Heves Megyei Hírlap, 2000. december (11. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-02 / 282. szám

HHI 2000. December 2., szombat H í R L A P Heves Megyei Hírlap - 7. oldal MAGAZIN Kecskerágó: a jótékonysági bál jelképe A mosoly erőt ad. Köszöntés a „csúcson” Ebben az istentelen ködben valaki odébb tolta Galyatetőt - morgom, miközben igyekszem kikövetkez­tetni, hogy a vastag avar alatt meddig húzódik a műút, s hon­nan a sáros padka. Mintha valami elátkozott várkastélyhoz igyekez­nék egy középszerű horrorfilm­ben, a környezet nagyjából olyan. Ez már nem az elátkozott kastély, ez már a nagyszálló, nem közép­szerű horrorfilm, hanem egy kitű­nőnek ígérkező bál. Jótékonysági összejövetel, a Parádfürdői Álla­mi Kórház javára. Prof. dr. Szász András Amíg a vendégek gyülekeznek, addig az asztaltársaságunkkal csevegünk.- Minek kell ezt így hangsú­lyozni - mutat a kolléga a „sajtó” feliratú táblára. Nosza, eltüntet­jük. Mindjárt jobb. A felszolgálók körbehordják az italokat, száraz pezsgő, martini. A kórház főigazgatónője is feltű­nik, a zene alábbhagy. Kis figyel­met. Dr. Misz Irén írisz kezében egy érdekes növény. A kecskerágó. En­nek, kérem, jelentése van. Mert ez egy nagyon érdekes cserje (vagy ilyesmi, biológiából is gyengék voltunk annak idején, és milyen sokat felejtettünk azóta), szóval ez a kecskerágó akkor piroslik, amikor minden más növény már rég téli álomra készül. A kecskerá­gó nem adja fel, a hó alól is kiku­kucskál (dafke virít, mondja a fő­igazgató asszony, csakazértis), magához vonzza a pillantást. Kel­lemes színfolt, fontos tájékozódá­si pont egyaránt lehet a téli tájban ez a furcsa növény. Nem véleüen a párhuzam a kórházzal. A főigazgatónő nem emlegeti a múltat, de a jelenlévők nagy része azért tudja: göröngyös út vezetett idáig. A csúcsig. Nem­csak földrajzi értelemben, a Mát­ra tetejére, hanem képletesen is. A százhatvan ágyig. A jól műkö­dő, szakmai tekintélyét vissza- szerző kórházig. Amely nem olyan régen még az egészségügyi reform (vagy ilyesmi, a politiká­ban sem igazodunk el, és még szeretnénk is felejteni) áldozatá­nak tűnt. Megnyirbált ágyszámá­val, romló épületeivel, közepes­nek mondható felszereltségével, kisebb-nagyobb botrányaival. Hallgatjuk a köszöntést, és arra gondolunk, alig két év alatt azért sok minden történt. Sok minden jó. Az ország sok tekintetben egyedülálló gyógyintézménye is­mét magára talált. És ennek örü­lünk, mi is. Meg a betegek is, aki­ket nem felejt el üdvözölni a fő­igazgatónő. Hiszen a zavaros időkben a betegek képviselői so­kat tettek a kórház megmaradásá­ért. Most ők is itt vannak, mert „meggyógyítottuk őket, legalább annyira, hogy most együtt lehes­sünk”. Ez persze csak vicc, mert nem csak annyira. Bánffy György, a bál védnöke veszi át a szót (a mikrofont kö­szöni szépen, nem kéri, van őne­ki saját zengő hangja), méltatja az összejövetelt, a segítő szándé­kot. Mert itt most nem pusztán mulatságról van szó, a bál bevé­telét két, a nőgyógyászati rehabi­litációban fontos műszer beszer­zésére fordítják majd. Furcsa dolog ez a jótékonysági bál, kicsit frusztrál, mondja prof. dr. Szász András, aki ugyancsak vállalta a védnökséget. Mert a jó­kedv, a mulatság mögött sok em­ber betegsége, nehéz sorsa húzó­dik. Az egybegyűltek rajtuk kí­vánnak segíteni, s ha ezt úgy te­szik, hogy közben szórakoznak, hát legyen. A szándék a fontos és az eredmény. A professzor látha­tóan nem a szavak embere, mon­dandóját rövidre fogja, kerüli a hangzatos kitételeket. A nagy el­mék jellemzője a szerénység. Ő maradandót alkotott, a daganatos betegségek kezelésében immár világszerte alkalmazott hyper- thermiás berendezés feltalálója. Koccintunk. Ismét felcsendül a zene, megkörnyékezzük a svéd­asztalt. A vacsora ízletes, hideg és meleg falatok, szem-szájnak inge­re, mondhatnánk, de aki ebből ar­ra következtet, hogy halmokban a kaviár, a lazac, az téved. Hival­kodás nincs. Helyes. Kezdjük ma­gunkat jól (még jobban) érezni. Bánffy György Az Old Boys együttes aztán vég­képp megalapozza a jókedvet, ré­gi nagy slágerek, kitűnően. Hiába, profik. A bálozók egyre bátrabban veszik birtokba a táncparkettet, az Agria táncegyüttes ifjú tagjai az­tán - kedvcsinálóként, avagy ránk pirítandó? - megmutatják, hogyan is kell ezt csinálni. A magamfajta „ülvetáncolós” típus álmélkodik, és elhatározza, hogy már holnap beiratkozik egy tánciskolába. De aztán mégsem, mert repül az idő, már mindjárt holnap. Megjön Szandi, az est sztár­vendége, nagyzenekari kíséretét és vokálját előveszi a táskájából, de ez senkit nem zavar, a hangu­lat fokozódik, és ez a lényeg. A művésznő kicsit mesél a lányáról, aki ma cumizott először egyedül, ennek aztán végképp mindenki örül, a közönség dalra is fakad. Meg Szandi is. Aztán újra Old Boys. A táncpar­kett kicsi. Már hajnalodik, túl va­gyunk a tombolán, igyekszünk el­nyomni az ásításokat, kávét ne­künk. Kinn késsel lehet vágni a ködöt. Menjünk haza. Szeretnénk elköszönni, de mindenki a tánc hevében ég, elsomfordálunk. A fő­igazgatónő észreveszi, váltunk néhány szót. Azt mondja, a mű­szerek beszerzése fontos, nagy se­gítség lesz ez a bál, már most lát­szik. De azért az sem elvetendő, hogy az ország minden tájáról ide- sereglett szakmabeliek, a minisz­tériumi emberek, a politikusok (s úgy általában a vendégek) látják, hogy ez a kórház jól van, és teszi a dolgát. Mert kétségtelen, hogy ef­féle „reklámra” is szüksége van az intézetnek. De ezt azért ne írjam le, mondja. Én csakazértis (dafke) leírom, mert igaz, és nincs ebben az égvüágon semmi rossz. Hazafelé még vastagabb az avar az úton, és még sűrűbb a köd. Bi­zony, nem egyszerű itt a csúcson. Az út szélén imitt-amott felpiroslik az útjelző karók fénye. Mint holmi kecskerágó a havas tájban. SUHA PÉTER Nem a majom az ősünk? Michael A. Cremo nemzetközi politika szakon diplomáciát tanult az USA-ban. Később a tudománytörténet keltette fel a figyelmét, és nyolc évvel ezelőtt az indiai szanszkrit írás­emlékeket tanulmányozva megállapította, hogy az emberi­ség már több millió évvel ezelőtt jelen volt a Földön. Ám ez a felfedezés megdöntheti a tudomány eddigi állását, hiszen a darwini elmélet szerint a homo sapiens százezer évvel korábban az emberszabású majmokból fejlődött ki. Michael A. Cremo a közelmúlt­ban Gyöngyösön tartott előadást, amelynek legérdekesebb mo­mentumaiból készítettük össze­állításunkat. Miként a vendég szakember mondandójában utalt rá: 1979- ben egy észak-afrikai lelőhelyen, a tanzániai Laetolinál, vulkani­kus hamuüledékben 3,6 millió éves lábnyomokat fedeztek fel a kutatók. Ezek a lábnyomok ugyanolyanok voltak, minta mo­dem kor emberéi. Néhány tudós felismerte, hogy ez a lelet számos rejtélyt tartogat a tudománytörté­net számára. Úgy tűnt, hogy anatómiailag modem testtel rendelkező te­remtmények már 3,6 millió évvel ezelőtt is éltek Észak-Afrikában. Talán éppen egy időben léteztek a majomszerű lényekkel. Ám az emberi evolúció jelenlegi elméle­tei kizárják ezt a feltételezést. 1984 és 1992 között Michael A. Cremo munkatársaival együtt ha­talmas mennyiségű bizonyítékot gyűjtött össze, amelyek megkér­dőjelezik a darwinisták elképze­léseit. A Laetolinál talált láb­nyomokon kívül fontos bizonyí­téknak számítanak a Lisszabon­ban őrzött 20 millió éves kőzetek és az a XIX. században feltárt ka­liforniai aranybánya, ahol az 50 millió éves kőzetrétegben meg­munkált kőeszközöket találtak. Az utóbbi leletek a Kaliforniai Egyetemre kerültek, és érdekes módon nem mutatják meg az ér­deklődőknek. Már nem csupán hipotézis a Cremo-féle elmélet, hiszen kéz­zelfogható fizikai bizonyítékokat is be tudnak mutatni a kételke­dőknek. Jobban mondva be tud­nák, ha a leleteket őrző kaliforni­ai múzeum igazgatói legalább fil­mezni engednék a több millió éves kuriózumokat. Michael A. Cremo Az emberi faj rejtélyes ere­dete című könyvében részletesen megvizsgálja a vitát keltő bizo­nyítékok hatalmas tömegét, ame­lyek szemben állnak az emberi evolúcióval kapcsolatos jelenlegi elméletekkel. A bizonyítékok eltitkolásáért az amerikai kutató tudóstársait nem vádolja tudományos össze­esküvéssel. Ő azt állítja, a bizo­nyítékok elnyomása az úgyneve­zett tudásszűrés folytonosan mű­ködő társadalmi folyamatának köszönhető, amely ártalmatlan­nak tűnik, de szerteágazó, kumu­latív hatása van. Éppen ezért vé­leménye szerint a bizonyítékok igazságtalanul tűnnek el. Az emberi faj rejtélyes eredete áttekinti azokat a bizonyítékokat is, amelyek az emberi evolúció jelenleg uralkodó elméletét tá­masztják alá. Különösen az Australopithecus eredetének szentel jelentősebb figyelmet. Ugyanis a legtöbb antropológus azt állítja, hogy az Australopithecus emberős volt, majomszerű fejjel és emberszerű testtel, s két lábon, ember módjá­ra járt, emberi testtartással. Cremo azonban azt mondja, az Australopithecusok erősen ma- jomszerűek voltak, részben fán élő teremtmények, akiknek nem volt közvetlen kapcsolatuk az em­beri evolúciós láncolattal. Az egyes előadások közönsé­geinek, akik meghallgatják Cremo előadásait, nem olyan megosztott a véleményük, mint a kortárs tudósoké. Az emberi faj rejtélyes eredete című könyv el­adott példányszáma és a zsúfolá­sig megtett előadótermek azt mu­tatják, hogy igenis érdekű az em­bereket ez az új elképzelés, és minél többet szeretnének tudni róla. Ám hogy a tankönyvekben a szakértő szerkesztők mikor mó­dosítják a több évszázada okta­tott darwini elméletet, azt még nem tudni. Cremo azonban opti­mista, hiszen egyre többen kere­sik meg azzal a kéréssel, hadd idézzék az újonnan készülő szakirodalmukban bestselleré­nek egy-egy részletét.- Ez így helyes - tette hozzá Cremo -, hiszen a tanároknak kötelességük, hogy felnyissák a tanulók szemét. ________________________________(JUHÁSZ) S téh Árpád agglegény volt, félúton a visszavonhatatlan megcsontosodás és a változtatás halovány ígérete kö­zött. Ha esténként hazatért a savanyú agglegényszagú lakásba, ahogy kétértelműen gyakorta mondogatta, „független odúmba", néha eszébe jutott, mit is akar ő i tulajdonképpen. Stéh Árpád erre keresve sem tudott vá­laszt adni magának. Régóta nem tudott, vagy tán soha. Abban is kissé furcsán romlott volt, hogy bámulatos ke­verékét gyakorolta az agglegényekre oly jellemző megcsontosodott ki­csinyességnek, rigorózus precizitásnak és nagyvonalú nemtörődöm­ségnek. Vagyis slemil és megátalkodottan aprólékos volt egy személy­ben, mindig rosszkor volt slemil és mindig rosszkor megátalkodottan aprólékos. Ezt néha ő maga is érezte és unta. De hát ez van, és nin­csen más - sóhajtotta ilyenkor lemondóan, a változtatásra képtelenek vállrándításával. Nem az akaraterőnek volt híján, inkább sosem me­rült fel semmi előtte élete keskeny horizontján, ami kimozdította vol­na ebből a dermedt grízre emlékeztető állapotból. Egyszer egy hivatali muri alkalmával, amikor már kellőképpen emelkedett volt a hangulat, kollégái középre vezették, és a szomszé­dos ügyviteli osztály csinos nődolgozója nagy taps és a körülállók pukkadozó jókedve közepette átadott neki egy diszkrét csomagot. Ez­után rögtönzött esküvő keretében, mikor is ldderült, hogy a dobozban egy fölfújható guminő van, amit persze neki kellett rögtön föltüdőznie a körülállók hangos biztatása közepette, s már a felénél élfogyott a le­vegője, felköszöntötték az ifjú párt. Legyetek nagyon boldogok - ha­jolt át hozzá egy erősen verejtékező, becsípett férfi a tervezéstől, és ar­con csókolta. Elhangzott néhány kétértelmű megjegyzés, aztán másra terelődött a figyelem. Stéh Árpádnak használt a friss levegő ezen a hajnalon, amikor hó­na alatt a levegővel teli, könnyű guminővel hazafelé indult. Kicsit zú­gott a feje, így aztán nem szállt buszra, jólesik majd az a kis séta ha­záig, gondolta. Meg aztán nem is akart feltűnést kelteni a korai mun­kába menők között. Egyáltalán azzal sem volt tisztában, hogy az uta­zási szabályzat érvényes rendelkezései szerint a nőnek is kell-e jegyet vennie, ha fölszállnak. Otthon a táskát és a guminőt egy üres fotelba dobva beesett az ágyba, s úgy aludt el, mint akit letaglóztak. Zúgó fejjel, lüktető halántékkal ébredt, ami nem tűnt meglepő­nek, orrát azonban a frissen főtt kávé levegőben indázó, sodródó és lebegő kesernyés hullámverése csapkodta. Ráfeküdt ezekre a hullá­mokra, és vitette magát velük az álomból az ébrenlét felé. Sodródott velük a tengerbe hajított üvegpalack sorstalanságával a part felé. Lassan nyitotta ki a szemét. Fokról fokra ocsúdott a kábulatból, osz­lott a köd, mint a tejbe mártott kiflivég, de nem jött helyette tisztu­lás, csak valami homályos derengés, hogy nincs jól, vagy valami mással nincs rendben a dolog. Új, megmagyarázhatatlan zavar lé­pett önmaga és a valóság közé. Nem volt ez a másnaposság rosszul- léte, sem az éjszaka keserű szájízű, lepedékes émelygése. Kezdődött vagy véget ért valami, nem tudta eldönteni. Körülnézett. Szétdobált ruhái rendben, összehajtva az ágy végében hevertek, az előtte lévő asztalon kávéscsésze gőzölgött. Fölült és nagyot nyújtózott. A guminő Kanosuk salto mortale Ekkor vette észre, amit eddig csak homályosan érzett, hogy nincs egyedül. Megpillantotta a guminőt, tegnapról ismerős társát. Most itt ült vele szemben abban a fotelben, ahová hajnalban ledobta, s kávés­csészével a kezében mosolygott rá. Lassan tisztuló emlékezettel de­rengett fel előtte az elmúlt éjszaka emléke. Foszlányok úsztak a sze­me előtt, mint túltengő zöld hínár a gondozatlan akváriumban. Zavar­tan pislogott, és elnyomott egy tompa ásítást. Akkor nem volt ideje alaposabban megnézni a guminőt. Derékig érő fekete hajú vendége most itt ült vele szemben, hosszú lábait maga alá húzva, barnás fényű bőrrel, meleg, fényes szemekkel és szépen rajzolt ajkakkal az ő fürdő­köpenyében. Határozottan kedves arca van - jutott eszébe Stéh Ár­pádnak felszínesen, és mosolyogni kezdett. Nem tudni, meddig mo­solyogtak volna így egymásra, ha a nő nem kérdi meg, hogy hogy aludt. Jól - felelte Stéh Árpád rekedten, és egy határozottság látszatát keltő, hirtelen, ám megmásíthatatlanul sutára sikerült mozdulattal ki­kelt az ágyból. Kiment a konyhába, és nekifogott reggelit készíteni. Az első közös reggel óta expressz sebességgel peregtek kettejük kö­zös életének eseményei. Lola - mert így hívták a kaucsuk asszonyt - hamar belopta magát a férfi lassan kérgesedő szívébe. Gyakran eljár­tak otthonról moziba, színházba, még koncertekre is. Lola különösen a francia impresszionistákért rajongott, jó füle volt a muzsikához. Munka után Stéh sietve iszkolt haza. Az asszony a munkahelyén is gyakran hívogatta, sokáig, meghitten beszélgettek, ráadásul a csirke- rizottója is döbbenetes volt a férfi sovány koszthoz szoktatott gyomrá­nak. Közösen mentek függönyt venni is, a lakás kifakult és elrongyo- lódott régi szövetei helyett. Aztán egyszerre minden megváltozott. Dehogyis egyszerre vagy hirtelen: lassan és észrevétlenül. De a változásban mindez már szi­lárdnak és elválasztólagos határnak tetszett, mint egy hirtelen felhú­zott fal, ami tegnap még nem volt ott. Lola egyre kedvetlenebb lett, és az asszony mosolya sem tűnt már olyan felvülanyozónak, napokig nem kereste a munkahelyén, és kevesebb, mind kevesebb közös té­májuk akadt. Stéh, ha hazaért, csendesen megvacsoráztak, ilyenkor szótlanul bámultak a tányérjukba. Aztán Stéh Árpádnak egy meleg ta­vaszi délelőttön, amikor már felöltő nélkül járnak az emberek és olyan reményteli a levegő, dolga volt a városban. Egy keskeny utca végén is­merős alakot vett észre. A fekete hajú asszony egy kék autóból szállt ki egy nála valamivel alacsonyabb, köpcös férfi társaságában. A férfi belekarolt Lolába, és bementek a szemközti házba. Stéh Árpádot nem érte villámcsapásként a látvány. Tudta és érezte mindezt. Érezte a csontjaiban, mint szaggató fájdalmaiban a véletlenül ittfelejtett hadi sérült az időjárás-változást, érezte, mint a fent csivogó fecskék a ziva­tart, érezte a porcogóib^n és a gyomrában, érezte az ujja hegyében és kocsonyás agyveleje minden utolsó ragaszkodó sejtnyúlványában. Aznap éjjel nem ment haza. Hajnalig rótta a várost a meleg estében, kigombolt ingben. Akkor indult hazafelé, amikor a pirkadat az első éles sugarakat a város szürke falaihoz csapta. Az előszobái tükör mellett egy fél füzetlapot vett észre. Megismer­te a nő írását, gyors, apró betűit. Nem olvasta el rögtön. Kávét főzött, lezuhanyzott, akkurátusán megborotválkozott. Belebújt abba a kö­penybe, amit Lola viselt a megismerkedésük reggelén. Aztán nekiült, és egymás után kétszer gyorsan elolvasta a rövid levelet. Aztán még egyszer, lassabban. Az aláírás kissé el volt maszatolva, mint amikor radírgumit húznak végig a friss tollvonáson. F él évvel később valami bálon látta legközelebb a nőt. Egy asztal mellett állt, háttal neki, kicsit ringatta ma­gát, és a táncparkettet nézte, ahol néhány félrecsúszott álarcot viselő és kissé már elázott bálozó imbolygott a recsegő élőzene szúrós tüskéi között. Odalépett az asszony mögé, és az estélyi ruha mély hátkivágása fö­lött, ott, ahol a nyak íve a hajas fejbőrbe fut, kipattin­totta a szelepet. Süvítve szállt el belőle a lélek, a tova­szökő levegővel a vékony kaucsuk-burok lappadtan, hangtalanul ro­gyott a lába elé. Stéh Árpád nem érzett diadalt; üres és kongó volt a szíve, mint egy kiürült szódásszifon. nui

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents