Heves Megyei Hírlap, 2000. június (11. évfolyam, 127-151. szám)
2000-06-17 / 140. szám
Heves Megyei Hírlap - 7. oldal 2000. Június 17., szómbaHÍRLAP MAG A ZIN ^ lldogálunk az ösvény melA lett, amelyet az időről időre errefelé is végigtrappoló határőrök tapostak ki az enyhe domboldalon. Tekintetem a jó középkorú, zömök termetű férfi mutatóujját követi, amint cikcakkosan fut a látóhatár peremén, ahol a zöldellő táj és a kéklő ég randevúzik egymással.- Azt a részt még ma is úgy emlegeti a nép, hogy Mise-hegy - mutatja Czene Árpád. - Valaha, amikor még lehetett, ott jártak át hozzánk templomba az emberek Hidegkút- ról, Tajtiból. A ceredi polgármester hátat fordít a gyepűnek, és csendesen megjegyzi, hogy akkoriban nem okozott utazási problémát, ha odaát történt valami a rokonságban, az első hívó szóra át lehetett ballagni hozzájuk.- Ha nem személyautóval megy az ember - fakad ki -, akkor most a kora hajnali órákban kell útra kelnie, hogy odaérjen például a délutáni temetésre. Akkora kerülőt kell tennie. Hihetetlennek tűnik, amit mond, mert ha jól saccolom, a két település szélső házai között öt-hatszáz méternél alig több a távolság. Csakhogy ott van közöttük, egymástól talán tíz méterre, a két piros-fehérre festett, le láncolt és lakatra vert határsorompó, amelyeket - mint kesernyésen mondogatják errefelé - csak sátoros ünnepeken nyitnak fel néhány órám. így aztán, ha valakinek netán dolga akad a szlovák oldalon, vagy fordítva, az kerül egy nagyot. A legköze lebbi átkelő, Somoskőújfalu jó harminc kilométerre van, onnan Tachty még negyvenre. Bánréve felé meg már nem is érdemes nekivágni, mert arrafelé menet száz kilométernél is többet kell autóznia az útrakelőnek. Kimustrált bódé négy keréken Errefelé általában karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor indul meg a népvándorlás. Ezeken az ünnepeken - amikor a sajtó is közzéteszi, hogy reggel 8-tól este nyolcig ideiglenesen megnyitják a gyalogos- és személygépkocsi-forgalom előtt a Cered-Tajti közötti határátkelőhelyet - százak és százak jönnek- mennek. S nemcsak a két szomszédos településről, hanem a két ország távolabbi tájairól is. Cered, ez a nógrádi lankák közt meghúzódó, alig több mint ezerháromszáz lakosú község alig egyórányi autóútra van Egertől. Ahogy Pétervására után áthajtunk a festői környezetben fekvő Istenmezején, máris a szomszéd megyében járunk, s ott hamarosan feltűnnek a határfalu házai.- Csak aztán lassan! - intenek óvatosságra a hosszúnak egyáltalán nem mondható Kossuth utcában. - Mert még bele talál menni a sorompóba... S valóban, egy szempillantás alatt eléijük a lezárt útszakaszt, ahol fura látvány fogad. A senki földjén valaha szebb napokat látott, ám mára viharvert, színevesztett négykerekű bódé ácsorog az útpadkán. Sorompók közé zárt lehetőség A határnyitás reménye élteti a szlovák és a magyar falut- A vámhivatal! - kajánkodik kísérőm. - Itt szokták kezelni az úti okmányokat A polgármesteri hivatalban aztán megtudom, hogy ez lenne a múlt. Mert itt már a jövőt tervezgetik, szeretnék ugyanis, ha állandó jelleggel működne ez a határátkelőhely.- A mindkét országot érintő nagy társadalmi és gazdasági változások óta valamennyi kormány ígéretet tett rá, hogy felnyitják a sorompókat - idézi Czene Árpád. - Korábban azt is meghatározták, hogy ki- nek-kinek mi lesz ebben a feladata. Miránk a vámház kiépítése jutott, ennek a helyét azonnal ki is jelöltük az önkormányzat területéből. Azóta odavezettük a vizet, a gázt, a telefonvonalat. Ha nagyon érdekelné - súgja kacsintva a polgármester -, még a vámház telefonszámát is meg tudnám adni. Csak ne hívja fel, mert vámház még nincs, így aztán nem veszi fel senki a kagylót... A szlovák oldalon jobban állnak a dolgok. Básti Elek, a mindössze négyszáznyolcvan lakosú Tajti alpolgármestere a községi hivatalban az asztalra teríti a dokumentumokat, amelyekből kitűnik, hogy - kormányuk vállalása alapján - a határhoz vezető út megépítésére 15 millió koronát fordítottak.- Három éve elkészült, s azóta ott áll kihasználatlanul. Győződjék meg róla - invitál rövid sétára a valóban európai minőségű útszakasz megtekintésére. Nem messzire a méternyi magas vasoszlopokra fektetett sorompótól, egy jókora fa árnyékában állunk meg. Mellettünk a köríves, soha nem használt autóforduló, odább jókora tábla adná tudtul a Magyar- ország felől érkezőknek, hogy Szlovákiában milyen sebességkorlátozások vannak életben a különböző utakon. Slovensko, s a piktogramok mellett a számok: 60, 90, 130. De hát rajtunk kívül a kutya sem néz rá. Váratlanul egy lobogó ingszárú, izzadt testű férfi köszön ránk. A gyepű mentén fekszik a földje, onnan tart hazafelé Tajtiba.- Csak nézegettem - barátságosan elegyedik szóba velem, az idegennel is. - Én már nem tudom megművelni, hát bérbe adtam. De azért csak érdekel, hogy mi a sorsa. Megtörli a homlokát, aztán rákérdez, hogy mi járatban errefelé.- A határnyitás reményében - emelném a sorompót.- Nem vagyok már fiatal, de azt még szeretném megérni - bólogat Végh Géza, aztán az „odaáti” rokonságát sorolja, hogy ki mindenki tartozik családjából a Csió-hadhoz meg a Pócsa-hadhoz. Tiltott határátlépés: három év Hasonló családtörténetbe kezd a 84 éves Pál János is, aki - mint huncut szemvillanással kísérve említi - addig járt át a Mise-hegyen a ceredi templomba, amíg bele nem gabalyo- dott a magyar falu legszebb lányába, Simon Gizellába Ennek immár hatvan éve, s ez alatt a hat évtized alatt annyi minden történt, hogy el sem lehet mondani egy szuszra.- Fiatalon értem meg, hogy a határ kettészelte a Tajti-pusztán lévő tanyánkat, mert ott laktunk a hajlatban - ráncolja a homlokát. - De' 38- tól 1951-ig szabadon járhattunk át megművelni a földet, akkor aztán száztíz magyar holdat vettek el tőlem. Attól fogva csak a rokonság fűzött odaátra, de az asszony három testvéréből már csak Adolf él Cereden, meg a gyerekek. Tavaly karácsonykor jártam náluk, máskor nem megyek, mert Füleken meg Salgótarjánon keresztül öt óránál is több lenne az út, és én azt már nem bírom... A kilencvenedik életévében járó Mag Tamás Bálint sem élt eseménytelenebb életet azóta, hogy a negyvenes évek elején hidegkúti falubelijeivel együtt „átdobták” őket Magyarországra, ő Cereden telepedett meg a családjával. Akit rokonai közül nem érintett ez az intézkedés, az Bakovon (Bakóháza-pusz- tán) maradt,- Az ötvenes években történt, hogy az egyik alkalommal átsurrantam a testvéremékhez, visszafelé jövet azonban elkaptak a magyar határőrök. Három évet kaptam tiltott határátlépésért, s amikor szabadultam, kényszermunkára küldtek a halálgyárba, a salgótarjáni Feszibe. De azt is túléltem - dicsekszik az öreg, aki ma már csak emlegeti a Hidegkú- ton élő egyetlen testvérét, Varga (Balog) Bálinmét, mert átmenni már neki sincs ereje. Túl a rokoni kapcsolatokon Amikor néhány évvel ezelőtt felvetődött az átkelőhely újbóli állandó megnyitásának a lehetősége, az érintett települések vezetői számos érvet felsorakoztattak. Azt írták többek között az illetékeseknek, hogy Cered és Tajti a II. világháború, előtt egy egyházközséget alkotott, s 1949-ig hivatalos határátkelőhdy is működött itt. A Medvesalján élő állampolgárokat több évszázados rokoni kapcsolatok kötik össze. A települések közigazgatási határain belül jelentős számú ingatlantulajdon - erdő, legelő, szántóföld - volt korábban. Tehát szoros gazdasági kapcsolatok alakultak ki a határ mindkét oldalán.- Mi a helyzet ma ezen a téren? - érdeklődöm Óbáston a 380 lakosú kisközség polgármesterétől, aki a tizenegy környező települést magában foglaló Medvesi Mikrorégió vezetője.- Ez a testület 1998-ban azzal a céllal alakult meg, hogy Tajtitól Ajnácskőn át Bikkrétig, beleértve a mezőgazdasággal foglalkozó Agrobasta Kft.-t is, összehangolja a térségi feladatokat - tekint vissza az időben Farkas Magda. - Olyan közös beruházásokat szeretnénk megvalósítani, mint az ivóvíz- és a gázhálózat kiépítése, továbbá a szemét elhelyezése. Arra is megoldást keresünk, hogy miként lehetne csökkenteni a környéken még mindig 50-70 százalékos munka- nélküliséget. Az elképzelések sorában, illetve távlati terveinkben ezekkel kapcsolatban szerepel a határátkelőhely megnyitásának szorgalmazása.- Mire gondolnak konkrétan?- Az uniós pályázatok egy része ma már nem ismeri az országhatárokat, kisebb-nagyobb régiók számára írják ki azokat. Ennek jegyében kötöttünk például együttműködési szerződést a medvesi régió, valamint számos magyar település - így Cered, Kazár, Szilaspogony, Bánta és Mátraszele - önkormányzataival. De példaként említhetném a somoskői várhoz vezető tanösvényt, amely szlovák területen van ugyan, de áthúzódhat a határon túlra is. Beszélgetés közben vastag dosszié kerül elő az egyik szekrény mélyéről. A gondosan rendezett iratok mind-mind arról tanúskodnak, hogy a korridor két oldalán formálódó együttműködés szorosabbá és nagyon is konkréttá tehető. A szlovák kisfalvak asszonyai, lányai szívesen átjárnának például a ceredi varrodába, s ott fogadnák is őket. Aztán ott van a rimaszombati járás és Heves megye kezdeménye zése az együttműködésre. A vállalkozóknak, az idegenforgalomban, a vendéglátásban dolgozóknak rengeteget jelentene, ha húsz, negyven kilométerrel közelebb kerülne Bükkszék, illetve Eger. Ez a lehetőség elgondolkodtatta az anyai ágon Ceredhez és Tajtihoz is kötődő Deák Gyula faipari vállalkozót is.- Ha nem kellene nyolcvan kilométert kerülni, akkor mindenképpen megérné egy vegyes vállalatot létrehozni Szlovákiában - avat be terveibe. - Nekem azért érné meg, mert az ottani anyag- és energiaárak sokkal olcsóbbak az itthoninál, s rengeteg szabad munkaerő is van. Nekik viszont munkahelyet teremtenénk, s bővíthetnénk a faipari termékek skáláját. Ismerik ezeket az elképzeléseket a Medvesi Mikrorégió falvaiban is. Bárkivel beszéltem is, a témát érintve szinte már a második mondatban elhangzott, hogy nem értik: a magyar oldal miért nem lép. Minden követ megmozgatnak Miután Heves megye ezer szállal kötődik északi szomszédunkhoz, az itteni szakemberek minden követ megmozgatnak annak érdekében, hogy mind sokoldalúbb legyen a két régió közötti együttműködés. Ezt a munkát az Európai Unió is támogatja, miután Brüsszel deklarált célja az elmaradott térségek fejlesztése.- A határátkelő kialakítása, valamint az utak kiépítése a hozzájuk tartozó infrastruktúrával együtt mintegy négymillió euróba kerülne- vélekedik Sós Tamás, a megyei közgyűlés elnöke, aki szerint a Phare Szlovák- Magyar CBC programból lehetne előteremteni ezt az ösz- szeget. - Az ügyben írt levelünkre dr. Martonyi János azt válaszolta, hogy a Külügyminisztérium támogatja az elképzelést, a megvalósítással kapcsolatos döntésre viszont a Pénzügyminisztérium irányításával működő Tárcaközi Bizottság jogosult.- Milyenek a kilátások?- A bizottság egyéb fejlesztési prioritások miatt jelenleg nem támogatja az elképzelést. Információink szerint a magyar-szlovák kisebbségi vegyes bizottság tavaly szeptemberben egyetértett abban, hogy a határátkelőhelyek száma „jelenleg megfelel mind a két ország lehetőségének". Ebből egyértelműen kitűnik, hogy ha nagyon akarjuk azt az átkelőt, akkor mindkét oldalon nagyon kell lobbyzni érte. A határ mentén élők azt tartják, a reményt nem lehet sorompók közé zárni. Otthonában tett látogatásunk végén a legidősebb ceredi, az öreg Bálint bácsi odaszólt a polgármesternek:- Szóljatok ám, Árpád, ha szabad lesz a járás! Isten a tanúm rá, hogy áttotyogok... SZILVÁS ISTVÁN T ószt is lesz? - kérdezi egy vendég, amint megkerüli a jófajta házi borokat rejtő kancsókkal, műanyag flakonos üdítőkkel, tálakra halmozott süteményekkel dúsan rakott hosszú asztalt, s letelepedik a neki tetsző helyen. Csaknem utolsóként érkezett, a többiek, vagy harmincán, már túl is vannak az estebéden. Székükön kényelmesen hátradőlve poharazgatnak, dicsérik a kitűnő vendéglátást, s ezt az áldott környéket, amelyet csakis jókedvében teremthetett az Úristen. A buckásra kijárt földúton autóval alig ötpercnyire a falutól, távol minden úgynevezett civilizációs ártalomtól, amíg a szem ellát, körben vadvirágos pusztaság. A nyargalászó lovakat, a patásoktól megriadt, sétáját galoppra fogó, csüngő hasú fekete kocát villanypásztoros karám tartja kordában. Felügyelne rájuk egy virgonc kis kutya is, ám a helyzetet jól ismervén nem strapálja magát, inkább az új vendég illata után érdeklődik. Az istálló előtti tornácról belátni a gazdaságot, a messzi szénaboglyákat, a határon strázsaként álló nyárfákat. Gólya köröz a rét felett, s amint megpillant egy békát vagy pockot, karcsú lábait előrenyújtva, nem elkapkodva a dolgot, méltósággal landol. Lépeget kettőt-hármat, csőrével a fű között kotorász, aztán csak áll, s tétován tekintget szerteszét, újabb zsákmány után. A háziasszony két nagy tál gőzölgő pörkölttel siet a későkhöz.- Az egyik vaddisznóból, a másik lábszárból főtt - mondja, s szinte fut, hogy a krumplit is hozhassa hamar. Kínálja a csalamádét, a puha belű kenyeret, elégedetten mosolyog, amikor az új vendégek csordultig szedik tányérjukat.- Ez nagyon jó - csettint elismerően a férfi. A tanya gazdája (mert kell a fröccs- höz) szódavízért ugrasztja a fiát.- Tószt is lesz? - forszírozza az ünnepi beszédet új fent a vendég.- Lesz - ígéri a gazda. - Évek óta erre az avatóra készülök. Már csak mondok valamit.- Akkor jól van - helyesel amaz teli szájjal. Hat év munkája ez a tanya. Amikor az ember megvette ezt a négyhektáros földet, még semmi sem volt itt. Az asszonynyal és a lányukkal kezdték el leásni a karám cölöpéit, aztán a fiukkal megépítették az istállót. Lakóházra már nem telt. Egy konténert téliesített az ember, ahol a legzorA tanya dabb januári éjszakákon is megaihat. Mert az állatok nem lehetnek egyedül. Nem az a világ járja. Igaz, az sem megoldás, ha a lovak szomszédságában éjszakázik. Hiába, éber alvó, hatvanévesen már a legkisebb neszekre is felül az ágyon, az Ördög, az a gyönyörű, fekete kanca meg nemcsak neszez, hanem dörömböl is, úgy rugdossa az a betyár az istálló ajtaját, hogy még a holtak is feltámadnának. Pont ezért kell szeretni őt, ezért a fene elevenségéért. Mert ha kiszabadul és nekiiramodik, úgy röpül, mint a Pegazus. Ő talán a legkedvesebb, pedig az ember mindet szereti, hogyan is tehetne különbséget közöttük. Ezért is félti őket. De ugyan mit kezdene egymaga, ha hárman, négyen rárontanának? Ezeknek az állatoknak értékük van, s ha valaki elhajtaná őket, hová is mehetne panaszra? Hanem félelemben nem lehet élni. Nem is gondol az ember efféléket, talán csak őszi éjszakákon, amikor vadul bömböl a szél, s veri az eső a konténer ablakát. De most tavasz van, és oly lilán virít a mezei szarkaláb, hogy szinte belefájdul a szem. És itt van ez a kis fekete koca, talán holnap már meg is fial, tenyérbe simuló csöppnyi malackái lesznek. Hogyan hagyhatná magukra őket az ember? Meg aztán nem azért vette hat éve, csaknem ötven év ábrándozás után ezt a tanyát. Nem azért ácsolta mások házának tetejét a tűző napon, a szállingózó hóesésben, hogy vénségére semmije se legyen. Hogy ne teljesüljön a gyerekkori álma, hogy egyszer neki is olyan birtoka lesz majd, mint a nagyapjának volt.- Persze, hogy mondok beszédet - szánja rá magát a gazda. Tápászkodva feláll, hatvan év, no meg az a százhúsz kiló. Nem a szavak embere, de csak elmondja szíve örömét, hogyan juthattak az asszonnyal és a gyerekekkel idáig. Tapsolnak a vendégek, elismerően biccentenek, s fenékig ürítik poharukat. Szél támad, a lovakat is illenék már beterelni, lassacskán szedelőzködni kezd a vendégsereg. Aztán alig egy hónap múltán egyikükkel összeszalad a városban a gazda.- Megszülettek-e a kismalacok? - kérdi tőle vidáman az asszony.- Meg - válaszol kurtán az ember.- És milyenek? Aranyosak, szépek?-Azok.- Hát a lovak jól vannak-e? - érdeklődik mosolyogva.-Jól. ' S ehogyan sem érti az asszony ezt a fura mód kedvetlen embert. Az ösztöne azt súgja, valami nagy baj lehet. Ettől megriad, csak a szemeivel faggatja: mi történt?- Eladom az egészet - mondja az ember. - Nem bírja a szívem. NÉGYESSY ZITA