Heves Megyei Hírlap, 2000. november (11. évfolyam, 256-280. szám)
2000-11-25 / 276. szám
2000. November 25., szombat Heves Megyei HIrlap - 7. oldal HÍRLAP MAGAZIN Az ecsédi festő és a páncélos lovag C. Lénárt Ferenc és Jakomber Jelzek utolsó doboza a padláson A páncélos lovaggal már a megnyitó előtt megismerkedhetett a publikum. Ott állt a terem bal sarkában, kicsit megilletődve, mint ahogyan azt a zord csatákban edződött, majd hirtelen úri környezetbe csöppent lovagtól várni lehet. Igaz, a kompozíciót a neve avatja lovaggá, miután nem más, mint egy közönséges réztartályos mezőgazdasági, az ember hátára vehető permetező, amelyre felül egy hegesztősisakot illesztettek. Valóban páncélos lovag is lehet az alkotás. A lovagvilág részesévé válik így a mindennapos permetező apparátus és a hegesztő szem- és arckímélő sisakja. A nemes tárgyak mindennap kezünk ügyében hevernek. A művész dolga, hogy azokat alkotássá ötvözze. C. Lénárt Ferenc amúgy is jól bánik a tárgyakkal. A hatvani Ady Endre Könyvtár aulájában megnyílt tárlatán falra biggyesztett egy háromkazettás parasztház- ablakot is. A felső két ablakszemben színes üvegek vannak, az alsóban semmi. Itt a fehér falat látni. A mű címe: Téli táj. Magát a tárlatnyitót feszült várakozás előzte meg, mert a meghívón a kiállításra invitálók között a páncélos lovag mellett Jakomber Jelzek író-költőt is lehetett olvasni. A művek bemutatását irodalmi esttel kötötték egybe a szervezők. Az első írott művek felolvasása után derült ki, hogy az egzotikus nevű író-költő nem más, mint C. Lénárt Ferenc, a festő. Ketté lehet-e választani a festőt az író-költőtől? A képek szemrevételezése és az alkotások meghallgatása után nyugodtan kijelenthetjük: nem. C. Lénárt Ferenc és Jakomber Jelzek egyaránt magányos. És talán csak a szerencsének köszönhető, hogy ez a magány maradandó festményeket és irodalmi alkotásokat szül. Tárlat a parasztházban Az ecsédi parasztház portáján kézzel festett tábla hirdeti az arra járóknak, hogy bent C. Lénárt Ferenc ingyenes tárlata látható. Az ingyenesség a belépésre értendő, ám az érdeklődő így is kevés. A faluba a 3-as útról Hatvan után Hortnál kell letérni, ám a jelek szerint a festészet kedvéért kevesen választják ezt a kitérőt. A falubeliek hóbortos különcnek tartják a fekete kalapos festőt, így aztán ők is csak ritkán nyitják rá műterme ajtaját. Minderre a festő csak legyint.- Nem könnyű az élete manapság Magyarországon annak, aki piktorként dolgozik. De feladni még így sem szabad, még akkor sem, ha csak az éhenhalás elodázására telik. Tizenhat éves kora óta fest. Már nem emlékszik, mi vitte rá, hogy ecsetet fogjon. Amíg iskolába járt, mindig festett, több csoportos tárlaton is szerepelt. Az isr kola után hosszú szünet következett. Családot alapított, házat épített és dolgozott. Volt napszámos, A festő és önarcképe. kőműves, lakatos, ruhaárus és pultos is. Közben nem festett. Öt éve rádöbbent, hogy számára csak a festészet a fontos. Akkor fordulóponthoz érkezett az élete. Elvált, és inni kezdett. Harminc- nyolc kilóra fogyott le, ágynak esett, és szinte mozdulni sem tudott. Alkohollal akarta elpusztítani magát. Egyik szomszédja nyitotta rá néha az ajtót. Az egyik látogatás után hallotta, amint az utcán odaszól a falubelijének, hogy már nem sokáig húzza. Ekkor döbbent rá, hogy nem adhatja fel ilyen könnyen. Újra festeni akart. Lassan meggyőzte magát, hogy van remény. Azóta nem iszik, és mást sem csinál, csak fest. Nem tanulta a festészetet. A művészetben is a saját útját járja.- A festőnek előbb-utóbb így is révbe kell érnie - mondja. Az első nagy elismerést azt jelentette a számára, amikor húszévnyi szünet után a Hatvani Galériát akkor vezető Moldvay Győző eljött hozzá, és az egyik képét beválogatta az országos portré-bien- nálé anyagai közé. Azóta már többször állított ki Hatvanban. Az elmúlt év nyarán drasztikus lépésre szánta el magát. Hirdetést jelentetett meg az egyik helyi lapban, közölve a világgal, hogy érdektelenség esetén máglyát rak a képeiből és alágyújt. Akkor kicsit megmozdult körülötte a világ, sokan megkeresték, bátorították, képeket vásároltak tőle. így a festmények megsemmisítése elmaradt. Tévét ritkán néz, újságot csak hébe-hóba vesz kézbe. Lapokra nem futja, a televíziónak meg amúgy sem érzi hiányát.- Ha nézném, csak a drága időmet pazarolnám, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak, mert húsz évet kihagytam, semmit sem festettem - mondja. Leginkább délután, estefelé szeret dolgozni. A ház legkisebb szobája a műterem, ott áll a festőállványa, előtte a magasított forgószéke. Az utóbbi két évben több mint tíz tárlata volt. A festő kollégák általában elismerően bólogatnak, egyedinek nevezik a stílusát. Egyszerre tud indulatos, megszállott piktor és határtalan csendet ábrázoló tájképfestő lenni. Gyakran kapja a tanácsot, hogy költözzön mozgalmasabb településre, mert az ecsédi magány nem hozhat nagy katarzist. 0 viszont azt mondja, hogy ez a teória bizony nagy marhaság. A katarzis igenis naponta átélhető. Elég, ha az ember ecsetet fog a kezébe, és hagyja, hogy az őt körülvevő világ a hatalmába kerítse, hogy mozgásba lendítse a karját. A többi már megy magától. Az utolsó doboz C. Lénárt koporsóval lepte meg magát halottak napjára. Kifizette a „doboz” utolsó részletét is, így most már a padlására kerülhetett a „mű”. Oldalára csak ennyit írt: „Élt - de már vége.”- Aki eljön a temetésemre, az nagyjából tudja, hogy hány éves voltam. Azt is tudja, hogyan hívtak. A föld alatt amúgy sem lehet olvasni, mivel ott sötét van. Felesleges összefirkálni a koporsót - mondja a megnyitón felolvasott vallomásában. A koporsó készíttetése csak a kívülállókat lepheti meg. C. Lénárt ismerősei már azt is tudják, hogy a sírkövét is kifaragta. Tömör szöveg olvasható rajta: „Itt sem nyugszom”. Alatta születése éve. A mindent lezáró dátumot majd felnőtt fia faragja rá a kőre. Az is kiderül, hogy nincsenek barátai. Hajnalonként, amikor megindul az ecsédi utcán, hogy kenyeret és tejet vegyen, nagyon is egyedül érzi magát. Ám ez ellen igazán nem is akar tenni. Társnak maga mellé megalkotta a páncélos lovagot, a védelmezőt. C. Lénárt amúgy sincs teljesen egyedül. Ott van mellette Jakomber Jelzek, az író-költő. Időnként talán bátorítják is egymást. Ez mindenkire ráfér. Az is jó lenne, ha C. Lénárt és Jakomber tudná, hogy szükség van rájuk. Kellenek a képeik, az írásaik. Még akkor is, ha ők sokszor az ellenkezőjét érzik. TOMPA Z. MIHÁLY Szabó Krisztina tehetségének köszönhetően sok helyen megfordult már széles e világban. Egy salzburgi vagy berlini látogatás számára már-már rutinutazásnak számít. Ám arra a szerencsére, ami a közelmúltban érte - mint utóbb elmesélte -, egészen a legutóbbi pillanatig még álmában sem gondolt: öt teljes napot tölthe- tett Földünk egyik legellentmondásosabb, legegzotiku- sabb, legnépesebb, és még milliónyi „leg”-gel jellemezhető országában, Kínában. A hatvani énekművésznő hazaérkezését követően megosztotta élményeit lapunk olvasóival is.- Szenzációs volt - foglalta össze nemes egyszerűséggel a tapasztalatait Krisztina, majd mielőtt bármit mesélt volna, fényképeket, képeslapokat tett elém. Elnézve az anzikszokat, valóban az lehetett... ...Pedig eléggé körülményesen kezdődött. Amikor a vidám társaság tagjai - négy osztrák és három magyar énekművész - útra keltek, hogy a hatalmas ázsiai birodalom legnépesebb, európai léptékkel or- szágnyi városaiban bemutassák a Muzsika hangja című musicalt meg néhány itteni sajátosságnak számító operettrészletet, mindjárt malőrrel „indítottak”: lekésték a salzburgi gépet, s kénytelenek voltak taxival száguldani Bécsig. Tízórányi repülőút állt előttük. Ám csöppet sem unatkoztak, mert a fedélzeten megannyi érdekesség fogadta őket: horizontális és vertikális kamerák, „élőben közvetített” magassági és távolsági helyzetjelentés, helyi idők, külső hőmérséklet... Szibéria felett pár ezer méterrel például mínusz 62 fokot mutattak a műszerek. Másnap érkeztek Sanghajba, ebbe a távoli utazók által mesésnek tűnő, tizenvalahány millió lakosú metropolisba. Szétnézni azonban csak az esti előadás után volt idejük. Sétáltak egy nagyot a Jangce partján - ahol ők voltak a furcsa, világos bőrű, göndör hajú óriások -, aztán irány a szálláshelyük, az ottani Hilton, ahol másfél napi ébrenlét után .végre ágyba zuhanhattak. A Muzsika hangja a nagy fal másik oldalán- Ilyenkor minden, alvásra fecsérelt perc időpazarlásnak számít - mondta Krisztina, aki szerint igazából egy emberöltő is kevés lenne az ország által kínált látnivalók, érdekességek feltérképezésére. Nekik pedig mindössze egyetlen dél- előttjük maradt Sanghajra. Igyekeztek hát mindent belesűríteni, amit csak lehet: a múzeumot, a parkot, az amerikai színvonalú úthálózat egy részét, a katolikus templomot és a Buddha-szentélyt, meg persze az istenséget ábrázoló, méretével unikumnak számító, egyetlen jade-kőből készített kétméteres szobrot. Délután már ismét repülőn ültek, hogy este egy hamisítatlan pekingi vendéglőben vacsorázzanak. Valóban hamisítatlan volt - mint azt a menü is bizonyítja, amelyben ökörgége chilivel, kecskenyelv, rák, halleves és rizs, és rizs és rizs szerepelt. Na meg két pálcika, mindez forgó üveglapon tálalva, csöppet sem könnyítve meg az éhes betérő helyzetét. Az etikettről csak annyit, hogy a csontok, maradékok az asztalt ékesítették továbbra is, a korábbi étkezések nyomaival együtt.- Hamar leküzdöttük az evőeszközök helytelen tartásából fakadó szégyenérzetünket - mondta Kriszta, aki szerint a személyzetet a leírtak csöppet sem zavarták. Boldogan fényképeztették magukat a turistákkal, nem foglalkozva a kommunikációs zavarral sem, amely gyakran adott alkalmat komikus félreértésekre. Mindezek után a vendégek hajnali 4-ig traccsoltak a szobájukban. Elvégre ki tud elaludni - közép-európai idő szerint - este 10-kor...? A következő nap a Kempinski Hotelben elköltött reggelivel kezdődött. Mi szem-szájnak ingere: európai ízek, zamatok. Aztán egész napos próba a terem és a hang miatt; mindenki sajnálta rá az időt, de hát végül is ezért jöttek. Este előadás, siker, protokoll-vacsora - végre kés- sel-villával -, majd konditerem és Meglátni és megbarátkozni uszoda. Aztán ismét „világmegváltás” hajnalig. Másfél óra taxizás után értek a nagy falhoz. A közlekedés katasztrofális. Záróvonal nincs, a sztrádán kerékpárosok, szamarak, gyalogosok és autók kerülgetik egymást, mintha egyetlen elv vezérelné őket: kinek merre a legrövidebb... A vüág leghatalmasabb, 6300 kilométer hosszúságú építményére felvonóval juthat a látogató. A lefelé való utazás már „meredekebb”, mert bobpályához hasonlítható alkalmatosságon kell lecsúszni, ami lélegzetelállító tomászmutatvány. Aztán fényképezkedés egy harcossal, majd pénzügyi vita a turistákra specializálódott élelmes helybeliekkel. (Egy réztárgyakat gyártó műhelyben találkoztak az első olyan kínaival - egy idegenvezető diákkal -, aki nemcsak angolul beszélt érthetően, hanem az európai észjárást is ismerte.) Este újabb előadás, majd ismét helyi vacsorával lepték meg vendégeiket a házigazdák. Az étel ezúttal ehető volt, mi több, még finom is. Az ezt követő séta a Tienanmen tér közelében azonban újból vegyes érzésekre késztette a látogatókat. A területet - amelynek elnevezése magyarul Mennyei Békét jelent -, még mindig őrzik, látogató be nem teheti a lábát. Csak messziről szemlélhető meg; ugyanúgy, mint a közeli, széles és forgalmas sugárút túlsó oldalán kifüggesztett hatalmas Mao-kép. Visszafelé rövid utazás riksával. A fuvaros és kuncsaftjai egyaránt az O sole miót éneklik, mielőtt az előbbi kísérletet tenne az árdrágításra, ám az utóbbiak le nem fülelik. A Tiltott Város - az egykori császárok lakóhelyének - megtekin- Örökre rabul ejtett tése az utolsó pekingi napra marad.- Annyi volt ott a látogató, mint... a kínaiak - nevetett Krisztina, aki szerint ez volt az egyik legmaradandóbb élménye. Csodálatos épületek, amelyek fából készültek, ezért többször is leégtek, ám a földrengéseket kibírták. Több mint hétezer négyzetméteren fekszenek, s kilencezer helyiségből állnak. Az egész rezidencia szimmetrikus formában épült, s gyönyörű sziklakertek és növényzet díszítik. Nem csoda, ha a csoport egyik fele elkeveredett a tömegben, s csak a bejáratnál találkoztak ismét. Itt tudták meg azt is, hogy a pénznek errefelé igenis van szaga: a képeslapok vásárlásánál az árus a zoknijából kotorta elő a visszajáró jüanokat. Az utolsó ebéd Pekingben, egy mocskos gyorsétteremben, a hely küllemének ellentmondva, igen finom: disznósült édes-savanyú mártásban, rizs szójával és az elmaradhatatlan jázmintea. Sietős kisdolog a koedukált, guggolós WC-ben - csavard fel a szőnyeget helyett csavard fel a nadrágot -, aztán iszkiri innen a selyempiacra, alig egyórányi engedélyezett idő, ami büntetés egy a sajátos kínai sárkány nő számára. A bőség zavara, alkudni illik, sőt kötelező, aminek következtében 300-ról akár 25 jüanra is mérséklődhet az ár, de félő, még így is az eladó jár jobban... Végül taxival vissza a szállodába. A piros lámpáknál felsorakoznak a kerékpárosok, s a zöld jelzésnél indul a verseny. Megannyi fehér ing, rozzant bringák, mobiltelefon mindenki oldalán. Este előadás, protokollvacsora az osztrák nagykövettel. Autogramosztás és „beszélgetés” a Irinái gyerekekkel. Végül éjszakai séta, Peking másik arca kolduló kiskorúakkal, majd - tekintettel a „közbiztonságra” - kétperces taxizás vissza a szállodába.- Másnap 40 kilós hordárok cipelték csomagjainkat a reptérre. Segítettem nekik, mire hálásan néztek vissza rám - mesélte Kriszta. - Nagy nehézségek árán sikerült feljutnunk a gépre, amelyből ezúttal láttuk a nagy falat, a Góbisivatagot, az Urált és Moszkva környékét. Aztán pedig Bécset is. Ekkor már joggal éreztük úgy, hogy itthon vagyunk. TARI OTTÓ
