Heves Megyei Hírlap, 2000. december (11. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-16 / 294. szám

6. oldal - Heves Megyei Hírlap HÍRLAP 2000. December 16., szombat MM MAGAZIN Korabeli új donságok a sufniból Tallózás az Esti Újság egy évszázada megjelent számából A lomtalanítás alkalmával gyakran előfordul, hogy régen elfeledett, avagy korábban soha nem látott tárgyakra lelünk, amelyek az átlagostól is jobban felkeltik az érdeklődésünket, így járhatott a recski Földi László is, amikor otthonában rátalált az Esti Újság 1900. október 3-i, megsárgult, de mégis jól olvasható példányára, amit eljuttatott hozzánk, hogy az abban leírtakat megossza velünk. Tallózásunk eredményét tesszük most közzé: mit is írtak hajda­ni kollégáink immár több mint száz évvel ezelőtt. Az üldözöttek Vegyük sorjában, idézzünk először a vezércikkből. Az örök átok: „Ha végignézünk az ország közállapotán, egy sajátos jelenségbe ütközünk, mely meg­döbbent. Itt bárki is ha szól, a pa­nasz hangját hallatja. Roppant meg­növekedett az elégedetlenek szá­ma, s végtelenül bántó és fájdal­mas, hogy a figyelmes szem úton- útfélen olyanokra bukkan, akik ül­dözötteknek vallják magukat. Pa­naszkodnak a gazdák, panaszkod­nak a kereskedők, a társadalmi osz­tályok, a felekezetek. Mindez az elégedetlenségnek, a kisszerűség- nek, a nagy szegénységnek, az álta­lános bizonytalanságnak és nyugta­lanságnak, nemzet és társadalom szörnyű tagoltságának, s az erők szétzüllésének kelletlen és elké­pesztő képét mutatja. Nincs nagy eszme, mely az embereket egyesí­tené apró súrlódásokon felemelke­dő célok szolgálatában. Lelki és anyagi szerénység vesz erőt raj­tunk. Önemésztő ellenségeskedés, házi perpatvar és maradi villongás alacsony porondján járnak a lelkek, s kicsinyességbe vesznek." A világ folyása Ugorjunk át a külpolitika legfontosabb hírére. A sárgaság kezdete: „Waldersee gróf tábornagy, a kínai nemzetközi sereg főparancsnoka már Triencinbe érkezett, s néhány nap alatt Pekingben lesz, hogy a főpa­rancsnokságot átvegye. Nagy ér­deklődéssel tekint a vüág ama pil­lanat felé, mert vele Kínában új helyzet áll elő. Nagy megdöbbe­nést keltett tegnap Berlinben egy hír, hogy az orosz, az amerikai és a francia hadak tábornokai elhatá­rozták, hogy nem ismerik el Waldersee főparancsnokságát, csakis a csatatéren. A német hiva­talos körök siettek is mindjárt megcáfolni a hírt, amely igen alkal­mas volt mindenféle kedvezőtlen kombinációra.” Főváros Budapest, mint az ország központja, akkor is fontos hírekkel szolgált. Az adakozó olajos: „A perzsa sah a fővárosból való elutazása al­kalmából jelentékenyebb összeget küldött a szegények részére. Az adományokról a szegények az új­ságokból értesültek, és a fővárost a kérvények egész özönével árasz­tották el. A polgármester a kérvé­nyeket azzal az utasítással adta ki az illetékes ügyosztálynak, hogy az összegből amennyire csak le­hetséges, minden folyamodónak jusson.” Elszámolás a bölcsességgel: „Ma érkezett a kulturminiszter köszö­nő levele a fővároshoz, hogy a gyöngeelméjűek iskolája részére a Kazinczy utcai iskola egyik termét átengedte. A miniszter megígéri, hogy az egyéves tanítás befejezése után a fővárossal is tudatni fogja az eredményt.” Halál a miniszterre Egyéb érdekességek is beszivá­rogtak külföldről, nemcsak kifeje­zetten politikaiak. Dél-Ameriká- ból: „Peru népe halált kiállt a pénz­ügyminiszterre, a kis dél-amerikai országot ugyanis nagy szégyen ér­te. Húszezer font sterling sikkadt el az államkasszából, s a közvéle­mény Belaunde volt pénzügymi­niszterben sejti a sikkasztót. A szé­gyen érzéséhez a bosszúé is oda­szegődött, s a nép most halált kiált a főíő-adószedő fejére. A zavargók Lima főterén, Kolombusz szobra körül nagygyűlést tartottak, s meg­botránkozással vették tudomásul, hogy Belaunde még ártatlanságát meri hangoztatni.” Ez már közelebbről: „Triesztből táviratozták, hogy nagy feltűnést kelt Riccardo Cambor ügyvédnek és a szocialista Avanti kiadójának letartóztatása. Cambor zsarolással van vádolva.” Égett a spiritusz A szörnyűségek és a borzalmak száz évvel ezelőtt sem hiányoztak a lapokból. Asszonyi tett: „Tűz volt az éjjel a Rökk Szilárd utca 16. számú házá­ban. Jendrassik Emil mérnök fele­sége véletlenül fölborította a spiri­tuszlámpát, amelytől lángba bo­rult a szoba bútorzata. A nagyobb veszedelemnek azonban jókor ele­jét vették.” Más, de ugyanaz: „A Margit körút 4. számú házának pincéjé­ben Szabolcsi Samu fűszeres rak­tára gyulladt ki. Itt is a spiritusz égett, a tűzoltóság azonban hama­rosan elfojtotta a tüzet.” Jó vicc: „A Lánchídon őrt álló rendőr egy szürke kalapot talált, amelyben egy névjegy volt ezzel a tartalommal: az életem eddig a leg­borzasztóbb volt, mindent megun­tam, még magamat is. Valószínű, hogy a kalap tulajdonosa a Duná­ba ugrott, de lehet, hogy az egész csak rossz tréfa.” Halottak nyugdíja Ami viszont igaz volt, arról a törvény döntött. Dutyiba a veteránt: „Gubics György nyugalmazott címzetes pénzügyi számtanácsos, a nyugdí­jak számfejtésével megbízott közhi­vatalnok mintegy tíz éven keresztül az elhalt állami nyugdíjasoknak megszűnt nyugdíjigényét fönnál­lóknak tüntette fel. Ezzel a hamis számfejtéssel lehetségessé tette, hogy az elhalt nyugdíjasok nyugdí­ját az azok nevére készített hamis nyugdíjkönyvek és hamis nyugták felhasználásával havonként felve­gye. Ilyen módon 198 ezer koroná­val károsította meg a kincstárat, amíg végre bűne kiderült. Nyolcévi börtönnel büntették, fellebbezését pedig elutasították.” Apróhirdetések Már 20 krajcárért is lehetett hir­detni. Anyáskodás: „A szoptatós daj­kánál jobb és olcsóbb a Gaertner- féle anyatejpótló csecsemőtej. Ez­V. évfolyam, 224. szám. Budapest, 1900. szerda, október 3, Száma 2 fillér.--------------------TT---------­P olitikái napi tép* kivófcol«v«l) ula4«uiup esti B őrilf. 6&erkeBz.tőeÓR és kiijóbÍTitaJ nn, vek* Szil Írd-at«». 4. «s«aa. Jgae.g. kiadók. SS^Sft, *z«rkMiitS»é«r *4—*3. Szám* jjüdapeotea két fillér, vidéken nÓk7 fillér. Előfizetési ér i tj.ci.vhon, kíUho» hordva : Ker>- h'O'.njMOi .... — kor. fii. K.'CV.-:;.'vrc .... 3 kor. 40 fii, Vi liken, polkái lzétkiú<ló«í«l: Eä>' hmayriv. ... 1 kor. 10 CL kiesyi-'-U'vr«! . . . . 3 kor, 30 fii Üti liefest rlij: Egy 4 hclfiho* ndo.pt« rrllle aor 1 kor. Sri ill. zel megmenthetjük a kisdedeket a dajkák betegségeitől és magunkat a dajkák szeszélyeitől. Termeli Diósy Lajos tejtermelő intézete.” Végső esetben: „Zálogcédulákra pénzkölcsönt adok, esetleg azokat kiváltom és a tárgynak teljes érté­két kifizetem.” Tele zsebbel már lehet érdekes: „Ehm János vendéglőjében ma és . minden este. Bandi Marci és fiai hangversenyeznek.” Vásári hír Nagy disznók és kis marhák: „A ferencvárosi sertésvásáron 1264 ál­latból 844 darabot adtak el. A vá­sár lanyha volt. A borjúvásárra ke­rült 456 darab szopós, 82 rúgott borjú és 10 darab egyéves növen­dékállat. A vásár meglehetősen élénk volt.” Sport A lovas nemzet: „Ifjú Dávid Emil, aki eddig különösen az aka­dálysportot kultiválta, elvette lova­it Johnsdor-tól, és trénerül Morton- t, a kitűnő zsokét szerződtette.” Csak az elitnek: „Negyedszáza­dos fönnállása alkalmából a Magyar Atlétikai Klub több ünnepet rendez. Az Orczy-kertben azokat a verse­nyeket rendezik, amelyeket 1875- ben rendezték. A versenyen csak meghívott közönség lesz jelen.” * Az Esti Újság egyébként Buda­pesten példányonként 2 fillérbe, vidéken 4 fillérbe került. Egy hó­napra 80 fillérért lehetett előfizet­ni. A fentiekhez nem kívánunk kommentárt fűzni, rábízzuk azt a 2000. esztendő olvasóira. ÖSSZEOUÓZTA: FESZTBAUM BÉLA A kövérkés, szuszogó öregasszonyt ugyanaz a kisbusz hozta vissza, amelyik azon a nyári hajnalon átzötyögött vele a közeli városba. Berta nene életében akkor hagyta el har­madjára szülőfaluját, pedig nyolcvanon túl járva megette már a kenyere javát. Két korábbi utazásával ellentétben, ezúttal nem önszántából indult neki a világnak, mint azt elmorogta a színehagyott, itt-ott horpadt oldalú autó álmos vezetőjének. Az bólin­tott rá egyet-egyet, de az is lehet, hogy csak a feje billent meg inkább, amint kerülgette az elhanyagolt út egyre mélyülő sebeit.- Legelébb amoda jártam, ni, két falunyira - mondta a koszos abla­kon beszűrődő fény felé fordulva. - Oda kerültem menyecskének, de hamarosan kitelt ottan, mert nem kedvelt engemet az anyósom. Szed­tük a kis motyónkat az urammal, és odább álltunk, aztán itt állapod­tunk meg. Erről a portáról temettem el szegényt, Isten nyugosztalja. Az út átszelte a végeláthatatlan pusztát, hosszú ideig egyenesen fúrta bele magát a távoli világba, s csak ott vett éles ka­nyart, ahol a kivénhedt csordakút kávája magasodott a gyér fű között.- Ezt is pusztulni hagyták, pedig de jó vize volt - hümmögte. - Amikor az uram után mentem a város­ba, mert be kellett állni neki katonának a második há­ború miatt, ennél a kútnál früstököltünk. És nagyon jót ittunk belőle. Hát az úgy volt, hogy látni akartam még az uramat, mielőtt a többi falubelivel együtt kivi­szik a frontra. Összeálltunk akkor, asszonyok, és vit­tünk nekik ezt-azt, amit szerettek. Meg hogy lássuk őket, ki tudhatta, hazahozza-e őket a jó Isten. Ríttunk is, mint a záporeső, mert ott ma­radtunk egyedül, akinek vót, az a gyerekével. Engem csak az üres ház fogadott, amikor megtértünk, meg a jószágok az istállóban. Ej, kutya világ vót az, mondom én, de ez is minek jött ránk, nem tudhatom, édes Istenem. A busz elérte a város szélső házait, s az első köznél elkanyarodott a központ felé, ahol még javában pislákoltak a kockaházak fényei. A négyemeletesek ölelésében állt az itt néhány évtizede még ultramo­dernnek számító művelődési ház. Amikor megnyílt, nagy járási fesz­tivált rendeztek benne, a színpadon egymást követték a népi együtte­sek, olyan volt az egész, mint egy jókora búcsú, csak a körhinta hiány­zott, mesélték akkoriban a népek.- Itt is volnánk - szólt hátra a sofőr, majd leállította a hörgő motort, és az oldalsó ajtón kisegítette az öregasszonyt, akinek a szűkös helyen elgémberedett mindene. - No, itt majd gondját viselik arra a néhány napra, nene. Odabenn fényárban úszott minden. A folyosón vöröskeresztes emblémát viselő nők és férfiak sürögtek, néhányan katonai vaságya­kat cipeltek be az egyik helyiségbe, mások idős embereket támogat­tak, kenyeret, konzervet, kristályvizet osztogattak. Első látásra úgy tűnt, nagyobb már nem is lehetne a zűrzavar. Ebből a látszólagos fejetlenségből egy középkorú, szemüveges nő lépett hozzájuk, és megkérdezte, honnan jöttek. Amikor Kaparó Pali, a gépkocsivezető elmondta neki, hogy nenének a szomszéd faluban majdnem elvitte a házát a víz, s most nincs hol laknia, a nő magához ölelte a fekete kendővel takart ősz fejet. És nene ekkor sírta el magát először. Egészen eddig bírta, kemé­nyen összeszorította a száját, s még akkor sem adott ld egyetlen jaj­szót sem, amikor a piszkos áradat betört az öreg házba. Igaz, nem hir­telen jött rá, mint az örvénylő patak zúdul lefelé a hegyről, hanem alattomosan, óráról órára csak egy-egy tenyérnyi helyet kaparintott meg magának. Először a külső ajtó küszöbe előtt nedvesedtek át a tö­redezett mozaikkockák, a résekből szivárgott kissé, csupán annyira, hogy nene fogott egy koszlott zsákdarabot, és feltakarította vele a haj­szálereket. Még morgott is hozzá, hogy alaposabban megtörölhették volna a lábukat azok a vízügyesek, akik bekopogtak hozzá megnézni a kertet. Ott ugyanis, a harsány zöld veteményes keskeny ösvényein már csordogált a piszkos sárga víz, de ki gondolt volna rosszra, ami­kor már napok óta csak esett és esett. Aztán az udvarról nyíló konyha kövezetén is vékony párafolt jelent meg, hiába húzta végig rajta a durva felmosórongyot, a nyirkosság új­ra és újra visszalópakodott, s egyre mohóbb, könyörtelenebb lett. Nem telt bele sok idő, már a szelvény alól merészkedett ki, később szűknek érezte a konyhát, behúzódott a tiszta szoba féltett bútorai alá is. Megnyalta, suta körvonalakkal határolt ábrákkal tarkázta a fehérre meszelt falakat, egészen fel a picinyke ablak párkányáig. Nene meg csak nézte, nézte, aztán fáradtan leült a sámlira, ölébe ej­tette eres kezeit, és arra gondolt, mit véthetett oly nagyot, hogy így bünteti őt a jó Isten. Hogy apránként elveszi mindenét, azt a kicsit is, ami még megmaradt öregségére. Odakinn kiáltást hallott, meg motorzúgást, aztán gyors léptek köze­ledtek, a vízügyesek jöttek vissza, talán megint a kert miatt, gondolta. Ám amint kinézett a parányi ablakon, az utcán már nem látta a poros aszfaltot, hömpölygő áradat borított mindent. A szemközti házakat is csak a térdig magasított kerítésaljzat védte, meg a hirtelenjében oda­vetett homokzsákok fala. Ijedten lépett ki az ajtón, s már hőkölt is vis­sza, mert azonmód bokáig merült a lába. Ebből a förtelmes, kavargó latyakból mentették ki aztán az izzadt hátú férfiak, akik hirtelenjében összekapkodott kis holmijával együtt emelték be az ingatag lélekvesztőbe. Amikor löktek rajta egyet, hogy meglóduljon reszkető terhével, surrogva siklott tova. Toronyiránt la­pátoltak, szótlanul, keményen beledőlve eveztek, a ladik himbálózva haladt az úttest vonala fölött. Nene meg csak fogta, fehéredő ujjakkal szorongatta a csónak peremét, ült moccanatlan. A keresztutcánál bal­ra fordultak, akkor visszanézhetett volna, de nem merte felemelni a te­kintetét. Anélkül is tudta, mert mintha lelke mélyén történt volna hir­telen, hogy megroppant a fal, és az egyre táguló repedéseken át úgy járkál ki s be a víz, mint ahogy a téli szél nyargal a lombját hullajtott erdő fái között.- Adja a kezét, nene - gázolt bele a községháza előtti sekély pocso­lyába Tóth Berci, a polgármester, s az egyik evezőssel kisegítették a kopott deszkájú vízi alkalmatosságból. - Öreg nagyanyám emlegette időnként utolsó éveiben, hogy néha-néha ránk tört a határból az ér, de hogy ennyire - csóválta a fejét a gumicsizmás, széldzsekis férfi. - Ma­ga, nene, emlékszik-e ilyen vízre?- Nem én, fiam. Az öregasszony hangja erőtlen volt, színtelenül ejtette ki száján a szavakat. Tóth Berci nem is erőltette tovább a beszélgetést.