Heves Megyei Hírlap, 2001. január (12. évfolyam, 1-26. szám)

2001-01-06 / 5. szám

2001. Január 6., szombat HÍRLAP Heves Megyei Hírlap - 7. oldal MAGAZIN József Attilától a japán szuronyig A volt recski fogoly, a 90 éves Faludy György kalandjai a 20. században Amikor a Mátrából szabad szem­mel is tisztán látni lehetett a nagy irtást az erdőben kivilágítva, s a hatalmas tábort. Amiről minden magyar tudott, csak az amerikai követ nem? Elképesztő. Még nem volt elítélve, mert nem tudtak bi­zonyítékot szerezni ellene, de hó­napokat volt börtönben, ő meg ta­gadott, joggal. Végül úgy szaba­dult, hogy a nagynénje George Clemenceau fiának felesége volt. Aki szintén azt hitte róla, hogy komcsi kém. De hát mégiscsak ro­kon. Furcsa dolog. Állítólag Cle­menceau a magyarokat azért gyű­lölte, mert ez egy tűrhetetlen nő volt. Arra készült, hogy 65-70 évet él - ha minden jól megy, s mindent sikerül megúsznia. Volt mit. Túlélte a XX. száza­dot. Példátlanul időszerű. „Ha a kommunisták végül meg­buknak - ami nagyon kívánatos -, a kapitalisták példátlan elszemtelenedése következik.” „Az emberiség égető problé­máinak megoldása mindig elmarad, mert kiderül, hogy a problémák hol nem égetőek, hol nem megoldhatók, hol nem problémák” - írta jegyzeteiben a költő. Most is ír. Ver­set, önéletrajza harmadik részét, fordításköteteit válogatja össze. A 90 éves Faludy Györggyel december végén a bú­csúzó századról esett szó, miközben a pesti ház ablaka előtt, a Dunán a túlpartot rejtő ködfolyam hömpölygött lomhán, s a beszélgetés horgonyát hol a múltba, hol a bo­rúsnak tűnő jövőbe vetette. ken mindenki ott volt. Tisztessé­ges szegényparaszt és bitang sze­gényparaszt, tisztességes proli és bitang proli, tisztességes polgár és becstelen polgár, tisztességes arisztokrata és becstelen arisztok­rata, jeles Horthy-üszt és bitang Horthy-tiszt. Hogy mindezek ará­nya körülbelül egyenlő, és nincs különbség az osztályok lelki tartá­sa között. Mindenből akad jó és szemét is. Nincs lényeges eltérés műveltség szerint sem és magatar­tás szerint sem. A nagy eredmény persze az, valahányszor szovjet tá­borokról olvasok, meglepő a kü­lönbség a magyarok javára. Elég megnézni Szolzsenyicin Gulág- könyvét. A szovjet táborok mű­veltsége hihetetlenül alacsony volt a magyarhoz képest, pedig oda is mindenkit eljuttattak. Hogy lehet az, hogy egy táborban, ahol orvo­sok, mérnökök, parasztok, gyári munkások vannak, ennyi a nívó­különbség? De ez a különbség rendkívül nagy az ottani zsidó tá­borokkal szemben is. Ezeket nehe­zen lehet megérteni. Magyarorszá­gon a műveltség a parasztság leg­jobb rétegein túl is terjedt, lefelé. Ez váratlan volt számomra. Noha a hazai társadalmat sokban mögötte lévőnek tartom a nyugati társadal­mak legnagyobb részének. Főleg politikai értelemben ez az ország még nem tudja most sem, hogy a demokráciát nem a kormány csi­nálja. Azt hiszik, ha a kormány változik, akkor a véleményemet is meg kell változtatnom. Vagyis a kormány az űr, ő intézi a gazdasá­got, a politikát, a napilapokat. Hogy a kormány próbál a demok­rácia helyett, mint a kommunis­ták, egy pártdiktatúrát vezetni, az­által, hogy megvásárol mindenkit, akit szükségesnek tart. Ezt tudtam már akkor is, most még világosab­ban látom.