Heves Megyei Hírlap, 2000. december (11. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-23 / 300. szám

8. oldal - Heves Megyei Hírlap KARÁCSON V I MAGAZIN 2000. December 23., szombat ^|H Mese a sötétségről A sötétség egy régi bérház udvarán lakott. Nem volt nagy ház, csak két emelet a rissz-rossz, görbe tető alatt. A sötétség az ud­var sarkában, a kerti sufni mögötti pincelejáratban élt. Egy szí­vós, makacs ecetfa nőtt előtte, legyezőként vetve a falnak sűrű, olajos árnyát. Amit többször is kikért magának a sötétség, de mindhiába. Semmit sem tehetett ellene. Próbálkozásai úgy pattantak vissza az ecetfa makacs hajtásairól, mint zivatar a fönti paláról. Csak párol­ta a mérgét feketén tovább, magában. Nem csoda, hisz még a verőfényes nyári napokon, mikor a lép­csőház is forró, lihegő szájjá változott, akkor is alig kúszott be ide valami pisla fény. A sötétség mogorván, harapósán gubbasztott a sarokban. Már idejét se tudta, mióta. A ház építése óta egészen biztosan, de erre ő maga sem emlékezett pontosan. Ha rá­gondolt, mindig összezavarodott, és ettől sokkal bos- szúsabb lett. Legalább homály vagy halvány derengés lehetnék, amiben felvillan a fény, vagy felszálló hajna­li köd, amiből van kiút, nem ilyen végleges, mozdítha­tatlan, megkövesedett sötét, mint egy fal vagy alatto­mos küszöb, amiben csak felbukni lehet - sóhajtozott. A pincelejáratot évek óta nem használta senki, azt se tudták vagy elfelejtették, mi van a vastag faajtó mö­gött. Igaz, erre nem is igen voltak kíváncsiak. A házban lakók úgy vélték, talán be is tömték azt a lenti lyukat, a patkányfészket, ahogy emlegették, nehogy beomoljon. Ezzel el is volt intézve számukra minden. Nem úgy a sötétség, aki szemé­lyes sértésnek tartotta mellőzteté- sét és kirekesztését a ház éle­téből. Ha meghallotta, hogy az udvaron gyerekek hangoskodtak, reményke­dett, egyszer egy elté­vedt labda .pattog -- majd oda, vagy valami gyerek keres rejtekhe­lyei nála a bújócskában. De soha semmi ilyen nem esett meg vele. Illetve majd­nem. Egyszer egy kora tavaszon, amikor az ecetfa még nem hajtott ki, s a nap már szúrós ma­kacsul trenírozta magát eljövendő nyári sze­repére, ekkor ugyan tényleg felégurult egy nagy, barna bőrlabda, majd egy szőke fiúcs­ka szaladt utána lélekszakadva, aki gyorsan felfogta a gömböt, melléhez szorította, pár pillana­tig tágra meredt szemmel bámult a sötétbe, aztán ijedten sarkon fordult és elszaladt. A sötétség annyi idő messzeségéből is gyakran felidézte a jelenetet, elgondolkodott azon, mi lehetett volna a találkozásból, ha kis­sé mind a ketten bátrabbak, van türelmük és erejük továbblépni. Volt ideje ezen morfondírozni. De hát végül is ez nem sokat segített rajta. Az emléken való örökös rágódás még több sötét gondolatot fialt. Annyi volt a maga gyártotta felhő körülötte, hogy maga se látott ki mögüle. Mígnem egy szép napon, ahogy a mesékben szokták írni - pedig ez a nap nem volt se szép, se jó -, tehát egy cudar, szeles októberen, olyan igazi megátalkodott őszön, történt valami. Annyit látott, hogy egy kövérkés fekete kislány tart felé, aki olykor meg-megáll és a háta mögé sandít, a karjaiban pedig valami barna holmit tart. A kislány megállt a pincelejáratnál, bekémlelt, aztán óvato­san letipegett a három kőlépcsőn. A sötétség érezte, hogy nincs W egyedül, hogy a lányon meg rajta kívül is van még ott valaki. Mikor szeme megszokta a sötétséget - mert igen, így van, a sö­tétség sem látott teljesen jól magában, azaz sötétben -, ekkor felis­merte, hogy egy kutyaféle van ott, amilyeneket látott néha elsu­hanni. Ez a kutya, akit a lány Füzetnek szólított, elég gyenge volt. A gyerek rongyokból és régi kardigánból csinált neki lent olyan vackot vagy affélét. Aztán esténként mindig lopva lejött ide, és a zsebében hozott kekszet, felvágott-darabkákat és kol­bászvéget. Egy este viszont hozott valami mást, egy gyertya­véget, egy olyan komolytalan kis vacak csonkot, amit tulaj­donképpen már senki se hív gyertyának, nem is hívják sem­minek se, csak szemétnek. Ezt próbálta meggyújtani a lány. Négy-öt fellobbanó próbálkozás is sorra kihunyt a skatulyán, mire lángot fogott a paraffindarabból kiálló görbe madzag. De égett, és láng volt. A sötétség elő­ször alig látott, minden káprázott körülötte, aztán meglátta a fényt. Mind az ötöt. A lány szemeit, aztán a ku­tyáét, végül a gyer­tyát. Úgy érezte, mintha csiklan­doznák vagy tüsszentenie kellene, alig bírt magával a lobogó félhomályban. Néhány percig tartott az egész. Aztán végleg elfo­gyott, magától kialudt a csonk. Reggelre aztán a kutya is eltűnt. A sötétség nem tudta, magától ment-e el vagy elvitte valaki, az eset óta ugyanis öntudatlanul élt, sem­mi más nem érdekelte és semmi mást nem látott, csak azt a néhány fényesen lobogó percet. ok évvel később, amikor a házat bon­tani kezdték, a munkások a pincelejá­ratban egy fekete tulipánt találtak, olyan fényes, bársony szirmú, nagy virágot. Az egyik építő hazavitte a fiatal feleségének, aki vázába tette és az asztalra állította. Reggelre a virág elhervadt, és a szobában valami megmagyarázhatatlan füstöt, kesernyés gyertyaszagot lehetett érezni. _________________________________________________________________________(KJ) \ dZA d S; Létezik-e a Télapó? Különös levélváltás 1897-ből A nyolcéves Virginia O'Hanlon annak idején, 1897-ben, sok mindent nem értett, és szeretett volna megtudni. Ezért úgy gondolta, legjobb, ha a New York-i „Sun” című újság szerkesz­tőihez fordul. Virginia és Francis P. Church főszerkesztő leve­lei azóta fogalommá, sőt a maguk meghatóan ünnepi módján történelemmé is váltak: a népszerű újság megszűnéséig, 1950-ig, minden évben közölte azokat a karácsonyi szám cím­oldalán. A kislány és az újságíró levélváltását 1977 óta már nemcsak a tengerentúlon közlik, hanem világszerte sok új­ságban és vagy 100 nyelven, újra és újra. Magyarul is hagyo­mánnyá lett, minden évben, karácsony tájt. Nem ok nélkül... „Nyolcéves vagyok. Néhány ba­rátom azt mondja, nincs Father Christmas, a Télapó. A papa azt mondja, ami a „Sun’-ban áll, az mind igaz. Kérem, mondják meg Önök nekem: van-e Télapó? Vagy Mikulás? Virginia O'Hanlon”. „Virginia! A kis barátaidnak nincs igazuk. Ők csak azt hiszik el, amit látnak. Azt hiszik, olyan nincs, amit kis lel­kűkkel nem tudnak felfogni. Min­den emberi lény, legyen az kicsi vagy nagy, akár felnőtt, akár gyer­mek, a világmindenségben olyan­nak tűnik, mint egy ici-pici rovar. Ilyen hangyaésszel nem lehet a tel­jes igazságot megérteni és felfogni. Igen, Virginia, van Father Christmas, a Télapó, vagy ha né­ked inkább úgy tetszik a neve, a Mi­kulás. Ugyanúgy létezik, mint a szeretet, a nagylelkűség és a hűség. Az életünk ezért lehet szép és vi­dám. Mennyire sötét lenne a világ, ha nem volna Télapó! Akkor nem lenne a kis Virginia sem, nem lenne hit, nem lenne költészet - egyálta­lán semmi olyasmi nem lenne, ami az életet elviselhetővé teszi. A lát­ható szépségek mellett hiányozna valami. Kihunyna a gyermeki lét fé­nye, az, ami a világba ebből kiárad. Van Télapó, különben Te sem tudnál hinni a mesékben. Termé­szetesen Te is megkérhetnéd a pa­pádat, hogy karácsony szentesté­jén küldjön szét embereket, kapják el a Télapót. De közülük senki nem láthatná saját szemeivel a Télapót. Mit bizonyítana ez? Csak azt, hogy senki sem láthatja őt szemtől szembe. De ez semmit nem bizo­nyít. A legfontosabb dolgok több­nyire láthatatlanok maradnak. Akár a Holdon táncoló szellemek. Pedig mégiscsak vannak! Ugyan ki gondolhatná ki a világ minden csodáját? Nem is szólva ar­ról, hogy ki lenne az, aki mindazt láthatná? Ez a Földön a legoko­sabbnak sem sikerülne. De Te nagyon sokat látsz, ha nem is láthatsz mindent. Foghatsz egy kaleidoszkópot, és kereshetsz ben­ne szép, színes ábrákat. Tarka-barka cserepeket találsz majd, ennyi az egész. Miért? Mert egy fátyol befedi a valódi világot: egy fátyol, amelyet erőszakkal sem lehet szétszakítani. Azt csak hit, költészet és szeretet lebbentheti fel. Az viszont egyszeri­ben felismerhetővé teszi a mögötte rejtőző szépséget és ragyogást. Ez igaz? - kérdezheted. Virgi­nia! A világon semmi sem igazabb és maradandóbb, mint ez. A Tél­apó élt és örökké élni fog. Tízszer tízezer év múlva is létezni fog, hogy az olyan gyerekeket, mint amilyen Te is vagy, s minden nyi­tott szívet örömmel töltsön el. Boldog karácsonyt, Virginia! A Te Francis Church-öd.” ____________________________(EUROPRESS) A szavakról U tazó, amikor még nem volt olyan nagyon utazó (talán egy diákbérlete ha lehetett), ízlelgetve az elegancia és a nagykorúság ízét, bután és dacosan úgy gondolta: teljesen fe­lesleges kiejtenie azokat a szavakat, amelyek úgy­is nyilvánvalóak, amelyek az adott helyzetből szerinte követkéz- „ nek, és túl egyszerű- HCLVCLS AtLQTCLSI nek gondolta kimon­dani azt is, ami el­használt, amit má­sok elhasználtak ad­dig, nehéz közhelyek és hazugságok köze­pette. Évezredek hazugságait. Azt mondani jó, amikor valami nem az, azt mondani: szeretet, amikor pedig nem az. Hiszen ha úgyis tudjuk, akkor minek. Csak azért, hogy egymás után a hangokat? Aztán? Aztán a tények hangosan ráköszöntek. Utazó, miután elveszítette több barátját („bocsika”, de örökre, olyan rendesen), mind sűrűbben kereste hi­ába régebbi fölényes és magabiztos pillanatait. Egy­re gyakrabban gondolt arra, hogy mennyi mindent hallgatott el kényelemből, hányszor, de hányszor nem mondta ki, hogy szép - amikor szép volt. Vagy azt, hogy maradjunk még, amikor maradni kellett volna. És tényleg: vajon hányszor nem mondta ki a ten­gerre a kéket? Már nem tudta többé jóvátenni mulasztásait, melyek az időben szét­szóródtak jócskán, s azt vette észre magán, hogy talán lelkiismeret- furdalásból, de min­denképpen önvédelem­ből egyre gyakrabban kezdett bele azokba a szavakba, amelyekbe azelőtt nem. És ki­mondta, igen kimondta azokat, és elégedetten nézte, hogyan kúszik fel az obeliszk tetejére valami szoborrá der­medt alak: szavakból formázott hős, az ő hangokból kreált hőse, s figyel­te büszkén, hogy íme, ezt ő, az Utazó mondta, ő mondta ki, hallja és lássa meg mindenki, akit is­mer és szeret, sőt vegye észre az egész világ, tes­sék, itt van... Egy kicsikét idegesítő volt ilyenkor Utazó, ült nyugodtan „aki bújt, aki nem”, ő megtett mindent, s várta nagyon a hatást. De aztán rájött, hogy mégsem. Egyre gyakrabban vette kezébe azt az írást, ami ifjúkorának legkedvesebb írása volt, ezerszer elol­vasta, és meghallgatta azon a régi sercegő bakelitle­mezen, szinte kívülről tudta, hogy „Levél helyett” (Hervay Gizella) mit kell majd tudnia, ha az életben egyszer csak ott áll. Amikor előhívta a szöveget, szempillan­tás alatt eszébe jutot­tak azok a sorok: „Fe­lesleges és nevetséges olyan szavakat dobál­ni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én ha azt mondom: tej, nagy dió­fát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, poharában tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékszik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Tár­sad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az el­veszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult. Ha megtalálnám! Sose merném többet kimonda­ni a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átza- katolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tá­jak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidob­ta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisz­tuló tüdővel robogott a szerelem felé!” Úgyhogy Utazó, ami­kor már azt hitte, eléggé sokat tud emberekről (nőkről, barátokról), és biztos kézzel képes megrajzolni a lélek ilyen-olyan rajzait, és arra is képes, hogy el­magyarázza, neki mire van szüksége, nos, ami­kor már azt hitte, rájött, hogy valójában ezekről a dolgokról nem tud semmit, és az egészet nem is nagyon érti. Az asztalon elrontott és félresikerült grafikák hevernek, és ez a „nem tudás” az egyetlen biz­tos tudása neki. És bizonytalan, azt hiszem, hogy most, amikor a karácsony és a szeretet közeledik, mit is kéne tennie és hogyan, és egyáltalán... vagy hallgasson-e inkább. Ha tudná, kimondaná hangosan a csendet. Hirte­len, tisztán. D e lám, nem tudja. Megint ott van, ahol volt. ízlelgeti, próbálgatja a szavakat, és végül mégiscsak ennyit mond: (...'' Elégedetten nézte, hogyan kúszik fel az obeliszk tetejére valami szóborrá dermedt alak: szavakból formázott hős, az ő hangokból kreált ő hőse, s figyelte büszkén, hogy íme, ezt ő, az Utazó mondta, ő mondta ki, hallja és lássa meg mindenki, akit ismer és szeret, sőt vegye észre az egész világ, tessék, itt van... Kis karácsony? Nagy karácsony? fi •* 1 » , Személyi hitel Kezes nélkül akár 500 000 Ft is felvehető.* ’jövedelemtől függően Boldog Nagy Karácsonyt Kívánunk! O Posta Bank és Takarékpénztár Rt. Egri Fiók, Eger Fellner J. u. 1. • Gyöngyösi Fiók, Gyöngyös Mikszáth K. u. 4. • Hatvani Kirendeltség, Hatvan Dózsa Gy. tér 2.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents