Heves Megyei Hírlap, 2000. december (11. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-09 / 288. szám

6. oldal - Heves Megyei Hírlap HÍRLAP MAGAZIN 2000. December 9., szombat Tízéves a magyar önkormányzatiság (II/2.) „A rendszerváltás óta senki sem akar erős megyét, ezzel szemben sorra jönnek létre a különböző megyei kormányhivatalok” Tíz esztendeje lépett hatályba a helyi önkormányzatokról alkotott 1990. évi LXV. törvény: az önkormányzati rendszer felváltotta a tanácsrendszert. Most olyan személyiségeket szólaltat­tunk meg tapasztalataikról, akik a rendszerváltáskor és az azt követő években aktív szere­pet játszottak, illetve játszanak ma is. Gyökeres rendszerváltozás- Szinte már az első munkanapon szembetaláltam magam az első nagy, s őszintén megvallva nem túl kellemes kihívással, a taxis­sztrájkkal. Úgy érzem, sikerült az eseményeket normálisan kezel­nünk, de azután azonnal jelent­kezett egy másik természetű gond is. Az első napokban tömegesen jelentek meg a korábban funkáó- ban lévő alkalmazottak és az as­piránsok is. A kezdeti nehézsége­ket úgy kellett állnom, hogy ma­gam gyermekor­vosként kerül­tem be a polgár- mesteri székbe, s akkor még - a pártok közti megegyezés hiá­nyában - nem volt mellettem egy alpolgár­mester sem, sem pedig a jegyző. A politi­kai egyezteté­sek eredménye­ként azonban másfél hónap alatt sikerült „házon belül” rendezni a soro­kat. Az első két ciklus egri polgármestereként te­vékenykedő Ringelhann doktor elmondása szerint komoly kihí­vást jelentett a tulajdoni szerkezet átrendezése is, azaz az állami tu­lajdon önkormányzati tulajdonná való átalakítása. Már a kezdetek­nél felvetődtek az egyházi ingatla­nok sorsával kapcsolatos kérdé­sek is. Ez utóbbiak - különösen Eger esetében - roppant kényes­nek tűntek. Szerencsére azonban- tette hozzá - az egyház mérték­tartó magatartása miatt sikerült gyorsan és eredményesen lezárni ezt az ügyet. Ugyanakkor hiányoz­tak az önkormányzat működésé­nek jogi alapjai. Ám az első képvi­selő-testületbe több jogász is be­került, akik rengeteget segítettek. Olyan ügyek következtek, mint a víz, a helyi közlekedés, majd a Dr. Ringelhann György Gyermekorvos, 1990-től két cikluson át volt Eger polgármestere. kötelező kéményseprőipari szol­gáltatásokhoz kötődő - és népsze­rűtlen - árhatósági intézkedések, a helyi adók bevezetése, a megye és a város által közösen üzemelte­tett intézmények kérdései, a szoci­ális és egészségügyi ellátórendszer megreformálása, a hivatali szer­kezetátalakítása. Emellett a város a jövőre is gondolt: a területvásár­lások révén megteremtette az alapjait a Nagylapos keleti oldalán létrejött kereskedelmi központ­nak, illetve az Eger déli területén kialakított ipari parknak. Ringelhann doktor külön ki­emelte az inf­rastrukturális fejlesztések szükségességét is. Ezen a terü­leten jelentős lakossági elvá­rásokkal kellett szembesülni. Lényeges: a már meglévő rendezési ter­vek felújításával kialakult egy városfejlesztési koncepció is, amelyet egy stratégiai terv is követett. Ezek­kel párhuzamo­san körvonala­zódtak a nagy- beruházások is, így a szennyvíz- tisztító telep rekonstrukciója, a K2-es út és az ipari park, a fedett uszoda, valamint a szemétlerakó. Ringelhann szerint mára csak a szemétlerakóval maradt adós a város. Gyökeres rendszerváltozás tör­tént, amely - szubjektív és objek­tív okok miatt - a mai napig tart - jelentette ki. - A szubjektív okok közé lehet sorolni, hogy az embe­rek jelentős része túlságosan is be­leszokott az előző struktúrába, így most egy új generációra van szük­ség, olyan fiatalokra, akik már más szellemben nőttek fel. Amíg nem tisztulnak le a dolgok, lesz­nek még nehézségek, hiszen tu­dott: a gyors változásoknál nem mindig a legrátermettebbek kerül­nek az előtérbe. Ami pedig az ob­jektív okokat illeti: hosszú éveken keresztül szinte semmilyen mű­szaki fejlődés nem volt ebben az országban. A lemaradást csak a nyugati tőke és technológia been­gedésével lehet ledolgozni. Eger esetében pozitív változásokat eredményezett. Igaz, mi csak asz- szisztáltunk a privatizáció során, viszont nekünk kellett a megfelelő környezetet biztosítanunk a befek­tetők számára. A tanácsi rend­szerről csak közvetett tapasztala­taim voltak, de tény: egyfelől sok­kal nagyobb mozgásteret kap­tunk, másfelől viszont egyre több feladatot is leosztott az állam úgy, hogy azok anyagi fedezete nem minden esetben volt biztosított. Amit nem tilos, azt szabad- Az önkormányzati törvény (ÖTV) politikai alku eredménye volt, ahol is a megyére csak né­hány sor jutott, ráadásul a végre­hajtási rendelet is csak két év múl­va jelent meg - jelentette ki dr. Ja­kab István. - így tapasztalat és rendezettség nélkül kellett az új­donságot jdentő önkormányzati­ság szervezeti és hivatali hátterét felépíteni, rá­adásul sem a feladatainkat, sem a hásköreinket nem ismertük. Miként Jakab a kezdeti ne­hézségekről szólva elmond­ta, a megyei ta­nács megszűné­se után rájuk hárult a szemé­lyi kérdések rendezésének feladata is, ami a gyakorlatban 160-170 munka­társ elbocsátá­sát jelentette. A könnyebbségét viszont éppen a nehézségek je­lentették: a megyén ugyanis úgy közelítették meg a kérdéseket, hogy amit a jogszabályok nem til­Dr. Jakab István 1978-tól '83-ig Gyöngyösön volt vb-titkár, majd a megyei tanácsnál látta el ugyenezen feladatokat '90-ig. 1990-től a '98-as helyhatósági választásokig a megyei közgyűlés elnöke volt, azóta alel- nöke. tanak, azt szabad. Alapelvként je­lent meg ugyanakkor, hogy a he­lyi önkormányzatok nélkül a me­gye sem létezhet. Ezt - tette hozzá - sikerült kölcsönösen megérteni és gyakorolni. Szerinte könnyebb­ség volt az is, hogy a megyei ta­nács megmaradt pénzével, 170 millió forinttal vághatott neki He­ves megye az „új életnek”. Az el­ső ciklusra döntően a szakmai munka és a viszonylag rendezett anyagi háttér volt a jellemző. Ez segítette a megyét abban, hogy tá­mogatni tudja a helyi önkormány­zatok fejlesztési elképzeléseit. - Napi kapcsolat alakult ki közöt­tünk, gyakoroltuk az érdekképvi­seletet, de ekkor indultak el az inf­rastrukturális fejlesztések is - je­gyezte meg Jakab, aki szerint ak­koriban milliárdos nagyságrend­ben nyertek pályázatokat. Ezzel szemben a második választási ciklusban már a pártérdekeket megjelenítő tagokból állt össze a megyei közgyűlés, amely testület mostanra kifejezetten túlpoliti­zálttá vált. A közgyűlés - vélte a volt elnök - most is a közigazga­tás működési feltételeit csak távo­labbról ismerő tagokból áll, s a ko­rábban jól bevált közvetlen kap­csolat is hiányzik az önkormány­zatokkal. Jakab szerint a megyei önkor­mányzat műkö­dési és finanszí­rozási feltételeit a kezdetektől fogva a rende­zetlenség jelle­mezte, ami mö­gött politikai megfontolások állnak. Tíz éve nem akar senki erős megyét, ez­zel szemben sorra jönnek lét­re a különböző megyei kor­mányhivatalok. Márpedig pénz nélkül, évek óta visszatérő 100 milliós hiány­nyal, hitelekkel nem lehet gaz­dálkodni. A megye jövőjéről szólva Jakab elmondta, hogy bár sokak szerint a közigazgatási régió a követendő példa, most nincsenek meg az elő­feltételei, és hosszú évekig nem is lesznek meg. Ez szerinte már nem­csak szakmai, hanem politikai kér­dés is. Tény azonban - tette hozzá -, hogy bár milliárdokat emészt majd fel, és komoly egzisztenciális kérdéseket is felvet, regionális szinten gondolkodva kell az egész szervezeti rendszert átalakítani.- Összegzésként azt tudom mondani, hogy az önkormányza­tiság a tíz éve alatt eredményesen működött. Nagyobb önállóságot és nagyobb felelősséget hozott. Él­ni kell tudnunk az egész rendszert átható demokratizmussal, ugyan­akkor meg kellene találni a mű­ködtetéséhez szükséges finanszí­rozási rendszert isi Tudatos tervezés kell- Az ÖTV talán a kistelepülések életében hozta el a látványosabb fejlődést. Az addig alig-alig létező infrastruktúra kiépítése volt az el­ső feladat, amely révén az oly so­kat emlegetett falu-város közötti különbségeket kellett mérsékelni. Erről már Derecskéi Csa­ba, Bátor volt polgármestere beszélt, aki hozzátette: mindez komoly feladatot rótt a polgármesterek­re és képviselő- testületekre egy­aránt. Sok múlott a települések kezdeményező­képességén és tudatos tervezé­sén, illetve a la­kosok megértő támogatásán, mert a fentiek hiányában alig­ha lehetett vol­na például Bátor térségében min­den közművet kiépíteni. - A jobb életminőség elérése érdekében ugyanakkor a munkalehetőség, az oktatás, a kultúra területén is föl kellett mérni, hogy mire tá­maszkodhatunk, azaz: szüksé­günk volt egy „települési helyzet- felmérésre”, majd a több évtizedre szóló fejlesztési tervekre. A korábbi polgármester úgy látja: a kistelepülési életminőség javításához szükséges teendők­nek csak alapjául szolgálhatott ez a tervezési munka, ahhoz az élet többi területén is elenged­hetetlen a feltételek biztosítása. Ez igaz a feladatok koordinálá­sára hivatott települési, és az azok fölötti igazgatási szinteken működő önkormányzatokra és hivatalokra is. Sajnos azonban - tette hozzá -ez az egyik legprob­lematikusabb terület. Az ÖTV- ben rögzített kötelező alapfel­adatok ellátása ugyanis már meghaladja a kistelepülési ön- kormányzatok erejét. Ezért len­ne fontos, hogy a megfelelő szak­mai színvonal és hatékonyság érdekében kiaknázzák a kör­jegyzőségek adta lehetőségeket. Derecskéi szerint nagyon keve­sen élnek ezzel. Kijelentette, a sikerágazatnak nevezett önkormányzatiság tízév­nyi tapasztalat birtokában kiegé­szítésekre szorul. - Úgy gondolom- fejtette ki -, aki szívén viseli az önkormányzatok gondjait, a mindennapi munkában is érzé­keli a korrekció szükségességét. Talán a gazdál­kodás körüli problémákat emelném ki, amely - a meg­felelő források hiányában magát az ön­kormányzatisá­got is nehéz helyzetbe sodor­hatja. Elenged­hetetlen lenne a saját bevételek arányának nö­velése és a szi­gorú pénzügyi ellenőrzés. Hozzátette: a gazdálkodás racionalizáció­jának érdeké­ben nem meg­kerülhető a közigazgatás és az önkormányzatiság fogalmának tudatos szétválasztása sem. A tíz éve halogatott probléma megoldása lehetne a közigazga­tási szinteknek - feladatokkal együtt történő - meghatározása.