- Miként látja a jövőt az, aki annyi mindent - bajt, veszedel­met és örömöt - átélt a kifutó év­században? Tényleg a következő század lesz a végső?- Magam miatt már nincs mit aggódom, de nem vagyok túl biza­kodó az emberiség jövőjét illetően. Amikor C. S. Louisnak A legna­gyobb baj című könyve megjelent, leírta, hogy Krisztus idején körül­belül 300 millió ember élt a Föl­dön, 1650-ig. Két évvel a harminc­éves háború után több mint a dup­lájára, 700 mülióra nőtt a népes­Faludy György költő, író, műfordító Budapesten született 1910. szeptember 22-én. Iskoláit 1918-1934 között Budapesten, Bécsben, Berlinben, Párizsban és Grazban vé­gezte. Versei a liberális Magyar Hírlapban és a szociáldemokrata Népszavában jelentek meg. 1937-ben Villon-átköltésekkel arat si­kert, saját verseit tartalmazó első kötetével 1938-ban jelentkezik. Az év végén Franciaországba emigrál, majd a németek elől Ma­rokkóba menekül. Roosevelt amerikai elnök meghívására 1941-ben New Yorkba érkezik. 1941-1945 között a Szabad Magyarországért Mozgalom titkára. 1943-1945 között az amerikai hadseregben szol­gál, 1946-ban hazatér. 1947-ben kiadja emigrációban írt verseit. 1946-1950 között a Népszava irodalmi szerkesztője. 1950-ben az ál­lamvédelmi hatóság letartóztatja, a koholt vád: kémkedés, hazaáru­lás. Az Andrássy út 60.-ba, a kistarcsai, majd a recski internálótá­borba viszik. Túléli. 1953-ban, a Nagy Imre nevével fémjelzett eny­hülési időszakban, a tábor felszámolásakor szabadul Recskről, a re­habilitációt visszautasítja. 1954-től fordítóként dolgozik. 1956-ban Londonba emigrál. 1957-1962 között az Irodalmi Újság felelős szerkesztője, a Nemzetközi PEN Klub titkára. 1962-1967 kö­zött Firenzében és Máltán élt, a New York-i Columbia Egyetem, a Harvard, a kaliforniai UCLA és más észak-amerikai egyetemek taná­ra. 1967-ben Torontóba költözik. A rendszerváltás után, 1989-ben hazatelepül. 1990-ban a JATE javára Szegeden létrehozta a Faludy Alapítványt. 1996-tól Budapest díszpolgára. 1997-től az újságíró­szövetség, a MÚOSZ örökös tagja. Nagy Imre-emlékplakettet, So­ros-életműdíjat, 1994-ben pedig Kossuth-díjat kap. Legutóbbi verseskötete, a Vitorlán Kekovába 1998-ban, önéletraj­zi regényének, A pokolbéli víg napjaim (My Happy Days in Hell - angolul, 1962-ben) című kötetének folytatása pedig nemrég-jelent meg, életrajzi, fotó- és versfordítás-albumai mellett. Személyes tapasztalatban jó ség. Az 1800-as évek elején már volt megtudni azt, hogy a magyar biztosabb számok voltak, akkor társadalom különböző rétegeiben egymilliárd ember élt. Születésem egyenlő mértékben van jelen a ki- idején, 1910-ben másfél milliárd váló, a derék ember, a semleges volt ez a szám. 1959-ben 2,5 milli- ember és a gazember. Mert Recs- árd, s azt is kiszámolta, hogy 1990­- Az induló XX. század tele volt reményekkel...- Jászi Oszkár 1905-ben azt képzelte, hogy ha a helybeli dikta­tórikus rendszerek és a gyarmato­sítások meg fognak szűnni - Hit­lerre, Mussolinire és Sztálinra nem gondolt -, akkor egy boldog és békés emberiség jön. Mint tud­juk, nem egészen így történt. Ak­koriban volt egy olyan illúziónk, hogy a tudományos és technikai fejlődés, a haladás boldogabbá és bölcsebbé teszi az embereket. Ez részben valóra vált, a vasút, a rá­dió, a telefon, az atom a Föld egy­re növekvő részének hozott vala­mi jót a században. De nemcsak azt. Édesapám egyetemi tanár volt, kémiát tanított, azt mondta nekem, meg vagy őrülve, hogy költő akarsz lenni. Magyarorszá­gon két költő van, akit érdemes említeni. Kosztolányi Dezsőt és Babits Mihályt. Az egyik abból él, hogy tanár, a másik, Kosztolányi, a Pesti Hírlapnál mint újságíró működik. Költészetből megélni itt nem lehet. Légy vegyész. Magyar- országon van mondjuk 2800 ve­gyész, abból 2700 foglalkoztatva van rendes fizetésért, és este még meg tudod írni a verseidet, mond­ta. En tudtam, hogy ha vegyész le­szek, este nem tudom megírni a verset. Ez világos volt előttem, s hogy téved az apám, amikor azt hiszi, hogy a költészetet mellék- foglalkozásként lehet csinálni. Tudomásul vettem, amit mon­dott, aztán nagyon szomorú volt az életem egy ideig. Egyetemre mentem, apám azt várta, hogy be­iratkozom a bécsi egyetemen kémiára. Aztán az ottani profesz- szor kollégájától, akitől érdeklő­dött felőlem, s aki nem is ismert engem, megtudta a valóságot. Helyzetem kétségbeejtő volt. Hallgattam törvényszéki orvos­tant, hallgattam Einsteint, Párizs­ban csillagászatot. Az óra reggel hatkor kezdődött télen, hogy sö­tét legyen még. Tudtam, hogy se vizsgát, se semmit le nem tettem, úgyhogy semmiből megélni nem tudok: mi lesz velem. Szerencsém volt. Rendkívüli szerencsém volt végig, végig az életben.- Költőként s a század szem­tanújaként is szerencsésnek bi­zonyult.- A múltkor összeszámoltam, hogy a majdnem biztos halálból huszonnégyszer menekültem meg. Érezhető most is egy lyuk a hátamon. Egy japán szurony em­léke. Az amerikai hadsereg kato­nájaként, a Fülöp-szigeteken tör­tént. Néhány száz méterre vol­tunk a japánoktól, egy kicsúcso­sodó arcvonalban, lövészárok­ban, abban feküdtünk. Vissza kel­lett vonulnunk. Én ott maradtam. Hullának tettettem magam. Egy japán a fejemre lépett, nem moc­cantam, aztán belém szúrta a szu­ronyát, csak úgy a hátamba, játsz­va. Hullának vett. Nagyon fájt, de meg se mozdultam, aztán elájul­tam. Az amerikai orvosi sátorban ébredtem fel, összeszedtek, értem jöttek, a holttestemért. Az orvos gratulált, ha egy milliméterrel mé­lyebbre megy a szurony, menthe­tetlen. Másnap kiengedtek a kór­házból... Legutóbb 89 évesen volt egy kockázatos műtétem. A se­bész nem akarta megcsinálni. Át­hívattam a belgyógyász profesz- szort, aki kezelt engem, s aki azt mondta: nyugodtan operáld meg, ez mindent kibír. így történt. Azonban nem lesz végső győze­lem. Tudom, hogy nincs végső győzelem. Az akkori írók közül legjobban Karinthyt, Kosztolányit és Nagy Lajost szerettem. Karinthynak egészen különleges lénye volt. Jó­zsef Attila, akinek a költészetét már akkor is nagyra tartottam - alig voltunk többen akkoriban, mint ötvenen-hatvanan -, viszont összeférhetetlen, mindenkire fél­tékeny ember volt. Mindenkit meg akart győzni. Nem hiszem, hogy lett volna barátja. A későbbi­ek közül Pilinszky János és Weöres állt közel hozzám. Pedig Pilinszky költészete szögesen, mindenben különbözik az enyé- métől. Weöres Sanyival annyi volt a nehézségem, hogy sosem talál­koztam józanul vele, nem tud­tunk nagyon beszélgetni. Az alatt a három hét alatt például, míg Vi- segrádon együtt voltunk, folya­matosan be volt rúgva. Amikor aztán hazatértem az emigráció­ból, azt volt a nagy csoda, hogy itthon még nem felejtettek el, még a fiatalok is emlékeznek rám. Az emigrációban egyébként az jelen­tett boldogságot, hogy ki tudtam adni a verseimet.- Akkor ez a borzalmak, a re­mények, a szenvedélyek és szenvedések, a kísérletek és a kísértések százada volt?- Kezdik olyannak nézni a múl­tat, amilyen volt. Az ideológiák­nak nincs közük az élethez. Nagy hátrányként és előnyként jelent­keztek a XX. században azok a tu­dományos-technikai találmá­nyok, a villamosságtól a repülé­sig, amelyek az emberiség szám­ban egyre növekvő részét szolgál­ták. A megaláztatásnak a durva formái visszaszorultak a század végére. A korábbi időkben min­denki, az egyház is elfogadta, hogy vannak szegények és gazda­gok. Kevesen veszik észre, de egyike a sok negatív jelenségnek ezzel kapcsolatban, hogy gyer­mekkoromban tudtam az ameri­kai milliomosok nevét, manapság több mint egymillió olyan ember van Amerikában, akinek több mint egymillió dollárja van. És ott a sok milliárdos. Régebben, Arisz- tophanésztől kezdve a gazdag embert mindenki kigúnyolta. Ki­vált akkor, ha ő szerezte a va­gyont. Ha örökölte, akkor kevés­bé, mert nem volt meg a bűne. Manapság pedig égig magasztal­ják a gazdagokat. Teljesen meg­fordult a helyzet. A gazdagság senkit sem botránkoztat meg. Nagy a fejlődés a kényelemben. A kényelmet és a civilizációt viszont kezdik összetéveszteni egymással. Akinek szép lakása van, az egy ci­vilizált ember. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. A művészetek­ben az egyetlen olyan feladata, jo­gosultsága az embernek, hogy örök értékeket, sokáig tartó érté­keket teremt, regényeket, szobro­kat, épületeket. Amiben ebben a pillanatban egy hatalmas deka­denciát, hanyatlást látok. Lefelé menetet. Ki lesz ismert 170 év múlva? Nem tudunk rá válaszol­ni.- Volt-e valami tanulsága Recsknek, akár történeti tény­ként, akár személyes tapaszta­lat alapján?- Egy szovjet ember mondta nekem, hogy Sztálin áldozatait meg lehet számolni Szibériában. A Gulagon hideg van, nem bomla­nak el a testek, még ha el is van­nak temetve. Ijesztő. Recsken ilyen azért nem volt. Lehetett vagy száz áldozatunk a nevelőtá­bornak nevezett kényszermunka­táborban az 1480-ból. Főleg az éh­ség miatt, nálunk a nyolcvan szá­zalék éhen halt. És lehetett tudni, hogy ki lesz a következő. Aki föl­adta, szellemileg elengedte ma­gát. Akik ébren tartották a szelle­müket, az érdeklődésüket, azok­nak jobb esélyük volt. Persze, na­pi átlag 1200 kalóriával így se le­hetett sokra menni. Nehéz mun­kát végezni, követ fejteni pláne nem. Recsken is megpróbáltam jól érezni magam. A többiek azt kérték: „Gyurka, mondj valami jót, akkor is, ha nem igaz.” Sztálin meg fog dögleni, mondtam, mi­közben azt hittem, hogy mint ka­ukázusi, sokáig él majd. Legbelül persze mindig bíztam a szabadu­lásban. Verset is tudtam írni. Fej­ben. Jókat is. Hatan megszöktek. Egyedül Michnai Gyuszi tudott ki­jutni Nyugatra. Akinek, mint kommunista kémnek, nem hittek. Ez a példátlan butaság története. ben ötmilliárd ember lesz a Föl­dön. Kiröhögték. Meg van őrülve. Kilencvenre tényleg megvolt az öt­milliárd. Azt is megmondta, hogy negyven év alatt megduplázódik a lélekszám, a következő népesség­kétszereződéshez pedig már csak 25 év kell. Tehát, ha minden jól megy, mondta ő, akkor 2020-ban mintegy tízmiüiárd ember él majd ezen a bolygón. Élelem pedig tíz- milliárd embernek nincs a Földön. Pontosabban van, de nem lehet el­szállítani. Ahova kell, Indonéziába vagy Indiába, lehet kisebb meny- nyiséget szállítani, de több millió tonnát nagyon nehéz és drága. Te­hát nem fogják. Az illető államok vagy éhen halnak, vagy pedig olyan háborúkat kezdenek, amik­ben a szomszédokat ki fogják irta­ni. Ez az egyik veszély. A másik a környezet pusztulása, hogy a leve­gő tönkremegy. Amit már látni le­het. Csodálkozik azon, ha egy fest­ményt néz - Munkácsyt, Szinyei- Mersét, Michelangelót vagy bárki mást -, akkor a festményen a he­gyeknél egy vonalat húztak, kör­vonalként. Akkor azt a vonalat tényleg lehetett látni. Ha régen néztem a Budai-hegyeket, tényleg láttam ezt a vonalat, ez nem elkép­zelés. Most el van mosódva, ha né­zi, nincs határvonal az ég és a hegy között, félig-meddig összeolvad­nak, bizonytalanok. A levegő szennyezettsége miatt. Utoljára, amikor a Szent Márkus-templom tetején álltam, megfogtam a már­ványkorlátot, a kezemben maradt egy tégla nagyságú darab, vissza­raktam persze. Megette a rossz le­vegő. Azokban a templomokban, amelyekben nincs léghűtés, mint mondjuk az II Jesu-ban Rómában, vagy több más helyen, ahol képek vannak, ezek teljesen elsötétül­nek, harminc év múlva nem lesz­nek láthatók.- Elég borúsnak tűnik hát a jövő, nincs belátható gyógyír?- Az életben az a baj, hogy a pusztulást először látni a növénye­ken és a kisebb állatokon, s aztán ez megy tovább a nagyobb állatok­ra, az emberre. Az emberek jön­nek utoljára. Kár. Ha elsőnek jön­ne, akkor talán megpróbáltak vol­na már segíteni a dolgon, s az ösz- szes többi is megmaradna. Azt hi­szem, késő a segítség. Elkéstünk. Ami jön, az az lesz, ami általában. Minden tönkremegy, növény, állat, ember. A vashidakat és betonépü­leteket pedig kétszázezer év alatt elfújja a szél. Ezt most is látni már, Rómában a Marcus Aurelius-szo- bor lovának hasa például teljesen szét volt rohadva, amikor behúz­ták a Capitoliumba. Addig, 1800 évig állt ott, és semmi baja nem történt. Minden elpusztul, aztán négy- vagy hatmillió év múlva ki­dugja a fejét az első moszat, és minden kezdődik elölről. Minden fejlődés a pusztulás felé halad. Ez a szomorú helyzet. A levegőt nem lehet majd belélegezni, a vizet meginni. A Föld is szennyezett lesz. Tíz év múlva nem lesz elég víz a Földön. Amivel szembe kelle­ne nézni. De nem nagyon néznek. Illetve, azt hiszem, hogy vannak, akik igenis szembenéznek, de lát­va, hogy nem lehet mit tenni, nem beszélnek róla. Mert nem lehet mit csinálni. Arra, hogy miként lehet­ne ezen segíteni, még senki egy használható ötletet nem talált ki. Ha ma a két legnagyobb szennye­zőt, az ipart és a közlekedést korlá­toznák, éhen halnánk. Ez a leg­több foglalkozás. A nagy veszély még nem a mostani húsz- és har­mincévesekre vár, hanem 30-40 évvel utánuk. Tehát nincs közvet­len közel a veszély, ezért sem fél­nek tőle. Mert az, hogy az unokák­kal mi lesz, nem érdekű az embe­reket. Egyáltalán, a jövő hidegen hagyja őket. Ez mindig is így volt. Az emberek soha nem törődtek a jövővel, de a jövő ilyen fenyegető még soha nem volt. KOVÁCS JÁNOS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents