Heves Megyei Hírlap, 2001. március (12. évfolyam, 51-76. szám)

2001-03-14 / 62. szám

• • Börtön egy márciusi versért Nagyváradon március 15-én három helyen gyűlnek össze a magyarok: Szacsvay szobrá­nál, Rulikovszky sírjánál és Nagy Sándor szü­lőházánál. Szacsvay Imre 1848-ban Nagyvárad képvise­lője volt, és egyetlen bűneként ő is aláírta a Habsburgok trónfosztásáról szóló határozatot. Vüágos után nem menekült el, mert nem érezte magát bűnösnek. Haynau viszont elfogatta és kivégeztette. Szobra ma is áll a Körös-parton, hí­res feliratával: „Csak egy tollvonás volt a bűne". Rulikovszky Kázmér lengyel kapitányként a szabadságharcban a magyarok mellé állt, ezért a Nagyváradot megszálló Paskievics herceg agyonlövette. Jeltelen sírját Várad lakói állandó­an friss virágokkal borították be. Hamvait 1870- ben kiemelték, majd a kapitányról elnevezett te­metőben helyezték végső nyugalomba. Nagy Sándor József honvéd tábornok' volt, és aradi vértanúként végezte. A három ’48-as szabadságharcoshoz kapcso­lódó helyhez magyarok százai zarándokolnak el százötven éve. Nem mindig veszélytelen tett ez. Katona Csabának nyolc év börtönt jelentett, hogy harmincöt évvel ezelőtt Nagy Sándor Jó­zsef emléktáblájára virágot helyezett és az ösz- szegyűltek előtt elszavalta a Nemzeti dali. Nagyváradon 1945-től 1990-ig tilos volt március 15-én megemlékezést tartani. Ám a város lakói közül jó néhányan évről évre ösz- szegyűltek a három helyszínen. Volt, aki csak néma főhajtással köszöntötte a kegyhelyeket, a bátrabbak egy-egy szál virágot csempésztek a szobor talapzatára vagy a sírra. Katona Csa­ba ezen akart változtatni.- Eredetileg a Szacsvay-szoborhoz készültem néhány hóvirággal, de végül a nem túl messzi Nagy Sándor utcába mentem - meséli nagyvára­di műteremlakásában. - Úgy terveztem, hogy szigetelőszalaggal az emléktáblára rögzítem a virágot, majd elfutok. Amikor megérkeztem, lát­tam, hogy tíz-tizenöt ember áll az emléktáblá­nál. Akkor eldöntöttem, hogy nem futok én seho­vá Feltettem a virágot, majd felálltam a ház be­járati lépcsőjére, és elmondtam a Nemzeti dalt. Az emberek némán hallgatták. Amikor befejez­tem, megindultam hazafelé. Katona Csaba azon az 1966-os márciusi nagyváradi estén végigsétált a Körös partján, ahol Ady Endre is többször megfordult. Haza­ment, vacsorázott, lefeküdt és elaludt. Éjfél után jött érte a fekete autó.- A vizsgálótiszt jól felpofozott, majd a társa­im nevét kérte - meséli Katona Csaba lakása nappalijában. - Előbb nem értettem, hogy mi­lyen neveket akar tőlem. Erre újabb pofonok kö­vetkeztek, majd a tiszt közölte: tudják, hogy for­radalmat akartam kirobbantani, összeesküvést szőttem. Hiába magyaráztam, hogy csak egy megemlékezés volt, és ezzel az ismert verssel em­lékeztünk meg a magyar szabadságharcról. Nem volt abban semmi politika. A tiszt azt mondta, már ez előző év októberé­ben is gyanúsan viselkedtünk a barátaimmal, amikor az 1956-os forradalomról nem úgy be­széltünk, ahogy kellett volna. Azóta figyelnek bennünket, így hát hiába tagadok, mert már mindent tudnak rólunk. Néhány nap alatt mindenkit behoztak, aki március 15-én a Nagy Sándor utcában, a Szacsvay szobránál vagy Rulikovszky sírja közelében járt. Behoztak valakit és addig ver­ték, amíg meg nem nevezett legalább két-há- rom embert, akiket március 15-én a három hely egyikének a közelében látott. Úgy tu­dom, hogy mintegy száz embert gyűjtöttek be akkor. Többségüket kihallgatásuk után elen­gedték, csak néhány fiatalt tartottak bent. Vé­gül én lettem a főbúnös, mert elszavaltam a Petőfi-verset. Azt mondták, hogy mindezért- Hol töltötte a büntetést?- Előbb a nagyváradi börtönben maradtam, majd Jilavára szállítottak. Szörnyű volt. Gyilko­sokkal és rablókkal kerültem egy cellába, ahol az ököl törvénye uralkodott. Eleinte naponta kétszer-háromszor vertek meg. Fogvatartóim szántszándékkal tettek az egyik legkeményebb cellába. Később szerencsém volt, mert kiderült, hogy jól tudok rajzolni. Portrékat készítettem börtöntársaimról, amiért békén hagytak. Ké­sőbb furcsább kéréseik is voltak: el­mondásuk alapján le kellett rajzol- nbm a kedvesüket, a gyermekeiket vagy az otthonukat. Szinte hihetet­len, de általában sikerült. Azt mondták: ez pont olyan, mint a sze­relmem, vagy: ilyen a gyermekem is. Valami csodálatos erő vezethette a ceruzámat, hogy élethúre sikerültek a rajzaim. Mindezért egyre jobban tiszteltek a börtöntársaim.- Honnan vett papírt, írószert?- A börtönőröktől lehetett sze­rezni. Némi pénzért hoztak, ké­sőbb pedig megengedték, hogy a szüleim a beküldött csomagba be­tegyék a rajzeszközöket is.- Mennyit volt börtönben?- Hat évet. Közben szüleim min­denfelé kegyelmi kérvényeket íro­gattak, többek között Ceausescu- nak is. Egyszer aztán, amikor a dik­tátor Nagyváradra látogatott, apám­nak sikerült a közelébe férkőznie, és egy levelet adott át neki. Nyom­ban elvitte a szeku, jól megverték, de végül is a belügyminisztériumba hívatták apámat, és közölték, hogy most még elengedik a fiát, de jól vi­gyázzon, mert ha még valamit csi­Katona Csaba nál, akkor sohasem láthatja többé. így szabadultam 1972-ben. Mind- akár tizenöt év börtönt is kaphatok. Beval- egyik cellatársam megsiratott. Kemény fiúk lom, hogy ettől nagyon megijedtem, hiszen voltak, de akkor elérzékenyültek. Azt mond- 17 éves voltam, festőnek készültem, volt már ták: nem lesz, aki megrajzolja az álmainkat, néhány, elismert festőművészek által is jónak - Szabadulása után miként telt az élete? talált festményem. Semmi kedvem nem volt - Eleinte csak betanított munkásként dol- tizenöt évre börtönbe vonulni. gozhattam, és hetenként jelentkeznem kellett Három hét, verésekkel tarkított vallatás a rendőrségen. Nagyváradot sem hagyhattam után azt mondták, van megoldás. Ha azt el. Öt év múltán sikerült leérettségiznem, és az mondom, és azt az újságoknak is elmondom, építészeti technikumot is elvégeztem. De fő hogy magyarországi provokátorok biztattak kedvtelésem a festés maradt, és 1990 óta már fel, ha vállalom a későbbi együttműködést a csak ezt csinálom, ebből élek. szekuval, akkor elengednek. - Nem bánta meg, hogy nem hagyta magát Később tudtam meg, hogy a Szabad Euró- beszervezni, és a börtönt választotta? pa Rádió többször is foglalkozott az ügyünk- - Voltak nehéz pillanataim a börtönben, kel, így, gondolom, jól jött volna, ha mi azt amikor meginogtam, de szerencsére mindig mondjuk, hogy magyarországi ügynökök biz- volt annyi erőm, hogy kitartsak. Úgy gondo- tattak fel. lom, hogy végső soron nem bántam meg. Le­- A jelek szerint nem ment bele az alkuba, hét, hogy nagy mondásnak tűnik, de az az- Nemcsak én, hanem a többiek is elutasí- igazság, hogy én csak becsületes magyarként tották ezt a szörnyűséget. Az anyaország szá- tudom elképzelni az életem. Nagy árat fizettem munkra szent volt, mi mindig is becsületes a Nemzeti dalért, de vannak pillanatok az em- magyarnak tartottuk magunkat. bér életében, amikor a belső hév elnyomja a rá­- Börtönbe zárták? dót. A '48-as szabadságharcban Európában- Igen. Előbb volt egy nevetséges tárgyalás, utolsóként tettük le a fegyvert, és nekünk 1966- ahol a kirendelt védőm - csak az lehetett - ban is kellett legyen annyi bátorságunk, hogy annyit mondhatott csupán, hogy megértette a megmutassuk: Szent László városában élnek vádat. Tíz perc alatt már meg is volt az ítélet: még bátor magyarok. nyolc év börtön. ___________ __________________tombué mihály H ozzuk emberi közelségbe hőseinket A z emberek túlnyomó több­sége az 1848-49-es forradal­mat és szabadságharcot nemzetformáló, nemzeti egységet kovácsoló történelmi eseménynek tekinti. Ez valóban így is van, mert 1848-49-ben egyszerre többféle érték kapott nagyobb hangsúlyt, a függetlenség eszméje mellett fontos célkitűzés volt a pol­gári szabadságjogok érvényesítése is - nyilatkozta lapunknak a Tör­ténelemtanárok Egyletének elnö­ke. Miklósi Lászlótól többek kö­zött azt is megkérdeztük, vajon a több mint másfél száz évvel ez­előtt történtek szellemiségét mennyire értik és értékelik a mai fiatalok?- Az adott iskolától, annak igazgatójától, illetve történelem- tanáraitól függ, miként tudják fel­kelteni, megőrizni a fiatalokban a '48-as eszmék, az akkori hősök Minden nemzet történelmében vannak olyan események, amelyeket a kollektív emlékezet évszázadokon át életben tart. A miénkben vitathatatlanul ilyen az 1848-49-es sza­badságharc. iránti érdeklődést. Mert az telje­sen nyilvánvaló, hogy a forrada­lom és szabadságharc történeté­nek ismertetése, értékelése a törté­nelemtanítás egyik legszebb, egy­ben legfelelősségteljesebb felada­ta.- Ön gyakorló történelemta­nár egy fővárosi általános isko­lában. Miként éri el, hogy a kis­diákok ne egy kötelezően meg- ünneplendő napot lássanak március 15-ben?- A történelemórákon a hét­köznapokat kell közelebb hozni a gyerekekhez. Véleményem sze­rint könnyebben megértethetők az események, ha a nemzet nagy­jait a beláthatatlan panteonról emberibb közelségbe hozzuk. Én például diákjaimnak el szoktam mesélni Széchenyi vívódását, aki­nek komoly lelkiismereti válságot okozott a forradalom szabadság- harccá válása. Miközben Széche­nyi szívét-lelkét adta a magyar ügyért, származásával, nevelteté­sével nehezen fért össze, hogy a Habsburg-ház ellen forduljon. A vívódó ember közelebb áll mind­annyiunkhoz, mint egy távolról szemlélt történelmi figura.- Megkoptatta-e valamelyest a forradalom és szabadságharc ké­pét az elmúlt másfél évszázad?- Amellett, hogy mindig ünne­pet jelentett és jelent ma is a '48- as forradalom eseményeinek fel­elevenítése, korszakonként válto­zik az évforduló tartalma és for­mája. Másként emlékeztünk 1848-49 példájára a rendszervál­tás előtt, és másként ünnepelünk most. A kádári puha diktatúrában már a március 15-i emlékezés ma­ga is tiltakozást jelentett az elnyo­más ellen, és kiállást a szabadság, a nemzeti függetlenség eszméje mellett. Ekkor a tanulók szinté az ellenállás fórumainak tekintették a megemlékezéseket. Mára, a megváltozott társadalmi viszo­nyok között az ünneplés már nem jelent ellenállást. Ma arra tanítjuk az ifjúságot, hogy példát vegyen a '48-as hősök életéből, tanuljon tő­lük hazaszeretetet, nemzeti öntu­datot, bátorságot, önfeláldozást. Ennélfogva márdus 15-e élő ün­nep, mert szellemisége, tanulsága máig tiszteletet parancsol. HORVÁTH MAGDOLNA SZILVÁS ISTVÁN A harsak alatt Március idusa - igaz, a rohanó idő egyre nagyobb távlatából - évről év­re ránk köszönt, s mi minden alka­lommal a magunk módján fogadjuk. Ha tehetjük, tavaszi kabá­tot öltünk, s hagyjuk, hogy gondosan fésült hajunkba beletúrjon a kósza szél. És persze körbefodrozott kokárdát tűzünk a gomb­lyukunkba, mert jó másfél évszázaddal ezelőtt így tettek az egy­kori negyvennyolcasok is. Hol vannak már azok az idők! Soha nem ismert nagyapám nagyapja még friss történésként idézhette fel azokat a napokat, amikor példa nélküli nemzeti egység alakult ki ezen a sors verte tájon. Amikor Windischgrdtz megdöbbenten tapasztalta, hogy a vele szemben álló nép „...nem lázadó csorda többé, hanem had­sereg. ” Amikor - mint Petőfi Sándor írta az akkoriban is Nagy­szalontán élő Arany Jánosnak - „...a halál kézzel-lábbal dolgo­zott, s dőlt belé az ember, mint bőgőbe a huszas. ” Azok az idők mára ólombetűs leírásokká szelídültek, méretes bronzszobrokba merevedtek, hogy legyen mit feüapoznunk, le­gyen hová zarándokolnunk. A színes képek mögül azonban nem hallatszik a dörgő csatazaj, a talapzaton álló, kardját ki­vont hadvezér szájából nem harsan a rohamra hívó vezényszó. Mindez a képzeletünkből dobol csupán a fülünkben, amikor ott állunk a kápolnai hársak alatt, s nézzük a lováról sebzetten aláhanyatló harcost, a kerekét vesztett ágyút, s a keresztet tartó pap, Mednyánszky Cézár szomorú arcvonásait. Az önfeláldozó küzdelem és a fájdalmas kudarc megörökített pillanatképeit. Állok a vénséges fák alatt, s arra gondolok, hogy amint nem­zedékről nemzedékre távolodunk Dembinszky és Bem apó, Pető­fi és az öreg zászlótartó korától, úgy kopnak meg ezek a szép, erkölcsiségükben makulátlan tisztaságú történelmi emlékek. Le­hajtott fejjel kell tudomásul vennie az embernek, hogy manap­ság a lezser viselkedés dívik a ceremóniák alatt, s valamiért sikk nem énekelni a Himnuszt meg a Szózatot. Hogy egy mű­veltségi vetélkedő harmincas éveiben járó résztvevőjének hal­vány fogalma sincs, hogy hol nyomtatták ki anno a tizenkét pontot. Amelyre újkori történelmünk elmúlt egy-évtizedében oly rendületlenül és magasztosan hivatkoztunk, hogy csak az ide­gen csapatok kivonását vagy a sajtó- és szólásszabadság ügyé­ben folytatott polémiát említsem. A '48-as szabadságharc nem volt népünnepély, mert mit is lehetett volna ünnepelni egy vérrel vert forradalomban. Példa­mutató volt viszont abban a tekintetben, ahogy a hívó szóra talpra állt a magyar, s a vesztes csata után megtanult élni és túlélni. Megtanult közös erővel küzdeni egy és ugyanazon célért. Félre tudta tenni az önös érdekeket, nem szabdalta szét erejét a meg nem értés. És az a fajta magatartás, amelyre ma az egykori hősök emlékműve előtt mindinkább ijesztő példát látunk. Mert március idusa az utóbbi években nem a közös főhajtás esemé­nye ebben az országban. Gazdasági botrányokkal, politikai int­rikákkal terhelt ezredfordulónkon ki-ki magáénak próbálja kisa­játítani a szabadságot jelképező ünnepeinket, köztük immár azt is, amelyről Kossuth Lajos így írt: „A magyar szabadság szü­letési napját, martius 15-ét erdélyi vitéz seregeink e roppant eredményű győzelem által a legméltóbban ünnepelték meg. ”. Csakhogy mi - csupán azzal, hogy fedetlen fejjel állunk a ta­vaszt hozó szélben, s hogy egyforma kokárdát viselünk az évfor­duló előestéjén és napján - méltónak bizonyulunk-e őseink ha­gyatékára? Tiszta lelkiismerettel emlékezünk-e meg tetteikről, örökségükről, amelyek nélkül - mint meghatározó gyökerek nél­kül - nincs és nem is lehet jövőnk? A szilárd alap adott, de hogy lélekben és a mindennapi gyakorlatban miként építkezünk rá, az csupán önmagunkon múlik. Ehhez pedig minden tekintet­ben fel kellene végre emelkednünk, hogy ne csak akkor álljunk egymás mellé a képletes hársak alatt, amikor bever oda ben­nünket az eső. Petőfi erről azt mondta: „Legyünk nagyok, amint illik mihozzánk. ”. Március idusán és a hétköznapokon egyaránt. Százötvenhárom évvel ezelőtti csaták emlékét idézi a kompozíció a kápolnai hársak alatt fotó: pilisy elemér

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents