Heves Megyei Hírlap, 2000. november (11. évfolyam, 256-280. szám)
2000-11-18 / 270. szám
6. oldal - Heves Megyei Hírlap HÍR L A P 2000. November 18., szombat MAGAZIN Dr. Stephen Rostain, az ásatás francia vezetője a százszor elátkozott Land Roverben. Az upano indiánok nyomában Az ásatás most korántsem olyan romantikus, mint három éve volt. Nem az őserdőben laStephen Rostain-hez, az ásatás vezetőjéhez. Kalandos utazás után érkeztem meg Macasba, spanyol nyelvtudás nélkül értetlenkedtem végig az utat, de szerencsémre a szállodában, ahol megszálltam, ismerték a franciát. Másnap ott álltam egy kis őserdei út mellett teljesen tanácstalanul, egyre növekvő félelemmel. Már épp azon törtem a fejem, miként juthatnék vissza Quitóba, amikor egy terepjáró tűnt fel, s természetesen Stephen Rostain ült benne, így kerültem össze Stephennel és a Trés Marias-i indiánokkal. Autóval a felhők között Aztán teltek az évek, s én csak Kerecsend és Szolnok között utaztam. Álmaimban azonban gyakran visszatértem Trés Mariasba, a kis amazóniai indián faluba, s átéltem újra az őserdei kalandozást, a fiestát, ahol tenge- rimalac-sültet ettem. Egyre távolibbnak tűnt Ecuador, s a lehetőség, hogy egyszer visszatérek, míg ez év januárjában értesítést kaptam Stephentől, hogy idén nyáron újra ás, és vár engem. Macasba. Legalábbis mi így hisz- szük. A harmincéves öreg Land Rover azonban még napokig pihen a szerelőnél. Kicsit elkedvetleneEgy tipikus shuara indián ház Dr. Stephen Rostain francia, Franklin Fuentes ecuadori, és Yann Gräber svájci régész az ásatás helyszínén. Háttérben a Sangay-vulkán. dombokon végezzük az ásatásokat. A feltárás során előkerülnek a mindennapi élet kellékei: gyönyörű, piros festésű és karcolt kerámiák, kőeszközök, tűzhelynyomok, a hajdani házak cölöplyukai. Közben, bár a száraz évszakban vagyunk, szinte mindennap zuhog az eső. Nagy nejlonokból sátrat építünk a szelvény fölé, ami úgy- ahogy biztosítja a munka folyamatosságát. Juan és Julio, három évvel ezelőtti indián ásatási munkásaink újra velünk dolgoznak. Helyismeretük, a terephez alkalmazkodott rutinjuk nagy segítségünkre van. Becsületes, dolgos emberek, jól jön nekik a kis fizetés, amit itt keresnek. De olyan iramú lapátolást sohasem láttam tőlük, mint akkor, amikor egy armadillo-lyukat találunk. Nagy hévvel ásnak, izgalmuk rám is átragad. De az armadillo-vacsora elmarad, a szerencsés jószág nem tartózkodott otthon. Az ásatás napjai szinte egyhangúan telnek, csak egy vadméhraj okoz egy kis galibát, amely elől a bozótba menekülünk, no meg az öreg Land Rover makrancoskodásai keltenek időnként izgalmat. Sohasem tudjuk, odeérünk-e, ahová indulunk, és onnan megjövünk-e. Szolid, de biztos jövedelpánk gyenge fénysugarába kerül a bűnös, az indián család szelídített házikedvence: Lujza, a tapir, aki innentől kezdve végigkísér minket szállásunkig. Az ingapircai inka erőd romjainál Az ásatás befejezése után még marad néhány napunk Ecuadorban. Kihasználjuk az időt, hogy az ország nevezetességeiből néhányat felkeressünk. Elutazunk a Csendes-óceán partjára egy röpke fürdés erejéig, s aztán elindulunk Ingapircába, hogy a hajdani inka birodalom egy nevezetes romját megtekintsük. Az egykori inka birodalom a mai Perun kívül kiterjedt még Bolívia, Chile és Ecuador egy részére is. Ecuadornak ez a legnevezetesebb inka emléke, melynek romjai között, az Andok kopár hegyláncaitól körülölelve, a látogató akaratlanul is eltűnődik e letűnt civilizáció nagyszerűségén. A régi európaiak elpusztítani és kirabolni jöttek ezt a földet, ma a kései utódok, mint dr. Stephen Rostain, mentik a még menthetőt, feltárva és megóvva a hajdani nagyságot. Szerencsés vagyok, hogy ha csak rövid időre is, de részese lehettem ennek a munkának. _________________ZSOLNAY LÁSZLÓ T örténetem három éve kezdődött, amikor egy sorsoláson 150.000 forint értékű utazási csekket nyertem. Hová utazzak? Málta? Iz- land? Görögország? Aztán az utcán összetalálkoztam lelkendező hegymászó ismerősömmel. - Megyek Ecuadorba hegyet mászni - közölte. Veled tartok - mondtam neki. Jó - vágta rá, és ennyiben maradtunk. így kezdődött 1997-ben a nagy kaland, így indultam el a gyermekkori álmok földjére, Dél-Amerikába. Ha nem fél, induljon neki Ecuadorban aztán hamar kiderült: hegyet mászni én nem tudok és nem is akarok. Valamikor - úgy tizenhét éve lehetett -, történelem szakos egri főiskolai hallgató koromban, Kozárí József tanár úr elvitt életem első ásatására, ami meghatározta sorsom további alakulását. Ennek az élménynek a hatására lettem muzeológus Szolnokon, s járok azóta is gyakran ásatásra. A quitói múzeumban érdeklődtem: van-e a környéken ásatás? Hosz- szas nyomozás után kiderült: egy kivételével már mind befejeződött. De egy francia régész még ás Amazóniában. Az igaz, hogy nem tudják, pontosan hol, de ha nem félek, utazzak el Macasig, a fővárostól 500 kilométerre levő kis őserdei városig, s ha ott érdeklődöm, kis szerencsével valaki útbaigazít dr. Kerecsendről Felső-Amazóniába: régészeti ásatás Ecuadorban Egy átlagos ásatási nap után. A szerző (középen) Franklin Fuentes ecuadori és Phelippe Perez francia régésszel. Újra Quitóban. Stephen vár a repülőtéren. Holnap indulunk dünk, de megértjük: egy amazóni- ai út előtt nem árt a kocsi alapos felkészítése. Aztán végre nekiindulunk az Andok 4000 méteres hegyláncai között, s ezzel megkezdődik négynapos kálváriánk. A táj gyönyörű, szakadékok, vízesések kísérik az utat. Minden nedves, hideg. A felhők karnyújtásnyira gomolyognak szürkén. Az út mellett kis házak, az utakon gyalogos vagy lovas indiánok. Hogy honnan és hová mennek, senki nem tudja, mint ahogy azt sem, hogy miből élnek meg e rideg környezetben. Terepjárónk gyanúsan hörög- zörög. A biztonság kedvéért megállunk egy műhelynél, s ez innentől kezdve így megy négy napig, átlagban húsz kilométerenként. Az amazóniai filozófia Ha lassan is, de elérünk Tenáig, egy kis őserdei városig. Az Andok hegyláncait és számos autószerelőt már magunk mögött hagytuk, körülöttünk banán- és narancsfák, a színes virágok körül kolibrik, papagájok repkednek. S mi természetesen egy újabb autószerelő műhelyében rostokolunk. Az amazóniai ember kedélyes, mindenre ráér. Stephent nyugtatják most is: - Ne aggódj, örülj az életnek, ne hagyd, hogy egy ilyen kis semmiség, mint egy rossz autó, elrontsa a kedved. Stephen dühöng és az autót rugdossa. - Gyűlölöm az amazóniai filozófiát - mondja. Ekkor egy taxi áll meg a műhelynél, sofőrje kezet nyújt, s én megdöbbenéssel látom, hogy hiányzik a kézfeje, de nemcsak az egyik, hanem mind a kettő. Szerelőnk vigyorog, megerősíttetett a tétel: minek aggódsz? Az élet szép. Látod, ez az ember dinamittal horgászott és az a kezében robbant fel, de él és taxit vezet. Az élet valahol mindig szép. S valahogy igaza lett. Innen már simán leérünk Macasig, ahol egy ecuadori és egy francia régész már egy hete vár minket. kunk, hanem Macasban egy szállodában. Van víz, villany, még tv is. Étteremben eszünk, nem egy mezítlábas indián asszony főztjét kanalazzuk műanyag tányérokból, gyertyafénynél esténként. A csapat jó, később még egy svájci régész és Pintér László szolnoki kollégám csatlakozik hozzánk. A munka ugyanaz, mint három éve volt. Az időszámítás előtti 1000-ből való, az Upano folyó mellett élő indiánok telephelyeit ássuk. A folyó mára már mélyen bevágta magát a lapályba, de akkor még egy magasságban volt az indián telepekkel. Az állandó esőzés és a folyó áradásai gyakran mocsárrá változtatták a környezetet. A kor indiánjai mesterséges dombrendszert építettek házaik számára, ahol viszonylagos szárazságban élték mindennapjaikat. Ilyen met biztosít autónk a macasi autószerelőknek. Az őserdőben - Lujza, a tapir Az ásatások mellett folyamatosan járjuk a környéket, újabb lelőhelyeket keresve. így adódik, hogy két napra egy macasi barátunk vezetésével egy őserdei kirándulást is teszünk. Másfél órás sárdagasztás után elérkezünk a Yukipa folyó vízeséséhez, ahol egy shuara indián család vendégszeretetét élvezzük. A nyitott házakban ki-be repkednek a színes papagájok, s egy nagycsőrű tukán is érdeklődéssel figyeli az idegen fehér embereket. Gyertyafény mellett fogyasztjuk el kiváló vacsoránkat, s aztán este tíz órakor egy kis lámpa fényénél keressük az őserdei ösvényt, ami a két kilométerre levő vendégházhoz vezet. Én hátul csúszkálok a gyakran fél lábszárig érő sárban, és a dzsungel ismeretlen, riasztó hangjait hallgatom. Csörtetés, füttyögés hallatszik mögöttem. Eszembe jutnak gyerekkorom indiánregényei, ahol leírták, hogy a harcba induló indiánok füttyjelekkel tartották egymással a kapcsolatot a támadás előtt. Egyre idegesebben kémlelek a mögöttem lévő sötétségbe. Aztán lám