- Próbáljon megnyugodni, nene. Amennyire lehet, vigyázunk a portájára - ültette le az emberekkel teli épület folyosóján. Mielőtt elro­hant, hogy megkeresse Kaparó Palit, a sofőrt, annyit mondott még, hogy most átviszik a városba, ott vészeli át azokat a napokat, amíg jobbra nem fordul a falu sorsa.- Legyen erős, nene - vigasztalta a könnyeivel küszködő falubelijét a fáradt tekintetű gépkocsivezető, amikor búcsút vett tőle a Vöröske­reszt ideiglenes szállásán. - ígérem, nemsokára visszajövök magáért. Nene csak bólogatott, bólogatott némán. Jól ismerte Kaparó Palit, bár elég távoli rokonnak számított. Ezért is lepte meg jó tíz évvel ez­előtt a hívó szó, amivel a fiú lakodalmába invitálták. Most még az is eszébe jutott, hogy a hajnali duhajkodás közepette meg is izzasztotta ez a legény, amikor eléperdült, s táncra kérte, mert nene nagyon tud­ta ropni valamikor, ennek híre járta faluszerte. S ha ez a megembere- sedett szomszéd azt ígérte, hogy hamarosan hazaviszi, akkor az biz­tosan úgy is lesz, nyugtatta magát az idegen környe­zetben. S valóban, alig szokta meg a nagyteremben alvók zagyva szusszanását, a katonai matracból áradó át­ható naftalinszagot, a kondérban főtt ételek sajátos ízét, Kaparó Pali már ott is volt érte. Széles mosollyal kapta ölbe, forgott vele körbe-körbe, hármat is pör- diüt talán, mire újra földet ért a talpa.- Ne bolondozz már, te! - morgott vele nene. - Még elszédülök itt, szégyenemre, mindenki szeme láttára... De aztán nem a forgásba szédült bele, hanem abba a siralmas lát­ványba, ami a falu felé közeledve fogadta. Odalett a határ, foghíjassá váltak az ismerős utcák, hasra feküdt tetővel csúfoskodott az öreg ház is, amelyet oly fájó szívvel hagyott hátra azon a keserves napon. A szétterült cserepek alól szégyellősen kandikáltak ki a szöszös vályog­téglák, mint a fészkelődő kotlós alól szoktak a pelyhes kiscsibék.- Mire megjön az első hó, fedél lesz a feje fölött, nene - intett ki az autóból Kaparó Pali, aztán az öregek napközije felé vette az utat. - Ad­dig ott lakik majd - újságolta menet közben. Berta nene szinte mindennap elsétált a régi házhoz, amely olyan vi­gasztalan képet mutatott, hogy nemegyszer elsírta magát. Mígnem egyik alkalommal gyökeret vert a lába, amikor befordult a sarkon. Gyenge szemével csak azt vette ki a távolból, hogy nagy a sürgés-for­gás az udvaron. Egy csapat fiatal bontotta a tetőt, tenyérnyi fürdőru- hás lányok adogatták egymásnak a cserepeket, félmeztelen, izmos fi­atalemberek cipelték a megmaradt gerendákat, kúpozták fel az egy­ben maradt téglákat.- Csak nem a nénié volt ez a ház? - szólította meg az egyik szöszke lány, aki csak azért állt meg egy pillanatra, hogy megigazítsa a sildes sapka alá szorított haját. Amikor az öregasszony bólintott, elkiáltotta magát, hogy nézzétek, ki van itt, mire a többiek is körbefogták. Akkor tudta meg, Pestről jöttek segíteni, hogy minél előbb beköltözhessen.- Mondok majd egy imát magukért i§ - ígérte meg nekik. Eszébe is jutott mindez, amikor a szoba frissen meszelt falára feltet­te a romok alól előkerült régi feszületet. Mielőtt letérdelt elé, kipillantott az ablakon, az utcai lámpa fényében megcsillantak az első hópihék. I lyentájt reggelente most is félrehúzza a függönyt, s kíváncsian szemlélgeti, hogy havazott-e. Mert akkor - mint egy esztendeje elhatározta -, abban a szent pillanatban, amikor a hasas felhők ellustulnak, s lomhán rászórják fehér pelyheiket a falura, bele­kezd a rövidke, maga költötte imába. SZILVÁS ISTVÁN Berta nene imája

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents