazánkban megjelent a folytatásos képregényt tartalmazó toalettpapír. Ül az ember, mert dolga van, kezében a papírtekercs, és „lapoz”, a hengerről jönnek le a képek, jó kis történetek kerekednek, kicsi poénok, lassan hömpölyög a sztori, mosolygunk, kacagunk, elképedünk. Elvagyunk. Néha unjuk, de azért béke honol, és mint tudjuk, e tevékenység legfontosabb záloga a béke maga. Az úgy nem megy, ha közben izé van, zaklatás. A történetet egyébként nem is tudom, hogyan lehet abbahagyni, azaz nem teljesen világos, hogy hol a regény vége. Amikor letépünk egy lapot? Vagy kettőt, vagy hármat? Magyarország egy kicsit leült. Vagy nem ült le, de álldogál, oda sem figyel, valami politikai képregény részei suhannak el mellette, ám Magyarország arca rezzenéstelen, nem a szobor méltósága ez, sokkal inkább a Lidocain hatása. Mint a foghúzás előtt beinjekciózva, az ember nyomkodja, beleharap a saját szájába, de az égvilágon nem érez semmit. Nem rossz, mert nem fáj - viszont nem is annyira jó. Amikor az ország két adag pacalpörköltről beszél, meg tejfölös gombapaprikásról, amikor ezt etetik vele, ott már igen nehéz komoly dolgokra figyelni. Ott már nem érezni semmit. Riadt, csodálkozó fejek, elnagyolt alakok vannak ezen a képregényen, meg az, hogy „bummm”, meg „crassh”, meg az, hogy „aouah- hh”, továbbá végtelenül primitív félmondatok. Előre megtervezett aljas kis akciók, névsorok nevek nélkül, és sunyi suttogások a tiszta szavak helyett. A félelem egy komolytalan, de kártékony foka: rettegésről ugyan nincs szó, de azért fortélyos és igazgat. Hogy kik és hol kezdtek bele e regény írásába, nem tudni pontosan, de hiszen ez is a „mesterség” része: egy olyan pótszert kitalálni, ami nem pótol semmit, s aztán ezt adagolni folyamatosan, szünet nélkül. Mert már nemigen számít, hogy ki hazudott és mekkorát a megfigyelési ügyben, és kit izgat már Kaya Ibrahim, Josip Tot, vagy akár Tocsik Márta, bár utóbbi legalább már a bíróság előtt áll. Kit foglalkoztat már, hogy az egykori titokminiszter kazettát vásároltat egy magánnyomozótól, saját politikai céljaira. Nem háborít fel senkit a kormányközeli biztonsági szervezet felállítása sem, az meg, hogy az országimázs ápolása címén milliárdokat folyósítanak baráti cégeknek úgy, hogy a részletekről nem hajlandók beszélni, az már egy kis szépséghibának tűnik csupán. Legyen tűzijáték és kolbásztöltés - a többit bízzátok nyugodtan ránk. Nem érint már meg senkit, amikor arról olvas, hogy a köz- szolgálati híradó munkatársai, látván, hogy a szakszervezeti tüntetésen sokan vannak ahhoz, hogy elkészítsék a saját „ vágóképeiket”, azt mondják: előbb kellett volna kijönni... Kit foglalkoztatnak már az igazi okok? Például az, hogyan ejtették csapdába, fárasztották ki és semmisítették meg a legfőbb koalíciós panned, az elnököt, s most már kimondhatjuk, magát a pártot is. Hogy aztán „tiszta kézzel” megszabaduljanak tőle, miközben előre és közben is pontosan tudták, hogy kikkel van dolguk. Az újságírói szakmán kívül nem nagyon foglalkoztat ma senkit, hogy törvény készül a szabad véleménynyüvánítás korlátozására, már szinte természetesnek hat, hogy fiatalok, akik harcos demokrataként álltak ki a nyilvánosságén tíz évvel ezelőtt, ma ezt csinálják. Mit is? Hát, valójában semmi távlatosat: nincs a gondolatmenetükben semmi, ami egy politikai víziót legalább nagy vonalakban sejtetne. Csak a ma van - egy rajz a toalettpapíron. De hogy mi a regény vége, akamak-e mondani valamit, hogy pontosan miért is csinálják ezt az egészet a hatalom megtartásán kívül, arra nemigen tudnak válaszolni. Már nem is nagyon figyelünk oda. A gyakorlat sikerült: fáradtak vagyunk, hagyjanak minket békén. „Bummm?” „Crassh?” „Aouahhh?” Nem érdekes. Csak víz van. És öblítés. Hír(telen)kék... Letette miniszteri esküjét a Parlamentben a földművelésügyi és vidékfejlesztési tárca új vezetője. Vonza a bársonyszék vonzásában... * Mintegy tizenöt évi szolgálat után a Föld légkörében megsemmisült, illetve a Csendes-óceánba hullott a szovjet-orosz Mir űrállomás. Oda az űr békéje... * A Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége úgy véli, hogy az érintett településeken póznadíjat kellene fizetnie a villanyoszlopokat fenntartó áramszolgáltató társaságoknak. Azok persze kötik az ebet a póznához... •k Élete legfélelmetesebb perceit élte át Rowan Atkinson, vagyis Mr. Bean, amikor afrikai nyaralása idején tett repülőkiránduláson, ötezer méter magasan elájult a gép pilótája, akit csak nagy nehezen tudtak magához téríteni. Leszállás után Mr. Bean babszorulásról panaszkodott... k Egyszerre két, egypetéjű iker fiatalemberrel bújt ágyba egy közös buli után a 21 éves kanadai Natasha Reyes, aki - miután ldlenc hónap múlva megszülte a szextettkor fogant kislányát - most a tartásdíj miatt a bíróságtól várja, hogy eldöntsék: babája melyikük gyermeke. Mert a fiúk egymás farkára mutogatnak... ___________[szilvás)