- Minderre nagy szükség lenne annak érdekében - mutatott rá -, hogy az önkormányzatiság betölthesse legnemesebb felada­tát, az emberek boldogulásának segítését. KÜHNE GÁBOR Derecskéi Csaba Vállalkozóként lett 1990-ben Bátor pol­gármestere, mely tisztséget két cikluson át látta el. Juhász István: „Ha vér kell, az emberek önzetlenek." FOTÓ; GÁL GÁBOR F ékszenek az ágyakon, tisztes távolban egymástól, hogy a nővér zavartalanul végezhesse a dolgát közöttük. Né- gyen-öten vannak egyszerre, napokkal ko­rábban megbeszélték már, hogy itt az ideje: „No, akkor menjünk...!” Aztán megérkez­nek, s odabenn, a vérellátóban minden megy a megszokott tempó szerint. Egyszer csak felkiált valaki:- Mi van veled, haver! Olyan sápadt lettél hirtelen... A havernak persze kutya baja, inkább vö- rösödik, mint hogy sápadozna. Amolyan zrikálás ez, megcsinálják időnként egymás­sal. Veszi is a lapot az érintett, de mielőtt bár­mit is szólhatna, három-négy nővér ugrál már körülötte. Paskolják az arcát, magasra emelik a lábát, hogy visszaszökjék a fejébe a vér.- Gyere, meghívunk egy pohár borra! - veregetik hátba később, amikor behúzzák Cseppekben az élet maguk mögött a véradóállomás ajtaját. S mint mindig, most is szent a béke. A legkö­zelebbi találkozásig, amikor kezdődik min­den elölről. Csak más formában, mert vala­mi ugratást mindig kitalál valamelyikük.- Ha nem is baráti, de jó kapcsolatot tar­tó társaság a miénk - zárja az előbbi anek­dotát a kellemes modorú férfi, aki a többes számot nemcsak az éppen szóban forgó né­hány gyárbeli társára érti, hanem mind­azokra, akik valaha is egy tucatnál többször tartották már tű alá a karjukat. Erről a komoly tekintetű, vékony testal­katú bervai hűtőgépszerelőről, a tősgyöke­res egri Juhász Istvánról azt kell tudni, hogy eddig kereken kétszázharmincszor vállalta az önkéntes donor szerepét. Ha ebben a ne­mes tevékenységben egyszer olimpiát ren­deznének, kezet, rá, hogy ott állna a dobogó felsőfokán.- Az elképzelhető, hogy dobogós lennék - mosolyodik el az ötleten -, de nem nekem jutna a legmagasabb hely. Az Bolla Károlyt illemé meg, aki nálamnál vagy negyvennel több véradással büszkélkedhet. De végül is nem ez a lényeg. Ezen a téren nincs, és nem is lehet versengés. Egészen másról szól ez az egész... Hogy miről is szól, azt Juhász István a sa­ját történetével példázza.- Tizenéves voltam, amikor váratlanul nagyon beteg lett az édesanyám - ugrik vis­sza négy évtizednyit az időben. - Hiába mű­tötték meg, nem tudott kilábalni a bajból, s szinte élete végéig járta a kórházat, ahol ne­gyedévente friss vért kapott. Ezzel, s a kü­lönböző vérkészítményekkel tudták csak életben tartani. Amikor túlesett egy-egy át- ömlesztésen, el-elgondolkodtam, milyen jó, hogy mindig van vér, s mindig van olyan ember, aki segít. Akkor határoztam el, hogy ha felnövök, ha elérem azt a kort, amikor én is adhatok, akkor ott lesz a helyem a dono­rok között. És eljött az idő, amikor egy szép napon, régen túl az érettségin és a szakmai vizsgá­kon, a Bervában odalépett hozzá az egyik öreg szaki.- Holnapután véradás lesz - hangjában nem volt semmi erőszakosság, csak úgy csendesen megemlítette, mintha azt mon­daná, hogy szalonnát sütni megyünk. - Sze­retnénk, ha eljönnél. Derék, egészséges, életerős srác vagy, akkor meg miért ne... A fiatal szakmunkásnak akkor eszébe jutott egykori fogadalma, s válaszként bólintott egyet.- Nem mondom, hogy nem volt bennem félsz, hát hogyne lett volna - említi őszin­tén. - Miután megvizsgáltak - A-pozitív a vércsoportom, mint a legtöbb embernek -, s alkalmasnak tartottak, egykettőre levették a három decit. Amikor végeztem, jól hátba veregettek az idősebbek, hogy na ugye, nem volt ez olyan nagy dolog. Úgy éreztem, mintha beavattak és befogadtak volna. A későbbiekben már nem is kellett szólniuk, maga érdeklődött, hogy mikor mennek legközelebb. Egy időben az or­vos is javallottá neki, hogy járjon el a gyűjtőállomásra, mert kissé magas lett a vérnyomása. S lám, a terápia bevált, a rendszeres véradás megszüntette a rend­ellenességet. Akkortájt alakult ki az a szűk gyári cso­port, az a hét-nyolc fős kis csapat, amelyik aztán rendszeres látogatója volt a véradóál­lomásnak. Egy idő után számosán úgyne­vezett plazmaferezises donorok lettek. Ez azt jelentette, hogy a levett vérből kicentri- fugázták a vörös vérsejteket, s azt visszajut­tatták a donor ereibe. Á megmaradt anyagot pedig gyógyításra használták fel.- Élénken emlékszem egy esetre - rán­colja a homlokát. - Feküdt a kórházban egy nő, akinek a terhessége végéig heti két alka­lommal adták a plazmát. Azt az időszakot mi is végigizgultuk, de megérte. Nem tu­dom szavakkal elmondani, hogy amikor megszült, milyen boldog arccal mutatta meg nekünk a gyermekét. Gyönyörű kis kö­lyök volt. Ez az egyetlen eset volt csupán, hogy megtudtam, kinek is jelentett gyógy­ulást, életet a vérem. Pedig ha utánaszámolunk, nem kis mennyiséget adott 1971 óta.- Nézzük csak - kezd el szorozgatni. - Ha azt vesszük, hogy egyszer-egyszer átla­gosan négy decit vettek le, akkor kétszáz- harminc alkalmat véve, az körülbelül száz liternek felel meg. Hmmm...! - szalad ki a száján. - Ez még engem is meglep.- Meddig lehet ezt csinálni? - kérdem a méltán elismert, számtalanszor kitüntetett, megjutalmazott vöröskeresztes aktívától.- A szakemberek úgy tartják, hogy hat­vanéves korig, de én szeretnék erre rátenni öt-hat évet, attól függ, hogy milyen lesz az egészségem. Azt szoktuk mondani, hogy inkább százszor adjak, mint egyszer kap­jak. Ezt megerősítem, mert egy ízben majd­nem átkerültem a másik oldalra... Az történt ugyanis, meséli, hogy anno '94- ben megcsípte egy kullancs. Ez nem volt egyedi eset, mert - mint a Herman Ottóról el­nevezett természet- és környezetvédelmi tá­bor lakójának - szinte minden nyáron akadt hasonló kalandja ezekkel a vérszívókkal. Csakhogy az az egy fertőzött volt, s emiatt az addig makkegészséges férfi agy velő- és agy­hártyagyulladást kapott. Négy napig volt kó­mában, megbénultak a végtagjai, s miután - nagy-nagy szerencsével - átesett a krízisen, hat hónapig tartott a gyógyulása.- Amikor elég erősnek éreztem már ma­gam, elmentem a háziorvoshoz, hogy vizs­gáljon meg, adhatok:e újra vért - kerekedik ki a történet vége. - Minden lelet megnyug­tató volt, így az első adandó alkalommal ro­hantam, hogy „meghígíttassam egy kicsit a véremet”. Meg már hiányzott is a társaság. Az a közösség, amelyik fénykorában - úgy 1980-85 között - nyolcszáz véradót számlált csak a Bervában. Mára hozzávető­legesen százötvenen maradtak, csupa ön­zetlen ember.- Túlságosan sokat nem kellett agitálni őket - mondja róluk. - Talán hihetetlennek tűnik, de ezen a téren az emberek általában jóravalók. Ha véradásról van szó, még a va­gányabbakra is számítani lehet... ____ SZILVÁS ISTVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents